Az Alföldön számos erdőssztyepp-folt és kunhalom védi szigetként a hajdani élővilágot. Az Ökológiai Kutatóközpont egyik legújabb kutatásában e fragmentált élőhelyek biodiverzitását térképezték fel, és azt találták, hogy kis méretük ellenére is hatalmas természetvédelmi értékkel bírnak. Ezek az élőhelyek például legalább százötven pókfajnak adnak otthont, amelyek között van olyan is, amit már több mint száz éve nem látott senki, sőt a tudomány számára teljesen ismeretlen faj is.

Az Ökológiai Kutatóközpont Lendület Táj- és Természetvédelmi Ökológiai Kutatócsoport kutatói e kutatásukban két, erősen fragmentált (vagyis csak kis foltokban létező) élőhelytípust vizsgáltak. Az egyik a kiskunsági erdős sztyepp volt, amelyet száraz gyepek és a bennük álló kisebb erdőfoltok alkotnak. Az erdők elsősorban nyárfákból állnak, illetve galagonya- és borókabokrok találhatók a cserjeszintben, de az ökológusok ez alkalommal a társulás gyepi összetevőjére fókuszáltak. A másik vizsgált élőhelytípus a kurgánokon vagy kunhalmokon található gyepek. A kunhalmok sztyeppi népekhez kötődő ősi temetkezési helyek. Sokszor több ezer évesek, és főképpen az Alföldön találhatók nagy tömegben.

„Eurázsiában több százezer kurgán létezik, és mivel e dombok oldala meglehetősen meredek, magasságuk pedig általában néhány méter, rendszerint alkalmatlanok voltak mezőgazdasági művelésre. Emiatt sokszor a mai napig őrzik az ősi gyepek flóráját és faunáját – mondja Gallé Róbert, Ökológiai Kutatóközpont Lendület Táj- és Természetvédelmi Ökológiai Kutatócsoport munkatársa, a Basic and Applied Ecology folyóiratban megjelent tanulmány első szerzője. – Mindkét vizsgált élőhelyünk, az erdőssztyepp és a kurgánokat borító sztyeppvegetáció, hazánkban már csak viszonylag kis területen léteznek, és ők adják az eredeti állat- és növényvilág egyik utolsó menedékét.”

A kutatás fő kérdése az volt, hogy e kis élőhelyfoltok mennyire képesek megőrizni az ősi, különleges élővilágot. A legtöbb esetben egészen speciális közösségek alakulnak ki e fragmentumokban. Az erdőssztyeppek esetén a nyár forró (és a klímaváltozással csak egyre forróbb lesz), a tél viszont kifejezetten hideg, vagyis az évi (és napi) hőingás szélsőségesen nagy. E területek faunája tehát az extremitásokhoz alkalmazkodott. Ezen élőhelyeken – a kurgánokkal ellentétben –nem a mezőgazdasági művelés, sokkal inkább a faültetvények jelentik az emberi zavarás leggyakoribb formáit. Ahogy nyugat felé haladunk, azt látjuk, hogy az eredeti erdőssztyepp helyét egyre jobban átveszik a telepített nyár- és fenyőerdők, és ezek között egyre kisebb, manapság már csak néhány hektáros foltokban található még meg az eredeti élővilág.

„Azt vizsgáltuk, hogy a tájszerkezet hogyan hat ezen élőhelyfoltok élővilágára. A tájszerkezetet befolyásolja az ültetett erdők kiterjedése, a szomszédos erdőssztyepp-foltok távolsága, illetve e foltok mérete, és mindez hatással van a fragmentumok biodiverzitás-megőrző képességére – folytatja Gallé Róbert. – Ezek az élőhelyek azért értékesek ökológiai szempontból, mert egy részükön sohasem történt olyan beavatkozás, például szántás, ami teljes egészében megszüntette volna az életközösséget.”
E vizsgálatban harminc-harminc erdőssztyepp-foltot és kunhalmot választottak ki, és felmérték, hogy milyen növények és ízeltlábúak (azon belül pókok, poloskák, méhek és darazsak) élnek rajtuk. Az eredmények szerint más-más hatás érvényesül a különböző élőlénycsoportokra, máshogy reagálnak például a generalista ízeltlábúak (amelyek többféle élőhelyen is megtalálhatók) és a specialista fajok (amelyek kizárólag e társulásokban fordulnak elő).

A kutatók általános tapasztalata szerint mindkét vizsgált élőhelytípusban nagy a fajgazdagság: ki gondolná például, hogy e kicsi erdőssztyepp-foltokban 150 pókfaj él. Az egyik foltban találtak olyan pókfajt, amit több mint száz évvel ezelőtt leírtak, és azóta sem találták meg sehol, most viszont húsz egyedet is gyűjtöttek belőle. Sőt, olyan is pókot is találtak, amely valószínűleg új a tudomány számára, mivel még senki sem írta le korábban, annak ellenére, hogy a pókok meglehetősen jól ismert állatcsoportnak számítanak. „Ezek a ritka, sőt ismeretlen fajok is azt jelzik, hogy oly sok minden nem tudunk még ezekről az élőhelyekről, szinte mindig találunk meglepetést is. Sok itt élő faj csak az ázsiai sztyepprégióból ismert (hiszen Magyarországon található a sztyeppek nyugati határa)” – mondja Gallé Róbert.

Az eredmények bizonyították, hogy e kisméretű és meglehetősen elszigetelt elhelyezkedésű élőhelyfoltok is jelentős biodiverzitást képesek megőrizni, ezért szükséges e fragmentumokat kiemelt természetvédelmi értékekként kezelni. A hatékony védelmüket azonban hátráltatja, hogy egy-egy ilyen folt nagyon kicsi, és szétszórtan találhatók, miközben e térségekben intenzív emberi hatás éri őket folyamatosan. A megőrzésükhöz a lehető legkisebb mértékre kellene csökkenteni az emberi beavatkozást.

Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai a Víztudományi és Vízbiztonsági Nemzeti Laboratórium projektje (azonosító: RRF-2.3.1-21-2022-00008) keretében a Duna sekélyebb vízpartjának közelében vizsgálták a halak változó élőhely használatát. A kutatók a Duna Sződliget és Vác közötti szakaszán 2022. október 10-én nappali és éjszakai part menti halászatokkal gyűjtöttek adatokat arról, hogy mely fajok választják tartózkodási helyül a sekély partközelt éjjel, illetve nappal.

A halak különböző élőhelyeket használhatnak a szaporodáshoz, a táplálkozáshoz, a pihenéshez és a teleléshez. Egyes halak a szaporodási időszakban a folyóban vándorolva keresnek ívásra alkalmas helyeket. A Dunában ilyenek például a paducok, amelyek a szaporodáskor akár több kilométert is felúsznak a folyóban megfelelő ívóhelyet keresve. De a Dunában egykor élt legnagyobb halfajunk, a viza is hasonló módon kereste a a megfelelő szaporodási helyeket. A vizák a Fekete-tengerből úsztak fel a Duna kavicsos-köves aljzatú szakaszaira ívni, majd a szaporodás után visszatértek a tengerbe, és a fiatal egyedek csak később követték szüleiket a folyón át a sós vízbe. A halak azonban nem csupán ilyen nagy távolságokat járhatnak be élőhelyeik között. Ennél kisebb távolságban, a folyó sekélyebb, parthoz közeli és a meder belsőbb részei között is változtathatják élőhelyüket. Ráadásul a halak élőhelyigénye nem csupán az életkorukkal és az évszakokkal, hanem a napszakoktól függően is változhat. Ezért előfordul, hogy egy folyó parthoz közeli sekély zónájában is más halak használják az élőhelyet nappal, és mások éjszaka.

Az ÖK munkatársai a part menti halászatok során összesen 15 halfajt azonosítottak. Közülük a balin, a halványfoltú küllő, a leánykoncér és a selymes durbincs nemzetközileg is kiemelt jelentőségű, az Európai Unióban az úgynevezett Natura 2000-es fajok közé tartoznak, az utóbbi három hazai védettség alatt is áll. A leánykoncér és a selymes durbincs pedig a Duna vízrendszerének őshonos fajai, ezek ma sem élnek máshol, csak a Duna vízgyűjtőjén, ahol a törzsfejlődés során kialakultak. A kutatás megerősítette, hogy az említett „kincsek” mellett olyan halak is használják a Duna vízparthoz közeli sekélyebb élőhelyeit, amelyeknek eredeti hazája nem a Kárpát-medence, így nálunk idegenhonosak. Ilyenek a fenéklakó gébfélék közé tartozó fajok, amelyek a Fekete-tenger környéki félsós vizek és a tengerbe érkező folyók torkolatainak, köztük a Duna-deltának is a lakói. Onnan indultak „hódító útjukra” az európai folyókon felfelé a XIX. században. A halászatok során a kutatók öt ilyen hazánkban idegenhonosnak számító gébfajt fogtak: csupasztorkú gébet, feketeszájú gébet, folyami gébet, Kessler-gébet és tarka gébet.

A kifogott példányok 54 százaléka az éjszakai, 46 százaléka pedig a nappali mintavétel során került elő, mintegy háromnegyedüket az idegenhonos gébek adták. Az egyetlen kifogott pontyivadék, valamint a tarka gébek csak nappal, míg a kősüllő, a leánykoncér, a paduc, a süllő és a szilvaorrú keszeg pedig csak éjszaka kerültek kézre. A balin, a csupasztorkú géb, a feketeszájú géb, a folyami géb, a halványfoltú küllő, a Kessler-géb, a selymes durbincs és a szélhajtó küsz pedig a nappali és az éjszakai fogásokban egyaránt szerepeltek. A legkisebb kifogott hal, egy feketeszájú géb testhossza csupán 14 mm, míg a legnagyobbé, egy fiatal süllőé 198 mm volt.

A gyűjtött adatok szerint a sekély partközelben jellemzően a kisnövésű fenéklakó halak – például a halványfoltú küllő és a gébek –, valamint a folyómeder mélyebb részeit, illetve a nyílt vízi élőhelyet kedvelő nagynövésű halak – mint például a süllő és a szélhajtó küsz – fiatal példányai tartózkodnak. Hét faj esetében mutatkozott különbség a napszakok között, ezek tehát vagy csak nappal, vagy csak éjszaka voltak jelen a mintákban. Ezenkívül a halegyedek száma az éjszakai fogásoknál valamivel többnek bizonyult, mint a nappalinál. A napszakok közötti adatok eltérésének oka a fajok napszakos aktivitásbeli különbségeiben keresendő. Egyes fajok többnyire nappal táplálkoznak és éjszaka pihennek, mint például a jellemzően nappali ragadozó balin. Ezzel szemben vannak olyan fajok, amelyek éppen fordítva aktívak, tehát inkább éjszaka táplálkoznak, nappal pedig pihennek. Ilyen például a jellemzően inkább szürkületi és éjjeli ragadozó, a süllő.
A kutatók folytatják a vizsgálatokat, és a jövőbeli eredményektől mélyebb ismereteket várnak arra vonatkozóan, milyen halak, mikor és miért tartózkodnak a partközeli élőhelyeken.

További megjelenések a témában:

hirado.hu - Feltérképezték a Duna halállományát - 2022-12-06

berek.hu - Idegenhonos halak a Dunában - Berek - 2022-12-06

index.hu - Idegenhonos halakat is találtak a Dunában - 2022-12-06

sokszinuvidek.24.hu - Idegenhonos halakat találtak a Dunában - 2022-12-07

magyarmezogazdasag.hu - Ezeket a halakat találták a kutatók a Dunában - 2022-12-07

greendex.hu - 2022.12.10. Az ÖK kutatói a Duna halállományát vizsgálták

tudomanyplaza.hu - Dunai halak - Part menti halászattal vizsgálták a dunai halállományt - 2022-12-07