Hírek

Vad Csabát a fiatal kutatók akadémiájának tagjai közé választották

Tizenkét új tag a Fiatal Kutatók Akadémiájában, és bővül az FKA-alumni

A Magyar Tudományos Akadémia által 2019-ben alapított Fiatal Kutatók Akadémiája (FKA) idén áprilisban tizenkét új taggal bővült, az élettudományok területéről Vad Csaba, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Plankton-ökológiai Kutatócsoport vezetője csatlakozott az FKA tagjai közé.

Az FKA-tagságra beérkezett 75 érvényes pályázatból a 45 év alatti köztestületi tagok szavazatai, a jelöltek tudományos eredményei és az FKA célkitűzései iránti elkötelezettsége, valamint tudományterületi, nemi és földrajzi diverzitás alapján az FKA tagválasztási munkabizottsága tizenkét új tagot választott.

Ennek alapján 2024. május 1-től 2029. április 30-ig az FKA tagjai lesznek:
Barta Veronika (HUN-REN Földfizikai és Űrtudományi Kutatóintézet)
Bíró Kinga (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)
Havasi Dávid (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem)
Hegyi Eszter (Pécsi Tudományegyetem)
Kaló Zsuzsa (Eötvös Loránd Tudományegyetem)
Kolossváry Márton (Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet)
Koltai Júlia (HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont)
Kutus Bence (Szegedi Tudományegyetem)
Modrián-Horváth Bernadett (Szegedi Tudományegyetem)
Ruppert Tamás (Pannon Egyetem)
Vad Csaba (HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont)
Zsila Ágnes (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)

Gratulálunk!

Hírek

Tigrisszúnyogok és veszélyes kórokozók: reális-e egy járvány kirobbanása?

Habár a hazánkban megjelent ázsiai tigrisszúnyogot cikkek tucatjai állítják be „halálos veszélyt” jelentő kórokozók hordozójának, a kutatók a vizsgált példányok egyikében sem találták meg egyelőre a nyugat-nílusi lázat terjesztő kórokozót. Garamszegi László Zsolt biológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója, a Szúnyogmonitor program vezető kutatója portálunknak ugyanakkor arról is beszélt, hogy idén már januárban kaptak bejelentést inváziós szúnyogok feltűnéséről.

– 2019 óta működik a szunyogmonitor.hu oldal. A beérkezett adatok, illetve a helyszíni vizsgálatok alapján tudnak-e előrejelzést adni az inváziós szúnyogfajok hazai elterjedésével kapcsolatban?
– Arról talán már sokan hallottak, hogy a hazánkban élő félszáz őshonos szúnyogfaj mellett mintegy tíz évvel ezelőtt három inváziós faj is megjelent az országban. Ezek az ázsiai tigrisszúnyog, a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog. A Szúnyogmonitor programban, a lakosság által beküldött fotók és minták segítségével nyomon tudjuk követni, hogy az ország melyik részén alakulnak ki stabil populációk. Ez önmagában persze nem elég, ezért igyekszünk minél több helyről példányokat begyűjteni, és genetikai módszerekkel szűrni a különböző kórokozókra. A három faj elterjedési mintázata különböző, nem szabad őket „egy kalap alá venni”. A program célja az is, hogy a kutatók meghatározzák, mik a legfontosabb környezeti igényei e rovaroknak, s ezek ismeretében azt is meg tudják mondani, hogy az ország mely területein melyik faj megjelenése várható.

– Hogyan ismerjük fel?
– A tigrisszúnyogot viszonylag könnyen el lehet különíteni a többi csípőszúnyogtól, ugyanis ez a faj igen kontrasztos színezetű: testét és lábait egyaránt fekete alapon hófehér vagy ezüst pikkelyekből álló foltok, csíkok szegélyezik. Mivel a hazai lakosság immunológiailag nincs felkészülve a tigrisszúnyog csípésére, előfordul, hogy a csípés helyén hevesebb immunreakció indul be, a szokásosnál jobban begyullad a bőrfelület. Ez azonban nem jelenti azt, hogy „fertőzött” szúnyogról van szó.

– Tulajdonképpen készítettek egy szúnyog-előrejelzési térképet?
– Igen, nemrég elkészült az egész országot lefedő térképünk. Ezen nagyon jól látszik, hogy a délnyugati területen a tigrisszúnyog határozottan jelen van, az északkeleti országrészben viszont kicsi a felbukkanásának valószínűsége az ott uralkodó, számukra kevésbé ideális környezeti tényezők miatt. A másik két faj elterjedése szempontjából viszont nem lehet ilyen tájegységeket elkülöníteni az előfordulási gyakoriságuk kapcsán. Ennek a szórtabb megjelenésnek az lehet az oka, hogy a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog állományai még terjedőben vannak, az éves elterjedési mintázatok még drasztikusabban változnak. Ráadásul úgy néz ki, hogy a két faj verseng is egymással, mert amíg öt évvel ezelőtt a japán bozótszúnyogról érkezett több bejelentés, mostanában a koreai szúnyogból van több. Saját terepi vizsgálataink azt mutatják, hogy a csapdázási helyeken vagy az egyik fajt fogjuk meg, vagy a másikat, de a kettőt együtt soha, ami arra utal, hogy kiszorítják egymást e helyeken.

Garamszegi László Zsolt: „Attól, hogy egy veszélyesnek tartott szúnyogfaj itt él velünk, még nem biztos, hogy a kórokozókat terjeszti is” Fotó: ÖK

– Miként segíti ez a térkép az ellenük folytatott küzdelmet?
– Például hasznos lehet abban, hogy a szúnyogirtással foglalkozó szervek a térképek alapján szervezzék a gyérítési programjukat. Abban is segít, hogy járványügyi megfontolásból a gyérítést ott és akkor „vessük be”, ahol és amikor tényleg probléma van, és ne az egész országot „fújjuk tele” környezetszennyező irtószerekkel.

– Számos cikk ecseteli azt, hogy igen komoly veszélyt jelentenek ezek a szúnyogok. De van-e bármilyen adat arról, hogy Magyarországon bárki meghalt volna egy tigrisszúnyog csípésének következtében?
– Én nem tudok ilyen adatról. Évente több ezer inváziós egyedet fogunk be az ország számos pontjáról, majd virológiai vizsgálatokat végzünk rajtuk. Eddig még egyetlen példányban sem találtuk meg például a nyugat-nílusi láz vírusát, míg az őshonos dalos szúnyog egyedeiben többször azonosítottuk e kórokozót. Valószínűleg az utóbbi faj felelős az emberi megbetegedéssel járó hazai esetekért. Erre figyelni kell, mert például 2018-ban lezajlott egy több mint 200 embert érintő fertőzési hullám, amelyben sajnos volt néhány halállal végződő eset is. Jelen van tehát egy kórokozó, amelytől tényleg tartani kell, csak éppen azt a jelenlegi ismereteink szerint nem az inváziós, hanem az őshonos fajok terjesztik Magyarországon. Attól tehát, hogy egy veszélyesnek tartott szúnyogfaj itt él velünk, még nem biztos, hogy a kórokozókat terjeszti is. Erre a legjobb példa a maláriaszúnyog, amelynek több faja is él nálunk: A malária (mocsárláz) régen Magyarországon is közismert betegségnek számított, ugyanakkor az 50-es évekre sikerült kiirtani, s ma egyáltalán nincs maláriaveszély.

– Ha megerősödik egy új faj populációja, az növeli annak valószínűségét, hogy kórokozó-terjesztővé váljon?
– Nagyon sok lépésből áll ez a folyamat, és minden egyes pont sajátos valószínűséggel jellemezhető a kórokozó átadása szempontjából, ezeket kell összeszorozni ahhoz, hogy egy járvány kialakulásának rizikóját megbecsüljük. A nyugat-nílusi láz esetében a kórokozó elsődleges gazdái a madarak. Először tehát a szúnyognak meg kell csípniük egy fertőzött madarat, majd egy embert. Itt tehát egy olyan szúnyogra „van szükség”, amely madarat és embert is támad, s viszonylag gyakran találkozik mindkettővel. A tigrisszúnyog viszont többnyire emlősöket csíp, így csekély a valószínűsége annak, hogy éppen egy olyan példány csíp meg minket, amely korábban egy vírushordozó madárból táplálkozott.

– Ha ilyen kicsi az inváziós szúnyogok okozta kockázat, miért van szükség a folyamatos megfigyelésükre?
– Azért, mert az említett folyamatban az egyes átadási lépésekhez tartozó valószínűségek kiszámolásához adatok kellenek, ezeket pedig a mi szűrési adataink alapján tudjuk megbecsülni. Ráadásul e valószínűségek változhatnak, így egy valós idejű, a szúnyogokra, a madarakra és az emberekre egyaránt kiterjedő monitoringra van szükség. Ráadásul potenciális veszély az is, hogy az inváziós szúnyogok olyan kórokozók terjesztésében játszhatnak majd úttörő szerepet, amelyek még nincsenek „bent” Magyarországon, s amelyek terjesztésére az endemikus szúnyogfajok nem fogékonyak. Manapság turisztikai tevékenységeink során könnyen behurcolhatunk olyan kórokozókat, mint a dengue-, a chikungunya- vagy a Zika-vírus, amelyeknek potenciális terjesztői a tigrisszúnyogok. A kérdés az, hogy a behurcolt esetekből mikor indulnak el fertőzési körök az inváziós szúnyogok közvetítésével az itthoni környezetben. A valós idejű elterjedési térképek és a virológiai szűrések eredményei segítenek e folyamatok megértésében, az érzelmi alapon kialakuló pánik helyett tényleges adatokra kell támaszkodnunk egy járvány előrejelzéséhez. Ezt a kiemelt feladatot látjuk el az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium programjában is.

– Elég enyhe volt a tél, sok lesz idén a szúnyog?
– A sikeres áttelelés önmagában nem feltétlenül jelenti azt, hogy szúnyoginvázió lesz, ezt ugyanúgy szabályozza a tavaszi-nyári időszak hőmérsékleti értékeinek és a csapadék mennyiségének összjátéka is. A szúnyogok „mennyiségét” tehát nehéz előre jelezni. Az viszont érdekes, hogy a Szúnyogmonitor programban idén már januárban kaptunk bejelentést tigrisszúnyogról, míg főszezonjuk eddig a késő nyár-kora ősz környékére esett.

– Hogyan tudunk védekezni az inváziós fajok ellen?
– A tigrisszúnyogok nem kötődnek nagy vízfelülethez, ugyanis „konténerköltők”, azaz a ház körüli edényekben, hulladékban, játékokban felgyűlt esővízben szaporodnak. A leghatékonyabb védekezés, ha ezeket a potenciális tenyészhelyeket megszüntetjük, ugyanakkor ma már a kereskedelemben is kaphatók hatékony biológiai alapú irtószerek. A napnyugta környékén jellemző szervezett szúnyogirtás egyébként az inváziós szúnyogok ellen nem hatékony, mivel egész nap aktívak.

Szerző: Házi Péter

Hírek

Megsokszorozódott az utóbbi években az újonnan kiszáradó patakok száma

Az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai folyamatosan vizsgálják a klímaváltozás hazai ökoszisztémára gyakorolt hatásait. Talán a legdrámaibb átalakulás a korábban állandó vizű hegyi patakokban figyelhető meg: egyre gyakrabban száradnak ki, ami az élővilágukat teljesen felkészületlenül éri. A kutatások szerint a kiszáradás hatására lecsökken a fajok és az egyedek száma, de az először tapasztalt rövid idejű kiszáradások után megnő azon fajok aránya a közösségben, amelyek helyben ki tudják várni, amíg visszatér a víz.

A klímaváltozás miatt egyre gyakrabban száradnak ki a magyarországi vízi ökoszisztémák. Korábban ez a jelenség inkább csak a Mediterráneumból volt ismert, de az elmúlt pár évben már sok, korábban állandó magyarországi természetes víz is rendszeresen kiszárad. Míg öt évvel ezelőtt a korábban állandó vizű hegyi patakok mindössze 5-10 százaléka száradt ki, addig tavaly már a felüknél megfigyelhető volt ez a korábban szinte ismeretlen jelenség. Ez a körülmény teljesen új a vizek élővilága számára, ami súlyos kihívás elé állítja az élőlényeket. Ha a kiszáradások hossza és gyakorisága is növekszik, akkor csak a szárazságnak ellenálló fajok lesznek képesek hosszútávon fennmaradni vizeinkben.

A Petőczi-árok két állapota.

E jelenséget vizsgálták az Ökológiai Kutatóközpont kutatói a Mecsekben. A hegység déli elhelyezkedése miatt közelebb van a Mediterráneumhoz, így elsők között itt váltak korábban állandó vizű patakjaink időszakossá. Az ökológusok már négy éve rendszeresen vizsgálják, hogy az időszakossá vált vízfolyásokban élő szabad szemmel is látható gerinctelen állatok (például a szitakötők, poloskák, kérészek, csigák, kagylók, piócák) hogyan reagálnak arra, hogy időnként eltűnik a számukra éltető közeg. A kutatás első eredményeit most publikálták a Hydrobiologia című folyóiratban.

„A korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy a kiszáradás hatására megváltozhat a közösség fajösszetétele, viszont mi inkább a funkcionális összetétel átalakulására voltunk kíváncsiak – mondja Boda Pál, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a kutatás vezetője. – Az egyes fajok a közösségben különböző funkciót tölthetnek be. Azonos funkciót jelent, ha különböző fajok ugyanolyan módon táplálkoznak, ugyanolyan méretűek, és ugyanolyan körülményeket kedvelnek. Tehát azt vizsgáltuk, hogy a közösség e funkciói hogyan változnak a kiszáradás hatására.”

A fajok életben maradását segítő funkciói két csoportra – rezisztens és reziliens funkciókra – oszthatók. Bár mindkettőt szokás ellenálló képességnek hívni, valójában igen különböző tulajdonságokat takarnak. A rezisztens funkciók segítségével az állatok ott helyben képesek túlélni a kiszáradást (vagyis nem kell elmenniük, és mégis képesek átmenetileg életben maradni). A reziliens funkciók viszont az állat visszatérését segítik, amikor újra megtelik a meder vízzel (tehát a túlélés érdekében el kell menekülniük, de aztán gyorsan visszajöhetnek). A kistestű egyedek például inkább rezisztensek, hiszen könnyebben be tudják ásni magukat az iszapba, és ott megvárhatják, míg újra víz alá kerül az élőhely. A nagyméretű fajok viszont általában jobban repülnek, így a nagy test- és szárnyméret a rezilienciát növeli, mivel ezek az állatok könnyebben elmehetnek, és hamarabb vissza tudnak térni.

Mintavétel egy kiszáradófélben lévő mecseki patakban (a Bicsérdi-vízfolyás mellékága).

Az ökológusok évről-évre megvizsgálták, hogy a kiszáradó, majd újra feltöltődő patakokban hogyan változik a különböző funkciót betöltő élőlények aránya. „Összehasonlítottuk azokat a patakszakaszokat, ahol állandó volt a vízborítás, illetve ahol történt kiszáradás. – folytatja Boda Pál. –Eredményként azt kaptuk, hogy amikor korábban állandó vízterekben először jelenik meg a kiszáradás, akkor főleg a rezisztens funkciók segítik a fajok túlélését. Emiatt a kiszáradó patakok élőlényközösségeiben nagyobb lesz a rezisztens funkciók aránya, mint az állandó vizek közösségeiben.”

Persze az, hogy a rezisztens funkcióval túlélni képes fajok maradnak nagyobb arányban a közösségben, egyúttal azt is jelentheti, hogy a reziliensek elmenekültek, és még nem tértek vissza. Az ökológus szerint azonban elképzelhető, hogy ez csak a kiszáradások megjelenésének kezdeti időszakában van így. Ahogy az elkövetkező években egyre gyakrabban és hosszabban száradnak majd ki a patakok, megtörténhet, hogy a reziliens fajok is visszatérnek a közösségbe, de az is lehet, hogy a növekvő kiszáradás miatt olyan ritkán lesz víz a mederben, hogy azt csak néhány faj lesz képes elviselni.

Érdekes módon, a fajok birtokolhatnak egyszerre rezisztens és a reziliens funkciókat is, vagyis képesek lehetnek többféleképpen is ellenállni a környezet negatív változásainak. Például egy nagytestű (tehát reziliens) állat kitartó tojásokat rakhat, amelyek rezisztensek, vagyis túlélhetik a kiszáradást. De bármennyire is igyekeznek az állatfajok életben maradni a gyökeresen megváltozott világban, a közösség mindenképpen megsínyli a vízellátottság drámai átalakulását. „A kiszáradó élőhelyeken lecsökken a fajszám és az egyedszám is, tehát kevesebb faj, és azok kevesebb egyede marad meg a patakszakaszon. Viszont az eddigi eredményeink szerint e megfogyatkozott közösség még nagyjából el tudja látni a korábbi funkciót.”

A kutatásnak a következő években-évtizedekben hatalmas természetvédelmi jelentősége lesz. „A kiszáradás egyre gyakoribbá válik Magyarországon, ezért nagyon fontos, hogy folyamatosan monitorozzuk a vízi közösségek reakcióit – vélekedik Boda Pál. – Így, amikor majd beköszöntenek a mainál is sokkal súlyosabb kiszáradási események, a közösségek válasza már nem fog minket teljesen felkészületlenül érni, és így nagyobb eséllyel óvhatjuk meg őket az eltűnéstől.”

Főcímkép: vízjárás jellemző állapotai a mecseki patakokban

További megjelenések a témában:

agroinform.hu - Egyre gyakrabban kiszáradnak a patakok – mi történik az ott élő fajokkal? - 2024-05-12

Média

Már nemcsak az ágvégeken állnak lesben a kullancsok, szaladnak is utánunk a behurcolt új fajok

Bár nem lehet kizárni, hogy a klímaváltozás miatt enyhébb telek után több lesz a kullancs, nem ez a fő probléma. Sokkal inkább az, hogy egyre szélesebb időintervallumban találkozhatunk a betegségeket terjesztő vérszívó parazitákkal, ráadásul újabb, további veszélyes kórokozókat is terjeszteni képes fajok jelennek meg.

Minden tavasszal visszatérő téma a kullancsok megjelenése. Az idei híradások az enyhe tél miatti nagyobb számukra hívták fel a figyelmet az utóbbi hetekben, pedig nem elsősorban a számuk az, amire figyelni érdemes. Hiszen nem egyszerű az összefüggés a kevésbé hideg telek, és a kullancsok mennyisége között, inkább arról van szó, hogy kitolódik a vegetációs időszak – mondja Földvári Gábor parazitológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, akivel az idén korábban indult kullancsszezon felvetette kérdésekről beszéltünk.

Földvári Gábor kullancsot gyűjt a Pilisben Fotó: Kállai Márton

A kutató emlékeztetett, idén tavasszal jóval előrébb jár a természet, vagyis hamarabb feléledtek a növények – már április elején-közepén virágba borultak a májusi orgonák –, és velük a rágcsálók a kullancsok legjellemzőbb hordozói, de ősszel is tovább aktívak a paraziták.
Egyre hosszabb ideig tartó, esetenként gyakoribb előfordulásuk azonban nem egyformán jellemző az ország minden régiójára. A klíma átalakulásával például az Alföldön az itthon őshonos, leginkább elterjedt és a többség által is jól ismert közönséges kullancs számára jóval kedvezőtlenebb időjárás – meleg és száraz nyarak – lesz egyre inkább a jellemző. Errefelé tehát csökkenhet az őshonos kullancsfajok – Magyarországon 20-30 félét tartanak nyilván – előfordulása, ugyanakkor a megváltozó körülmények más fajok számára lehetnek megfelelőek.

Fotó: Kállai MártonEzek közül már meg is jelentek páran az ország különböző területein. A kutatók 2021 óta követik a Hyalomma nemzetség eredendően Dél-Európában, Afrikában és Közép-Ázsiában honos fajainak hazai megjelenését. Ez a két faj, Hyalomma marginatum és a Hyalomma rufipes úgy tűnik, egyre inkább képes túlélni az északabbra fekvő területeken, ami aggodalomra ad okot. Nem feltétlenül azért, mert másfél-kétszer akkorák, mint a leginkább közismert hazai faj, vagy mert másként viselkednek ahhoz képest, mint amit megszoktunk. Tehát nem egy-egy fűszál, cserje hajtásainak végén várnak szélesre tárt, finom szőrökkel fedett, szaglószervként is szolgáló mellső lábaikkal, az arra járó melegvérű rövidnadrágos kirándulókra (vagy az otthon kertészkedőkre) mint a közönséges kullancs. A Hyalomma-k ehelyett aktívan keresik és üldözik zsákmányukat: meglepően gyorsan, a futóbogarakhoz hasonló sebességgel kapkodják jellegzetes, gyűrűsen csíkos lábaikat akár 8-10 méteren keresztül is, hogy elcsíphessék a friss vérrel kecsegtető gazdatestet.
Ennél sokkal aggasztóbb, hogy képesek hordozni egy súlyos betegség, a krími-kongói vérzéses láz kórokozóját. Ezt a fej-, gyomor- és hátfájdalommal, vérzéses tünetekkel jelentkező betegséget, ami ellen még nem létezik védőoltás, majdnem minden harmadik fertőzött nem éli túl. Igaz, a vírus szerencsére nem túl könnyen terjed: emberről emberre csak testnedvekkel, és az őket jellemzően ide behurcoló vándormadarak sem fenntartói a vírusnak, így ha fertőzött kullancs is akaszkodik rájuk, ők maguk nem fogják továbbvinni a kórokozót. Nem így a szarvasmarha. Az új fajok észlelése is állattartó telepek közelében történt: szarvasmarhákon, lovakon, illetve egy esetben kutyán találták meg őket.

Hyalomma kullancs Fotó: Shutterstock

Nem véletlen tehát, hogy a kutatók különös figyelemmel kísérik őket immár negyedik éve, civileket is bevonva a kutatásba, a Kullancsfigyelő honlap segítségével.
Ezeket a helyben nem őshonos kullancsfajokat jellemzően vándormadarak hurcolják be a Kárpát-medencébe immár évezredek óta, de – eddig legalábbis – nem voltak számukra kedvezőek a körülmények. Ez az ami változóban van, és azzal, hogy az eredeti élőhelyükhöz hasonlóvá válnak a környezeti tényezők, oda vezethet, hogy immár nemcsak lepottyannak a vándormadarakról nimfaként, és elpusztulnak, hanem képesek lesznek felnőtt kullanccsá alakulva túlélni akár a telet is, új gazdát keresni, megcsapolni a vérét, szaporodni, és helyi populációt kialakítani. Erre utalhat, ha kora tavasszal, még a vándormadarak érkezése körül találnak belőlük felnőtt példányt.
Erről azonban egyelőre nem beszélhetünk, legalábbis a kutatók még nem találták jeleit, ahogy a konkrét vírust sem mutattak ki az egyelőre kis számban itthon megtalált példányokban – az elmúlt három évben 14 egyed jutott el a kutatóintézet laborjába, idén eddig pedig még egy sem. Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium részeként a Kullancsfigyelő program elsősorban megelőzési célt szolgál, azaz fő feladata, hogy felfigyelhessünk időben a Hyalomma kullancsokkal érkező esetleges veszélyekre – mondta a kutató.

Az mindenesetre elgondolkodtató Földvári Gábor szerint, hogy korábbi vizsgálatok a hazai rágcsálókban és kérődzőkben már kimutatták a vírus ellenanyagát, sőt egészséges véradók vérében is vizsgálták, és találtak néhány ellenanyag-pozitív embert, akik feltehetően tünetmentesen vagy enyhébb tünetekkel eshettek át a betegségen. Bár lehet “radaron nem látható behurcolt eset” is, de nem kizárható, hogy itthon kapták el. Annak is van esélye, hogy előzőleg olyan helyen jártak, ahol őshonosak a vírust terjesztők paraziták.
Ilyenek pedig egészen közel is vannak: például Észak-Macedónia – ahol tudnak is olyan halálesetről, amit a fertőzött kullancs csípése nyomán kialakult krími-kongói vérzéses láz okozott –, és általában a Balkán, Görögország, vagy épp Törökország és Spanyolország.

Fontos figyelnünk az új fajokra, tudjuk, hogy néznek ki, jelentsük fotón a kullancsfigyelőn, vagy küldjük is be egy fiolában, simítózáras tasakban (bár gyors, azért a csípéshez neki is meg kell találni a megfelelő bőrfelületet, szóval bőven van időnk potrohon csípni, ha észleljük), mégis jóval nagyobb esélye van annak, hogy a jól ismert hazai fajokkal találkozunk. Akár a természetet járva, vagy akár ha csak a kertben teszünk-veszünk, és ezek is hordozhatják súlyos betegségek kórokozóit, leggyakrabban a vírusos agyhártya/agyvelőgyulladás, vagy a Lyme-kórét – becslések szerint évi több ezer eset is előfordulhat.

Ezekre a jól ismert kullancsfajokra pedig leginkább a sűrű aljnövényzetű lombhullató erdőkben – nem a letaposott turistaúton, hanem a térdig, derékig érő növényzetben gázolva –, saját kertünk növényzettel erősebben benőtt részén, esetleg az avarkupacban, vagy éppen a városi parkok sűrű bozótosaiban – ahova például egy labda után szaladunk be – számíthatunk. Ilyen helyen célszerű zárt ruházatot viselni, zokniba tűrve a nadrágot, deréknál betűrni az inget. Védekezhetünk ellenük különböző riasztószerekkel, de a legfontosabb, ha kullancsvizitet tartunk egy-egy szabadban töltött alkalom során akár többször is: átvizsgáljuk ruhánkat, bőrfelületeinket, különös figyelmet fordítva a lágyabb, a kullancs számára csábítóbb részekre.

Fotó: Shutterstock

Forrás: Zhvg – Már nem csak az ágvégeken állnak lesben a kullancsok, szaladnak is utánnunk
Szerző: Ballai Vince újságíró

Média

Méhlegelők: pár éve sokan értetlenkedtek miattuk, pedig kétszáz éve még aggódtak, hogy kevés van belőlük

Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.

Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.

„Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz”

– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.

Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.
A méhlegelőkről nem mostanában esik szó először, – a fogalom gyakorlatilag egyidős a méhészettel –, csak az Arcanum adatbázisában keresve több ezer tételt – jelentős mennyiségben méhészeti szakirodalmat – dob fel a kereső. Az ezek között megtalálható legkorábbi, majd’ 200 évvel ezelőtti említés pedig, bár nem épp szakirodalmi, de mindenképp alátámasztja az ősi eredetet: a Hasznos Mulatságok 1825-ös 40. számában a görögből fordított ókori epigrammák között szerepel egy költemény, amiben a múzsák hegyének méhlegelői kerülnek elő. A versike egy bizonyos “Szardesi Dioniziusé”, így szól:

“Sándor
Méhlegelö Helikon’ köv verses Kalliopéja!
Más Akhill támadt; – küldj ki Homért
neki mást.”

A magas irodalom azonban kivétel, zömében inkább a méhészeti szakirodalomban, a méztermeléssel összefüggésben szerepel a kifejezés.

Ilyen értelemben az első említése pár évvel az 1848-as forradalom előttről van. A Magyar Gazda 1843-ban állapította meg, hogy a hazai méhészet akkor (is) tapasztalt hanyatlásának egyik oka (a szaporodó méhlopások, a szakszerűtlen méhészkedés, illetve a “barkácsok, mézkupecek” tevékenysége mellett) a méhlegelők szer feletti fogyása.

Borzongató szembesülni azzal, hogy már 180 éve is tisztában volt azzal a szerző, Szentpétery Samu (feltehetően pelsőci református lelkész, aki Tompa Mihály fiatalkori barátja volt), hogy a mind intenzívebb mezőgazdasági termelés, a vadvirágos- és erdőterületek fogyása miatt jut egyre kevesebb virágos mező a méheknek, ahogy a szerző sorolja:

A’ gabonanemű veteményeknek, mellyekben, kivált hol szorgalmatosan kigyomláltatnak, mint nálunk, igen kevés, a’ répának, kukoriczának, s kivált a’ burgonyának nagy terjedése, mellyekben — vizsgáltam és szántam őket — még kevesebb táplálékot talál a szegény méh.

De a panasz mellett megoldást is felvázol, szerinte a méhészet ismételt Virágozásának hajnala csak akkor derül fel, ha a’ forrni csak most kezdett mezőgazdasági bölcsesség s tudománynyal párult szorgalom és rend határinkat s egész hazánkat virágos kertté varázsolandja;
A méhlegelőket sokáig nem a városokban keresték: elsősorban a méhészeti szakkifejezés, ami a házi méhek, és így a méztermelés szempontjából kiemelkedően hasznos területeket jelöli. A házi méheken kívül azonban van további 700 vadon élő méhfaj és számos más beporzó rovar Magyarországon. Ők szintén használják ezeket a területeket, bár számukra némileg eltérő tényezők fontosak – jegyezte meg Szigeti Viktor.

 


Nem csak legelnek

Az ő szempontjukból nem csak a virágok megléte fontos, de a lakhatás is (a házi méheknek ugye ott a kaptár): hogy találjanak telelő és fészkelőhelyeket: méh- vagy beporzóhoteleket. Peterakáshoz, teleléshez szükséges lyukakat, réseket, föld alatti járat kiásáshoz megfelelő puha, növényzettel nem borított talajt, vagy épp – a poszméhek esetében – rágcsálók felhagyott üregeit. A beporzásban ugyancsak jeleskedő lepkék esetében pedig a hernyóik számára megfelelő táplálékot biztosító növényekre is szükség van – ecsetelte a szakember az ilyen területek sokszínűségének fontosságát.
Mindenesetre legyen szó virágzó repceföldekről, vadvirágos legelőkről, rétekről, ligetekről és erdőkről, virágzó akácosokról, gyümölcsösökről vagy egyéb alkalmas mezőgazdasági kultúrákról, mind méhlegelőnek számítanak, és mind igénylik is a méhek és persze a többi beporzó rovar munkáját. Mindezen méhlelelők szezonális virágzását számon is tartják a méhészek, akik közül sokan vándorolva követik méheikkel és kaptáraikkal a virághullámot, de ez visszafelé is működik: a mezőgazdasági gazdálkodók sokszor maguk hívják a méhészeket, hogy beporoztassák ültetvényeiket.

Szentpétery tanácsait pedig ugyan megfogadták korábban is, de elsősorban a háziméhek érdekében – például mézontófű- (facélia-) mezők vetésével – , ám közel két évszázadnak kellett eltelnie, hogy immár a többi, vadon élő beporzó érdekeire tekintettel is alkalmazzák. A mezőgazdaság számára kulcsfontosságú beporzók megóvására a 2000-es években kezdtek konkrét tudatos lépéseket tenni. 2009-től angliai kezdeményezés nyomán itthon is elkezdtek kísérleti jelleggel vadvirágokat termeszteni a mezőgazdasági területek szegélyein.

Magyarországon először húsz Zala megyei termelő csatlakozott a méhlegelős kezdeményezéshez a Napi Gazdaság akkori beszámolója szerint.
Az Európai Unióban pedig a 2004-es bővítés utáni hétéves költségvetési időszakban kezdték felmérni a biodiverzitást fenyegető kockázatokat, közte a beporzók helyzetét az ALARM (Assessing Large scale environmental Risks for biodiversity with tested Methods) Projekt keretein belül. 2007 után célzottan a beporzók helyzetét és szerepét vizsgálták a STEP (Status and Trends of European Pollinators) Projekttel, hogy aztán a Horizon 2020-as programban már egy sor idevágó kutatást indítsanak, amik mind megerősítették, hogy bajban vannak a beporzók. Eközben 2012-ben már az uniós agrárstratégiában is célul tűzték ki – többek között a természetes méhlegelők fenntartásával – a méheket fenyegető kockázatok csökkentését.
Ekkorra vált egyértelművé, hogy a monokultúrás nagyüzemi mezőgazdaság és a rovarirtószerek intenzív használata drasztikusan visszaszorította biodiverzitást, így a házi méhek – és általában a beporzó rovarok – életterét és számát. Ez pedig a tőlük függő, sokszor mindennapi eledelünket is adó haszonnövények termőképességét is veszélybe sodorja.

 

Méhek a városokban

Nagyjából ezzel párhuzamosan kezdett terjedni a nagyvárosi méhtartás, illetve a városi méhlegelők kialakításának gyakorlata is. A városias területeken ugyanis sokkal kevésbé fenyegetik rovarirtó szerek a méheket (és a más beporzókat), mégis sokféle virágos növény vár beporzásra és kínál nektárt számukra.
A városi parkok zöldterületeinek vadvirágos, természetes gyeppé formálásának emellett több további előnyét is felismerték: nő a zöldfelületek biodiverzitása, ellenállóbbak a klímaváltozás kedvezőtlen hatásainak, és nem utolsó sorban a fenntartásuk is olcsóbb. Hiszen nem feltétlenül kell állandóan öntözni, gyakran kaszálni és műtrágyázni az őshonos növényekkel borított területeket (legalábbis a kevésbé intenzíven használt részeken), szemben a kevés fajból álló, sokszor ökológiai sivatagként is jellemzett angol jellegű pázsittal.
Magyarországon a 2010-es évek közepén kezdték ebben a felfogásban kezelni a városi zöldfelületeket. Többek között Veszprémben, ahol 2015-ben indult a Vadvirágos Veszprém program, vagy Székesfehérváron, ahol 2019-ben indult hasonló gyakorlat, először a Sóstó Természetvédelmi Területen. Az ezekről szóló szóló híradásokban azonban még nem igazán terjedt el a városi méhlegelő fogalma, ami inkább Budapest hasonló lépése nyomán kerül majd be igazán a közbeszédbe 2021-ben.
Ekkor indult ugyanis látványosan kitáblázott méhlegelőkkel a Vadvirágos Budapest Program, amivel azonban nem csak a beporzó rovarokat sikerült bevonzani az ellenzéki városvezetésnek. A kevésbé intenzív kaszálás miatt gazosnak kikiáltott területek vadvirágaiból politikai nektárt szívogatni remélők is rárepültek a témára.

Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.

Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.
Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz
– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.

Forrás: HVG.hu 2024-04-22  Ballai Vince – újságíró

További megjelenések a témában:

HVG.hu - Méhlegelők: pár éve sokan értetlenkedtek miattuk, pedig kétszáz éve még aggódtak, hogy kevés van belőlük - 2024-02-22

Karrier

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS – tudománykommunikációs referens

A Hun-Ren Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézet pályázatot hirdet
tudománykommunikációs referens
munkakörbe

Keresünk olyan agilis, jó kommunikációs készségekkel rendelkező leendő munkatársat, aki hitelesen, elkötelezetten képviselné az ökológiai álláspontot a természet-helyreállítással kapcsolatban a döntéshozók és a különböző stakeholdercsoportok irányába.

Feladat: a Természet-helyreállítással kapcsolatos szakmai, elsősorban kommunikációs anyagok előkészítése, fordítása (angol-magyar, magyar-angol), a témában rendezvények szervezése, lebonyolítása, közösségi médiában és szakmai rendezvényeken a téma aktív képviselete,
folyamatos konzultáció a kapcsolódó kutatásokról, kapcsolattartás az intézet kutatóival és a kommunikációs feladatokat végző munkatársaival és szükség esetén külsős szakemberekkel, pl. az Agrárminisztérium képviselőivel, természetvédelmi szakértőkkel, más kutatóintézetekkel.

Munkavégzés helye: Vácrátót, Alkotmány u. 2-4. illetve home office
Jogviszony: kezdéstől számítva egy év határozott idejű, hosszabbítás lehetőségével
Foglalkoztatás jellege: teljes munkaidő (heti 40 óra)
Bérezés: megegyezés szerint

Pályázati feltételek:

  • Egyetemi végzettség, (biológia, hidrobiológia, környezettudomány vagy hasonló (BSc/MSc));
  • Jó kommunikációképesség
  • Kommunikációsképes angol nyelvtudás
  • Felhasználó szintű számítógépes ismeretek
  • Előnyt jelent: Phd, NGO-s tapasztalat, ökológiai restaurációval, fenntartható fejlődéssel kapcsolatos elméleti vagy gyakorlati tudás, szakmai tapasztalat külföldön.

Elvárt kompetenciák:

  • jó kommunikációs képesség
  • jó szervezőképesség
  • precíz munkavégzés

Amit nyújtunk:

  • dinamikus munkahely
  • nemzetközi környezet
  • fejlődési lehetőség

Pályázat benyújtási határidő: A pozíció betöltéséig folyamatos a jelentkezés és az interjúztatás.
Kérjük, az önéletrajzokat a halassy.melinda@ecolres.hu emailcímre elküldeni.

Csatolt dokumentum(ok):
NRL referens pályázat

Média

Tényleg két hónappal korábban indult a tiszavirágzás?

A tiszavirágok rajzása az idén sem várható a megszokottnál korábban, egy rovar téves azonosítása okozza a jelenlegi félreértést. Az elevenszülő kérészek nőstényei ugyanis már mostanság is fel-felbukkannak, a hímek turbánszemeikkel kutatják őket az esti égbolton.

Kérészekről készült friss fotók alapján terjedt el a neten a „hír”, miszerint a korán jött és extrém meleg tavasz miatt jó két hónappal előbb kezdődött a tiszavirágzás. A hungarikumszámba menő, látványos természeti esemény egy bizonyos kérészfaj tömeges rajzása, amikor a rovarok naponta milliószám emelkednek a víz fölé, hogy a levegőben párosodjanak, lerakják petéiket, majd perceken belül el is pusztuljanak.
Nyilvánvalóan nem lehet mindenki a kérészek szakértője, a rovarok jellegzetes megjelenése és a víz közelsége pedig könnyen megtéveszti a laikust. Valójában ugyanis egy álhírről, vagy fogalmazzunk úgy: téves azonosításról van szó.
A Tisza még nem kezdett virágzásba, és nem is fog nyár elejéig. A félreértést egy elevenszülő kérészfaj okozta – tudtuk meg Dr. Kriska György biológustól, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadójától, az ELTE TTK Biológiai Intézet docensétől.

Elevenszülő kérész
A mainstream médiában is megjelent – a Facebookról azóta törölt –, Tiszalökön készült fotón nem a tiszavirág, hanem egy másik kérészfaj, az elevenszülő kérész (Cloeon dipterum) egy nőstényének úgynevezett szubimágóját látjuk. Egész Európában elterjedt, a Brit-szigeteken például ez a leggyakoribb kérészfaj, egyik egyedi jellemvonása pedig, hogy – a tisza- és dunavirággal ellentétben – állóvízben is képes kifejlődni. Sőt, elég ehhez egy néhány hétig megmaradó olyan apró víztest is, ami mondjuk egy építkezésen gyűlik össze az alapozásnál.
Általában négy reprodukciós csúcsuk van egy évben április végétől október elejéig, ami azt jelenti, hogy ekkor hagyják el a vizet a legtöbben, hogy párosodjanak – mondja a 24.hu-nak Kriska György.

Nem megyünk bele az alaktani különbségekbe, csupán annyiban, hogy míg a tiszavirág testhossza a négy centimétert is elérheti, elevenszülő rokona még az egy centit is alig. Előbbi rovar szigorúan estefelé, hat óra körül repül fel, és két–három órával később már megtörtént a párzás, a peterakás, a hímek és a nőstények mind el is pusztultak.

Az elevenszülő kérész nősténye viszont párzás után igyekszik elrejtőzni a parton, majd 10–14 nap után teszi le petéit a vízbe, és csak később pusztul el. Ez a faj is alkothat rajokat, de nagyságrendekkel kisebbeket, mint a tiszavirágok akár több milliós tömege.

Ez egy nőstény szubimágó

A sokaságot a hímek alkotják, amelyek repülés közben különleges, úgynevezett turbánszemükkel – a terjedelmes felső szem alatt egy gömbölyű összetett szem is található – pásztázzák maguk felett az eget, annak világos háttere segíti őket a felrepülő nőstények észlelésében. És miért elevenszülő? Mert ahogy a peték a vízbe csúsznak, rögtön kikelnek belőlük a lárvák.

Néhány hét alatt több lárvaállapoton mennek keresztül, mire kifejlett rovarként, szakszóval imágóként elhagyják a vizet, hogy beteljesítsék életciklusukat. Pontosabban van még egy közbülső lépés: az utolsó lárvaállapot után a rovarok a vízfelszínen vagy a parton úgynevezett szubimágókká vedlenek. Ez az alak már majdnem megegyezik a kifejlett formával, de még nem ivarérett, ehhez még egy átalakulásra van szükség, újra vedlenie kell.

„A fotón látható rovar biztosan nőstény, kevésbé kifejezett testmintázata és opálos szárnyai pedig arra utalnak, hogy szubimágó”
– összegzi a szakember hozzátéve: a tiszavirágnál csak a hímeknek van szubimágó alakjuk.

A tiszavirágzás tehát még nem kezdődött el, és bár célzott kutatás nincs arra vonatkozóan, hogy pontosan mi indítja el a rajzást, de a korai felmelegedés biztosan mellékes tényező.

A dunavirágnál a vízállás lehet a kulcs
A tudomány világszerte 3330 kérészfajt ismert (és becslések szerint még vagy 1000 vár felfedezésre), ebből Magyarországon közel 100 faj él. Közülük is csupán kettő a sokszor több milliós rajzást produkáló faj: a tiszavirág és a dunavirág – témánk alapján maradjunk még előbbinél.

A nyáron lerakott petékből kibújó lárvák a folyó agyagpadjaiban három évig fejlődnek, a szárnyas rovarok minden évben június közepétől július közepéig emelkednek levegőbe. A rajzások a Tisza alsóbb szakaszain jelennek meg először a felső-Tiszán mindig később láthatjuk meg a tiszavirágot. A kifejlett rovarok párzanak, a nőstények gondoskodnak az új generációról, majd elpusztulnak, a kérészéletű kifejezés nem légből kapott, e rovarok felnőtt élete alig pár óra.

A tiszavirággal szemben a dunavirág rajzásának kezdeti időpontja sokkal nagyobb szórást mutat a különböző években, ez július végétől szeptember elejéig bármikor bekövetkezhet.

„Tudományosan nem bizonyított, de a tapasztalatok alapján gyanítjuk, hogy a dunavirág rajzás kezdete a lárvafejlődés alatti vízállás viszonyokkal lehet összefüggésben.” – jegyzi meg Kriska György.

A lárváknak ugyanis megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékra van szükségük a kifejlődésükhöz és a végső átalakuláshoz, amit számukra leginkább a meder alján növő algák jelentenek. Ezek tömege a fényviszonyoktól függ, és egyszerű fizika, hogy alacsonyabb vízállásnál több fény jut a fenékre, mint magasabbnál.

Forrás: 24.hu/tudomány – Bihari Dániel – újságíró 2024-04-20

Hírek

Mágneshorgászok közösségi posztjait a világon elsőként elemezve becsülték meg kutatóink a hazai vizekben elveszített horgászeszközök mennyiségét

A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai fémtárgyak vízből való kiemelésére specializálódott mágneshorgászok közösségi média bejegyzései alapján becsülték meg az elvesztett horgászfelszerelések számát és típusát hazánkban. A Hydrobiologia nevű tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint legalább néhány tízezer, de akár több százezer horgászfelszerelés is lapulhat a magyarországi vizekben, nem beszélve az egyéb fémtartalmú hulladékokról, melyek a mágneshorgászok feldolgozott terítékeinek túlnyomó többségét (65.8%) alkották.  

Az elveszített halász- és horgászfelszerelések, különösen az ólomtartalmú eszközök a vízi ökoszisztémák komoly szennyezői. A leggyakrabban különféle halászhálók süllyednek a vizek mélyére, de zsinórok, bóják, horgok, műcsalik, halcsapdák, valamint műanyag és mikroműanyag fragmentek is kerülnek a természetbe a horgászat és halászat következtében. Bár egyes tanulmányok szerint a használt felszerelések mintegy 2 százaléka tűnik el évente ‒ ami a legóvatosabb becslések szerint is legalább több tízezer halász- és horgászeszközt jelent világszerte –, a becslésekben máig komoly hiányosságok tapasztalhatók.

Löki Viktor, a Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa kollégái, és három doktoranduszhallgatója segítségével a világon először vonta be ökológiai, vízminőséget érintő tudományos kutatásba a rekreációs mágneshorgászok közösségi média-profiljait, hogy fogásaik alapján megbecsüljék a magyar horgászok elveszített eszközeinek hozzávetőleges típusát és számát. Fő célkitűzésük többek között a Magyarországon leggyakrabban előforduló felszereléstípusok azonosítása, és a folyó-, illetve állóvizekben elvesztett eszközök arányának és típusának összehasonlítása volt. A kutatók magyar mágneshorgászok egyéni és csoportos közösségimédia-oldalainak hatévnyi tartalmát, összesen 2889 posztot vizsgáltak át a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on, aminek során 1039 fotót és 84 videót elemeztek részletesen.

Amint Löki Viktor elmondta, a mágneshorgászok egy kötél végére rögzített erős, akár 900 kilogrammos vagy még nagyobb tartóerejű neodímium mágnest használnak a fémtárgyak kiemelésére, elsősorban kincskeresési szándéktól vezérelve. A leggyakoribb kihalászott fémtárgyakat a konzervdobozok, söröskupakok, különféle fémdarabok, szögek, érmék jelentik, de a nagyerejű mágneseknek köszönhetően nem ritkák a vízből kiemelt mobiltelefonok, kerékpárok vagy alkatrészeik, illetve akár lőszerek, fegyverek sem. Fontos megjegyezni, hogy az összes elemzésbe bevont fogás mindössze 11.4% százalékában fordult elő kimondottan a horgászattal összefüggő szemét.
Kutatóink a posztok elemzése során 31 különböző típusból összesen 2018 horgászfelszerelést találtak. A részletes elemzések során a kutatók jelentős különbségeket azonosítottak a talált eszközök száma és típusa szerint: a folyókban szignifikánsan magasabb volt az elveszített felszerelések aránya, mint a csatornákban, és feltűnően magasabb, mint a halastavakban, valamint sokkal több pergetőeszköz került elő folyóvizekből.

Az eredmények alapján a mágneshorgászok posztjainak elemzése világszerte költséghatékony alternatívát nyújthat kiegészítő információk gyűjtésére az elveszített horgászeszközökről. Mivel jelenleg sem az elveszett felszerelések teljes (becsült) mennyisége, sem az elvesztéshez vezető tipikus események nem tisztázottak, a talált eszközök alapvető leltározása mellett a jövőben kulcsfontosságú lehet e tényezők, illetve a horgászok felfogásának és viselkedésének alaposabb megértése is. Ez azért is kiemelten fontos, mivel a mostani eredmények ‒ több mint 2000 eszköz mindössze 330 helyszínről ‒ és a hazai horgászok és horgászhelyek jelentős száma alapján óvatos becsléssel is legalább néhány tízezer, de sajnos akár több százezer elveszített horgászfelszerelés is lapulhat a magyarországi vizekben.

Löki Viktor egyébként egy most zajló kutatásában közösségi média bejegyzések, videók alapján éppen azt vizsgálja, milyen élőlények akadnak bele a damilokba, horgokba, elhagyott szerelékekbe, etetőkosarakba: friss tapasztalatai szerint legalább 66 különböző madár, hüllő, kétéltű, vagy akár emlősfaj példányai kerültek már bajba elveszített horgászfelszerelések miatt. A madarak közül úgy tűnik, elsősorban bütykös hattyúk, nagykócsagok, szürke gémek, és nagyobb testű társaik számára jelentenek veszélyt ezek a felszerelések, de munkatársunk szerint érdemes lenne azt is kutatni, hogy a kisebb élőlények, például makrogerinctelenek állatok számára milyen veszélyeket rejtenek az „eltűnt” horgászfelszerelések.

További megjelenések a témában:

qubit.hu - Több tízezer elhagyott horgászfelszerelés szennyezheti a magyarországi vizeket - 2024-04-17

player.hu - Több százezer horgászfelszerelés is lehet a magyarországi vizekben - 2024-04-18

uzletem.hu - Kutatók mérték fel a hazai vizekben elvesztett horgászeszközöket - 2024-04-17

origo.hu - Mágneshorgászok vizsgálták a magyarországi vizeket; hihetetlen, mit találtak - 2024-04-17

24.hu - Százezer horgászfelszerelés lapulhat a hazai vizekben - 2024-04-20

berek.hu - Szemétlerakat: A horgászat árnyoldala - 2024-04-20

infostart.hu - Kiszámolták, mennyi horgászfelszerelés lehet a magyar vizek mélyén - 2024-04-21

haszon.hu - Rengeteg horgászfelszerelést visznek el a halak - 2024-04-27

tudomanyplaza.hu - A hazai vizekben elvesztett horgászeszközök -2024-05-07

Nyomtatott sajtó:
Népszava - Balatoni fogás - 2024.04.24. (1,13. oldal)

Hírek

A vizek sótartalmának növekedése evolúciós változásra kényszeríti a planktonikus szervezeteket

A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai folyamatosan vizsgálják, hogy az emberi tevékenység, illetve az emiatt zajló klímaváltozás milyen változást okoz a környezeti feltételekben, és hogyan reagálnak erre az élőlények. A közelmúltban kimutatták, hogy a természetes vizek sótartalmának növekedése evolúciós változásra kényszeríti a planktonikus szervezeteket, ami a II. világháborús kiskunsági bombatölcsérekben összegyűlt szikes vizek vízibolha-populációiban is megfigyelhető. A legújabb eredményeiket összefoglaló tanulmányt a Proceedings of the Royal Society B, a brit Royal Society folyóirata közölte.

A természetben rengeteg stresszhatás éri az ökológiai rendszereket: megterheli őket a klímaváltozás, az urbanizáció és a természetes vizek sótartalmának emelkedése is. E stresszhatások miatt térben és időben megváltoznak az élőlények sikerességét meghatározó környezeti feltételek. A különböző tényezők fokozatos térbeli eltéréseit gradienseknek nevezzük. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Plankton-ökológiai Kutatócsoportja Vad Csaba tudományos munkatárs vezetésével azt kutatja, hogy a különböző környezeti gradiensek milyen változásokat okoznak a vizek planktonközösségeinek működésében, fajösszetételében és evolúciójában.

„Az élőlények vagy alkalmazkodnak a stresszhez, vagy kipusztulnak” – mondja a kutató. „Az érzékenyebb fajok lecserélődhetnek jobb stressztűrő képességgel rendelkező fajokra, de a populációk evolúciósan is alkalmazkodhatnak a megváltozott körülményekhez. Vagyis előfordul, hogy a populációban olyan genetikai adaptáció megy végbe, amely biztosítja számára a túlélés lehetőségét az adott élőhelyen.”

A vizek sótartalmának növekedése az egész világon problémát okoz. A Balaton sókoncentrációja is emelkedik, e változás azonban még drasztikusabb lehet a sekélyebb, nyaranta sokszor kiszáradó vizekben. A sósodást számos tényező okozza, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy az emelkedő hőmérséklet hatására intenzívvé válik a párolgás, így a fogyatkozó térfogatú vizek betöményednek. Ugyanakkor a közelben zajló bányászat révén is történhet sószennyezés, ami idővel bejut a természetes vizekbe, sőt a városi környezetben az épületekről, utakról lefolyó és a tavakba bejutó csapadék is hozzájárul azok sósodásához.

A Kárpát-medence alföldi területein vannak természetesen sós vizek is: a szikes tavak. Az ökológusok ezek planktonközösségeit, illetve a kiskunsági bombatölcsérekben összegyűlő, szintén szikes vizek sótartalmát és élővilágát vizsgálták. Ezek eredete némileg bizonytalan, de egyes források szerint a II. világháborúban az amerikai bombázóknak a közeli kiskunlacházi repteret kellett volna megsemmisíteniük, de ismeretlen okból a pusztára dobták a bombáikat. A robbanások több, mint száz krátert alakítottak ki egy 800 méteres átmérőjű körben, amelyek mára az ökológusok számára rendkívül érdekes modellt kínáló élőhelyrendszerré alakultak.

Szikes tó a Fertőzugban (Oberer Stinkersee, fotó: Horváth Zsófia)

A bombatölcsérekben kialakult tavacskák sótartalma eltérő, így az ökológusok ezeket összehasonlítva meg tudták vizsgálni, hogy a bennük élő vízibolhák hogyan alkalmazkodnak e körülményhez. A vízibolhák, köztük a jelen kutatás tárgya, a nagy vízibolha (Daphnia magna) az ökológiai és evolúciós vizsgálatok gyakori modellszervezetei, mivel nagyon fontos szerepet játszanak a vízi életközösségekben, és laborkörülmények között is könnyen vizsgálhatók. „Arra voltunk kíváncsiak, hogy az alacsony és a magas sótartalmú vizekből származó vízibolhák sótűrése vajon eltérő-e. Emellett a Fertőzugban lévő ausztriai szikes tavakat is vizsgáltuk, amelyek sóösszetétele és vízibolha-populációi hasonlók a bombatölcsérekhez” – folytatja Vad Csaba. „Vagyis ezek a vizek természetes módon sósak, mégis remek modellrendszerként működnek, hiszen sok nagyon eltérő sótartalmú tavacska alakult ki, egymás szoros közelségében.”

A lokális adaptáció során a különböző sótartalmú tavakban a bennük élő populációk sótűrése is adaptálódik azokhoz. Azaz egy sósabb tóban magasabb sótűrésűek lesznek a vízibolhák, mint egy kevésbé sós élőhelyen. A kutatók azt feltételezték, hogy a lokális adaptációt eredményező evolúciós változások az elszigetelt élőhelyeken (az egymástól távolabb elhelyezkedő tavacskákban) kifejezettebbek, hiszen az ezekben élő populációk nehezebben keverednek máshol élő társaikkal. A szikes tavak kilométerekre vannak egymástól, a bombatölcsérek között viszont csak néhány métert kell utazniuk az élőlényeknek, hogy egyik élőhelyről a másikra átjussanak. Így pusztán az élőhelyek közötti távolságok alapján a távoli szikes tavakban erősebb evolúciós mintázatokat kellett volna találniuk, azonban nem ez volt a helyzet.

Lokális adaptációt, vagyis a helyi sótartalomhoz való evolúciós alkalmazkodást kizárólag az egymás szomszédságában lévő bombatölcsérekben találtak. Ennek oka valószínűleg az, hogy bár a szikes tavak sótartalma rendszerint magasabb, koncentrációjuk azonban erősen ingadozik. Emellett sekélyek és nagy kiterjedésűek, míg a bombakráterek kisebbek, viszont az átmérőjükhöz képest mélyebbek. Amikor a szikes tavak kiszáradnak, a vízibolhák petéit a szél is átfújhatja egy másik tóba. A bombatölcséreknél azonban ez kisebb valószínűséggel történhet meg, mivel a kirobbant talaj kiemelkedő peremet hozott létre a szélükön, és a szélsőségesen meleg és száraz időszakoktól eltekintve nagyon ritkán száradnak ki, valamint sótartalmuk is kevésbé ingadozik az év során.

A szikes tavakban is találtak ugyanakkor a sóhoz való adaptációt, ez azonban regionális szinten valósul meg: a szikes tavak magasabb átlagos sótartalma miatt az itteni vízibolhák sótűrése átlagosan magasabb, mint a kevésbé sós bombatölcsérekben.

„Összességében tehát hiába vannak messzebb egymástól a szikes tavak, a kiszáradásuk miatt mégis intenzívebb a bennük élő populációk közötti kapcsolat” – értékeli az eredményeket Vad Csaba. „Emellett a szikes tavakon számos madár is él, amelyek a vízi élőlényeket átszállíthatják egyik tóból a másikba. Az eredményeink is jól mutatják, hogy a természetes vízi közösségek és populációk összetételét számos tényező együttesen alakítja ki..”

NYITÓKÉP: A kutatás modell-élőlénye, a nagy vízibolha (Daphnia magna) Fotó: Horváth Zsófia

További megjelenések a témában:

tisztajovo.hu -A vizek sótartalmának növekedése evolúciós változásra kényszeríti a planktonikus szervezeteket - 2024-04-19

alternativenergia - A vizek sótartalmának növekedése evolúciós változásra kényszeríti a planktonikus szervezeteket - 2024-04-18

Nyomtatott sajtó:

Média

Extremitások felé tolt vízjárás

Bár az utóbbi évtizedekben javult a folyóvizek vízminősége, a vízhozam csökkent, és kiszámíthatatlanná vált. Ennek oka egyértelműen a klímaváltozás, és már látszanak az ökológiai következményei is, vélekedik Abonyi András, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársa, a Lendület Folyóvízi Ökológia Kutatócsoport vezetője. A kutató szerint a jövőben a legfontosabb cél az kell legyen, hogy a lehető legnagyobb területeket adjuk vissza a természetnek, mert így tölthetik be a folyóvizek természetes ökológiai funkciójukat, és így csillapíthatják a globális felmelegedés negatív hatásait.

Innoteka.hu: A magyarországi folyóvizek környezetvédelmi állapotában tetten érhető folyamatokat jelenleg pozitívnak vagy negatívnak, esetleg stagnálónak értékeli? Jobb állapotban vannak-e folyóink, mint néhány évtizeddel ezelőtt?

Abonyi András: – A helyzetet talán úgy világíthatjuk meg legjobban, ha két szempontot emelünk ki.
Az egyik az, hogy:

a legfontosabb, hogy legyen víz a természetes vizes élőhelyeken, hiszen víz nélkül élet sincs.

Az Ökológiai Kutatóközponton belül is vannak olyan kutatócsoportok, amelyeknek közcélú monitoring tevékenységként a kiszáradás élővilágra gyakorolt hatását kutatják. A klíma-változás kapcsán egyre fontosabb kérdés, hogy a kiszáradásra hajlamos vizek milyen ökológiai állapotban vannak. Sokáig azt tartotta a közvélemény és a kutatók is a leg-fontosabb kérdésnek a természetes vizekkel kapcsolatban, hogy milyen minőségű a víz, de manapság egy még alapvetőbb kérdés válik aktuálissá: van-e víz? A mi éghajlatunkon egyértelműen negatív változás, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő kiszáradó vizek olyan vízfolyások esetében is, amelyeket korábban állandó vízjárás jellemzett. Ezt úgy is meg-fogalmaz¬hatjuk, hogy a Mediterráneumra jellemző időszakos kiszáradás egyre északabbra terjedt, érintve a mi természetes vizeinket is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy történtek pozitív változások is, főként a fejlettebb régiókban, leginkább Észak-Amerikában és Európában. Javult a vizek általános minősége, konkrétan csökkent a természetes vizek klasszikus szennyezési terhelése. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveire jellemző eutrofizáció (a vizek tápanyagtartalmának növekedése – a szerk.) visszaszorult. Negyven-ötven évvel ezelőtt még nem tudtuk, hogy például a mező¬gazdaságban használt foszfor milyen negatív hatással jár, így szerte a világon túlterheltük a vizeket. De a fejlett világ, ebből a szempontból, elindult a pozitív irányba.

Innoteka.hu: A vízminőség a tudatos beavatkozás következtében javult?

Abonyi András: – Ebben nagyon komoly szerepe volt a szabályozás szigorodásának. Fejlődött a szennyvízkezelési technológia is, de talán még jelentősebb hatása volt annak, hogy az emberekben és a cégekben tudatosodott, hogy nem szabad tisztítatlan kifolyóvizet a folyókba, tavakba engedni, amit egyébként ma már a törvény is tilt. De hogy ne higgyük, hogy minden csodálatos ezen a téren, e pozitív fejlemény mellé rögtön említek egy negatív jelenséget is. A Duna felső szakaszán, a német és osztrák szakaszokon tározók sorát építették, és ezek egyértelműen és súlyosan negatív hatást gyakorolnak a folyóra. Amellett, hogy a tározók akadályt képeznek, visszatartó, ülepítő hatásuk is van. Ez ugyan hozzájárul a tápanyag megrekedéséhez, ami az alsóbb szakaszokon csökkenti az eutrofizációt, így bizonyos értelemben pozitívum, de közben megfogja a lebegtetett hordalékanyagot is, ami viszont hiányként jelentkezik itt a középső, illetve később az alsó szakaszon. A tározók tehát negatívan hatnak a folyóra mind lokálisan, mivel helyben egy állóvízi környezet jön létre, mind pedig a tározást követő alsóbb folyószakaszokon. Módosítják a vízjárást, a vizes élőhelyek közötti összeköttetéseket és a folyóvíz összes paraméterét. Néhány adat a Dunára: a lebegtetett hordalékanyag megfeleződött az elmúlt évtizedekben; 78 duzzasztó több mint 1000 kilométer vízfolyást alakított át, tönkretéve a korábbi vízjárta élőhelyek közel 70 százalékát. Tehát sok a pozitív, és nagyon sok a negatív hatás. Vagy inkább néhány pozitív és sok negatív, hogy pontosak legyünk.

A tározók negatívan hatnak a folyóra mind lokálisan, mivel helyben egy állóvízi környezet jön létre, mind pedig a tározást követő alsóbb folyószakaszokon. Módosítják a vízjárást, a vizes élőhelyek közötti összeköttetéseket és a folyóvíz összes paraméterét. A képen a Duna alacsony vízállásnál, Kisoroszinál, 2013-ban. (Fotó: Abonyi András)

Villámárvíz

Innoteka.hu: A folyókba jutó kevesebb víz, illetve a vízállás szélsőségessé váló ingadozása mennyiben köthető a klímaváltozáshoz, vagy egyéb hatások játszanak ebben szerepet?

Abonyi András: – Ha röviden akarok válaszolni, akkor az éghajlatváltozás mindent felülír. Abszolút a klíma határozza meg a vízhozamot. Ennek belátásához nem kell messzebb mennünk Ausztriánál. A patakok, folyók és végeredményben a Duna vízhozameloszlása tökéletesen leköveti az alpesi gleccserek visszahúzódását. Régen a hó tél végi olvadása tavaszi áradást okozott, de utána a magashegységekben felhalmozódott hótakaró lassú, fokozatos olvadása nagyjából megbecsülhető, tartósan magas vízállást biztosított.

Ez a kiszámíthatóság azonban már a múlté, szélsőségessé vált a hómennyiség és a vízhozam ingadozása.

Gyakran előfordul, hogy extrém gyorsan nagy mennyiségű hó gyülemlik fel, majd heteken vagy akár napokon belül is elolvad, ami villámárvizet indít. Ezt a hatást csak súlyosbítja, hogy az urbanizáció érdekében mindent megteszünk a víz gyors levezetéséért. Mindent becsatornáztunk, mindent lebetonoztunk. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy ha csapadék hullik, akkor a víz hirtelen megjelenik a vízhozamban, legyen szó a Dunáról vagy akár egy kisebb vízfolyásról.

Innoteka.hu: Ezeknek a változásoknak milyen ökológiai hatásaik vannak? Milyen életközösségekre gyakorolják a legnagyobb hatást?

Abonyi András: – Ahol korábban állandóan jelen volt a víz, de az élőhely mostanra rendszeresen kiszárad, annak közvetlen, nagyon markáns negatív hatásai vannak. Ez egyrészt a korábbi fajok eltűnését, valamint olyan fajok megmaradását vagy megjelenését jelenti, amelyek képesek az egyre extrémebbé váló körülményekhez alkalmazkodni. Akár a szélsőséges árvizek, akár a kiszáradó vizek válnak jellemzővé, mindkettő új vagy megváltozott közösséget eredményez, hiszen az átalakuló környezethez más fajok tudnak jobban alkalmazkodni. Hogy a szűkebb szakterületemről hozzak példát, a vízhozam megváltozása átalakítja a lebegtetett algaközösségek fajszámát és az azokat alkotó fajok jellegzetességeit. Nehéz szét¬választani az életközösségek szerkezetét befolyásoló természetes és mesterséges tényezőket, hiszen minden körülmény – a vízhozam változásai, a globális felmelegedés hatásai, a szennyezési terhelések változásai – egyszerre hat rájuk. Ráadásul ezek hatásai lehetnek egymással ellentétesek vagy éppen egymást erősítők is.

Innoteka.hu: A Duna algaközösségét mi jellemzi manapság?

Abonyi András: – A Dunáról tudjuk, hogy csökken a benne élő lebegtetett algák mennyisége és azok fajszáma is. A mennyiségi csökkenés kívánatosnak tekinthető, inkább a lebegtetett algafajszám csökkenése a probléma. A közfelfogás szerint a vízminőség akkor jó, ha a víz kis tápanyagterhelést kap, és alacsony az algaszám. Tehát ezzel nincsen baj. Korábbi években vizsgáltuk, hogy milyen a dunai algaközösség összetétele, és a benne jelen lévő fajok milyen funkciókat láthatnak el, hogyan változik a plankton úgynevezett funkcionális összetétele. Fontos változás például a közösséget alkotó algák méretcsökkenése, ami teljesen egybevág a víz melegedésével. Általános ökológiai összefüggés, hogy melegebb környezetben kisebb egyedek jelennek meg, és ez a dunai alga¬közösségekben is meg-figyelhető folyamat. Ha feltételezzük, hogy még tovább melegszik a víz, akkor egyrészt számíthatunk arra, hogy megjelennek olyan új fajok, amelyek a még magasabb hőmérsék-letek¬hez is tudnak alkalmazkodni, másrészt a jelen lévő közösség elérheti azt a kritikus minimális méretet, ahol az elsődleges termelésük összeomlik. De eddig csak a lebegtetett alga¬közösségről beszéltem, pedig a vizekben élnek helyhez rögzült algák is, amelyeknek teljesen más lehet a tűrőképességük. Kimutattuk, hogy a Dunában a változó vízhozam és a javuló vízminőség hatására átalakul a lebegtetett és a rögzült életmódú közösségek aránya, mégpedig egyre gyakoribb a rögzült formák előfordulása a lebegtetett közös¬ség¬ben. Ez feltételezi, hogy a rögzült formák mennyisége hosszú távon nőtt. Hogy ez jó vagy rossz, az megítélés kérdése. Vegyük például a dunavirágot (ez a tiszavirághoz hasonló kérészfaj), amely több évtizedes eltűnés után, 2012-től újra tömegesen virágzik a Dunán. E kérész visszatérése például éppen ennek az ökológiai váltásnak lehet a következ¬ménye. A dunavirág újbóli megjelenése kiváló ökológiai indikátor, és természete¬sen örülünk, hogy visszatért. Az algák és a dunavirág közötti össze¬függéseket pedig újult erővel kutatjuk.

A dunavirág több évtizedes eltűnés után, 2012-től újra tömegesen virágzik a Dunán. E kérész újbóli megjelenése kiváló ökológiai indikátor. A képen dunavirágraj 2013. (Fotó: Kriska György)
dunavirág lárva a mederfenéken Fotó: Kriska György
hím dunavirág szubimágó Fotó: Kriska György

Holtágak

Innoteka.hu: A természetes folyó- és állóvizek alga¬közösségét teljesen másképpen ítélik meg az ökológu-sok, illetve a rekreációs vízhasználók. Az, ami az egyik csoportnak foto¬szinteti¬záló termelő-szervezet, a másiknak gusztustalan szennyezés. Hogyan lehet objektív módon megítélni, hogy mennyi és milyen alga jó a vízben, illetve mi számít már soknak és rossznak?

Abonyi András: – Ha maradunk az emberközpontú szemléletnél, tehát azt vizsgáljuk, hogy az embernek mi a jó, akkor azt látjuk, hogy az algák mennyisége igazából nem számít mindaddig, amíg nem okoznak problémát. Problémát akkor okozhatnak, ha olyan mennyiségben elszaporodnak, hogy az már felszíni vízvirágzást vált ki. Előfordultak esetek, amikor a vízből ivó kutyák vagy tehenek pusztultak el, mert a vízben olyan kékalgák (cianobaktériumok) szaporodtak el, amelyek az idegrendszerre vagy a májra ható neurotoxint vagy hepatotoxint termelnek. De ezek a fajok az emberre is károsak lehetnek, például úszáskor bőr- vagy szemirritációt okozhatnak.

Vagyis alapvetően:
nem az algák mennyisége az elsődleges rossz, hanem a közösség összetétele.

A kettő pedig sokszor egy irányba mutat: ha tömeges termelés van, akkor azt sokszor toxikus fajok okozzák. A közösség ökológiai működése szempontjából egyértelműen az a jó, ha sokféle faj alkotja, mert így minden fogyasztószervezet megtalálhatja a számára felvehető és jó minőségű táplálékot. Ha csak egy vagy néhány algafaj van jelen, az több szempontból is hátrányos lehet. Ezzel az ökológiai összefüggéssel kiemelten is foglalkozik a kutatócsoportunk. Azt vizsgáljuk, hogy mi a biológiai sokféleség szerepe az ökoszisztéma működése szempontjából, a mi esetünkben kifejezetten folyóvízi környezetben. Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük az ökoszisztéma-szolgáltatásokat és az ökoszisztéma működését. A szolgáltatás emberközpontú (mit ad nekünk a természet), a működés természetközpontú (hogyan, milyen hatékonyan működik a rendszer). Ha nagy a közösség sokfélesége, akkor nagyobb valószínűséggel lesznek benne olyan fajok, amelyek fogyaszthatók és minőségileg is megfelelők a vízi fogyasztószervezetek számára, így hozzájárulnak a rendszer stabil és hatékony működéséhez.

Innoteka.hu: Az ökológiai megközelítés megengedi-e, hogy beavatkozzunk a vízminőségbe, a vízi életközösségek összetételébe, és ha igen, mikor indokolt ez a lépés?

Abonyi András: – Fordítsuk meg a kérdést: beavatkoztunk-e eddig a vízi ökoszisztémák működésébe? Hát persze, méghozzá nagyon negatívan. Vagyis az ezzel ellentétes célú esetleges beavatkozás igazából csak a károkozásunk enyhítését szolgálná. Számba venni is nehéz, hogy hányféleképpen változtattuk meg a folyóinkat. Mesterségesen levágtuk a holtágakat, és tározókat építettünk. Ahogy említettem, ez utóbbinak lehetnek pozitív és negatív hatásai is. A tiszai holtágak levágása viszont kiváló példa az olyan beavatkozásra, amely egyszerre káros ökológiai szempontból, és az ember érdekeivel is ellentétes. E holtágak ugyanis nagyon fontos funkciót tölthetnének be a mezőgazdaság és a lakosság számára is. Például tartalék ivó- vagy öntözővízbázisként szolgálhatnának, de ha rendszeres az algavirágzás rajtuk, és ezt éppen toxikus cianobaktérium-fajok okozzák, akkor még az emberközpontú funkciójukat sem tudják betölteni. Hogy tehetnénk-e e folyamatok ellen? Igen, valószínűleg hosszú távon úgy tudnánk jól beavatkozni, ha visszafordítanánk azokat az ismert negatív emberi hatásokat, amelyeket évtizedek vagy éppen évszázadok óta okozunk. Ezért hatalmas a jelentősége az Európai Parlament által nemrégiben elfogadott európai természet-helyreállítási törvénynek, amely kifejezett vállalásokat és kötelezettségeket szab meg minden országnak.

A holtágaknak nagyon fontos funkciójuk lehet a mezőgazdaság és a lakosság számára is. Például tartalék ivó- vagy öntözővízbázisként szolgálhatnak. A képen egy közel természetes holtág a Körösök mentén: Aranyosi-holtág, 2016. (Fotó: Tóth Flórián)

Innoteka.hu: Milyen hatása lehet ennek a törvénynek a magyarországi természetes vizekre?

Abonyi András: – A közvetlen hatások jóslásával még várnék. Ami bizonyosan látszik, hogy a több évtizede zajló Víz Keretirányelv hatására a vízi rendszerek hazai minősítése előrehaladott, például a szárazföldi vegetáció minősítéséhez képest. Ez pozitívum, és erősen segítheti azoknak a víztesteknek az azonosítását, ahol azonnali beavatkozásra van szükség, vagy a beavatkozás ökológiai szempontból gyors javulást hozhat. Hogy ne csak pozitívumot említsünk, egy példa a közös vállalásra, hogy európai uniós szinten 25 ezer kilométer folyószakasz természetközeli állapotát kell helyreállítani. Ez soknak tűnik, ugyanakkor a Loire vagy a Tisza teljes szakasza már ezer-ezer kilométer. Továbbá valószínűsíthető, hogy a helyreállítás sok esetben csak részlegesen érinti a főmedret, és inkább a könnyebben alakítható kisebb mellékrendszerekre fog korlátozódni. De maradjunk optimisták, hiszen párját ritkítja ez a kötelező elemeket tartalmazó nemzetközi megállapodás.

Csökkenő talajvízszint

Innoteka.hu: A folyószabályozásról azt tanítják az iskolában, hogy hatalmas és jótékony vívmány volt, megszűntek az árvizek, hajózhatóvá vált a folyó, és így tovább. De ökológiai szempontból milyen változásokat okozott ez az átalakítás?

Abonyi András: – A természetes állapot az lenne, ha e holtágak vízterei és élőlényközösségei bizonyos rendszerességgel (rendszerint árvizek idején) kapcsolatba kerülnének a fő folyóval. Ha elzárjuk és kiegyenesítjük a folyót, akkor ez a természetes kapcsolat megszűnik. Vagyis ezzel izolálunk élőhelyeket, aminek számos negatív hatása lehet. Ellehetetlenül például a természetes fajkicserélődés, csökkentve a közösségi sokféleséget, ami hosszú távon adaptálódhatna a megváltozó környezethez. A korábbi folyóvízi ág ezáltal tóként kezd működni.

Innoteka.hu: A tószerű ökológiai működés miért rosszabb, mint a folyó?

Abonyi András: – A mesterséges eredetű, majd izolált holtág legfőbb gyengesége abból adódik, hogy e vizek medermorfológiája még ugyan folyóvízi, de a működésük már alapvetően az emberi szennyezés által terhelt tavi rendszerekhez hasonlít. A Tisza mentén gyakorlatilag végig mezőgazdasági területek vannak, ahonnan – a természetes vegetáció hiányában – jelentősebb szűrés nélkül erős tápanyagterhelés éri a holtágakat. Ez eutrofizációt és gyors feltöltődést okoz. Vagyis a folyóból lett állóvíz esetében minden körülmény adott, hogy súlyos nyárvégi algavirágzást produkáljon, és a víz minősége olyannyira leromoljon, hogy teljesen használhatatlanná váljon bármilyen célra.

Ma mindent megteszünk azért, hogy minél gyorsabban levezessük a vizet, pedig egyre nagyobb szükségünk lenne a víz természetes állapotában való megtartására.

Történtek erre irányuló lépések, ugyanakkor ezek erősen mesterségesek voltak. Ezek a beavatkozások a természet helyreállítását szolgálják, hiszen a folyó természetes állapotában is pontosan ezt tette: lassan vezette le a vizet, amely nagy területen áramlott keresztül, és ezzel sokszínű környezetet hozott létre. Ennek köszönhetően, valamint az ezt támogató korábbi ártéri gazdálkodási formák miatt, magas biológiai diverzitás alakulhatott ki. Vagyis a folyó minden jellegzetességének megvolt a maga szerepe. A holtágak levágása miatt a vízpótlás – főleg a mélyebb ártereken – nem megoldott, így ezek a területek jelen pillanatban vízhiányosak. Emiatt e területek folyamatosan degradálódnak, és nem tudják a természetes funkciójukat betölteni. Ilyen természetes funkció lenne, hogy a víztömegek pufferként működjenek a klímaváltozás hatásaival szemben. Ehelyett azonban az Alföld rohamos ütemben szárad.

Innoteka.hu: Hogyan hat a folyószabályozás a mezőgazdasági termelésre? Az árvizek elleni védekezés nem segíti a növénytermesztést?

Abonyi András: – Természetesen élelmiszert kell termelnünk, de a víz azonnali levezetése nem szolgálhatja ezt a célt. A gátak közé szorított folyó egyre mélyebbre vájja magát, és a gátak között rakja le a hordalékot. Egyúttal csökkenti a talajvízszintet, ezzel pedig pont a mezőgazdaságot hozzuk egyre lehetetlenebb helyzetbe. Egyre több vizet kell a mezőgazdasági területre szivattyúzni, hogy öntözni lehessen, de ez a víz ugyanilyen gyorsan el is tűnik, illetve elpárolog. A klíma egyébként is egyre szárazabbá válik, ám a folyók természetes viselkedésének megváltoztatásával a vízellátottságot mi toljuk még extrémebb irányba. Egyre intenzívebb öntözéssel próbáljuk fenntartani a fenntarthatatlan állapotot, és ez a folyamat önmagában is jól jelzi a súlyosbodó helyzetet. Át kellene gondolni, hogy mi az a maximális (nem pedig minimális) terület, amit vissza lehetne adni a természetnek úgy, hogy azzal hosszú távon az ember is jól járjon. Ennek az időjáráson, például a lokális csapadékképződésen keresztül a mezőgazdaságra is pozitív hatása lenne.•

Fotrás: Innoteka.hu: Extremitások felé tolt vízjárás – Abonyi András ökológussal beszélgettünk Szerző: Horváth Dániel – újságíró

Média

Magyarország miatt bukott el a világ legambíciózusabb természetvédelmi törvénye

Az Európai Unió évek óta dolgozott a világ legambiciózusabb természetvédelmi szabályozásán, amely azonban március végén, az utolsó előtti pillanatban elbukott. A többségi támogatás Magyarországon múlt, hazánk addigi álláspontjával szembefordulva nemet mondott a szövegre.
Az eddig példátlannak számító rendelet jövőjéről, fontosabb pontjairól és az egyre romló ökológiai helyzet klímaváltozásra gyakorolt hatásáról Garamszegi László Zsolttal, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatójával beszélgettünk a Zöldövezet legújabb adásában.

Forrás: 24.hu

Hírek

A klímaváltozás következményei a vízi élőlényközösségek szerkezetére

A Vízi Ökológiai Intézet Plankton-Ökológiai Kutatócsoportjában Vad Csaba OTKA pályázatának (FK138215) keretében kutatóink azt vizsgálják, hogy a klímaváltozás milyen változásokat okoz a vízi gerinctelen élőlények táplálék-preferenciájában, és ez hogyan változtathatja meg a vízi élőlényközösségek szerkezetét. A kutatás modell-szervezeteként a széleskörűen elterjedt és invazív pontuszi tanúrák (Limnomysis benedeni) szolgál.

Az alábbi fotók arról a laboratóriumi vizsgálatról készültek, amikor Varsha Rani, indiai PhD hallgató – a kutatás első lépcsőfokaként – előkészíti a kísérleteket.

Fotó: KállaI Márton
Fotó: Kállai Márton

A következő képen a kísérletben használt élőlények: a garnélákra emlékeztető pontuszi tanúrák, valamint a táplálékául szolgáló apró planktonikus rákok (vízibolhák) és algák is (a tenyésztő edényekben).

Fotó: Kállai Márton

Kutatóink azt vizsgálták, hogy a pontuszi tanúrák táplálékában hogyan változik a növényi (fitoplankton) és az állati (zooplankton) eredetű táplálék részesedése egy kísérletes hőmérsékleti gradiens mentén.

Az eredmények alapján a hőmérséklet növekedésével növekszik a növényi eredetű táplálék rész, azaz azt mondhatjuk, hogy a rák egyre inkább vegetáriánus étrendet követ.

Fotó: Kállai Márton
Fotó: Kállai Márton

A további munkafázisban kollégáink azt kísérik figyelemmel, hogy a táplálékpreferencia megváltozása hogyan befolyásolhatja a természetes plankton közösségek, és ezáltal a vizeink működését. E cél elérése érdekében a természeteshez közelibb körülmények között, mesterséges tavacskákban (ún. mezokozmoszokban) folytatódnak a kísérleteket, valamint természetes tavak megfigyelését is végzik kutatóink.

Hírek

Interjú Corrado Alessandrini-vel a trentinói almaültetvényekről, Európa legmagasabban élő madaráról és a vácrátóti botanikus kertről

Corrado Alessandrini PhD-hallgatóként töltött fél évet a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban, eközben pedig a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben lakott. Alessandrini a trentinói almaültetvények agroökológiáját, illetve Európa legmagasabban élő madara, a havasipinty ökológiáját kutatja, munkatársaival kimutatták, hogy a klímaváltozás folyamatosan pusztítja a faj fennmaradása szempontjából pótolhatatlan különleges havasi mikroélőhelyeket. Az ökológus nagyszerűen érzi magát a botanikus kertben, ahol a nap minden egyes percében kapcsolatban maradhat a természettel, hiszen nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, és az egész kert köszönti a tavaszt.

– Hogyan találtál rá az Ökológiai Kutatóközpontra, miért ezt az intézetet választottad a külföldi tanulmányaid helyszínéül?

– A Phd-kutatásaimat az olasz Nemzeti Helyreállítási és Reziliencia Terv nevű alap, ezáltal pedig végső soron az Európai Unió finanszírozza, és előírás, hogy egy szemesztert külföldön töltsek (az európai tudományos kapcsolatok elmélyítése érdekében). Már korábbról ismertem Batáry Pétert, a Lendület Táj és Természetvédelmi Ökológiai Kutatócsoport vezetőjét, illetve számos agroökológiai kutatását, a témavezetőm, Mattia Brambilla pedig személyesen ismerte Pétert. Ezért úgy gondoltuk, hogy jó tanárom lenne, ő pedig kedvesen fogadott engem Vácrátóton. Sajnos, a hat hónapos itt-tartózkodásom lassan véget ér. Amíg itt voltam, főként a saját kutatási adataimat elemeztem, illetve megtanultam és megpróbáltam alkalmazni a kutatócsoport által használt táj- és közösségi ökológiai vizsgálati módszereket.

– Milyen kutatásokban vettél részt eddigi pályafutásod során?

– Rómából származom, és már a biológusi BSc diplomamunkámban is ötvöztem az állatok, a növények, a kőzetek és az egész ökoszisztéma vizsgálatát. E megközelítés segítségével holisztikus szemlélettel vizsgálhatom az életközösségeket. A mester diplomámat már ökológiából és konzervációbiológiából szereztem. A témavezetőm, Mattia Brambilla, a Milánói Egyetem biológusa kutatásaiba kapcsolódtam be, aki a havasipinty táplálkozásökológiáját vizsgálja. Ezt az alpesi madarat rendkívül súlyosan fenyegeti a klímaváltozás, és úgy gondoltam, hogy a távérzékelés és más innovatív technológiák nagyban segíthetik az ökológiai kutatását. E módszerek segítségével sikerült megerősítenünk, hogy a faj túlélése az éghajlatváltozás által veszélyeztetett élőhelyek fennmaradásától függ. Ezután Oviedóban is vizsgáltam a havasipintyet, Maria del Mar Delgado kutatócsoportjában, hiszen a faj a Pireneusokban is honos. Ott is bebizonyosodott, hogy a távérzékelés rendkívül hasznos ökológiai vizsgálati módszer, különösen a magashelységi környezethez hasonló zord élőhelyeken.

– A PhD-témád ettől merőben különbözik, hiszen a mezőgazdaság és az élővilág közösségeinek kapcsolataival foglalkozol. Miért érdekes számodra ez a terület?

– Valóban, jelenleg a Milánói Egyetem doktorandusza vagyok, és a terepi kutatásaimat az Olaszország északi részén elhelyezkedő Trentinóban lévő Non-völgyben folytatom. E régió Európa egyik leggazdagabb almatermő vidéke. Az ottani gazdálkodók igyekeznek fenntarthatóbbá tenni a termelést, ezért kértek fel bennünket, hogy vizsgáljuk meg az almáskertekben honos élővilágot. Azt kutatjuk, hogy az almatermesztés károsítja-e e közösségeket, és ők milyen értékes ökoszisztéma-szolgáltatásokkal segítik a gazdálkodást. E kutatást tavaly kezdtük, és elsőként három állatcsoportra: a madarakra, a rovar beporzókra és a rágcsálókra fókuszáltunk. Ők mindannyian fontos ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak: a rovarevő madarak féken tartják a rovar kártevőket, a méhek és más rovarok beporozzák a növényeket, a magevő madarak és a rágcsálók pedig gátolják a gyomok terjedését. A gazdagabb életközösség (különösen, ha élnek a területen ritka madár- és pillangófajok is) emellett vonzhatja a természetkedvelő turistákat, és Trentinóban nagyon fontos bevételi forrás a turizmus.

– Itt-tartózkodásod során a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben laktál. Milyen érzés egy botanikus kertben élni?

– Gondolhatod, hogy mennyire nagyszerű! Az elmúlt évben a zsúfolt, hiper-urbanizált Milánóban laktam, alig láttam zöld területet. De itt egyfolytában érzem a kapcsolatot a természettel. Szó szerint, minden egyes percben hallani a madarak énekét. A különböző madárfajok most „melegítenek” a fészkelési időszakra, ezért sokuk már javában énekel. A fák a tél elmúltával rügyezni kezdenek, és már az első félénk virágok színezik a kertet. Néhány héttel ezelőtt ébredtek a mókusok téli álmukból, és még nagyon álmosnak tűnnek. Mindennap lát az ember valami újat, hiszen bármerre néz, mindenhol burjánzik az élet. A bennem élő természetbúvár számára ez mindennél többet ér.

– Az olaszországi kutatásaid során együtt kell működnöd az almatermelőkkel. A mezőgazdasági és az ökológiai érdekek nem mindig esnek egybe. Adódnak ebből konfliktusok?

– Mi egy olyan termelői szervezettel dolgozunk együtt, amely már húsz évvel ezelőtt elindult a fenntartható mezőgazdaság irányába, és azóta integrált módon gazdálkodnak. Ez jóval könnyebbé teszi az együttműködésünket. Természetesen más-más szempontból tekintünk a problémára, de egymásra vagyunk utalva: mi is szeretjük az almát, és ők is szeretik a madárcsicsergést az almaültetvényekben. A mezőgazdaság elsődleges célja az élelmiszer előállítása, nem pedig a madarak megóvása, és mi is tudatában vagyunk annak, hogy táplálékra szükség van. Ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy a konvencionális, intenzív gazdálkodás kipusztítja a termőföldeken élő madarakat, és az élővilág egészét (illetve az emberi egészséget) is súlyosan károsítja. Ezen igyekszünk változtatni. A témavezetőm szőlészetekben végzett kutatásai bizonyítják, hogy időnként a legapróbb beavatkozásoknak is döbbenetesen pozitív hatása lehet a biodiverzitásra. Például, ha csupán kissé változtatunk a fűnyírás időzítésén, azzal nagyban hozzájárulhatunk a beporzórovarok fennmaradásához (hiszen ők az almaültetvények aljnövényzetében táplálkoznak). Ez a változtatás nem érinti a termésátlagokat, de a helyi élővilág sokfélesége szempontjából hatalmas változást jelent. Efféle megoldásokat keresünk.

– Sokat vizsgáltad a havasipintyet. Miért érdekes számodra e faj?

– A havasipinty földrajzi elterjedése rendkívül nagy távolságokat ölel át, hiszen eredetileg a Himalája legmagasabb hegyeiben élt, de mára a hegyeket (a Kaukázust, a Balkánt, az Alpokat és a Pireneusokat) követve eljutott Nyugat-Európáig. E faj a hideghez legjobban alkalmazkodott európai madár, ő az egyetlen, amely képes az erdőhatár felett (2000 méternél nagyobb magasságban is) életben maradni egész télen. Minthogy a hóhoz és a legkeményebb téli környezethez adaptálódtak, őket fenyegeti legjobban a klímaváltozás, különösen azért, mert a magashegységek kétszer gyorsabban melegszenek, mint az alföldek. Svájcban már kimutattuk, hogy a havasipinty populációi fogyatkoznak, mivel a túlélésük az éghajlatra érzékeny élőhelyektől függ. A kutatásaink során a szaporodásökológiájukra koncentráltunk, hiszen a fészkelési időszak a legkritikusabb a túlélésük szempontjából. Láttuk, hogy a felnőtt madarak rendkívül speciális élőhelyeken (például a hófoltok peremén és az alacsony növésű gyepekben) gyűjtenek élelmet a fiókák számára, amelyek az előrejelzések szerint a közeljövőben el fognak tűnni a felmelegedés miatt. Ez nemcsak az újszülött fiókák túlélési esélyeit fogja drasztikusan csökkenteni, de az egész populáció egészségi állapotára is súlyos hatást fog gyakorolni.

– Hogyan vizsgáljátok a havasipintyeket a természetben?

– Egyre többször használunk távérzékelést a vizsgálataink során, hiszen például a műholdfelvételek segítségével ma már nagy felbontással tudjuk követni, hogy mi történik a Föld legeldugottabb pontjain is. Nem kell felmásznunk a hegyre, hogy jellemezni tudjuk a madarak élőhelyének növényzetét, hóborítottságát a fészkelési időszakban. Ráadásul a műholdak gyakran, három-öt naponta készítenek egységes beállítású, részletgazdag felvételeket ugyanarról a térségről, így az időbeli folyamatokat is nyomon tudjuk követni. Ez hihetetlenül hasznos eszköz lehet a konzervációbiológiában, hiszen ha pontos információink vannak az élőhely aktuális állapotáról, akkor megalapozott tanácsokat tudunk adni például a nemzeti parknak a szükséges beavatkozásokkal kapcsolatban.

– A klímaváltozás ugyanannyira érint minden madarat?

– Először a specialista fajok kerülnek veszélybe, mivel ők olyannyira alkalmazkodtak a különleges ökológiai környezetükhöz, hogy kevésbé képesek megbirkózni a környezeti változásokkal. A negatív hatások később azonban átterjednek az egész életközösségre. Az élővilág folyamatosan alkalmazkodik a változó környezethez, de az éghajlatváltozás ma már példátlanul súlyos nyomást gyakorol a fajokra, és egyszerre okoz zavart számos ökológiai folyamatban. Eközben pedig a fajok ellenálló képessége is csökken, így egy idő után már nem képesek elviselni a változásokat. A magashegységekben például egyértelmű, hogy az éghajlatváltozás és a síturizmus (ami a környezeti átalakulás egy másik jelentős emberi tényezője) egymás hatását erősítve károsítja a madárközösségeket.

– Mit tervezel, miután visszatérsz Olaszországba?

– Folytatni fogjuk a madarak vizsgálatát Trentinóban. Tavaly észrevettük, hogy megfogyatkoztak a széncinkék, amelyek rovarevő madárként nagyon fontos szerepet játszanak az almaültetvények rovar kártevőinek visszaszorításában. Tesztelni fogjuk, hogy gyarapíthatjuk-e a populációjuk nagyságát azzal, hogy fészkelődobozokat helyezünk ki a számukra. Hosszú távon pedig ugyanazt folytatom majd, amivel eddig is foglalkoztam: a természetet tanulmányozom, hogy jobb megoldásokat találjunk a természetvédelmi problémákra. Akár az agroökoszisztémákban, akár a magashegységekben kutatok, a célom mindig az, hogy igyekezzünk gyengédebben bánni a bolygónkkal.

Corrado Alessandrini Fotó: Kállai Márton

Hírek

A korábban beköszöntött tavasz miatt hamarabb várható a veszélyes Hyalomma kullancsok felbukkanása

Immár negyedik éve zajlik a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (HUN-REN ÖK) Kullancsfigyelő programja, melynek célja a Magyarországon újonnan megjelenő, nem őshonos Hyalomma kullancsok megtelepedésének és terjedésének vizsgálata. A kutatás a citizen science módszerével, azaz lakossági bejelentések alapján gyűjt adatokat ezekről a veszélyes kullancsfajokról. A talált példányok beazonosításáról, illetve a beküldés módjáról a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon tájékozódhatnak az érdeklődők.

A tavaszias februári időjárás kihat a kullancsok gazdaállataira, így magukra a vérszívókra is, emiatt idén korábban találkozhatunk az őshonos és a behurcolt fajokkal egyaránt. A HUN-REN ÖK kutatói által 2021-ben indított közösségi kutatási program segítségével az elmúlt három év során összesen 14 Hyalomma-egyedet sikerült begyűjteni az ország különböző pontjairól. Ezeknek a vérszívóknak a monitorozása különösen fontos, mivel képesek számos kórokozó, például a krími-kongói vérzéses láz vírusának terjesztésére, amely akár 30%-os halálozási aránnyal is járhat. Ezek a kullancsok tőlünk délebbre őshonosak, de a vándormadarak segítségével könnyen terjednek északabbra. A globális felmelegedés hatására egyre nagyobb eséllyel maradnak életben és találnak megfelelő körülményeket a mi éghajlatunkon is. Szerencsére a vándormadarak nem hordozzák a krími-kongói vérzéses láz vírusát, ezért viszonylag kicsi az esély arra, hogy egy fertőzött kullanccsal találkozzunk. A Hyalomma-k több szempontból is különböznek a széleskörűen ismert hazai kullancsfajoktól, ami segíthet a beazonosításukban is: nagyobbak és gyorsabbak a hazai fajoknál, sötét, egyszínű pajzs jellemző rájuk, lábaik pedig látványosan csíkosak. Mindez szabad szemmel is látható.

A Hyalomma kullancsot beküldte és a képet készítette: Bánya Márió

A projekt indítása óta több száz lakossági bejelentés érkezett a Kullancsfigyelő csapatához, és az így kapott példányokat nagyrészt más hazai fajok egyedeiként sikerült beazonosítani. A 14 beérkezett Hyalomma vizsgálata jelenleg is zajlik, ám szerencsére a már említett krími-kongói vérzéses láz vírusa ez idáig egyik egyedben sem volt kimutatható. További figyelemre ad okot, hogy a 14 beküldött kullancsot döntő többségében nagytestű emlősökön találták, például lovon, szarvasmarhán, szamáron, így a program keretében kiemelten fontos a nagyállattartással foglalkozók elérése és tájékoztatása. A monitorozás szempontjából emellett különös figyelmet érdemelnek azok az egyedek, amelyeket már a tavaszi hónapokban sikerült azonosítani, mert ez arra utalhat, hogy a kullancs nem egy vándormadárral érkezett idén az országba, hanem itt telelt át, vagy akár itt is kelt ki egy nőstény által rakott tojásból.
A HUN-REN ÖK továbbra is kéri a lakosságot, hogy a talált kullancspéldányokat alaposan figyeljék meg, és amennyiben úgy vélik, hogy Hyalomma-egyedet találtak, őrizzék meg jól záró tégelyben, és jelezzék a kutatóknak. A bejelentés módjáról a program honlapján, a www.kullancsfigyelo.hu-n érhető el bővebb információ, az oldalon emellett látványos ábrák és részletes leírások segítik a Hyalomma-k felismerését és a további tájékozódást.

Főcím fotó: A képen jól látszanak a Hyalomma és a másik két hazai faj közötti különbségek. Jobb oldalon a közönséges kullancs nősténye látható.

További megjelenések a témában:

szabadfold.hu - Veszélyes betegséget terjesztő kullancsok jelentek meg hazánkban - 2024-03-31.

pecsma.hu - A korai tavasz miatt hamarabb jelenhetnek meg a veszélyes kullancsok- 2024.03.31

eduline.hu - Kirándulást, túrázást terveztek a hétvégére? Erre készüljetek fel - 2024-03-30

heol.hu - Kullancsveszély: Tavaly egy ember került kórházba Lyme-kór miatt Hevesben - 2024-03-30

bama.hu - Nagyobb, gyorsabb és szokatlan külsejű - ha ilyen kullancsot talál, az nem jó jel - 2024-03-29

szoljon.hu - Nagyobb, gyorsabb és szokatlan külsejű - ha ilyen kullancsot talál, az nem jó jel - 2024-03-29

erdon.ro - Nagyobb, gyorsabb és szokatlan külsejű - ha ilyen kullancsot talál, az nem jó jel - 2024-03-29

player.hu - Örülsz a hamar érkezett tavasznak? A kullancsok is - 2024-03-29

korkep.sk - A tavaszi meleg idővel a kullancsok is megjelennek - 2024-03-28

dailynewshungary.com - Attention: Tick species spreading destructive virus appears in Hungary - 2024-03-29

egeszsegkalauz.hu - Ezt tegye, ha furcsa kullancsot talál - 2024-04-03

Heves Megyei Hírlap - Kullancsveszély: tavaly egy ember került kórházba Lyme-kór miatt - 2024-04-04

minap.hu - Idén a szokásosnál is korábban jelenhetnek meg a kullancsok - 2024-04-06

greendex.hu - A tavasz szinte elmaradt, tél nem is volt - 2024-04-14

sokszinuvidek.24.hu - Idén korábban jelenhetnek meg a kullancsok az országban - 2024-04-12

magro.hu - A korai tavasz miatt hamarabb várható az új veszély: megjelentek a Hyalomma kullancsok -2024-04-15

berek.hu - Kullancsinvázióra felkészülni! - 2024-04-16

Nyomtatott sajtó:
Délmagyarország - 2024.04.02. (16. oldal)
Heves Megyei Hírlap - Új kullancsfaj jelent meg az országban - 2024-04-09 (1,2. oldal)
24 óra - Követő kullancs is megjelent - 2024-04-16 (6. oldal)
Rádió1 - Hírek - Hamarabb bukkanhatnak fel idén a korábban beköszöntött tavasz miatt a Hyalomma kullancsok - 6:00 - 2024.04.16. 06:02:11
Retro Rádió - Bochkor - Hírek - 2024.04.16. 06:01:00

Hírek

Vizeinkről a Víz Világnapja alkalmából

Március 22-e a víz világnapja. Célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a mindenki számára elérhető, tiszta víz fontosságára és az édesvízkészletek veszélyeztetettségére. A víz ugyanis nemcsak nem elég, de mára egyértelműen veszélyeztetett is. Dr Lukács Balázs András, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársa összefoglalója vízeink állapotáról.

A víz értéke és fontossága az elmúlt évek, évtizedek egyre gyakoribb aszályai miatt folyamatosan növekszik. A vízhiány jelentős konfliktusok kirobbanásában játszhat szerepet a közeljövőben, mert a tiszta víz a társadalom számára az egyik legfontosabb környezeti érték. Nem is olyan régen még úgy hittük, hogy Magyarország rendkívül gazdag vízvagyonnal rendelkezik.

Ezt az alábbiakkal támasztották alá:

  • Magyarország ásványvíz-nagyhatalom.
  • A Duna vízkészlete gyakorlatilag korlátlan.
  • A gazdag vízkészletek alkalmassá teszik az országot nagy vízigényű növények termesztésére.
  • A szigetközi ivóvízkészlet sok millió ember ellátására alkalmas.
  • Kiemelkedő lehetőségek vannak a termál-turizmusban, ami energetikai hasznosítás szempontjából is kedvező.

Ezzel szemben az utóbbi évek nagy aszályai (különösen a 2022 nyári) egyértelművé tették, hogy a vízbiztonság kérdéseit újra kell értékelni, mert:

  • A csapadék térbeli és időbeli eloszlása egyenetlen lett, sőt olykor rendkívüli szélsőséget mutat!
  • Magyarországról több víz folyik ki, mint amennyi befolyik!
  • 2008 és 2013 között 32 felszín alatti víztest mennyiségi állapota romlott (csökkent a vízszintje), ez a víztestek 18 százaléka! Ezek a víztestek a Kis-Alföldön és az Alföldön találhatóak.
  • Sok helyen a víz mennyisége mellett az elérhető víz minősége sem kielégítő.
  • Nyári időszakban a felszíni vízfolyásokban mérhető vízhozam akár 20-30 százalékt is elérheti a tisztított szennyvíz aránya!
  • A folyóvizeink 30 százaléka vált „időszakos víztestté” az elmúlt 5 évben, vagyis az az év jelentős részében kiszárad.
  • A Homokhátság déli része mára már félsivatag.

Az IUCN elemzése alapján a gazdaság fő szektoraiban különböző bizonyossággal, de már most is érezhetőek azok a vízbiztonsági kockázatok, amelyeket a klímaváltozás és az extrém időjárási jelenségek okoznak:

  • Mezőgazdaság (magas bizonyossággal)
  • Energia és ipari termelés (magas bizonyossággal)
  • Egészségügy (magas bizonyossággal)
  • Ivóvízellátás (közepes bizonyossággal)
  • Édesvízi ökoszisztémák (magas bizonyossággal)

A vizek jó mennyiségben és jó állapotban tartása mindenki alapvető érdeke. Nemcsak azért, mert a víz az élet alapja, hanem mert egy sor ökoszisztéma szolgáltatás múlik rajta.

Például:

  • A versenyképes növénytermesztés egyik alapvető feltétele a termésbiztonság elérése, ez pedig a víz folyamatos biztosításának köszönhető.
  • A lakossági vízellátás 82 százaléka a felszín alatti vízkészletre (rétegvíz és parti szűrésű kutak) támaszkodik, vagyis pont arra amire az öntözési igény is.
  • A felszín alatti és felszíni vízkészleteink igen jelentős turisztikai szereppel is rendelkeznek, ami jelentős gazdasági értéket is képvisel.
  • A vizes élőhelyek kötik meg a legtöbb szenet a légkörből, többet, mint a trópusi esőerdők!


DE MI OKOZZA A VÍZHIÁNYT? 

A legfőbb gond a pazarló vízhasználat, a nem összehangolt vízgazdálkodás, az érdekek ütközése és az általunk megszokott (és amire berendezkedtünk) klíma megváltozása okozza.

Néhány szemléltető adat:

  • Az éves csapadék 90 százaléka 65–70 nap alatt zúdul le, vagyis hozzávetőlegesen 300 napon át egyáltalán nem esik eső.
  • Az Alföldön, több év átlagában, évente mintegy 500 mm eső esik, de 800 mm párolog el. (A maradék 300 mm-t a talajvízből pótoljuk az öntözéssel.)
  • A mezőgazdasági területeken megálló vizeket azonnal elvezetjük, ez kifolyik az országból. Ennek becsült mennyisége kb. 1,8 km3/év, ami kb. a Balaton vízmennyisége.


MIT TEHETÜNK ELLENE?

Mindenki a maga szintjén takarékoskodjon a vízzel! Becsüljük meg a környezetünkben található vizeket, még akkor is, ha az csak egy pocsolya, vagy csak időszakosan van ott.

Állítsunk helyre minél több vizes élőhelyet, minél több helyen és minél természetesebb állapotba: kicsit, nagyot, folyóvizet és állóvizet egyaránt. Ezt a célt szolgálná az EU Természet-helyreállítási rendelete is.

A HUN-REN Vízi Ökológiai Intézete is azért dolgozik, hogy megértsük a vizeink, vizes élőhelyeink működését, hogy feltárjuk azokat a folyamatokat, amelyek a vizeinket veszélyeztetik, valamint hogy megoldást találjunk ezekre a hatásokra.
Az Intézet kutató csak 2023-ban 30 hazai és 3 nemzetközi finanszírozású projekten keresztül végeztek kutatásokat hazai vizekben, 98 tudományos cikket írtak hazai és nemzetközi folyóiratokba, 84 tudományos előadást és 148 ismeretterjesztő előadást tartottak itthon és külföldön.

Tegyen Ön is a vizek védelme érdekében:
Ha segíteni szeretné a vizekkel kapcsolatos kutatásainkat, legyen aktív részese, és vegyen részt az alábbi vizes kutatásokat segítő Citizen Science programjainkban:

Szúnyogmonitor 
Mypond
Tudóshorgász
HódTérkép

Média

Szathmáry Eörs: Az öregedés nem csak evolúciós melléktermék, hasznos is lehet

Az öregedésről szóló Qubit Live #7 eseményen az evolúcióbiológia, az etológia és a fejlődésgenetika eredményeinek tükrében járta körbe azt, hogy meg lehet-e úszni a halált, lehet-e javítani az életvégi életminőséget, és hogy megelőzhetők-e az időskori betegségek. A napokban az elhangzott előadásokat és a kerekasztal-beszélgetést osztották meg, hogy azok is meghallgathassák, akik nem tudtak részt venni az esten.
A kronológiai idővel a túlélőképességünk csökken, nő a halálozási valószínűségünk, öregszünk. Bár az élővilágban jószerével mindenre és annak ellenkezőjére is van példa, így akadnak olyan is fajok, amik nem, vagy csak alig öregszenek. És az is előfordulhat, hogy néhány egyed nem mutatja az öregedés jeleit a halála előtt, azonban a balesetek őket sem kerülhetik el – és nem is fogják. A 7. Qubit Live eseményen Szathmáry Eörs akadémikus, Széchenyi-díjas evolúcióbiológus, A földi élet regénye című tudományos bestseller szerzője arról beszélt, hogyan keres az evolúcióbiológia válaszokat a halál és az öregedés miértjeire.
Bár ma még nincsenek olyan modelljeink, amelyekkel az öregedés univerzálisan leírható, Szathmáry előadásban igyekezett feltárni a lehetséges magyarázatokat és irányokat, sőt bemutatott egy olyan megközelítést is, ami nagyrészt már jól magyarázza a folyamat komplex természetét. Az öregedés ezek alapján nem pusztán evolúciós mellékterméknek, de a populáció szintjén már egyenesen hasznos jelenségnek látszik. Az továbbra is egyértelmű, hogy a fiatalabb egyedek jobban alkalmazkodnak a változó környezethez, de ehhez részben az idősektől szerzett gének is hozzájárulnak.
Küzdhetünk-e a biológia ellen, van-e értelme az örök életről ábrándozni? Mi az öregedés az egyén, a társadalom és a faj szintjén? A természetes szelekció vagy a szaporodás és az önfenntartás közti versengés felelős a halálért? Milyen modell lehet alkalmas az öregedési folyamat leírására és megértésére, ha az eddig ismertek kudarcot vallottak? Szathmáry Eörs októberi előadásában ezekre és további hasonló kérdésekre kereste és adta meg a válaszokat.

Forrás:

Nézd meg itt:

További megjelenések a témában:

https://qubit.hu - Szathmáry Eörs az öregedés nem csak evolúciós melléktermék hasznos is lehet - 2024-03-05

Hírek

A makrogerinctelenek visszatelepülési sikeressége a vörös iszap katasztrófa után 10 évvel

Magyar hidrobiológusok tíz éven keresztül vizsgálták a makroszkopikus vízi gerinctelen közösségek regenerációját a 2010-ben bekövetkezett ajkai vörösiszap katasztrófát követően. A katasztrófa során a környező patakokba jutott erősen lúgos vörösiszap (pH >13) különböző mértékben kipusztította a vízfolyások élővilágát. Az évtizedes vizsgálat kimutatta, hogy a zavarás súlyosságának döntő szerepe van a makrogerinctelen közösség hosszú távú regenerációjának dinamikájában. A rangos Science of The Total Environment folyóiratban megjelent publikációjuk újdonsága egy olyan átfogó elméleti keret megalkotása, amely feltárja a zavarást követő regeneráció mögött álló eseményláncot, a folyamat egymást követő fázisait és így lehetővé teszi a jelentős mértékű és súlyos zavarások következményeinek vizsgálatát.
A kisebb és gyakran előforduló zavarások (pl: kotrás, tisztított szennyvízbevezetés, tájhasználat) vízi élőlényközösségekre gyakorolt hatását és az ökoszisztémák regenerációját az ökológusok régóta vizsgálják. A jelentős mértékű és súlyos zavarások (ipari katasztrófák, erdőtüzek) utáni regenerációról azonban keveset tudunk. Ennek több oka van, egyrészt hogy ezek bekövetkezése nem jósolható előre, másrészt hatásuk nyomon követésére hosszabbtávú vizsgálat kell, és a rekolonizáció időbeli alakulásának (dianamikájának) nincs leírt terminológiája és elméleti keretrendszere. Ennek megoldására a kutatók egy olyan elméleti keretet dolgoztak ki, amely egymást követő fázisokat ír le, mint a fellendülési (Ramp-up), túllövési (Overshoot) és oszcillációs fázisok, amellyel számszerűsíthető és értékelhető a vízi közösségek jelentős mértékű és súlyos zavarás utáni regenerációs dinamikája.

2010-ben történt a rendszerváltás utáni Magyarország legsúlyosabb ipari katasztrófája. Az Ajkai Timföldgyár vörösiszap-tározójának gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi maró hatású ipari folyadék öntötte el a környező településeket és a patakokat, vízfolyásokat is. A Torna és Marcal patakrendszer vízfolyásaiban eltérő mértékű volt a terhelés, a szennyezés beömléséhez közel a vörösiszap teljesen kipusztította az élővilágot (a Torna patakon), míg lentebb haladva a hígulás miatt a hatás egyre kevésbé volt érzékelhető (a Marcalon). A kutatók a katasztrófát követően 10 éven át tanulmányozták a makrogerinctelen közösségek regenerációját az érintett vízi ökoszisztémában, összehasonlítva a szennyezéshez közeli szakaszokon tapasztalt durva és a távolabbi szakaszokat ért finom léptékű zavarások utáni regenerációs mintázatokat.
A tanulmány a különböző intézményekben dolgozó hidrobiológus kutatók sikeres együttműködésének példája, a Pannon Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, a HUN-REN-PE Limnoökológiai Kutatócsoport és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatóinak együttműködésében valósult meg – emelte ki Boda Pál, a tanulmány egyik vezető szerzője.

Fotók a vizsgált patak szakaszokról, 2010 november. T1: A Torna-pataknak a szennyezéshez legközelebbi szakasza. A kép a folyómeder, a víznyelő és a környező területek megtisztítása után készült, a visszamaradt vörösiszap ezen a területen kb. 50-100 cm magas volt. T2: A Torna-patak a szennyezéstől távolabb. Ezen a szakaszon csak a part alsó részét tisztították meg. M1: A Marcal folyó a Torna-patak beömlése után. Ezt a szakaszt a kép készítése után tisztították meg. M2: A Marcal folyónak a szennyezéstől legtávolabbi szakasza. Ezen a szakaszon a parton nem volt üledék, a mederben és a növényzetben vékony üledékréteg képződött.

„Adataink azt mutatják, hogy egy évtizeden belül a makrogerinctelen közösség mind szerkezetileg, mind funkcionálisan sikeresen helyreállt mind a durva, mind a finom léptékű zavarások után. Megállapítottuk, hogy a zavarás súlyossága kulcsfontosságú szerepet játszik a hosszú távú helyreállási dinamikában. Ez azt jelenti, hogy a helyreállás dinamikája és mintázata is aszerint változik, hogy a nagy intenzitású, súlyos zavarás teljesen vagy részben pusztította ki az állatvilágot”. – mondta Boda Pál.
A vizsgálat kimutatta, hogy a kezdeti helyreállási szakasz meredek volt, és 4-9 hónapig tartott, a zavarás súlyosságától függetlenül. A durva léptékű zavarások valamennyi közösségi mérőszám átmeneti kilengését okozták a végső egyensúlyi értékekhez képest, ezt a jelenséget a kutatók „túllövésnek” (Overshoot) nevezik. Ezzel szemben a finom léptékű zavarás által érintett közösségeknél nem volt megfigyelhető figyelemre méltó túllövés. Ott ahol a szennyezés teljesen elpusztította az élőlényeket, a visszatelepülési folyamat során több faj próbálta volna meg rekolonizálni az élőhelyeket, melyek közül végül a környezet végül kiszelektálta azokat, melyek végül a stabilabb közösséget alkotják.
„Minél súlyosabb volt a zavarás, annál később éri el a makrogerinctelen közösség az egyensúlyi állapotot”.
A tanulmány hangsúlyozza, hogy az ökoszisztémák regenerálódását követő felméréseknek legalább 2,5-3 évet kell átfogniuk, hogy a teljes helyreállási folyamatot rögzíteni tudják, függetlenül a zavarás súlyosságától. Ezek az eredmények hozzájárulnak az ökoszisztémák ellenálló képességének megértéséhez, és segítik a hatékony természetvédelmi stratégiák kidolgozását.

Publikáció:

Kata Karádi-Kovács, Ildikó Szivák, Tamás Bozóki, Krisztián Kovács, Arnold Móra, Judit Padisák, Géza Balázs Selmeczy, Dénes Schmera, Pál Boda: Long-term recovery dynamics determined by the degree of the disturbance – Ten years tracking of aquatic macroinvertebrate recolonisation after an industrial disaster (Red Sludge Disaster, Hungary), Science of The Total Environment, Volume 921, 2024,171071, ISSN 0048-9697, https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2024.171071.

Kapcsolódó link(ek):

Boda Pál PhD

További megjelenések a témában:

ng24.hu - A vízi makrogerinctelenek újratelepítése egy ipari katasztrófa után - 2024-03-29

magro.hu - A HUN-REN kutatóinak új rendszerével értékelhető a vízi közösségek súlyos zavarás utáni regenerációja - 2024-04-12

Nyomtatott sajtó:
Élet és Tudomány - Helyreálló egyensúlyok a vörösiszap-katasztrófa után -2024-04-12 (14. oldal)

Hírek

Az Európai Unió bátor és úttörő lépéseket tesz természetünk helyreállítása érdekében

Brüsszel, 2024.02.27. – Az Ökológiai Helyreállítási Társaság (SER Europe), egy dinamikus hálózat, amely több mint 500 tudományos és gyakorlati szakembert tömörít Európa-szerte, üdvözli, hogy az Európai Parlament ma elfogadta a természet helyreállításáról szóló uniós rendeletet (természet helyreállításáról szóló törvény, NRL). Ez a világszerte egyedülálló és előremutató jogszabály bátor és proaktív lépéseket tesz a biológiai sokféleség csökkenése, az éghajlatváltozás és az ökoszisztémák pusztulása jelentette kihívások ökoszisztéma- és ökológiai helyreállítással történő kezelése érdekében. A jogszabályban foglalt széles körű ambíciók és jogilag kötelező erejű célok által a tagállamok készen állnak arra, hogy jelentős lépéseket tegyenek előre a természethez való megromlott kapcsolataink helyreállítása iránti közös elkötelezettségünkben.

A rendelet elfogadása jelentős mérföldkő az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a biológiai sokféleség védelme érdekében tett globális erőfeszítésekben. A természet helyreállításának előmozdításával az EU nemcsak az ökoszisztémák ellenálló képességét növeli, hanem hozzájárul az emberiség és a földi élet általános jóllétéhez is.

A természet helyreállításáról szóló uniós rendelet erősségei közé tartoznak:

  1. Jogilag kötelező erejű és mérhető célkitűzések az EU szárazföldi és tengeri ökoszisztémáinak 20%-ának helyreállítására 2030-ig, valamint az összes helyreállításra szoruló ökoszisztéma helyreállítására 2050-ig.
  2. Holisztikus megközelítés, amely hangsúlyozza a természetalapú megoldások fontosságát az éghajlati kihívásokra, a környezetromlásra és a környezeti kockázatokra (aszály, szélsőséges hőmérsékletek, erdőtüzek, árvizek) adott integrált módon.
  3. Aktív bevonás és együttműködés a földterületek és tengerek kezelését végző társadalmi szereplők között, beleértve a gazdálkodókat, az erdőtulajdonosokat, a helyi hatóságokat, a vállalkozásokat, a nem kormányzati szervezeteket és a helyi közösségeket. Ez az inkluzív megközelítés létfontosságú a természet helyreállítására irányuló kezdeményezések sikeres megvalósításához, amely a természet és az emberek számára egyaránt előnyös.
  4. Pénzügyi támogatás állami és magánforrásokból a fenntarthatóbb gyakorlatokra való áttérés és a helyreállítási célok elérésének megkönnyítése érdekében.
  5. A nemzeti természet-helyreállítási terveket a tagállamok két éven belül fogadják el, hogy a szükséges intézkedések szisztematikus végrehajtását megkezdhessék területükön. A SER Europe kéri, hogy ezek a tervek a társadalmi részvétel folyamatán alapuljanak, és a siker elérésének érdekében szigorú szabványokon és tényeken alapuljanak. Tudósok, környezetvédelmi szervezetek és több mint 1 millió érintett polgár állt a javasolt rendelet mögé, sürgős és határozott fellépést követelve.

    Jordi Cortina-Segarra, a SER Europe igazgatótanácsának elnöke elmondta: „Annak ellenére, hogy az Európai Bizottság eredeti javaslatánál jóval kevésbé ambiciózus rendeletet fogadtak el, és ellentmondásos ellenzéki kampányba ütköztek, az uniós jogalkotók megértették, hogy a helyreállítás sürgős feladat az éghajlati és biológiai sokféleséggel kapcsolatos válság megoldására. A természet iránti elkötelezettségük pozitív hatással lesz életünkre és bolygónk egészségére”.
    A környezetvédelem és a helyreállítás elkötelezett szószólójaként a SER Europe továbbra is elkötelezett a természet helyreállításáról szóló uniós rendelet végrehajtásának támogatása mellett. Örömmel várjuk a hasonlóan gondolkodó szervezetekkel, kormányokkal és közösségekkel való együttműködést a rendelet célkitűzéseinek sikere érdekében.

Hírek

Nemzetközi vizsgálat Citizen Science módszerrel a házi macskák által terjesztett kórokozók megértésére

Szentiványi Tamara egy új-kaledóniai és egy brit kutatóval közösen elsőként vizsgálta Citizen Science módszer alkalmazásával a házi macskák és a denevérek közötti interakciókat, illetve a potenciális kórokozó-átterjedési események előfordulását a lakosság által gyűjtött adatok felhasználásával. A kutatás rávilágít arra, hogy a szabadon élő házi macskák a zoonotikus kórokozók potenciális forrásai és egyben a veszélyeztetett vadon élő állatok természetvédelmi kockázati tényezői is. Az eredményeket bemutató tanulmány a Mammal Review tudományos folyóiratban jelent meg.

A háziállatok – leginkább a vadon élő állatokkal és az emberekkel való szoros, közvetlen és közvetett kapcsolataik miatt – alkalmasak arra, hogy zoonotikus fertőzések, vagyis embert fertőzni képes kórokozók közvetítőiként működjenek. A házi macskák jelentős ragadozói a kistestű vadállatoknak, például rágcsálóknak, denevéreknek és madaraknak, amelyek fertőzéshordozók lehetnek, ennek ellenére egyre több az arra utaló bizonyíték, hogy a zoonotikus betegségek megjelenésében játszott szerepüket nem ismerjük eléggé.
Szentiványi Tamara elsőszerzőségével megjelent tanulmányban a kutatók elsőként vizsgálták a házi macskák és a denevérek közötti interakciókat, valamint a potenciális kórokozó-átterjedési események előfordulását. Munkájuk során az iNaturalist nevű Citizen Science platform adatait használták fel. A Citizen Science módszer azt jelenti, hogy a lakosság szolgáltat általa gyűjtött megfigyelési adatokat, legyen szó elektronikus anyagok – például fénykép, videó – feltöltéséről, minta beküldéséről vagy akár kérdőív kitöltéséről. A kutatók ezeket az adatokat számos tudományágban – úgymint az ökológiában, a konzervációbiológiában, az invázióbiológiában vagy a köz- és állategészségügyi kutatásokban – tudják hasznosítani.

A tanulmány szerint világszerte elterjedt és megfigyelhető, hogy a házi macskák denevéreket zsákmányolnak, de Európában és Észak-Amerikában – feltehetőleg a Citizen Science platformok népszerűsége miatt – gyakrabban jelentik ezeket. Számos megfigyelés védett és veszélyeztetett denevérfajokra vonatkozik, ami feltételezhető természetvédelmi problémára utal, leginkább olyan területeken, ahol jelentős a védett fajok száma, mint például hazánkban is, ahol mindegyik denevérfaj természetvédelemi oltalom alatt áll. A macskák által zsákmányolt különböző denevérfajok zoonotikus betegségek ismert gazdái is lehetnek, erre példa az afrikai szelindekdenevér-faj, a Mops pumilus, amely a nemrégiben leírt bombali Ebola-vírus gazdája. Európában, beleértve hazánkat is, jelentős lehet a denevérek macskák általi predációja, ami akár a veszettség terjedéséhez is hozzájárulhat.

Fotó: Shutterstock

A tanulmány rávilágít arra, hogy a szabadon élő házi macskák a zoonotikus kórokozók potenciális forrásai és egyben a veszélyeztetett vadon élő állatok természetvédelmi kockázati tényezői is, kritikus szerepüket mégis gyakran alábecsülik. A kutatók kiemelik, hogy a házi macskák jelentős köz- és állategészségügyi veszélyforrást jelenthetnek bizonyos körülmények között. Hangsúlyozzák, a legjobban úgy védekezhetünk a kórokozók ellen, ha nem engedjük ki a szabadba macskáinkat, kiküszöbölve ezzel a vadon élő állatokkal való találkozásukat és így csökkentve a kórokozók terjedésének kockázatát. Továbbá javasolják, ha házi kedvenceinken betegségre utaló jeleket látunk, azonnal forduljunk velük állatorvoshoz. Így védhetjük leginkább a környezetünkben vadon élő állatokat, önmagunkat és kedvenceinket, és így csökkenthetjük a macskák által okozott jelentős természetvédelemi károkat.

A tanulmány végén a kutatók részletes útmutatóval szolgálnak a Citizen Science programok résztvevőinek adatszolgáltatási készségeik fejlesztéséhez annak érdekében, hogy adataik később felhasználhatók legyenek az állat- és közegészségügyi kutatásokra fókuszáló tudományos projektekben.
Ezekre példa:
A zsákmányállatfajok azonosítása:
• Készítsen több fényképet a zsákmányállat testéről, az arc és a profil tiszta, részletes képeire összpontosítva.
• Ha lehetséges, a méretarányok érzékeltetése érdekében a fényképen szerepeljenek referenciaelemek, például egy ismert méretű tárgy (vonalzó, pénzérme, telefon stb.).
• Kerülje a sötét háttér előtti fényképezést, mivel az ronthatja az állat vonásainak tisztaságát.
• +1 Kerülje az állat közvetlen érintését, szabad kézzel soha ne nyúljon elpusztult vagy láthatóan beteg, haldokló állathoz. Egészségesnek tűnő vadállathoz se nyúljon soha.
A ragadozási esemény kontextusának megadása:
• Szánjon időt arra, hogy leírja a körülményeket és a látott esemény részleteit.
• Ha lehetséges, adjon információt a ragadozó macskáról, különösen annak meghatározására törekedve, hogy házi, kóbor vagy elvadult macska volt-e.
A kutatókkal való kommunikáció megkönnyítése:
• Tegye lehetővé a kutatók számára, hogy kapcsolatba lépjenek Önnel a megfigyelésre vonatkozó további információkért.
• Maradjon kapcsolatban a megfigyelései megosztására használt eszközzel vagy platformmal, és rendszeresen jelentkezzen be, hogy ellenőrizze a frissítéseket vagy a további kérdéseket.

Publikáció:
Tamara Szentivanyi, Malik Oedin, Ricardo Rocha (2023): Cat–wildlife interactions and zoonotic disease risk: a call for more and better community science data Mammal Review, 1-12. DOI: 10.1111/mam.12332

Fotó: Szentiványi Tamara
Kapcsolódó link(ek):

Szentiványi Tamara

Hírek

Elhunyt Jakab Ferenc virológus

Szakmai közösségünk mély fájdalommal értesült a hírről, hogy meghalt Jakab Ferenc virológus, egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem innovációs rektorhelyettese, a Nemzeti Virológiai Laboratórium vezetője.
Az 1977-ben született nemzetközi hírű kutató a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a magas patogenitású vírusok okozta humán fertőzések és a vírusfertőzések molekuláris járványtanának kiemelkedő szakértője volt.
Jakab Ferenc dolgozott az ÁNTSZ pécsi virológiai laboratóriumában, külföldi egyetemeken, kutatóközpontokban, hosszabb időt töltött Hollandiában és az Egyesült Államokban. Vezetője lett a koronavírus-járvány kitörése után felálló hazai Koronavírus-kutatási Akciócsoportnak. Mindenekelőtt azonban megálmodója, létrehozója és vezetője volt a pécsi Virológia Nemzeti Laboratórium keretein belül működő legmagasabb biztonsági besorolású (BSL-4) laboratóriumnak. Ehhez hasonló labor az egész világon kevés van, és Jakab Ferenc  munkatársaival világszínvonalú kutatási eredményeket ért el a SARS-CoV-2, Nyugat nílusi láz vírusa, Krími-Kongói vérzéses láz vírusa és még sok más kórokozó szerteágazó vizsgálatával. Számos nemzetközi és hazai kutatási együttműködés aktív, meghatározó közreműködője volt.
Az Ökológiai Kutatóközponttal több szálon is futottak vele és csoportjával közös projektek. Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Járványökológiai és Invázióbiológiai Divízióján belül is dolgoztunk együtt az inváziós szúnyogok és a klímaváltozás hatására terjedő kullancsok által terjesztett, felbukkanó vírusokkal kapcsolatban.
Hiánya jelentős és fájdalmas űrt hagy bennünk emberi és szakmai értelemben egyaránt.