Napjainkban az erdőgazdálkodásnak számos, korábban ismeretlen kihívással kell szembenéznie. A klímaváltozás és a biodiverzitás-csökkenés korát éljük, miközben újabb és újabb idegenhonos fajok okoznak súlyos gazdasági és ökológiai károkat. A társadalom részéről pedig egyre összetettebb igények fogalmazódnak meg az erdőkkel kapcsolatban: a faanyagtermelés mellett egyre hangsúlyosabb, hogy az erdőgazdálkodók biztosítsák a lakosság rekreációs igényeinek való megfelelést, és számos egyéb ökoszisztéma-szolgáltatást. Ilyenek a hűvös, párás erdei mikroklíma, amely forró napokon emberek sokaságának nyújthat enyhülést, a különböző erdei termények, javak, a beporzó rovarok vagy más, számunkra közvetlen vagy közvetett haszonnal bíró erdei fajok, vagy az erdők szénmegkötésben, árvízvédelemben, talajvédelemben betöltött szerepe.
Az Ökológia Kutatóközpont Erdőökológiai Kutatócsoportja hosszú ideje végez olyan kutatásokat, amelyekben azt keresik, hogy hogyan hangolható össze az erdei életközösségek védelme az erdők iránti társadalmi igények kielégítésével.
Az erdei életközösségek és az általuk nyújtott szolgáltatások hosszú távú fennmaradását azonban nagymértékben veszélyezteti a konvencionális, úgynevezett vágásos erdőgazdálkodás, amelynek során nagy területeken történik egyszerre a fák letermelése. Ökológiai szempontból ez a gazdálkodási mód igen kedvezőtlen, mivel nagy kiterjedésű, fátlan vágásterületeket eredményez, amelyek nem képesek biztosítani az erdei környezetet, mikroklímát az addig ott élő erdőlakó fajok számára.
Évtizedekkel ezelőtt megkezdődött már olyan alternatív gazdálkodási módok bevezetése, amelyek révén a vágásos gazdálkodás ökológiai hátrányai kiküszöbölhetőek lehetnek. Ezeket ma gyűjtőnéven örökerdő-gazdálkodásnak vagy folyamatos erdőborítást fenntartó gazdálkodásnak nevezzük. Lényegük, hogy a fakitermelés kisebb térléptékben, néhány száz négyzetméteres foltokban, úgynevezett lékekben történik, míg a lékek körül a zárt lombsátor, az erdőborítás hosszú távon, folyamatosan megőrződik. Ezt a gazdálkodási módot, vagy az e felé mutató átmeneti üzemmódot jelenleg hazánk erdeinek mindössze alig több mint öt százalékán alkalmazzák, de aránya egyre növekvő tendenciát mutat. A folyamatos erdőborítás segítségével fenntartható az erdei mikroklíma, megőrizhetők az erdőkhöz szorosan kötődő fajok, és a beavatkozások finom léptékének köszönhetően könnyebb meghagyni a különféle elegyfafajokat, illetve az erdei élővilág számára kulcsfontosságú holtfákat, nagy, öreg fákat, vagy a speciális mikroélőhelyeket biztosító különféle „szabálytalan” faegyedeket.
Az örökerdő-gazdálkodás gyakorlati kivitelezéséről néhány erdőgazdálkodó, mint például a módszer hazai úttörőjének tekinthető Pilisi Parkerdő Zrt. évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik, kevés tudományos bizonyíték állt azonban mindeddig rendelkezésre arról, hogy pontosan milyen típusú lékeket érdemes alkalmazni, amelyekkel az erdő felújulása is biztosítható, és az erdei környezet és életközösség is minél jobban megőrizhető. Ezt a kérdést kezdte el több oldalról körüljárni az Erdőökológiai Kutatócsoportnak a Parkerdővel közösen létrehozott Pilis Kísérlete tizenegy évvel ezelőtt. Legfrissebb tanulmányukban azt tárták fel, hogy a hogyan alakul egy gyertyános-tölgyes erdő aljnövényzete különböző méretű és alakú lékek nyitása során.
– A Pilisszántó melletti Hosszú-hegyen található kísérletünkben kétféle (150 és 300 négyzetméteres) lékméret és kétféle lékalak (kör alakú és elnyújtott) hatását vizsgáljuk az erdei mikroklímára, az aljnövényzetre és a fásszárú újulatra – mondja Tinya Flóra, a csoport tudományos munkatársa, a tanulmány vezető szerzője. – Kutatócsoportunk korábbi eredményei megmutatták, hogy a kialakított lékek méretével és alakjával hatékonyan szabályozhatók a lékek mikroklimatikus viszonyai. A lékméret növelésével fokozható a gyepszintre jutó fény mennyisége, míg a lék alakjával a talajnedvesség szintje befolyásolható: a kör alakú lékek az elnyújtott alakúaknál jobban elnedvesednek, mivel közepüket kevésbé érik el a környező fák gyökerei, így azok kevésbé szívják el a vizet a talajból. A különböző környezeti körülményeket biztosító léktípusokban pedig más és más lesz az aljnövényzet alakulásának útja. Mindez felhasználható arra, hogy a gazdálkodás igényei szerint alakítsuk a felnövekvő újulat és a lágyszárú aljnövényzet közötti versengést, illetve hogy elősegítsük, hogy az aljnövényzet minél inkább a természetes erdők aljnövényzetéhez hasonló irányba fejlődjön – hangsúlyozza a kutató.
A gazdálkodás által nem érintett, természetközelinek tekinthető tölgyes erdők faállománya változatos szerkezetű: a spontán erdődinamikai folyamatoknak, a faegyedek esetenkénti elhalásának köszönhetően ezeket az erdőket természetes módon is lékek tagolják, amelyek révén változatos fény- és talajnedvesség-viszonyok, és ezáltal fajgazdag, heterogén struktúrájú aljnövényzet alakul ki. A vágásos gazdálkodással kezelt erdőkben azonban homogén, zárt lombsátor jön létre, melynek egyenletes árnyalása ezt az eredetileg változatos aljnövényzetet rendszerint homogén, gyér gyepszintté alakítja át. A kutatók kimutatták, hogy lékek nyitásával ez az elszegényedett aljnövényzet diverzebbé tehető: minden léktípusban megnő az aljnövényzet mennyisége, de hogy milyen fajok lesznek jellemzőek a lékben, az már függ a lék alakjától és méretétől. A kisebb lékekre az erdei lágyszárú fajok kiegyenlítettebb aránya jellemző, a nagy, elnyújtott lékekben inkább a füvek, sások válnak tömegessé, míg a nagy, kör alakú lékekben a bőséges fénynek és talajnedvességnek köszönhetően sok esetben az erős versenyképességű vadszeder uralkodik el, sűrű „bozótost” alkotva. De bármely léktípust is alkalmazzuk, közös jellemzőjük, hogy ezek a kis területű, fényben gazdag foltok megőrzik a gyepszint erdei jellegét, és – szemben a vágásterületekkel – nem engedik berobbanni a nem-erdei, esetenként gyom-jellegű, vagy akár idegenhonos fajokat.
A megfelelő léktípusok megtalálása az erdészeti gyakorlat számára kiemelten fontos a tölgyesek esetében, mivel a tölgy fényigényes fafaj, és túl erős árnyalás alatt nem képes felújulni. A kutatók azt találták ugyanakkor, hogy a jobb megvilágítással rendelkező, nagyobb lékekben az erősebb versenyképességű lágyszárúak – mint az említett vadszeder – elnyomják a fejlődő tölgy csemetéket. Különösen jellemző ez a gyakorlatban széles körben használt, nagy, kör alakú lékekben, ahol a fény mellett a talajnedvesség értéke is magas. A kör alakú lékek nedves talaja néhány árnyékot jól tűrő, de üde körülmények között nagyon vitális fásszárú fajnak is kedvez, mint például a gyertyános-tölgyesek másik fő fajának, a gyertyánnak. Ez a faj a kisebb méretű kör alakú lékekben is igen intenzíven fejlődik, leárnyékolva a tölgy csemetéket.
A kutatók azt találták, hogy – bár a források, mint a fény és a talajnedvesség itt a legkorlátozottabbak – a tölgy felújítása a kis elnyújtott lékekben indítható meg a leghatékonyabban. Itt sem a vadszeder, sem a gyertyán újulat túlzott előretörésétől nem kell tartani, így kevesebb ápolási munkára van szükség az erdészet részéről. A csemeték fejlődésének megindulásához ugyanakkor ez a léktípus is elegendő fény- és talajnedvesség-többletet biztosít. Néhány év után azonban a tölgy csemeték fényigénye megnövekszik – ilyenkor a szükséges fénytöbbletet a lék méretének megnövelésével, azaz a lék szegélyében néhány további faegyed kitermelésével lehet biztosítani. További kutatásukban a szerzők ennek az eljárásnak a hatásait tervezik tudományos alapon feltárni.
Tanulmány:
Fine-scale interventions can reinforce the forest character of the understory vegetation – The effects of different artificial gaps in an oak-dominated forest
Szerzők: Tinya Flóra, Csépányi Péter, Horváth Csenge Veronika, Kovács Bence, Németh Csaba, Ódor Péter.
Link: https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0378112724007837?via%3Dihub
