A városi parkok, amelyek legtöbbször erősen átalakított városi szerkezetbe ágyazódnak, sok esetben az egyetlen természetes élőhelytípusok az emberi településeken. Fontosságuk a városlakók és a biodiverzitás szempontjából már jól ismert, ugyanakkor a Kelet- és Közép-európai városok parkjai még mindig számos kutatási lehetőséget kínálnak. Például, hogyan befolyásolja elhelyezkedésük a városi mátrixban az élővilágot, és mely funkcionális jellegek segítik vagy éppen korlátozzák egyes fajok fennmaradását. Egy új tanulmány feltárta, hogy a városi parkok milyen mértékben képesek megőrizni madárfajok sokféleségét a városokat körülvevő tájakhoz képest.
A kutatást a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoportja végezte, hazai és romániai intézmények közreműködésével. Az Urban Forestry & Urban Greening folyóiratban megjelent tanulmány azt vizsgálta, hogy a tájszerkezet összetétele és a városi parkok térbeli elhelyezkedése városon belül miként hat a madárközösségek összetételére és funkcionális jellegeinek változatosságára. „Azt találtuk, hogy a városi parkok madárfajgazdagsága alacsonyabb az erdőszélekhez képest, de hasonló a mezőgazdasági élőhelyekéhez” magyarázza a tanulmány vezető szerzője, Lakatos Tamás. „Ez azt jelenti, hogy bár a parkok nem tudják teljesen helyettesíteni a természetes élőhelyeket, mint amilyenek a városiszéli erdők, viszont így is fontos elemei maradnak a városi ökoszisztémáknak.”
A tanulmány első szerzője, Lakatos Tamás, PhD hallgató, terepi madárfelvétel közben
A kutatók 72 városi parkban végeztek madárfelméréseket 9 közepes méretű városban Magyarországon és Romániában. Városonként nyolc mintavételi helyet jelöltek ki: két parkot a városközpontban, kettőt a külvárosban, valamint négy referenciahelyet a kevésbé urbanizált, úgynevezett periurbán térségekben. A referenciahelyek vagy erdőszegélyek voltak, vagy mezőgazdasági művelés alatt álló területek. A felméréseket pontszámlálással végezték a költési időszak csúcsán (április–május), a kora reggeli órákban, két ismétléssel. A kutatók több mint 3000 madarat figyeltek meg, amelyek 72 fajt képviseltek, majd funkcionális jellegeik szerint kategorizálták őket, például étrend, táplálkozási mód, fészkelési stratégia, vonulási viselkedés és testméret. Ez a megközelítés lehetővé tette, hogy a kutatók feltárják, miként befolyásolják ezek a jellegek a madarak városi környezethez való alkalmazkodását.
Az eredményeik szerint a rovarevő madarak kevésbé tudtak megtelepedni a városi parkokban, mivel ott kevés az ízeltlábúak számára megfelelő élőhely. Ezzel szemben a magasabb helyeken, például épületeken fészkelő fajok előnyt élveztek, mert biztonságos fészkelőhelyeket találtak olyan potenciális ragadozók elől, mint a macskák és a kutyák. „A talajon fészkelő madarak különösen nagy gondokkal szembesülnek a városokban, mivel a fészekaljpredáció és az emberi zavarás magasabb ezeken a helyeken” – hangsúlyozza a kutatás vezetője és utolsó szerzője, Batáry Péter. „Ezzel szemben az odúlakó fajok, például a cinegék, kifejezetten jól boldogulhatnak, ha elegendő odvas fa vagy mesterséges odú áll rendelkezésükre.” A mezőgazdasági területek inkább a nagyobb testű madaraknak kedveztek, amelyek nagyobb táplálkozóterületet igényelnek, míg az olyan generalista fajok, mint a feketerigó vagy a házi veréb, a parkokhoz is képesek voltak jól alkalmazkodni. Ugyanakkor a parkok térbeli elhelyezkedése, legyen szó belvárosi vagy külvárosi parkról, nem játszott szerepet: fontosságuk mindenhol azonosnak bizonyult. A specialista fajok, mint például a citromsármány vagy a búbos banka, viszont nehezebben találtak megfelelő élőhelyet a városi környezetben.
Városi park Marosvásárhelyen, Románia
A tanulmány kiemeli, hogy a városi parkok önmagukban nem képesek fenntartani kiemelkedő madárfaj-gazdagságot, de tudatos területkezelés mellett jelentősen hozzájárulhatnak a biodiverzitás megőrzéséhez. Az olyan intézkedések, mint a fűnyírás ritkítása, őshonos cserjék és fák ültetése, az idős és elhalt fák meghagyása, valamint mesterséges odúk kihelyezése, mind növelhetik a parkok ökológiai értékét a madarak számára. „Eredményeink hangsúlyozzák, hogy a városi zöldfelületek nem elszigetelt foltok, hanem egy nagyobb ökológiai hálózat részei” – mondja Lakatos Tamás. „A fenntartható várostervezésnek a tájléptékű szemléletet kell követnie, integrálva a parkokat, a mezőgazdasági területeket és az erdőket egy olyan mozaikba, amely biztosítja a legtöbb madárfaj fennmaradását és az általuk biztosított ökoszisztéma-funkciók megőrzését.”
A tanulmány megjelent:
T. Lakatos, A. Báldi, R. Gallé, D. Korányi, I. Kovács, Z. László, E. Papp, J. J. Purger, K. Sándor, G. Seress, K. Szitár, E. Török, I. Urák, P. Batáry (2025). Functional trait filtering and decline in species richness in urban parks hinder ground-breeding and insectivorous birds. Urban Forestry & Urban Greening, 112: 128988. https://doi.org/10.1016/j.ufug.2025.128988
Címfotó: Erdőszegély Tatabánya mellett, Magyarország
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársainak nemrégiben megjelent tanulmánya feltárja, hogy a gazdag erdei madárvilághoz elengedhetetlenek az öreg és vastag törzsű fák, amelyek a teljes erdei ökosztisztéma egészségét segítik. Európában már alig maradtak nagy kiterjedésű tölgyesek, ezért is olyan fontos a tíz évig tartó Élettel teli tölgyesekért kutatóprogram – amelynek kezdeti eredményeit tartalmazza a most megjelent cikk. A kutatássorozat egyaránt bír alapkutatási jelentőséggel, és a természetes erdőmegújulási események imitálása révén hasznos információkkal szolgálhat a természetvédelem számára is.
Az erdők szerepét a madárvilág fennmaradásában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen a madárfajok nagyjából 75 százaléka erdőkben él. Ezért is elengedhetetlen, hogy megvédjük az erdei életközösségeket. A tölgyesek kulcsfontosságúak, mert számtalan növény- és állatfaj kizárólag tölgyesekben él – érvel Komlós Mariann, a HUN-REN Ökológiai KutatóközpontErdőökológiai kutatócsoportjának munkatársa. A tölgyesek természetessége azonban szerte Európában csökken, és az igazán idős, őserdőszerű állományok sem élveznek sokszor olyan védelmet, ami megakadályozná a kivágásukat. A magyarországi középhegységekben azonban még viszonylag nagy kiterjedésű tölgyes erdők maradtak fenn, amelyek jó lehetőséget kínálnak a magyar ökológusoknak, hogy feltárják e különleges életközösségeket működtető ökológiai mechanizmusokat.
Komlós Mariann Fotó: Kállai Márton
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont részt vesz egy igen hosszú és kiterjedt (tíz évig tartó és számos partner közreműködésével végzett) nemzetközi kutatásban, az Élettel teli tölgyesekért (Life4Oak Forests) projektben. A projekt keretében természetvédelmi erdőkezelési beavatkozásokat hajtanak végre három hazai nemzeti park által kezelt tölgyes élőhelyeken. A beavatkozások révén igyekeznek természetesebbé és egészségesebbé tenni az erdőt, miközben vizsgálják a beavatkozások ökológiai hatásait is. E hosszú kutatás legújabb eredményei jelentek meg nemrégiben a Journal of Forestry Research című folyóiratban. E vizsgálatok során feltárták, hogy az idősebb és nagyobb törzsvastagságú fák alapvető szerepet játszanak a sokszínű erdei madárközösség fenntartásában: szinte minden madárfaj tömegesebben fordult elő azokban az erdőállományokban, amelyekben több vastagabb törzsű (magyarul: öreg) tölgy él. Ezért is rendkívül fontos az öreg erdők védelme.
„A tölgyesek hatalmas ökológiai jelentősége dacára Európában még mindig ritkák az erdők szerkezeti és összefüggésbeli jellemzőivel kapcsolatos vizsgálatok, így még ma is keveset tudunk ezen erdők szerkezetének és biodiverzitásának összefüggéseiről. Ezért igazán különleges és újszerű a vizsgálatunk” – mondja Komlós Mariann, a tanulmány első szerzője. A vizsgálatok alapkutatási jelentősége mellett az Élettel teli tölgyesekért projekt célja a tölgyesek szerkezetének és összetételének javítása, ezáltal a legkülönfélébb erdei élőlények számára nélkülözhetetlen mikroélőhelyek gazdagítása, és az erdő természetes megújulásának elősegítése.
A projekt beavatkozásai a természetes erdődinamikai folyamatokat imitálják, csak ezeket sokkal rövidebb idő alatt valósítják meg – így segítik, gyorsítják az erdő természetes életciklusait. A beavatkozások egyik legfontosabb eleme az úgynevezett holtfagazdagítás, amelynek során álló- és fekvő holtfákat hoznak létre. Ezek mennyisége ugyanis sokkal alacsonyabb a kezelt erdőkben, mint a természetes élőhelyeken, pedig nagyon sok élőlény kötődik hozzájuk. Már beavatkozások visszaszorítják az invazív fajokat, illetve őshonos fafajokat telepítenek. E kezelés hatását folyamatosan nyomon követik, a tapasztalataik alapján pedig széles körben alkalmazható természetvédelmi erdőkezelési módszereket dolgoznak ki.
A most megjelent eredmények feltárják az erdőszerkezet és -összetétel, illetve az erdei madárközösségek közötti összefüggéseket, és ezen eredményekre is alapozzák a későbbi beavatkozásokat. Az ökológusok megvizsgálták, hogy három középhegységi nemzeti park tölgyeseinek 11 különböző területén miben különbözik az ott élő madárközösség szerkezete az ott élő fák törzsvastagságától és más jellemzőitől függően. „A természetes erdők mozaikosak: változatos korú és vastagságú fák alkotják őket, az időnként előforduló bolygatások kisebb-nagyobb lékeket és nyíltabb foltokat hoznak létre bennük – folytatja az ökológus. – Általánosságban elmondható, hogy minél összetettebb és változatosabb az élő rendszer (például vegyes korú fák alkotják, és változatos a lomkorona szerkezete), annál gazdagabb az élővilága.”
A terepi kutatás során az ökológusok – Komlós Mariann szavai szerint – „hallgatóztak az erdőben”, vagyis a madarak hangjai és természetesen a megpillantásuk alapján mérték fel az adott erdőterület madárfaunáját. Emellett az Ökológiai Kutatóközpont más kutatói további erdőökológiai vizsgálatokat is végeztek ugyanott: felmérték a faállományt, valamint a cserje- és a lágyszárú szintet egyaránt. Megvizsgálják, hogy a beavatkozások előtt és után milyen mikroélőhelyek alakultak ki a területen, illetve hogy a madarak mellett milyen egyéb állatközösségek (például bogarak vagy denevérek) élnek ugyanott és hogyan reagálnak a beavatkozásokra.
Örvös légykapó Fotó: Szabó Gyula – HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont
„A vizsgálatok révén kimutattuk, hogy a tölgyesben az idős és vastag fák jelenléte befolyásolja leginkább a madárközösségek jellemzőit. Különösen a rovarevő madárfajok (például a füzikék és a poszáták), illetve az erdő egészségében nagyon fontos szerepet játszó harkályok száma függött jelentősen a vastag fák számától és sűrűségétől – mondja Komlós Mariann. – A harkályok által készített odúban aztán más odúlakó fajok, például cinegék és légykapók költöznek be. Számukra rendkívül fontos, hogy rendelkezésre álljanak azok a vastag törzsű fák, amelyekbe megfelelő méretű odú fúrható.”
Vörösbegy Fotó: Szabó Gyula – HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont
Az öregebb és vastagabb törzsű fák rendszerint durvább felszínű kérge változatosabb rovarközösséget tud fenntartani, ami táplálkozási szempontból ugyancsak fontos a rovarevő madarak számára. Az öregebb fák kiterjedtebb és többszintű lombkoronája is változatos élőhelyeket biztosít a rovarok számára. Ugyanakkor az öreg fák hiányában a fiatalabb, zárt erdő sűrű lombkoronája miatt kevesebb fény jut le az erdő alacsonyabb szintjeire, így e fák sűrűsége negatív hatással bírt a cserjeszintben költő madarak (például a feketerigó) jelenlétére. A tölgyeseket szinte sohasem kizárólag tölgyfák alkotják: mindig van bennük számos más fajú elegyfa is. Az ökológusok ezen elegyfák jelenlétének a madárfauna diverzitásában játszott pozitív szerepét is kimutatták a vizsgálat során.
„Az öreg és vastag fák által kínált sokszínű élőhelyek hatására megjelennek az erdőben a különlegesebb rovarfajok is, amelyeket a rovarevő énekesmadarak is követnek – vélekedik Komlós Mariann. – Az ő szerepük rendkívül fontos, hiszen táplálkozásukkal kártevőszabályozó funkciót töltenek be. Így a hatásuk visszacsatolódik, ezáltal fontos szerepet játszanak a teljes erdei közösség egészségének megőrzésében. Egyértelmű, hogy az ökológiai szempontból egészséges és gazdag erdő, illetve a hasonlóan értékes madárvilág egymást támogatják, nem létezhetnek a másik nélkül.”
Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének (ÖK VÖI) kutatói legújabb konzervációökológiai kutatásukban Lengyel Szabolcs tudományos tanácsadó vezetésével azt vizsgálták, hogyan befolyásolja a szántók visszagyepesítése a mezei madarak állományait. A Hortobágyi Nemzeti Parkban nagy térbeli léptékű terepi kísérlet keretében gyepesítésen átesett és továbbra is szántóként művelt kontrollterületeken végeztek mintavételt a beavatkozások előtt és után. Az eredmények szerint a mezei madarak fajszáma a kezelt területeken és az extenzív szántókon is jelentősen nőtt, míg az egyedszám és a diverzitás csak a gyepesített területeken növekedett. A szántók végleges visszagyepesítése tehát még az extenzív szántóművelés pozitív hatásainál is jelentősebb előnyökkel jár a mezei madárfajok számára. Az eredményeket bemutató publikáció aBiological Conservation című rangos nemzetközi tudományos szakfolyóiratban jelent meg.
A mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő fajok helyzete Európában rendkívül kedvezőtlen. Ennek fő oka a mezőgazdasági művelés intenzívebbé válása (intenzifikációja), melynek következtében a természetes élőhelyek eltűnnek, leromlanak vagy feldarabolódnak, az alacsony intenzitással művelt területek pedig visszaszorulnak. Az intenzív mezőgazdaság a műtrágyák túlhasználata esetén talaj- és vízszennyezéshez vezethet, a rovarirtó szerek a rovarok táplálékbázisának visszaszorulását és eltűnését okozzák. Emellett a fasorok, sövények kivágása, a mezsgyék beszántása fontos élőhelyeket szüntet meg, a nagytáblás intenzív növénytermesztés pedig a tájszerkezet egyveretűvé válásával, homogenizációjával jár. A sivár tájakban csak kevés generalista faj ‒ köztük a dolmányos varjú, szarka, vetési varjú ‒ találja meg számításait, míg a főként rovarevő énekesmadarak eltűnnek. Az alacsony intenzitású mezőgazdasághoz, például a külterjes állattartáshoz alkalmazkodott számos faj az egyre intenzívebbé váló művelés vagy az alacsony intenzitású mezőgazdasági tevékenység felhagyása miatt egyre kevésbé találja meg életfeltételeit, így állományaik fogyatkoznak.
Ez a folyamat már régóta zajlik kontinensünkön, hiszen a mezei madarak állományai 1990 és 2018 között 32 százalékkal csökkentek Európában. A mezei madárfajok helyzete sajnos sokkal rosszabb, mint az erdei vagy a vizes élőhelyekhez kötődő madaraké, a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature, IUCN) Vörös Listáján fenyegetett státuszba sorolt fajok 55 százaléka ebbe a csoportba tartozik. A fogyatkozás Nyugat-Európában az 1980-as években, a kelet-európai országokban később, a rendszerváltást követően kezdődött, és az EU-csatlakozás környékén felgyorsult.
Az Európai Unió teljes költségvetésének legnagyobb részét, közel egyharmadát a mezőgazdaság támogatására, ennek jelentős részét az intenzifikáció káros hatásainak mérséklésére fordítják az agrár-környezetvédelmi programokban. Ezek sikeressége ennek ellenére kétséges, a mezei madarak indikátor-indexe még Nagy-Britanniában is évi 5 százalékkal csökken, ahol pedig az ilyen típusú támogatások jelentős részét igénybe is veszik.
Az élőhelyek helyreállítása (restaurációja) elvileg ellensúlyozhatja ezt a folyamatot. A helyreállítási projektek nagy része azonban gyakran a növényzet vagy kiemelt növényfajok visszaállítására koncentrál, így az élőhely-restaurációk állatközösségekre gyakorolt hatásai jóval kevésbé ismertek. Európában eddig egyáltalán nem vizsgálták például a gyepek helyreállításának, azaz a szántóterületek végleges visszagyepesítésének hatásait a mezei madarak állományaira.
A mostani vizsgálat célja annak kiderítése volt, hogyan befolyásolja a szántók visszagyepesítése a mezei madarak állományait. A kutatók ennek során nagy térbeli léptékű terepi kísérletet indítottak, melyhez az „előtte-utána-kontroll-hatás” (Before-After-Control-Impact, BACI) kísérleti elrendezést használták. Ez úgy működik, hogy mind a gyepesítésen áteső (kezelt), mind pedig a továbbra is szántóként művelt (kontroll) területeken már a beavatkozások előtt elindul, és utána is folytatódik a mintavétel. Ennek előnye, hogy egyértelműen eldönthető, hogy a megfigyelt változások egyaránt érintik-e a kezelt és a kontrollterületeket, vagy pedig a kontrollhoz képest a kezelt terület valamilyen más változást is mutat. Az időbeli változásokat így egyértelműen a helyreállításnak lehet tulajdonítani. A Hortobágyi Nemzeti Park Egyek-pusztakócsi-mocsarak tájegységében európai uniós támogatással megvalósított LIFE-Nature projekt során összesen 760 hektár szántóterületen került sor a gyepesítésre. Ez lehetővé tette e beavatkozás három különböző módszerének ‒ fűmagvetés, spontán gyepesedés lucernavetést követően, szénaráhordás ‒ összehasonlítását is. A kísérletben a szántókat alacsony intenzitással ‒ extenzív módon, 100 méter széles sávokban, korlátozott vegyszerfelhasználással ‒ műveltették összesen 150 hektáron.
Magvetéssel restaurált gyep egykori búzaföldön a fűmagvetés után két évvel (Fotó: Lengyel Szabolcs)
Az adatgyűjtés során a kutatók nyolc éven át, 2004 és 2011 között a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület „Mindennapi Madaraink Monitoringja” programjában használt protokoll alapján összesen 69 állandó számlálási ponton végeztek standardizált felmérést (számlálást) minden évben kétszer, a beavatkozás előtt legalább két, utána legalább három évben. Az adatokat általánosított lineáris kevert modellekkel elemezték.
Lucernavetés a gyepek spontán fejlődésének beindítására az előtérben és sávokban művelt extenzív szántóföldek (kontrollterületek) a háttérben (Fotó: Gál Lajos / Hortobágyi Nemzeti Park)
Az eredmények szerint a mezei madarak fajszáma a gyepesített területeken és az extenzív szántókon is jelentősen nőtt, míg az egyedszám és a diverzitás csak a gyepesített területeken növekedett. Az egyedszám itt szignifikánsan nőtt öt mezei faj, a sárga billegető (59%-os növekedés), a sordély (183%), a fürj és a vörös vércse (háromszoros növekedés), valamint a seregély esetében (ötszörös növekedés). Két egyéb, természetvédelmi szempontból kiemelt faj, a füsti fecske és a kék vércse egyedszáma szintén jelentősen, kétszeresére növekedett, míg a nyári lúdé csökkent. Az extenzív szántókon ezzel szemben csak a bíbic esetében nőtt (kilencszeresére) az egyedszám. A leggyakoribb faj, a mezei pacsirta egyedszáma eleve nagyobb volt, és a kezelés után is nagyobb maradt a gyepesítendő területeken, mint az extenzív szántókon, ahol ugyancsak nőtt.
A restauráció három módszere között kevés különbség volt, a változások mindhárom esetben pozitívak voltak. A fűmagvetés inkább a fajszám és a diverzitás növekedésével volt kapcsolatban, míg a spontán gyepesedés a fajszám és az egyedszám hasonló mértékű, de lassúbb emelkedéséhez vezetett. A magvetés különösen kedvezett a sordélynak, a fürjnek és a füsti fecskének, míg a nyári lúdnak és a mezei verébnek egyáltalán nem. A lucernavetés utáni spontán gyepesedés különösen kedvezett a bíbicnek és a füsti fecskének, a szénaráhordás pedig a sárga billegetőnek.
Restaurált gyep az előtérben és a sokszínű hortobágyi táj a háttérben (Fotó: Lengyel Szabolcs)
Az eredmények igazolják azt, hogy a szántóterületek visszagyepesítése több mezei madárfaj számára előnyös lehet, és ezek az előnyök meghaladják még az extenzív szántóművelés előnyeit is. A végleges gyepesítés az állandó növényzeti takarás és stabil táplálékforrások biztosítása, az emberi zavarás csökkenése és a változatos élőhelyek létrejötte révén jelentős előnyökkel jár a mezei madárfajok számára az extenzív műveléssel szemben. Bár a gyepesítés módszerei között nem volt jelentős különbség, a fűmagvetés esetében hamarabb, 2-3 év alatt kialakult a fűfélék által dominált gyep, mint a lucernavetés után, ahol ez csak a lucerna kiritkulásával, 4-5 év után következett be. Ez alapján a fűmagvetésre épülő aktív restauráció gyorsabb eredményekhez vezethet, mint a lucernavetés utáni spontán gyepesedésen alapuló passzív helyreállítás.
A gyepek helyreállítására (az előtérben és az erdő előtt húzódó területeken) sok esetben a rétek és mocsarak szegélyén levő szántókon került sor, hogy pufferterületet képezzenek a megmaradt szántók és a mocsarak között (Fotó: Gál Lajos / Hortobágyi Nemzeti Park)
A mostani vizsgálat az első BACI-elrendezésen alapuló, nagy térbeli léptékű terepi kísérlet Európában, amely a szántók végleges visszagyepesítésének madárfajokra gyakorolt hatásait vizsgálja. A további vizsgálatok célja annak kiderítése, hogy a magasabb egyedszám és diverzitás kapcsolatban van-e a mezei fajok szaporodási sikerével, azaz a gyepesített területeken a szaporodási siker eléri-e a természetes gyepeken költő madarak szaporodási sikerét. Ugyanis ez biztosítaná a gyepesítés kimutatott előnyeinek hosszú távú fennmaradását, a mezei madarak állományainak stabilizálódását vagy növekedését. A mezei madárpopulációk változásaiban országosan megfigyelhető negatív trend ellensúlyozásához azonban a mégoly nagy, 760 hektáros területen kivitelezett gyepesítés is kevés. Ehhez jól átgondolt, regionális szintű tervezés és több helyszínen megvalósuló, gondos kivitelezés szükséges. A vizsgálat eredményei mindazonáltal elsőként igazolják, hogy érdemes belevágni a szántók visszagyepesítésébe a madárdaltól hangos „határ” fennmaradása érdekében.
