Alig több mint 20 év alatt ötödére csökkent a fenyvesek területe Magyarországon, a korábbi 2400 négyzetkilométer ma már 500-nál is kevesebb. Eközben a hazai erdőállomány összességében gyarapodott. Vajon mi áll a fenyőerdők gyors visszaszorulásának hátterében? Vajon más fafajok is veszélyben vannak?
Amikor veszélyeztetett fajokra gondolunk, elsősorban emlősökre vagy madarakra gondolunk, nem pedig fákra. Holott a Botanic Gardens Conservation International (BGCI) jelentése szerint nagyjából kétszer annyi fafajt fenyeget a kihalás, mint amennyi madarat, emlőst, kétéltűt és hüllőt együttvéve. Annak ellenére, hogy a nálunk honos, illetve telepített fenyők talán még nem esnek ebbe a kategóriába, reális veszély, hogy hazánk területéről ezek is hamarosan eltűnnek.

Miért tűnnek el a fenyők?
Magyarországon az egyetlen valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Vadon főként a nyugati országrészben található meg nagyobb területen, míg az ország más részein elsősorban telepített állományt találunk. Az erdeifenyőn kívül hazánkban fellelhető más fenyőfajokat máshonnan telepítették be.
Ahogy az Index egyik cikkében olvashatjuk, a régi Magyarország jelentős területét borították fenyvesek, azonban a trianoni határnak már csak a szegélyein, elegyfaként találunk fenyőket, leginkább az Őrségben.

Trianon után jelentős mennyiségben telepítettek be például luc- és vörösfenyőt, de legnagyobb területet ma a mediterrán vidékekről származó feketefenyő foglal el. Az egyre melegebbé és szárazabbá váló hazai viszonyok azonban nem kedveznek az említett fajoknak. A legtöbb szakember szerint a lucfenyők napjai meg vannak számlálva, 20 éven belül egy-egy foltot leszámítva eltűnhetnek az országból.

A klímaváltozás és hatásai a fenyőkre

A jóval hűvösebb és nedvesebb éghajlathoz szokott lucfenyőt évek óta klímastressz éri. Nemcsak a túlságosan meleg időjárás és a gyakori hőhullám ront a helyzetén, hanem a szárazság is, hiszen a lucfenyő eredetileg a helyvidékek hűvösebb, nedvesebb klímájához szokott. A vízhiány miatt a fák kevesebb gyantát termelnek, ez pedig gyengíti a kártevőkkel szembeni ellenálló képességüket.
A fenyők legjelentősebb kártevője a szúbogár. Ennek káros hatását fokozza, hogy a telepített fenyvesek jórészt monokultúrás erdők. Egy diverzebb erdőben – ahol legalább 5–6 fafaj él – a kártevők dolga is nehezebb, a fák védettebbek.

A bogarak lárvája először a kevéssé ellenálló lucokat támadja meg, járatokat váj beléjük, de olyan mennyiségben, hogy a fák állva összedőlnek – mondta egy interjúban Ódor Péter, az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusa.

A feketefenyőket nem rovar, hanem egy gombafaj pusztítja, amelyet az aszályos évek felerősítenek. A gombás feketefenyő vörös színt ölt, úgynevezett tűvörösödés tapasztalható. Igaz, hogy az elmúlt bő másfél évszázadban – főleg a Balaton környékén – megszokott a feketefenyő-erdők látványa, eltűnésük nem kimondottan baj, ittlétük pedig nem volt hiábavaló. Ahogy ez a WWF egyik bejegyzésében áll, a fák az évszázados legeltetés miatt kopárrá váló hegyoldalakon újra termőtalajt tudtak képezni, amelyen – a fenyők eltűnése után – lehetővé válik honos lombos fajok megtelepedése.
A feketefenyő ma még szokványos látvány az ország több területén.
Jelenleg még az ország erdőterületének közel egytizedén élnek fenyők. Az, hogy ezek nagy része eltűnik hazánkból, főként kulturális és gazdasági veszteségnek tekinthető. Ökológiai értelemben az ország erdői nemigen válnak szegényebbé.

Van, ahol sokkal nagyobb a baj

A klímaváltozás okozta hatások sokkal nagyobb problémát jelentenek az olyan országokban, amelyek éghajlata korábban hűvösebb volt hazánkénál. Németországban például az erdők negyedét fenyők alkotják, míg Ausztriában az erdők 51%-a lucfenyőerdő. Amíg akad fenyő, érdemes tavasszal a fenyőrügyet felhasználni. Többek között remek szörpök alapanyaga lehet.
A legnagyobb baj jelenleg Németországban van, ahol az elpusztult fák eltakarításának és az újraerdősítésnek a költsége több milliárd eurós tétel. Közben nagy ütemben vágják ki a még egészséges állományokat, hogy legalább gazdaságilag mentsék azt, ami még menthető. A kártevők tevékenysége nyomán ugyanis a fa nemcsak elpusztul, de gazdaságilag értéktelenné is válik.

Átrendeződnek a magyarországi erdők

Klímájuk alapján négy osztályba soroljuk hazai erdőinket: bükkös, gyertyános–tölgyes, cseres–kocsánytalan tölgyes és erdős sztyepp. Míg a bükkös inkább csapadékos és párás, elsősorban hegy- és dombvidékeken jellemző osztály, addig az erdős sztyepp már igen száraz, nem jellemzik összefüggő erdőségek, így tipikusnak mondható fafajok sem.
Idővel az őszi bükkös látványától is el kell köszönnünk.
Az említett zónák azonban egyre jobban eltolódnak, és már most látni, hogy némileg átalakulnak a klímaosztályok. A szakemberek szerint legkésőbb az évszázad végére a bükk lényegében eltűnik hazánkból, a bükkerdők helyét a gyertyánosok, tölgyesek veszik át. Ezzel párhuzamosan az erdős sztyepp egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának, és megjelenik egy új osztály is, a sztyepp. Mátyás Csaba akadémikus, a Soproni Egyetem professzora egy korábbi interjúban így fogalmazott:
Ötven éve még négy zónával számoltak, de itt van a nyakunkon egy ötödik is: a sztyepp vagyis a pusztaság. Ez azt jelenti, hogy kevés esély van arra, hogy erdő maradjon a területen.

Egyre több lesz a száraz pusztaság

Az előrejelzések szerint 30 év múlva az ország területének legalább 11%-a pusztaság lehet, alapvetően a Duna-Tisza köze déli és az Alföld nyugati részén. Ezeken a területeken az erdők drasztikus mértékben megfogyatkoznak, legfeljebb bozótok és cserjék élhetnek meg.
Ez azért is nagy probléma, mert az erdők elvesztése nagyban felerősítheti a klímaváltozás hatásait. Ez nem pusztán kevesebb szén-dioxid megkötését jelenti, hanem azt, hogy eltűnik majd az erdők klímakiegyenlítő hatása. A fák ugyanis képesek lokálisan moderálni az időjárás szélsőségeit, például hűtik és nedvesítik környezetüket.

A helyzet azért nem reménytelen

A szakemberek szerint jó módszer lehet a klímaváltozás hatásainak mérséklésére őshonos fafajú erdők mesterséges telepítése. Tanulva az idegenhonos fenyvesek sorsából, tévedés lenne szárazságtűrő, de nálunk nem őshonos fajokat betelepíteni. Sokkal kézenfekvőbb megoldás lehet az erdők változatosságának, diverzitásának növelése.
Ez már csak azért is fontos, mert jelenleg igen jellemzőek a nagy, akár több tíz hektáros kiterjedésű, azonos korú és fajú erdők, melyek jobban ki vannak téve az extrém hatásoknak és az invazív kártevőknek. Az erdők diverzitását célzó beavatkozások fokozatosan, évtizedek alatt hozhatják meg eredményüket. Ha viszont nem kezdünk el ebbe az irányba haladni, később sokkal nagyobb problémákkal nézhetünk szembe.

Forrás: Fatáj.hu 

Sokszor vesszük észre magunkon, de hallunk is példát arra, hogy ha a nők sok időt töltenek együtt, szinkronizálódik a ciklusuk, vagyis körülbelül egy időben menstruálnak. Ez igaz, vagy csak véletlen? Mit mond erről a tudomány? Erről kérdezte dr. Scheuring István evolúcióbiológust, az  Evolúciótudományi Intézet munkatársát az egy.hu újságírója.

Valóban létezik az a jelenség, hogy összehangolódik a nők ciklusa, ha sok időt töltenek együtt, vagy ez csak városi legenda?
Ez egy elég érdekes történet. A gyors válaszom az, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem hangolódik össze. A hosszabb pedig az, hogy a ’70-es évek elején megjelent egy nagyon színvonalas tudományos folyóiratban, a Nature-ben erről a jelenségről egy cikk. A szerző, Martha McClintock egy kollégiumi hálóban több mint száz, a huszas éveiben járó hölgynek a ciklusát nézve azt a következtetést vonta le az adatok elemzéséből, hogy szinkronizálódik a menstruációs ciklusuk. A kísérletet ezután más körülmények között többször megismételték, és egyre több és több olyan kutatás jelent meg, ami McClintock eredményét nem igazolta. Ráadásul előbb-utóbb az is kiderült, hogy az a módszer, ahogy az összehangolódást korábban kimutatták, nem megfelelő. Tehát a jelen állás szerint:

a nők ciklusa nem szinkronizálódik vagy nagyon gyengén, habár ez a mai napig egy eléggé elterjedt hiedelem.

Valószínűleg azért is tartja magát ez a legenda, mert az említett cikk meglehetősen nagy figyelmet kapott, és talán azért is, mert a laikusok számára is ez egy nagyon izgalmas kérdés.

Az állatvilágban megfigyelhető az összehangolódó menzesz jelensége?
Egy-két fajnál valószínű, hogy létezik, de az az izgalmas, hogy ott is kissé bizonytalanok vagyunk. Például a csimpánzoknál sokáig úgy tűnt, van ilyen, mostanában azonban megint elkezdték vitatni, mert a korábbi adatelemzések nem voltak egészen korrektek. Azt hiszem, hogy norvég patkányfajoknál is gyanús volt az összehangolódás, de végül itt is kérdésessé vált, hogy megfelelő volt-e a módszer, amivel ezt vizsgálták és kimutatták. Tehát nemigen vannak erős bizonyítékok az összehangolódó menzesz jelenségére.

Pedig nőként rengeteg olyan történetet hallottam, amikor két-három nő vagy akár egy sűrűbben összejáró kisebb közösség is állította: szinkronizálódott a ciklusuk.
Emögött valószínűleg az a jelenség állhat, hogy nem egyenlő hosszú mindenkinek a ciklusa, jellemzően 28 és 32 nap között van valahol.

Mivel nem egyenlően hosszúak a periódusok, lesznek olyan időintervallumok, amikor közelít egymáshoz a menzesz időpontja

és egy darabig így is marad, mielőtt szétválna. Aztánt lesznek olyan időszakok, hogy távolodnak egymástól éppen az eltérő hosszúság miatt. Az emberek azonban hajlamosak inkább azt észrevenni, amikor a közeledési fázis van, a távolodási fázist meg figyelmen kívül hagyják. Ez egy tipikusan emberi dolog, hiszen szeretjük látni az összefüggéseket, a törvényszerűséget vagy a mintákat, de ha valami nem illik bele, hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni azt.

És mi a helyzet a kisebb faluközösségekkel vagy a törzsekben élő nőkkel? Az ő esetükben is rendszeresen előkerül a jelenség felvetése.
Ezt is vizsgálták kísérletileg pont ezért, mert arra gondoltak, hogy az ilyen faluközösségekben, ahol a nők szorosan együtt élnek, ráadásul akár több generáció is egy fedél alatt lakik, ott majd ki lehet mutatni a szinkronizációt, de végül nem sikerült ott sem bizonyítani. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy hibás volt az a statisztikai elemzés, amelyik révén korábban kimutatták a jelenség létezését. 1997-ben egy kutató összegyűjtötte és megvizsgálta azokat a cikkeket, amelyek azt próbálták igazolni, hogy létezik, és írtak is egy nagyon jó összefoglaló anyagot a hibákról. Pedig a kutatók direkt kerestek olyan életmódú embereket, ahol tartósan együtt éltek szoros közösségben a nők, és ott sem sikerült kimutatni, sőt, a 90-es években amerikai kutatók leszbikus párokat is vizsgáltak, mert azt gondolták, ennél szorosabb kapcsolat nemigen lehet két nő között, és ott sem sikerült kétséget kizáróan kimutatni a ciklusok összehangolódását.

Mi volt ez a sokat emlegetett módszertani hiba?
Az egyik, hogy a legtöbb esetben azt feltételezték, mindenkinek 28 napos a ciklusa hossza. De a hosszúság eltérő, és nincs is kőbe vésve, mindenkinél van egy kis „lötyögés” benne. Ez volt az egyik. McClintock cikkében egy másik módszertani hiba is volt. Amikor megérkeztek a lányok a kollégiumba, azt vette a nulla időpillanatnak, onnan mérte, hogy kinek mettől meddig tart a ciklusa. S mivel 28 napnak vettek egy ciklust, akkor a maximális távolság 14 nap lehet két nő ciklusa között, mert valamelyik irányból mérve az vagy tizennégy nap, vagy annál kevesebb. A kutató azonban az induló távolságot két szakasz között mindig a nagyobb távolságnak vette. Tehát, ha egyik irányból mondjuk 12 nap, és a másik irányból 16 nap a távolság, akkor ő a 16 napot mérte, ami valójában 12 nap volt. Ha két szakaszt egymáshoz elmozdítunk, akkor az egyik irányban mindig kisebb lesz a két végpont közötti távolság, a másik irányból meg nagyobb, a maximális távolság pedig pont a közepén van. Ezt az elég banális hibát sokáig nem vette észre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy indulásként mindig nagyobb volt a távolság a ciklusok között, mint mondjuk fél év múlva, de a fél évvel későbbi távolság, ahogy később pontos elemzésekkel kimutatták, gyakorlatilag véletlenszerű folyamatok eredménye is lehetett. Tehát az igazi nagy hiba az volt, hogy eleve rossz helyre tette az indulópontokat, mert ahhoz képest csökkent a ciklusok távolsága, de pont oda csökkent, ami véletlenszerűen, minden szinkronizáció nélkül is előállhat.

Lenne evolúciós előnye annak, ha tudna szinronizálódni a nők menstruációs ciklusa?
Igen, evolúcióbiológusként számos érvet tudnék mondani a hasznosságára. Például ha lehetne szinkronizálni azt az időszakot, amikor a nők fogamzóképesek, akkor ezzel jobban el tudnák érni azt, hogy a férfiak vagy a hímek, attól függ, hogy emberről vagy állatról beszélünk, ne kezdjenek el vetélkedni. Ugyanis akkor egy hím egyszerre csak az egy nőstényt tudna megtermékenyíteni, tehát szükségtelen lenne versenyezni. Egy másik előnye pedig az lehetne például, hogy nagy mennyiségű ellenkező nemű egyedet lehet odavonzani egy területre, ha a nőstények egyszerre fogamzóképesek, és egy helyen is vannak. Olyan fajoknál, mint az ember, ez nem működik, de olyan fajoknál, ahol van párosodási időszak, amikor mindenki körülbelül egyszerre fogamzóképes, akkor összegyűlnek egy helyen, és megtalálják a párjukat. Ennek lehetnek biológiai előnyei. Léteznek olyan állatok, amelyek tényleg az évnek csak egy bizonyos időszakában szaporodóképesek, és az körülbelül egy időre esik mindegyik egyednél. Az ember nem ilyen.

Van ehhez hasonló jelenség az embernél?
Egy kicsit ide tartozik, hogy az embernél rejtett ovuláció van. Ez egy párosodási stratégia, ami azért érdekes, mert nagyon sok fajnál épp az ellenkezője létezik, például a páviánoknál mindenki tudja, mikor fogamzóképesek nőstények. Az embernél viszont nem. Ennek az evolúciós oka kétféle lehet. Az egyik elmélet szerint ezzel tudja maga mellett tartani a nő a férfit.

Mivel a férfiak nem tudják, mikor lesz a nő fogamzóképes, érdemes ott maradniuk mellette.

S ha érdemes ott maradni, akkor nagyobb eséllyel ő is az utód biológiai apja, így érdemes több időt és energiát befektetnie általában az utódgondozásba is. Tehát ez egy monogámia felé ható evolúciós hajtóerő, kedvező női stratégia olyan esetben, mint az ember, ahol a gyerek felnevelése nagyon energiaigényes és költséges. De van egy másik elmélet is, miszerint a rejtett ovulációval csökkenteni tudják a nők az egymás közötti versengést. Ha látnák, hogy a másik nő éppen fogamzóképes, akkor a többiek vegzálhatják, főleg akkor, ha a férfiak nagyon vonzónak találják. Ha viszont nem lehet tudni, ki mikor fogamzóképes, akkor ezzel a nők közötti ilyen fajta versengést csökkenteni lehet, vagyis jó stratégia elrejteni ezt, hogy megmenekülhessen valaki a többiek haragjától. Egyébként jelen állás szerint úgy tűnik, ez az utóbbi magyarázat a valószínűbb.

Vagyis az összehangolódó ciklus tényleg csak városi legenda marad…
Igen, bár a kérdéskör nagyon érdekes. A hiedelmet fenntartja, hogy a hétköznapi megfigyelésekben hajlamosak vagyunk az azonosságot, az általunk vélt szabályszerűséget felfedezni, megerősíteni, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk, ha nem kapunk megerősítést. Illetve a nők ilyenkor az összetartozás élményét élhetik meg, ezért jellemzőbb, hogy baráti körökről, sportcsapatokról hallunk ilyen történeteket. És mindig azt jegyezzük meg, amikor olyasmi történik, ami számunkra kedvező, vagy amit elvárunk. Olyan ez, mint amikor a zenében két közeli frekvenciájú hang rezeg, és elkezdenek együtt lebegni, s néha közelebb vannak egymáshoz, néha meg távolabb. Ugyanez az effektus működik a ciklusok esetében is.

Újságíró: Kovács Kriszta – egy.hu

Forrás: egy.hu/egészség

A jég és hó alkotta sivárság helyett fajgazdagság jellemezte a jégkorszaki Kárpát-medencét, nyaranta virágszőnyeg boríthatta a földet: növényfajaink több mint 80 százaléka itt, helyben élhette túl a mainál sokkal zordabb klímát. Ez pedig azt is jelenti, hogy őshonos fajaink többsége nem 10–12 ezer, hanem több tíz- vagy több százezer, netán millió éve él és fejlődik a Kárpátok gyűrűjében – olvasható egy friss tanulmányban.

Gyapjas mamut, barlangi medve, őstulok, tetőtől talpig vastag prémbe öltözött emberek lándzsákkal vagy akár Sid, a lajhár a Jégkorszak című animációs filmből – ikonikus alakok, amelyek a XXI. században is a közérdeklődés homlokterében tartják az utolsó jégkorszaknak nevezett földtörténeti időszakot. A szereplők mögött pedig mindig ott látható a ritkás növényfoltokkal tarkított jeges, havas táj, könnyen bele tudjuk magunkat képzelni az akkori didergős valóságba. De tényleg ilyen volt a jégkorszak?

Jelen tudásunk alapján a mamutok korában a Kárpát-medence növényvilágát a fajszegénység jellemezte. A hatalmas emlősök a fagyott talajon bandukolva kutattak gyér táplálékuk után, a mostani pompás, ezerarcú vegetáció csak a jégkorszak elmúltával, 10–12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a területen. Egy friss magyar kutatás azonban múlt időbe teszi e képet, és azt állítja, hogy a tájainkat fajgazdag élőhelyek alkothatták,

és őshonos növényeink 80 százaléka itt,helyben élhette túl a legutóbbi eljegesedést.
Ez azt jelenti, hogy sokkal ősibb a jelenlétük, mint eddig gondoltuk: több tíz- vagy százezer, netán millió éve élnek és fejlődnek a Kárpátok gyűrűjében.

Hipotézisük új kaput nyit a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára, és hogy pontosan miről is van szó, arról a Biological Reviewsban megjelent tanulmány első szerzőjét, Molnár Ábel Péter ökológust, a MATE VTI Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutatóját, valamint egyik szerzőtársát, Dr. Molnár Zsolt ökológust, az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjét kérdeztük.

Hó, jég és mamut

De mi is az a jégkorszak, amit a „mamutok koraként” emlegetünk? Definíció szerint a kellemes meleg ellenére ma is abban élünk, hiszen geológiai értelemben akkor beszélünk jégkorszakról, ha a bolygó legalább egyik pólusát az év minden napján állandó jég fedi. Ezen belül megkülönböztetünk

• glaciálist, mint hidegebb,
• és interglaciálist, mint melegebb periódust,

az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a hidegebb, glaciálisnak nevezett időszakokra használjuk a köztudatban elterjedt jégkorszak elnevezést. Jelenleg a holocén interglaciálisban vagyunk, történetünk terepe pedig a legutóbbi glaciális, annak is a leghidegebb időszaka, ami 19–26 ezer évvel ezelőtt volt. Ekkor Észak-Európa nagy részét jég borította, az Alpokban pedig hatalmas jégárak (gleccserek) töltötték ki a völgyeket.

Tudjuk, hogy a jégkorszakban a Kárpátok védelmében melegöblözet jött létre, és nemhogy állandó jégpáncélról nem beszélhetünk, de a permafroszt (állandóan fagyott talaj) sem volt jelen a mai Magyarország területének zömén. Akkoriban itt az éves átlaghőmérséklet a mai 9–11 Celsius-fok helyett -3 és +3,5 fok között mozgott, tehát valóban jóval hidegebb volt, mint ma, de nem annyira, mint mondjuk Észak-Európa jéggel borított tájain. A jég, a hó és a mamut alkotta sivár jégkori táj képe inkább a telekre volt jellemző, a nyarak – ami a legtöbb növényfajnak a lényeges időszak – nem voltak „jegesek”, extrém hidegek.

Sivárság helyett fajgazdagság

A jelenleg uralkodó elmélet szerint a hideg időszak beálltát kevés faj tudta elviselni, hazai növényeink zöme a jégkorszak enyhülésével fokozatosan vette birtokba a Kárpát-medencét déli menedékhelyeiről visszavándorolva.

„A jégkorszaki Kárpát-medencei tájaknak gyepes-erdős növényzete lehetett (mamutsztyepp), amelyekről a közel száz éve folyó kutatások során az a vélekedés alakult ki, hogy a mai őshonos fajoknak legfeljebb a negyede–ötöde fordulhatott elő bennük”

– mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt.

Mindez viszont csupán következtetéseken alapult. Nem megyünk bele az adathiány okainak részleteibe, de azért lássunk néhány, a laikus számára is könnyen értelmezhető példát. Az elmúlt korok vegetációját elsősorban mocsarak, lápok különböző korú üledékrétegeiben lerakódott pollenek elemzésével ismerhetjük meg. Csakhogy ezen képződmények jellemzően fiatalabbak a jégkorszak leghidegebb időszakánál, így meglehetősen kevés vizsgálható helyszín akad a Kárpát-medencében – például a Balaton mindössze 10 ezer éves, tehát a jégkorszak után jött létre.

Másrészt a rovarbeporzású növények nem termelnek annyi virágport, ami kimutatható mennyiségben eljutna ezekbe a vizes élőhelyekbe. Harmadrészt pedig pollenből eleve nehézkes sok faj meghatározása: meg tudjuk állapítani, hogy például perjefélékkel van dolgunk, de azt már nem, hogy ezek egyetlen fajhoz vagy kéttucatnyihoz tartoznak-e. Tehát a klasszikus vegetációtörténeti módszerekkel egy táj fajgazdagsága és az azt alkotó fajok köre nem könnyen vizsgálható.

Nem érdekli őket a hideg

Korábban azt gondolták, hogy a mai őshonos növényeink zöme a Balkánon vagy még délebbre élte túl a jégkorszakot. Elgondolkodtunk azon, hogy számos fajunk ma is rendkívül nehezen terjed, ezek vajon hogyan tudtak »feljönni« a Balkánról a hideg időszak elmúltával?

– veszi át a szót Molnár Ábel Péter.

A kutatóknak volt egy olyan megérzésük, hogy a korábbi elmélet valahogy nem stimmel, ezért olyan helyszínt kerestek, ami a lehető legjobban hasonlít a Kárpát-medence jégkorszaki viszonyaihoz. Így jutottak el az Urál hegység és Mongólia gondosan kiválasztott pontjaira, ahol a „jégkori sivárságra” készülő tudósok hihetetlen fajgazdagságot találtak: rendszeres, hogy egy gyepben száz négyzetméteren 90–100 faj található, mely a hazai gyepekben is rekordmagasnak számít. Kiderült az is, hogy amely fajok nálunk például ártéren, lápokon, rétsztyeppeken élnek, szintén ugyanilyen élőhelyeken találhatók meg a jégkorszakot idéző területeken is.

Az európai vegetáció történetét évtizedeken át döntően a fák pollenjei alapján rekonstruálták a kutatók. Biztosra vehetjük, hogy a jégkorszak leghidegebb időszakában valóban kevés fafaj jellemezte a tájainkat, főleg fenyők, nyírek, nyárak, füzek, a fák fajszegénységéből pedig arra következtettek, hogy a lágyszárú közösségek is fajszegények lehettek. Igen ám, de a fagyos, szeles, zord klímán nagyon nem mindegy, hogy magasan a felszín fölé tornyosulva álljuk az ostromot a pusztában, vagy fűként „elbújunk odalent”.

A lágyszárúak könnyebben megküzdenek a szélsőségekkel, nekik három hónapnyi melegebb idő bőven elég, hogy „teleegyék magukat”, szaporodjanak, majd a következő kilenc hónapot kibekkeljék valahogy.

Ezért van, hogy Mongóliában olyan fajgazdag növényzetet találtak a kutatók.

Molnár Ábel Péterék arra voltak kíváncsiak, hogyha fajgazdagok lehettek a hazai élőhelyek, akkor ebben milyen mértékben vehettek részt a hazánk területén jelenleg őshonos fajok? Magyarán miből állt ez a fajgazdagság? Ennek megválaszolásához a GBIF (Global Biodiversity Information Facility, azaz Globális Biodiverzitás Információs Megállapodás) adatbázisát használták, amelyből lekérdezték azoknak a régióknak a növényfajlistáját (flóráját), ahol olyan hideg van most, mint Magyarország területén volt a jégkorszak leghidegebb időszakában.

Az eredmény őket is meglepte, ugyanis a mai magyarországi őshonos flóra 80,3 százaléka előfordul ma ilyen hideg klímán.

„Feltételezzük, hogy ezek a növények nemcsak megbújva vészelték át a jégkorszakot – ahogy például sok közülük Mongóliában sem ritka – , hanem benépesítették a tájat. Életben maradásuk és sikerük szempontjából nem a hőmérséklet, hanem egyéb viszonyok a mérvadóak, mint például a napfény, a talajnedvesség stb.” – emeli ki Molnár Ábel Péter, Molnár Zsolt pedig elmés példával festi alá: „mindenki ismer olyan embert, aki reggeltől estig képes kardigánban lenni, legfeljebb néha megoldja a felső gombokat, vagy hűvösebb időben kissé megszaporázza a lépést. Ilyenek ezek a növények is, bírják a hideg, jégkorszaki klímát és a mostani meleget is.”

Gazdag mamutlegelők a mai fajokkal

A mamutok tehát nem sivár, fajszegény gyepeken, hanem a mostani flóra tagjainak nagy részét tartalmazó fajgazdag legelőkön éltek a Kárpát-medencében. A kutatás az állatvilág összetételére nem terjedt ki, de más vizsgálatokból tudjuk, és sok faj szibériai elterjedéséből sejthetjük, hogy számos őshonos állatunk is jelen lehetett a jégkorszakban – olyan ikonikus szereplők például, mint a túzok, a kék vércse, a parlagi sas, a földikutya, a kis apollólepke vagy a foltos szalamandra. Ezek a mamutokkal, bölényekkel és őstulkokkal egy tájban éltek.

A kutatócsapat eredményei jelenleg nem tekinthetők bizonyított tényeknek, megfogalmazásuk szerint egy új, tudományos oldalról jól megtámogatott hipotézist állítottak fel a régi – ugyancsak feltételezéseken nyugvó – elképzelés helyére. Ennél tovább nehéz is elmozdulni jelenleg, ugyanis elképesztő időt és pénzt emésztene fel minden őshonos fajról egyenként bizonyítani vagy kizárni, hogy valóban túlélte-e a jégkorszakot.

„Annyit állítunk, hogy a Kárpát-medencei őshonos fajok nagy része a régión belül élhette túl az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakát. Cáfoltuk, hogy ez a periódus törvényszerűen leradírozta volna az akkor őshonos élővilágot”

– hangsúlyozza Molnár Ábel Péter. Hozzáteszi, ezzel pedig kinyílt egy fontos kapu, amely szerint a legtöbb őshonos fajunk nem a jégkorszak után vándorolt ide, hanem itt élhet akár több tízezer éve.

Ökológiai, természetvédelmi szempontból ugyanis rendkívül fontos, hogy egyes fajok, társulások mióta alkotnak egységet. Minél ősibb az együttélés, annál nagyobb fokú lehet az egymásrautaltság, és annál nehezebb lehet adott közösség emberi megsegítése, esetleges pótlása, helyreállítása. A tanulmányban megfogalmazott új elképzelés várhatóan hatással lesz a természetvédelmi célok meghatározására is, ugyanis az ősi természetközeli élőhelyek értéke ezzel jelentősen megnőtt, mert például sok esetben nem egy 10 ezer éve összeállt rendszerről van szó, hanem sokkal idősebbről, ezért megőrzésükben még nagyobb felelősségünk van.

Végezetül Molnár Ábel Péter és Molnár Zsolt hamar letöri az újságíró hirtelen jött lelkesedését, miszerint, ha a hazai flóra több mint háromnegyede túlélte a jégkorszakból való átmenetet a mai viszonyok közé, akkor a mostani éghajlatváltozással is dacolhat. Az emberi tevékenység okozta hatások, például a tájak lecsapolása, az élőhelyek felszántása és az idegenhonos növényfajok terjedése ugyanis olyan gyorsak, erősek és sokrétűek, hogy ezek összeadódva a klímaváltozással már tényleg számos faj kipusztulásához vezethetnek a közeljövőben.

Szerző: Bihari Dániel – 24.hu

A félévenként megjelenő prémium magazin országunk természeti értékeit mutatja be elismert természetvédelmi szakértők és kiemelkedő természetfotósok munkáin keresztül, valamint a természethez kapcsolódó jelenségek tárházába nyújt betekintést természettudósok és egyéb tudományterületek szakértőinek kalauzolásával. A lap 360 fokban járja körül a természet világát, és szakmai körültekintéssel foglalkozik olyan témákkal, melyek érdekelhetik mindazokat, akik számára fontos, hogy minél többet tudjanak és tehessenek a minket körülvevő természetért.

A legújabb szám Természettudomány fejezetében többek között az ÖK munkatársai számolnak be a biológiai invázió kutatására alakult új tudásközpont szerepéről hazai inváziós példákon keresztül: „Új tudásközpont alakult a biológiai invázió kutatására – Szigeti Viktor, Mázsa Katalin (Ökológiai Kutatóközpont)”.

Elérhetőség