Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.
Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.
„Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz”
– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.
A méhlegelőkről nem mostanában esik szó először, – a fogalom gyakorlatilag egyidős a méhészettel –, csak az Arcanum adatbázisában keresve több ezer tételt – jelentős mennyiségben méhészeti szakirodalmat – dob fel a kereső. Az ezek között megtalálható legkorábbi, majd’ 200 évvel ezelőtti említés pedig, bár nem épp szakirodalmi, de mindenképp alátámasztja az ősi eredetet: a Hasznos Mulatságok 1825-ös 40. számában a görögből fordított ókori epigrammák között szerepel egy költemény, amiben a múzsák hegyének méhlegelői kerülnek elő. A versike egy bizonyos “Szardesi Dioniziusé”, így szól:
“Sándor
Méhlegelö Helikon’ köv verses Kalliopéja!
Más Akhill támadt; – küldj ki Homért
neki mást.”
A magas irodalom azonban kivétel, zömében inkább a méhészeti szakirodalomban, a méztermeléssel összefüggésben szerepel a kifejezés.
Ilyen értelemben az első említése pár évvel az 1848-as forradalom előttről van. A Magyar Gazda 1843-ban állapította meg, hogy a hazai méhészet akkor (is) tapasztalt hanyatlásának egyik oka (a szaporodó méhlopások, a szakszerűtlen méhészkedés, illetve a “barkácsok, mézkupecek” tevékenysége mellett) a méhlegelők szer feletti fogyása.
Borzongató szembesülni azzal, hogy már 180 éve is tisztában volt azzal a szerző, Szentpétery Samu (feltehetően pelsőci református lelkész, aki Tompa Mihály fiatalkori barátja volt), hogy a mind intenzívebb mezőgazdasági termelés, a vadvirágos- és erdőterületek fogyása miatt jut egyre kevesebb virágos mező a méheknek, ahogy a szerző sorolja:
A’ gabonanemű veteményeknek, mellyekben, kivált hol szorgalmatosan kigyomláltatnak, mint nálunk, igen kevés, a’ répának, kukoriczának, s kivált a’ burgonyának nagy terjedése, mellyekben — vizsgáltam és szántam őket — még kevesebb táplálékot talál a szegény méh.
De a panasz mellett megoldást is felvázol, szerinte a méhészet ismételt Virágozásának hajnala csak akkor derül fel, ha a’ forrni csak most kezdett mezőgazdasági bölcsesség s tudománynyal párult szorgalom és rend határinkat s egész hazánkat virágos kertté varázsolandja;
A méhlegelőket sokáig nem a városokban keresték: elsősorban a méhészeti szakkifejezés, ami a házi méhek, és így a méztermelés szempontjából kiemelkedően hasznos területeket jelöli. A házi méheken kívül azonban van további 700 vadon élő méhfaj és számos más beporzó rovar Magyarországon. Ők szintén használják ezeket a területeket, bár számukra némileg eltérő tényezők fontosak – jegyezte meg Szigeti Viktor.
Nem csak legelnek
Az ő szempontjukból nem csak a virágok megléte fontos, de a lakhatás is (a házi méheknek ugye ott a kaptár): hogy találjanak telelő és fészkelőhelyeket: méh- vagy beporzóhoteleket. Peterakáshoz, teleléshez szükséges lyukakat, réseket, föld alatti járat kiásáshoz megfelelő puha, növényzettel nem borított talajt, vagy épp – a poszméhek esetében – rágcsálók felhagyott üregeit. A beporzásban ugyancsak jeleskedő lepkék esetében pedig a hernyóik számára megfelelő táplálékot biztosító növényekre is szükség van – ecsetelte a szakember az ilyen területek sokszínűségének fontosságát.
Mindenesetre legyen szó virágzó repceföldekről, vadvirágos legelőkről, rétekről, ligetekről és erdőkről, virágzó akácosokról, gyümölcsösökről vagy egyéb alkalmas mezőgazdasági kultúrákról, mind méhlegelőnek számítanak, és mind igénylik is a méhek és persze a többi beporzó rovar munkáját. Mindezen méhlelelők szezonális virágzását számon is tartják a méhészek, akik közül sokan vándorolva követik méheikkel és kaptáraikkal a virághullámot, de ez visszafelé is működik: a mezőgazdasági gazdálkodók sokszor maguk hívják a méhészeket, hogy beporoztassák ültetvényeiket.
Szentpétery tanácsait pedig ugyan megfogadták korábban is, de elsősorban a háziméhek érdekében – például mézontófű- (facélia-) mezők vetésével – , ám közel két évszázadnak kellett eltelnie, hogy immár a többi, vadon élő beporzó érdekeire tekintettel is alkalmazzák. A mezőgazdaság számára kulcsfontosságú beporzók megóvására a 2000-es években kezdtek konkrét tudatos lépéseket tenni. 2009-től angliai kezdeményezés nyomán itthon is elkezdtek kísérleti jelleggel vadvirágokat termeszteni a mezőgazdasági területek szegélyein.
Magyarországon először húsz Zala megyei termelő csatlakozott a méhlegelős kezdeményezéshez a Napi Gazdaság akkori beszámolója szerint.
Az Európai Unióban pedig a 2004-es bővítés utáni hétéves költségvetési időszakban kezdték felmérni a biodiverzitást fenyegető kockázatokat, közte a beporzók helyzetét az ALARM (Assessing Large scale environmental Risks for biodiversity with tested Methods) Projekt keretein belül. 2007 után célzottan a beporzók helyzetét és szerepét vizsgálták a STEP (Status and Trends of European Pollinators) Projekttel, hogy aztán a Horizon 2020-as programban már egy sor idevágó kutatást indítsanak, amik mind megerősítették, hogy bajban vannak a beporzók. Eközben 2012-ben már az uniós agrárstratégiában is célul tűzték ki – többek között a természetes méhlegelők fenntartásával – a méheket fenyegető kockázatok csökkentését.
Ekkorra vált egyértelművé, hogy a monokultúrás nagyüzemi mezőgazdaság és a rovarirtószerek intenzív használata drasztikusan visszaszorította biodiverzitást, így a házi méhek – és általában a beporzó rovarok – életterét és számát. Ez pedig a tőlük függő, sokszor mindennapi eledelünket is adó haszonnövények termőképességét is veszélybe sodorja.
Méhek a városokban
Nagyjából ezzel párhuzamosan kezdett terjedni a nagyvárosi méhtartás, illetve a városi méhlegelők kialakításának gyakorlata is. A városias területeken ugyanis sokkal kevésbé fenyegetik rovarirtó szerek a méheket (és a más beporzókat), mégis sokféle virágos növény vár beporzásra és kínál nektárt számukra.
A városi parkok zöldterületeinek vadvirágos, természetes gyeppé formálásának emellett több további előnyét is felismerték: nő a zöldfelületek biodiverzitása, ellenállóbbak a klímaváltozás kedvezőtlen hatásainak, és nem utolsó sorban a fenntartásuk is olcsóbb. Hiszen nem feltétlenül kell állandóan öntözni, gyakran kaszálni és műtrágyázni az őshonos növényekkel borított területeket (legalábbis a kevésbé intenzíven használt részeken), szemben a kevés fajból álló, sokszor ökológiai sivatagként is jellemzett angol jellegű pázsittal.
Magyarországon a 2010-es évek közepén kezdték ebben a felfogásban kezelni a városi zöldfelületeket. Többek között Veszprémben, ahol 2015-ben indult a Vadvirágos Veszprém program, vagy Székesfehérváron, ahol 2019-ben indult hasonló gyakorlat, először a Sóstó Természetvédelmi Területen. Az ezekről szóló szóló híradásokban azonban még nem igazán terjedt el a városi méhlegelő fogalma, ami inkább Budapest hasonló lépése nyomán kerül majd be igazán a közbeszédbe 2021-ben.
Ekkor indult ugyanis látványosan kitáblázott méhlegelőkkel a Vadvirágos Budapest Program, amivel azonban nem csak a beporzó rovarokat sikerült bevonzani az ellenzéki városvezetésnek. A kevésbé intenzív kaszálás miatt gazosnak kikiáltott területek vadvirágaiból politikai nektárt szívogatni remélők is rárepültek a témára.
Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.
Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.
Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz
– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.
Forrás: HVG.hu 2024-04-22 Ballai Vince – újságíró
További megjelenések a témában:
HVG.hu - Méhlegelők: pár éve sokan értetlenkedtek miattuk, pedig kétszáz éve még aggódtak, hogy kevés van belőlük - 2024-02-22
