2026-ban is folytatódik a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Kullancsfigyelő programja, amely a nálunk nem őshonos Hyalomma kullancsok hazai megjelenését vizsgálja. Ezek a fajok számos kórokozó terjesztésére képesek, melyek közül kiemelkedik az akár 30%-os halálozási aránnyal járó krími-kongói vérzéses láz vírusa. A Hyalomma-k könnyen felismerhetők sávozott lábaikról, nagy méretükről, sötét, egyszínű pajzsukról, valamint gyors mozgásukról. A kutatás a citizen science módszerével, lakossági bejelentések alapján gyűjt adatokat ezekről a klímaváltozás hatására Magyarországon is egyre gyakrabban felbukkanó veszélyes fajokról. A leírásnak megfelelő gyanús vérszívók bejelentése pár kattintással elvégezhető akár e-mailben, akár a 2025 óta működő PragmaTick alkalmazás segítségével, mindkét esetben a beküldő visszajelzést kap a talált fajról a program szakértőitől. További információ és elérhetőségek a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon találhatóak, ahol más kullancsokkal kapcsolatos tudnivalókról, gyakori tévhitekről is tájékozódhatnak az érdeklődők.
A Hyalomma kullancsok eredeti élőhelye Magyarországnál jóval délebbre található, hozzánk leggyakrabban vándormadarak segítségével jutnak el. A hazánkban őshonos 20–30 fajhoz képest melegebb éghajlathoz adaptálódtak, ám a globális felmelegedés hatására a közép- és észak-európai körülmények is egyre inkább megfelelővé válnak számukra. Ez megnöveli annak esélyét, hogy ezek a fajok tartósan is megjelenjenek, akár át is teleljenek hazánkban és más európai országokban, így Magyarország mellett immár számos helyen, például Németországban, Lengyelországban és Svédországban is indultak hasonló, közösségi megfigyeléseken alapuló programok.
A Kullancsfigyelő program 2021-es indulása óta 29 Hyalomma kullancsot találtak a lakosok szerte az országban. A beérkező példányok molekuláris vizsgálata megtörtént, nem hordozták a krími-kongói vérzéses láz vírusát. Az eddigi tapasztalatok alapján a Hyalomma kullancsok leginkább nagytestű emlősökön, például lovakon vagy szarvasmarhán bukkannak fel, így kiemelten fontos a ló- és más nagyállattartók bevonása, tájékoztatása. Mindezek mellett érkezett már be kutyán vagy emberen talált egyed, sőt, konyhapadlón vagy medencefalon elcsípett példány is.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói arra kérik a lakosságot, hogy amennyiben a leírásnak megfelelő kullanccsal találkoznak, azt fotózzák le és tegyék el egy zárható tégelybe, tasakba. A kullancs bejelentése ezután egyszerűen elvégezhető akár a www.kullancsfigyelo.hu oldalon megadott e-mail-címen keresztül, de még könnyebben a PragmaTick mobilalkalmazásban. A bejelentő mindkét esetben visszajelzést kap a talált fajról. A kutatók számára különösen nagy segítség, ha az elcsípett példányokat elteszik a megtalálók, így tudják ugyanis molekuláris módszerekkel vizsgálni a krími-kongói vérzéses láz vírusának jelenlétét.
A PragmaTick mobilalkalmazással könnyen és gyorsan bejelenthetőek a szokatlan, gyors mozgású kullancsok, ezen kívül az appban megtalálhatunk sok más, hasznos információt a hazai kullancsokról, gyakori tévhitekről.
Címfotó: A Hylalomma kullancs (bal oldalon) látványosan külömbözik más, hazánkban őshonos fajoktól
A „A botanikus kert titkos élete” című kiállítás Urbán Ádám legfrissebb fotósorozatának esszenciáját tárja a közönség elé. A Balogh Rudolf-díjas fotográfus dokumentarista sorozataiban különböző szakmai kollektívák mindennapjaiba enged betekintést. Hosszú távú munkája során a közösségek belső dinamikájára fogékony beavatottként ad képet a műhelyekben zajló tevékenységek karakteréről.
Urbán Ádám régóta vizsgálja a zárt terekben kialakuló növény- és állatvilág különleges közegét, dolgozott már számos hazai és külföldi állat- és növénykertben, ezúttal pedig a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert szerteágazó feladatkörét megismerve, a tudományos munka intenzív folyamatainak bemutatása vonzotta. A Kert inspiráló miliőjében született képek a klímaváltozás tükrében emlékeztetnek arra, hogy a környezetünkhöz fűződő viszonyunk kulcsfontosságú. A képek ráirányítják a figyelmet az itt dolgozó emberek pótolhatatlan munkájára, s megjelenítenek egy kivételes civilizációs teret, egy élő múzeumot, ahol a veszélyeztetett fajok még menedékre lelhetnek.
Az úgynevezett ex situ magbankok – vagyis a természetes élőhelyeken kívül, ellenőrzött körülmények között tárolt maggyűjtemények – biztosítják az őshonos növényfajok magjainak hosszabb távú megőrzését és szükség szerinti felhasználását. Ezek a gyűjtemények kiemelt szerepet tölthetnek be a természetvédelmi célú gyeprestaurációban és a klímaváltozás hatásainak mérséklésében.
A Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport legújabb tanulmányában azt vizsgálta, hogy a rövid távú magtárolás és a vetés időzítése miként befolyásolja a nyílt homoki gyepek helyreállításának sikerét. Ehhez a hazai flóra megőrzését szolgáló Pannon Magbankból származó, 0-3 évig tárolt magokat használtunk. Tíz őshonos homoki növényfaj tárolt magját négy egymást követő évben (2011-2014) vetettük el egy felhagyott homoki szántó öt parcelláján a Fülöpházi buckavidék szomszédságában. A növényzet fejlődését kilenc éven keresztül követtük kezelésenként három cönológiai kvadrát felvételezésével.
Eredményeink azt mutatták, hogy a vetés hatására a növényzet az ötödik évtől kezdve fokozatosan a természetes referencia gyep irányába fejlődött. A célfajok borítása jelentősen megnőtt, egyes esetekben elérte a 90%-ot is, elsősorban a vetett fajok (például magyar csenkesz) sikeres megtelepedésének köszönhetően. Ezzel párhuzamosan az egyéb fajok, köztük az inváziós fajok (például a parlagfű) visszaszorultak.
A magtárolás hosszának (0-3 év) nem voltak hosszútávú hatásai: kezdetben például a frissen vetett magok alkalmazása magasabb fajszámot eredményezett, azonban a vizsgálat végére minden kezelés esetében hasonló, a referencia gyephez közelítő állapot alakult ki. Ezzel szemben a vetés éve tartós hatással bírt. A csapadékban gazdagabb évek (például 2013) kedveztek a célfajok megtelepedésének és borításnövekedésének, míg a kedvezőtlen, aszályos időszakok (például 2012) jelentősen visszavetették a restauráció sikerét. Ezek az évről évre változó környezeti feltételek nemcsak a célfajok hosszú távú sikerességét, hanem az inváziós folyamatok alakulását is befolyásolták.
Összességében megállapítható, hogy a restauráció kimenetelét inkább a vetés időzítése határozza meg, mint a rövid ideig tartó magtárolás. Ez rámutat arra, hogy a helyreállítási beavatkozások tervezésekor elengedhetetlen a rugalmas, adaptív szemlélet. Eredményeink alapján javasoljuk a több éven át, ütemezetten megvalósított vetést, amely csökkentheti a kedvezőtlen időjárási körülmények kockázatát. Ebben a megközelítésben a rövid távú magbanki tárolás gyakorlati megoldást kínál: a kedvező években gyűjtött vetőmag több éven át felhasználható, így a vetések időzítése rugalmasabbá válik, és jobban alkalmazkodhat a változó időjárási feltételekhez.
Publikáció:
Kövendi-Jakó, A., Reis, B. P., Szitár, K., Török, K., Sáradi, N., Halász, K., Mojzes, A., & Halassy, M. (2026). Short-term seed banking enables adaptive, multi-year seeding strategies in grassland restoration. Global Ecology and Conservation, e04156.
Ahogy már megszokhattuk, áprilisban tulipánözön virágzik a Nemzeti Botanikus Kertben! Idénre azonban a szokásosnál is nagyobb attrakcióval készülnek Vácrátóton, hiszen ősszel több mint 50 ezer hagymát ültettek el a kertészek. A hagymás tavaszi virágokon (nárciszok, hófények, csillagvirágok és nyári tőzikék) kívül következő hetekben virágba borulnak a cseresznyefák is a 22 hektáros történeti kertben.
Áprilisban indulnak az Élményséták is Vácrátóton azoknak, akik a látvány mellett szívesen elmélyednének a tulipánok vagy a japán cseresznyevirágzás kultúrtörténetében, és kíváncsiak a botanikus kerti szakemberek tippjeire, tapasztalataira.
Brest tulipánok
A tulipánok méltán népszerűek: változatosságuk és színpompás látványuk mellett még a fordulatokban gazdag, ezerévnyi történetük is kiemeli őket a tavaszi virágok sorából. Ez a különleges virág Közép-Ázsiából származik, de a 10. században már Perzsiában termesztették, majd az Oszmán Birodalom egyik legértékesebb, szimbolikus virága lett. A 16. században került Európába, ahol a hollandoknál a 17. században valóságos „tulipánmánia” alakult ki, és a hagymák a luxust jelképezték, sőt, volt idő, amikor egy hagyma értéke egy ház árával is felért. A tulipántőzsde összeomlott, de a virág ma is Hollandia és a tavaszi kertek ikonikus növénye. Április 11- 19-e között Tulipánmánia Élménysétákra várják az érdeklődőket, melyek alkalmával Lunk Gergely főkertész kalauzolja el a látogatókat a tulipánok izgalmas világában.
dézsás tulipánok a Karbonház előtt
„Az őszi hónapokban közel 53.000 hagymát ültettünk el a botanikus kertben, melyek a kert több pontján, összesen 400 négyzetméternyi ágyásban és 400 dézsában borulnak virágba áprilisban. Az idei szezonban húsz ágyásban, több mint 200 fajta tulipánban gyönyörködhetnek a látogatók, köszönhetően két nagy adományozónak, akik több tízezernyi hagymával járultak hozzá a gyűjtemény bővítéséhez” -meséli Lunk Gergely, főkertész.
Március végétől csodálhatjuk meg a cseresznyefák virágzását, melyhez Japánban ünnep is kapcsolódik: a Hanami. A szó lefordítva „virágnézést” jelent, ahol a „virágok” alatt főleg Sakura (cseresznyevirág) és Ume (sárgabarack vagy szilva) értendő. Az ázsiai szigetországban a pár hetes virágzás idején fesztiválokat, piknikeket, teaceremóniákat és zenés esteket tartanak, éjszaka pedig a megvilágított fákban gyönyörködnek.
Prunus serrulata ‘Ichiyo’
A Nemzeti Botanikus Kert Hanami Élménysétáin Bárány Tibor, a Dendrológia gyűjtemény kurátora nem csak a keleti ünnep hagyományaival ismerteti meg a látogatókat, hanem a szigetországban őshonos és gyakran ültetett növényekről is mesél. A botanikai kalandozás mellet a japán növények és szimbólumok kapcsán megismerhetjük a szamurájok érdekes és titkos világát, sőt, a program végén a séta résztvevői megtekinthetik a Kendo harcművészet eszközeit.
Kurili cseresznye
A tulipánok és cseresznye fajok mellett tavasszal kertszerte találkozhatunk nárciszokkal, hófényekkel, puskin-csillagvirágokkal, de a vácrátóti gyűjteményben botanikai tulipánok, csillaghagymák, gyöngyikék, sárga kakasmandikók, vadjácintok, kis-ázsiai téltemetők és nyári tőzikék is találhatók.
A szántóföldi területeken telepített vadvirágos sávok nemcsak a beporzó rovarok azonnali támogatását szolgálják, hanem idővel egyre természetesebb, fajgazdag élőhelyekké is alakulhatnak. Ebben a folyamatban a vetett növényfajok mellett a spontán betelepülő fajok is kulcsszerepet játszanak – derül ki egy új, többéves kutatásból.
A beporzók, köztük a vadméhek állománya az elmúlt évtizedekben világszerte jelentősen csökkent. Ennek egyik fő oka a mezőgazdaság intenzifikációja: a permetezőszerek használata közvetlenül hozzájárul a beporzók pusztulásához, miközben a nagy, homogén szántóföldek térnyerése és a természetes élőhelyek visszaszorulása jelentősen átalakítja az agrártájak szerkezetét. Ennek következtében a mezőgazdasági területek egyre kevésbé képesek fenntartani a beporzó közösségeket, hiszen egy átlagos mezőgazdasági parcella ma már sem nektárforrást, sem búvóhelyet, sem szaporodóhelyet nem kínál a beporzó rovarok számára. Ez nemcsak természetvédelmi szempontból jelent problémát: a beporzók számos termesztett növény terméshozamában és minőségében is kulcsszerepet játszanak, így csökkenésük közvetlen hatással lehet az élelmiszer-termelésre is. Erre a problémára kínálnak megoldást az agrár-környezetgazdálkodási programokban egyre szélesebb körben alkalmazott vadvirágos sávok, amelyek virágzó növényekkel gazdagítják a tájat, és így kulcsfontosságú forrásokat biztosítanak a beporzóknak. A legtöbb ilyen beavatkozás azonban rövid távú hatásokra fókuszál, és kevéssé ismert, hogyan alakul ezeknek az élőhelyeknek a növényzete és ökológiai működése többéves időtávon.
Ezt a kérdést vizsgálta a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoportja a Kiskunságban, Harta és Újsolt térségében egy nagyléptékű és hosszútávú ökológiai kísérlet részeként. A kutatáshoz a területet és a parcellák gondozását az Állampusztai Mezőgazdasági és Kereskedelmi Kft. biztosította, így a projekt a gazdálkodók és a kutatók közötti együttműködésnek is szép példája. A kutatási program célja újtípusú vadvirágos élőhelyek létrehozása és azok többszempontú – többek között növényzeti és beporzóközösségi – vizsgálata. A kutatás különlegessége, hogy a vadvirágos parcellákat nemcsak telepítették, hanem több éven keresztül megfigyelték a növényzet változásait. A kísérlet során kizárólag őshonos növényfajokat vetettek (összesen 32-t), és a magkeverékből szándékosan kihagyták a füveket. Ez megakadályozta a gyors záródást, és „nyitott ablakot” hagyott a spontán, a talaj magbankjából vagy a környező élőhelyekről betelepülő fajok számára. Így egy olyan egyedi rendszer jött létre, ahol a célzott vetés és a természetes ökológiai folyamatok egyszerre formálták a közösséget, lehetővé téve, hogy a vetett és spontán fajok hosszú távon, egymással kölcsönhatásban formálják az élőhely fejlődését. A vizsgálat öt éven át követte a növényzet alakulását különböző táji környezetben, eltérő természetes élőhelyaránnyal rendelkező mezőgazdasági tájakban. A kutatók a borítást, a fajszámot, a diverzitást és a fajösszetétel időbeli változását elemezték.
Az eredmények szerint a spontán fajok már az első évben meghatározó szerepet játszottak: borításuk magasabb volt, és mindvégig nagyobb fajszámot és diverzitást mutattak, mint a vetett növények. Öt év alatt összesen mintegy 240 spontán faj jelent meg a parcellákban.
A harmadik évre a vetett fajok borítása elérte csúcsát, majd a negyedik és ötödik évre kiegyenlítődött a spontán fajokéval. Eközben a növényközösség összetétele folyamatosan változott, a legnagyobb különbség az első és az ötödik év között volt megfigyelhető. Míg a vetett fajok a közösség stabil szerkezeti vázát adták, a spontán fajok nagyfokú változatosságot vittek a rendszerbe.
„Egészen csodálatos látni, hogy az egykori szántóföldek, ahová 32 vadvirágfajt telepítettünk, mostanra virágba borultak, és összességében mintegy 270 növényfajnak adnak otthont” – mondta Báldi András, a kutatás vezetője.
Érdekes módon a táji környezet hatása a vártnál gyengébbnek bizonyult. A növényzet alapvető jellemzőit, mint például a fajszámot vagy a borítást, közvetlenül nem befolyásolta, és a fajösszetétel alakulásában is csak mérsékelt szerepet játszott. Ennek hátterében valószínűleg az áll, hogy a helyi tényezők, például a talajmagbank, a korábbi földhasználat öröksége és a finomléptékű élőhelyi különbségek ebben a korai szukcessziós szakaszban erősebben határozzák meg a növényközösségek fejlődését, mint a tágabb táji környezet.
A kutatás arra is rámutat, hogy a közép-európai agrártájak még mindig jelentős „rejtett” biodiverzitási potenciállal rendelkeznek. A régió gazdag talajmagbankja és a környező élőhelyekből érkező fajok lehetővé teszik a spontán regenerációt – ellentétben Nyugat-Európa számos területével, ahol a hosszabb ideje tartó intenzív földhasználat már jelentősen kimerítette ezt a potenciált.
A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a vadvirágos sávok tervezésekor érdemes nemcsak a vetett fajokra, hanem a természetes betelepülés lehetőségére is építeni. Hiszen a spontán módon megjelenő növények jelentős mértékben hozzájárulnak a közösség alakulásához, növelik a fajgazdagságot és a diverzitást, valamint folyamatos változást hoznak a fajösszetételben.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a tervezett és spontán folyamatok integrálása kulcsfontosságú lehet.
Ez a megközelítés hidat képez az agrár-környezetgazdálkodási beavatkozások és a természetközeli gyeprekonstrukció között” – hangsúlyozta Bereczki Krisztina, a tanulmány vezető szerzője.
Az eredmények azt mutatják, hogy a hosszútávon fenntartott fajgazdag, virágos élőhelyek egyszerre képesek biztosítani a vetett fajok által nyújtott előnyöket, miközben teret adnak a spontán betelepülésnek és a természetes közösségfejlődésnek. Ez a megközelítés hozzájárulhat ahhoz, hogy a vadvirágos sávok ne csak rövidtávú, beporzókat segítő eszközök legyenek, hanem idővel egyre ellenállóbb és többfunkciós élőhelyekké váljanak az agrártájban.
A kutatás egy nagyobb, hosszú távú program része, amely nemcsak a növényzet, hanem a beporzó rovarok és más élőlénycsoportok változásait is vizsgálja. A jövőbeni eredmények segíthetnek jobban megérteni, hogyan járulnak hozzá ezek az élőhelyek az agrártájak ökológiai működéséhez és a beporzási szolgáltatások fenntartásához, így hozzájárul a Természethelyreállítási Rendelet sikeres megvalósításához.
Publikáció: Krisztina Bereczki, Viktor Szigeti, Csaba Molnár, András Máté, Áron Domonkos Bihaly, Anikó Kovács-Hostyánszki, László Somay, Gabriella Süle, András Báldi: Newly established wildflower patches in agricultural landscapes: Temporal dynamics and spatial factors of sown and spontaneous plant species over five years of succession https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0167880926001635
A hangyák világa első pillantásra távolinak tűnhet a mindennapjainktól. Mégis, ha közelebbről megnézzük, sokszor meglepően hasonló problémákkal szembesülnek, mint mi. Ők is összetett társadalomban élnek, ahol egy kolónia működése sokszor szorosan szervezett logisztikai hálózatot épít fel. Ezek a hálózatok fontos erőforrások köré szerveződnek, amiknek egyszerre kell hatékonyan működniük és ellenállniuk a zavarásoknak. A havasi vöröshangyák (Formica lugubris) különösen izgalmasak ebből a szempontból, mert igazi szállítási hálózatokat működtetnek az erdőkben. Kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogyan reagálnak ezek a hangyahálózatok a zavarásokra. Mi történik akkor, ha egy kulcsfontosságú erőforrás tűnik el a rendszerből, és mi történik akkor, ha csak egy kevésbé fontos táplálékforrás esik ki? Az eredmények nemcsak a hangyák életéről árulnak el sokat, hanem arról is, hogyan működnek általában az önszerveződő hálózatok a természetben és akár az emberi társadalomban is.
A vöröshangyák nemcsak lakói, hanem alakítói is az erdőnek
A vöröshangyák sok szempontból az erdei ökoszisztémák mérnökei. Feltűnő, kupolaszerű bolyaik tűlevelekből, gallyakból és más növényi részekből épülnek, környezetükban pedig kiterjedt ösvényrendszert hoznak létre. Egy-egy nagyobb bolyban akár többmillió hangya is élhet, akik napi tevékenységükkel folyamatosan alakítják a környezetüket.
Sűrű forgalmat bonyolító ösvényeiket folyamatosan karbantartják és takarítják, szó szerint nyomot vágva az aljnövényzetben. A táplálékgyűjtés, a fészeképítés és a boly fenntartása során rengeteg szerves anyagot mozgatnak, alakítják a talaj és a növényzet szerkezetét, és szoros kapcsolatot alakítanak ki más élőlényekkel. Nem véletlen, hogy a vöröshangyákat kulcsfajokként tartjuk számon.
Hatalmas bolyaik nem csak nekik adnak otthont, számos más élőlény is kötődik ezekhez a bolyokhoz. Egyes apró rovarok, atkák vagy bogarak képesek szinte észrevétlenek maradni a hangyák számára, így kihasználva a boly védelmét és stabil mikroklímáját. Ennek egyik legismertebb képviselője a vendéghangya (Formicoxenus nitidulus), amely kifejezetten vöröshangyák fészkeiben él, és teljes életciklusát ezekhez a bolyokhoz köti. Így egy vöröshangya-boly nem csak egyszerű fészek, hanem egy külön élőhely az erdőben.
Havasi vöröshangya (Formica lugubris) kolónia több, egymással összekapcsolt fészekkel. Ezek a polidóm vörös hangyák nemcsak a mézharmatgyűjtő ösvényeket tartják fenn a fákhoz, hanem a fészkek között is, ahol élelmet, bábokat és fészekanyagot szállítanak. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Több királynő, több boly, mégis egy kolónia
A hangyakolóniáról sokan úgy gondolkodunk, mint egyetlen királynő és egyetlen boly egységéről. A vöröshangyák esetében azonban a kép ennél összetettebb lehet. A havasi vöröshangyáknál előfordulhat, hogy egy kolónia több királynőt és több fészket is magában foglal.
Az új kolóniák kialakulásának egyik klasszikus módja az, hogy egy fiatal királynő egy másik hangyafaj fészkét foglalja el. Ilyenkor a saját utódai fokozatosan átveszik a boly működését, míg végül a fészek vöröshangya-bollyá válik. Ez azonban nem az egyetlen út.
A vöröshangyák sok esetben úgy is terjeszkednek, hogy az eredeti fészekből egy királynő dolgozók kíséretében kivonul, és a közelben új bolyt alapít. Ezt a folyamatot nevezhetjük sarjkolónia-alapításnak. Az új fészek ilyenkor nem mindig válik teljesen idegenné az eredeti boly számára. Ilyenkor a két boly lakói továbbra is társként ismerik fel egymást, és fennmaradhat köztük az együttműködés.
Ha ez többször ismétlődik, akkor fokozatosan kialakulhat egy sokfészkű kolónia. Kívülről nézve ez több különálló bolynak tűnhet, valójában azonban egyetlen társadalmi egységről van szó. A hangyák szabadon közlekedhetnek e fészkek között, erőforrásokat cserélhetnek, és a kolónia egésze együtt használja ki a környezet erőforrásait.
Havasi vöröshangyák (Formica lugubris) bolya, amelyből erősen járt hangyaösvény indul ki. A vörös hangyák karbantartják ösvényeiket, eltávolítják a törmeléket, sőt hangyasavat is permeteznek, hogy kordában tartsák a növényzetet. A vörös hangya bolyok több mint 1 000 más fajnak nyújtanak élőhelyet. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Kolóniák mint logisztikai hálózatok
Az észak-yorkshire-i vizsgálati területen a havasi vöröshangyák már nagyrészt már csak ilyen, több bolyból álló rendszerekben élnek. Ezek a kolóniák kiterjedt hálózatokat alkotnak, amelyekben nemcsak a bolyok fontosak, hanem azok a fák is, amelyek a hangyák fő táplálékforrását biztosítják.
A havasi vöröshangyák étrendjében kiemelt szerepet játszik a mézharmat. Ezt a cukros anyagot levéltetvek választják ki, miközben a fák nedveit fogyasztják. A hangyák a tetveket védelmezik, cserébe begyűjtik a mézharmatot, amely számukra létfontosságú energiaforrás.
Így a hálózataik csomópontjai valójában kétféle elemből állnak: bolyokból és táplálékot adó fákból, amiket ösvények kapcsolnak össze. Ezek sokszor kifejezetten feltűnőek, és számunkra is jól követhető a forgalom rajtuk.
A fákhoz vezető utakon a dolgozók a begyűjtött táplálékot szállítják a bolyok felé. A bolyok közötti utak azonban legalább ennyire fontosak. Ezeket nem csak közlekedésre használják, hanem táplálékot vagy akár bábokat is szállítanak rajtuk a bolyok között összetett logisztikai rendszert logisztikai rendszert alkotva.
Ez a bolyközi forgalom lehetővé teszi az egyes bolyok specializációját. Egy olyan boly, amely közel van a jó táplálékforráshoz, táplálékelosztó szerepet tölthet be, míg más bolyok inkább az utódok nevelésében lehetnek fontosak. Ez a szerveződés hatékonnyá teszi a rendszert, de közben felveti a kérdést is: mennyire sérülékeny egy ilyen hálózat?
Mi történik, ha kiesik egy kulcsfontosságú fa?
Kutatásunk központi kérdése az volt, hogyan reagálnak a havasi vöröshangyák hálózatai a zavarásokra, például egy táplálékforrás, azaz egy fa elvesztésére. Nem minden forrás egyformán fontos. Vannak olyan fák, amelyeket a hangyák különösen intenzíven használnak, míg mások kisebb szerepet játszanak a teljes rendszer működésében.
A kérdés ezért nem pusztán az, hogy történik-e zavarás, hanem az is, hogy a hálózat melyik pontját éri. Mivel ez egy összekapcsolt hálózat, egyetlen forrás kiesésének hatása nem marad helyi: az egész rendszer működésére kihathat. Egy kevéssé használt elem elvesztése még viszonylag korlátozott következményekkel járhat, míg egy olyan csomópont kiesése, amelyhez erős forgalom kapcsolódik, az egész hálózatot átrendezheti. Ezt a problémát terepi megfigyelések, korábbi terepi kísérletek és hosszú távú adatok alapján felépített dinamikus szimulációs modellel vizsgáltuk.
A munka alapját tíz év empirikus adatgyűjtése adta. Ezek segítségével olyan modellt építettünk, amelyben a hálózat nem statikus rajzként jelenik meg, hanem folyamatosan változó rendszerként. A bolyok növekedhetnek vagy eltűnhetnek, új kapcsolatok jöhetnek létre, régiek megszűnhetnek, és a hangyák a körülményekhez igazodva újraszervezhetik útvonalaikat.
A szimulációkban különböző erősségű zavarásokat vizsgáltunk. Megnéztük, mi történik akkor, ha egy gyengén használt fát veszít el a rendszer, mi történik egy véletlenszerű kieséskor, és mi történik akkor, ha éppen a legerősebben használt táplálékforrás tűnik el. Azt is teszteltük, hogy számít-e, ha ez a kiesés csak átmeneti, vagy tartósan fennmarad
Havasi vöröshangyák (Formica lugubris) nyírfán (Betula pendula) másznak fel a levelek között élő levéltetvekhez, hogy összegyűjtsék a mézharmatot. A levéltetvek a fák nedveiből táplálkoznak, majd magas cukortartalmú mézharmatot választanak ki, amit a hangyák előszeretettel fogyasztanak. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Egy erős zavarás át is rendezheti a hálózatot
Az eredményeink azt mutatták, hogy a zavarás hatása erősen függ attól, melyik elemet érinti. Ha egy kevésbé fontos vagy véletlenszerűen kiválasztott táplálékforrás esett ki, a hálózat viszonylag jól tudott alkalmazkodni. Bizonyos esetekben még az is előfordult, hogy a rendszer rövid távon hatékonyabbá vált, mert a kevéssé fontos kapcsolatok eltűnése egyszerűbbé tette a hálózatot.
Nagyon más volt a helyzet akkor, amikor a legfontosabb táplálékforrást jelentő fa tűnt el, ilyenkor a hálózat hatékonysága tartósan csökkent. A rendszer ugyan nem omlott össze teljesen, de átrendeződött, és az új állapotok kevésbé bizonyultak jónak, mint a korábbiak. Ráadásul nemcsak az átalakult működés romlott, hanem a hálózat további ellenállóképessége is. Vagyis ezek a kolóniák az esetleges későbbi zavarásokkal szemben még védtelenebbeké váltak.
Különösen érdekes, hogy még akkor sem tért vissza teljesen a korábbi állapot, amikor a kiesett erőforrás később újra elérhetővé vált. Ez arra utal, hogy az önszerveződő rendszerekben a helyreállás nem egyszerűen a veszteség pótlását jelenti. Ha egy hálózat elveszti azt a kritikus erőforrást ami köré szerveződött, hiába pótolja azt, a hálózat szerkezete az új állapotban szükségszerűen kedvezőtlenebb lesz, amit csak hosszas átrendeződéssel javíthat csak meg.
A havasi vöröshangyák sokfészkű életmódja számos előnnyel járhat, például hatékonyabb táplálékszerzést vagy rugalmasabb térhasználatot tehet lehetővé. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ha a rendszer működése néhány kulcsfontosságú erőforrás köré szerveződik, akkor ezek elvesztése aránytalanul nagy következményekkel járhat.
Mit tanulhatunk a hangyáktól a saját hálózatainkra vonatkozóan?
A havasi vöröshangya hálózatai azért különösen érdekesek, mert a természetben és az emberi világban is sok olyan rendszer létezik, amely hasonló alapelvek szerint működik. A biológiában ilyenek például a sejteken belüli szállítási rendszerek, ahol molekulák és sejtszervecskék mozognak meghatározott útvonalakon.
Nagyobb léptékben ugyanez a probléma jelenik meg az emberi rendszerekben is. Az úthálózatok, a tömegközlekedés, az elektromos hálózatok vagy a nemzetközi ellátási láncok mind azt a kérdést próbálják megoldani, hogyan lehet sok forrás és sok célpont között megbízhatóan mozgatni embereket, árut vagy energiát. Ezek a hálózatok sokszor önszerveződő módon fejlődnek, és egyre összetettebbé válnak. Ez hatékony működést tehet lehetővé, de közben növelheti azt is, mennyire függ a rendszer néhány kiemelt csomóponttól.
Az utóbbi évek eseményei különösen jól megmutatták, mennyire fontos ez. A járvány, a háborúk, a szélsőséges időjárási események rávilágítottak arra, hogy egyetlen kulcsfontosságú pont kiesése sokkal nagyobb fennakadást okozhat, mint azt elsőre gondolnánk. A hangyák kutatása ezért nem csupán természeti érdekesség. Segít jobban megérteni, milyen tulajdonságok tesznek egy hálózatot valóban ellenállóvá.
A hangyák tehát olyan természetes modellrendszereket kínálnak nekünk, amelyek segítenek új szemszögből ránézni az összekapcsolt rendszerek világára. Kutatásunk egyik legfontosabb üzenete éppen ez: az önszerveződés lenyűgözően hatékony lehet, de a valódi ellenálló képességhez nem elég a jó működés békés időkben. Azt is értenünk kell, mi történik akkor, amikor a rendszer legfontosabb elemei kerülnek veszélybe.
Prof. Elva Robinson (Yorki Egyetem, Egyesült Királyság), a projekt vezető kutatója, a havasi vöröshangya (Formica lugubris) fészkek közötti forgalmat méri. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
A kutatás háttere
Piross Imre Sándor, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa posztdoktori kutatóként csatlakozott az Egyesült Államokbeli Harvey Mudd College és a Yorki Egyetem hangyahálózatokat vizsgáló közös kutatásához, ahol egy évet töltött.
„Nagyon tetszett a csapat megközelítése, hogy ugyanazt a kérdést több kutatási módszerrel, terepi megfigyelésekkel, kísérletekkel és számítógépes szimulációkkal is vizsgálja. Ezek egymásra épülve sokkal jobb betekintést adnak a vizsgált rendszerekbe.”
A kutatás eredményeit bemutató tudományos cikk a Royal Society (brit Királyi Tudományos Akadémia) Proceedings B című folyóiratában jelent meg és szabadon elérhető az alábbi linken:https://doi.org/10.1098/rspb.2024.2342
A kutatást az amerikai Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation, NSF) támogatta az alábbi pályázat keretében: “NSF award IOS 1755425: Dynamic ant networks: How environmental constraints and ecological context shape resource transport systems.” („Dinamikus hangyahálózatok: hogyan formálják a környezeti korlátok és az ökológiai környezet az erőforrás-szállítási rendszereket”)
Kiemelt fotó: Egy vörös hangya (Formica rufa) közelről. A vörös hangyák nemcsak az erdők jellegzetes lakói, hanem valódi ökoszisztéma-mérnökök is. Nagy bolyokat építve átalakítják az erdőt, sőt a talaj tulajdonságait is megváltoztatják. A vörös hangya bolyok több mint 1 000 más fajnak nyújtanak élőhelyet. Fotó: Richard Bartz
A szúnyoghangok Mesterséges Intelligencia felhasználásával történő kutatása felkeltette a BBC World Service Rádió Health Check című műsorának érdeklődését.
A program egyik producere megkereste Julie Augustin-t és Garamszegi László Zsoltot a legfrisebb publikációjuk kapcsán, mely a „A szúnyoghangok frekvenciájának közelítő meghatározói: a fajspecifikus hatások elkülönítése a környezeti változásoktól – Következtetések a mesterséges intelligencia által vezérelt fajfelismerésre” címmel jelent meg a PLOS One oldalon.
A szúnyoghang minták küldését követően került be a március 11-i rádióadás végére az ezzel kapcsolatos hír, melyet itt hallgathatnak meg:
https://www.bbc.com/audio/play/w3ct6vkt
A műsor oldala, amelyen a publikáció linkjét elhelyezték: https://www.bbc.co.uk/programmes/w3ct6vkt
Amikor beporzókról beszélünk, legtöbben azonnal a méhekre gondolnak. A természet azonban sokkal több szereplővel dolgozik. 2026-ban a figyelem egy kevésbé ismert, mégis rendkívül fontos csoportra irányul: a zengőlegyekre (Syrphidae).
Kik is a zengőlegyek?🔎
Ezek a kétszárnyú rovarok gyakran megtévesztően hasonlítanak méhekre vagy darazsakra. Sárga-fekete mintázatuk és jellegzetes lebegő repülésük miatt sokszor összetévesztik őket velük (pedig csak két szárnyuk van). Valójában azonban teljesen ártalmatlanok: nem csípnek, nem támadnak.
Fontos beporzók 🌸
A kifejlett zengőlegyek virágport és nektárt fogyasztanak. Táplálkozás közben pollen tapad a testükre, amelyet egyik virágról a másikra szállítanak. Sok élőhelyen – különösen hűvösebb vagy borult időben – a méhek mellett vagy akár azok helyett is jelentős szerepet töltenek be a beporzásban.
A lárvák rejtett munkája 🐛
A zengőlegyek története nem csak a virágokon játszódik. Számos faj lárvája ragadozó, és fejlődése során nagy mennyiségű kértevő levéltetvet fogyaszt el. Más fajok a bomló szerves anyag lebontásában vesznek részt, így a természet „újrahasznosító rendszerének” is fontos részei.
Miért fontosak?🌿
A zengőlegyek egyszerre beporzók, kártevő-szabályozók és lebontók. Vagyis többféle módon is hozzájárulnak az ökoszisztémák működéséhez – gyakran anélkül, hogy észrevennénk őket.
Legközelebb, amikor egy virág felett lebegő, „méhszerű” rovart látunk, érdemes egy pillanatra megfigyelni. Jó eséllyel éppen az év egyik beporzója dolgozik a szemünk előtt. 💚
A magányosan élő vadméhek és darazsak kulcsszerepet játszanak az ökoszisztémák működésében – beporzóként és természetes kártevő-szabályozóként egyaránt. Mégis sok fajuk életmódjáról, populációinak alakulásáról és ökológiai kapcsolatairól meglepően keveset tudunk. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatóinak most jelent meg egy tanulmánya, amely elsőként mutat be részletes, lépésről lépésre követhető protokollt az üregben fészkelő hártyásszárnyúak (magányos méhek és darazsak) vizsgálatára szolgáló úgynevezett fészekcsapdák használatához (1. ábra). A mintavételi módszer egységesítése lehetővé teszi, hogy a világ különböző pontjain gyűjtött adatok összehasonlíthatóvá váljanak, ami fontos lépés a beporzók védelmében.
1. ábra
A kutatók által használt fészekcsapdák sokak számára ismerősek lehetnek: a kertekben egyre gyakrabban látni „méhhoteleket”, amelyek üreges szárakból vagy fúrt lyukakkal ellátott fahasábokból állnak (2. ábra – Címfotó).
Ezek a szerkezetek a természetes fészkelőhelyeket utánozzák, és odavonzzák az üregben fészkelő méheket és darazsakat. Az üregekben kialakított ivadékbölcsőkben fejlődnek a méh- és darázslárvák, az anyaállat által felhalmozott táplálékon (3. ábra).
3. ábra
A módszer különlegessége, hogy nemcsak az ott élő fajokat lehet vele azonosítani, hanem számos ökológiai folyamat – például a fészkelési viselkedés, a paraziták jelenléte vagy a különböző környezeti források (táplálék és fészkelőanyag) használata – is vizsgálható segítségével.
A most publikált tanulmány részletes útmutatót ad arra, hogyan készítsük el a fészekcsapdákat, mikor és hogyan helyezzük ki őket a terepen, majd miként gyűjtsük be és dolgozzuk fel a bennük található mintákat. A folyamat akár két évet is igénybe vehet: a fészkek kihelyezésétől kezdve a lárvák fejlődésén és áttelelésén át egészen a fajok azonosításáig (4. ábra).
4. ábra
„A fészekcsapdák hatalmas mennyiségű ökológiai információt rejtenek. Egyetlen fészekből megtudhatjuk, milyen táplálékot gyűjtött a fészket építő hártyásszárnyú, milyen anyagokból építette a fészkét, és hogy milyen természetes ellenségek támadták meg az utódokat” – mondta Bihaly Áron, a tanulmány első szerzője. „A protokoll célja, hogy ezeket az adatokat a kutatók világszerte azonos módszerekkel gyűjtsék, így a különböző kutatások eredményei összehasonlíthatóvá váljanak.” Majd azt is hozzátette, hogy „bár az adatgyűjtés folyamata hosszú lehet, de segítségével olyan részletes információkhoz juthatunk, amelyet szinte semmilyen más mintavételi módszer nem tesz lehetővé.”
A módszer egyik előnye, hogy viszonylag kevés terepi munkával is értékes adatokat szolgáltat. A csapdák kihelyezése tavasszal történik, majd ősszel gyűjtik be őket, így a módszerrel gyűjtött minták egy teljes év ökológiai folyamatairól adnak képet. A fészkek vizsgálata nemcsak a fajok jelenlétéről ad információt, hanem a helyi rovar-közösségek szerkezetéről, reprodukciós sikeréről és a táji környezetben elérhető források használatáról is.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a standardizált módszerek különösen fontosak a globális beporzó-válság idején. A vadméhek és más hártyásszárnyú rovarok számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, például a növények beporzását és a kártevők természetes szabályozását, ezért populációik változásainak pontos nyomon követése kulcsfontosságú a természetvédelmi intézkedések megtervezéséhez. Ebben különösen hasznos eszköznek bizonyul a fészekcsapdás mintavételi módszer.
A publikáció egyik online elérhető melléklete egy részletes, képekkel ellátott leírást és útmutatót tartalmaz a magyarországi üregben fészkelő méh és darázsfajokról. Ezt a laikus méhhotel-tulajdonosok is hasznosíthatják „Az ilyen protokollok nemcsak a hagyományos kutatásban hasznosak, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy szélesebb közösségeket vonjunk be a megfigyelésekbe” – mondta Török Edina, a tanulmány egyik vezető szerzője. „Most indítjuk például a budapesti vadméhek felmérését is a lakosság bevonásával, citizen science keretében az UrbanBEE projektben. A projekt keretében méhhoteleket osztottunk ki a résztvevőknek, akik néhány alapvető megfigyelést rögzítenek. Az ilyen kezdeményezések segítenek jobban megérteni, hogyan élnek a beporzók a városi környezetben.”
A kutatók remélik, hogy az új protokoll hozzájárul a fészekcsapdák szélesebb körű és egységes használatához, ami hosszú távon segítheti a beporzók és más rovarok védelmét, az ökológiai kutatások nemzetközi együttműködését, valamint a pontos és jól megtervezett agrárkörnyezetvédelmi beavatkozásokat és élőhely-helyreállításokat.
Egy fénykép vagy hangfelvétel is elég lehet ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia kiszűrje a veszélyes, betegséget terjesztő szúnyogfajokat: új korszak kezdődhet a járványmegelőzésben. Az MI modellek akkor működnek jól, ha nagy mennyiségű, jó minőségű adaton tanulhatnak, azonban szúnyoghangokból jelenleg még nincsen elég használható felvétel. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói frissen megjelent tanulmányukban kimutatták, hogy a szúnyogok hangja egyeden és fajon belül is viszonylag állandó. Továbbá, figyelembe véve a környezeti paramétereket, például a hőmérsékletet, a hangok még pontosabban kapcsolhatóak az egyes fajokhoz. Mindez azt vetíti előre, hogy az MI alapú automatikus terepi szúnyoghatározás a környezeti tényezők beépítése mellett lehet igazán hatékony. A jövőben ezek az automatizált monitorozó rendszerek segíthetik a hatékony közegészségügyi intézkedéseket a vektorpopulációk, vagyis a potenciálisan betegséget terjesztő állatok nyomon követésével.
A szúnyogok számos, közegészségügyi szempontból fontos betegséget terjesztenek, többek között, a maláriát, a dengue-lázat, a chikungunya-lázat és a zika-lázat. Ezek a vektorok által terjesztett betegségek évente több millió megbetegedést és több százezer halálesetet okoznak. A leghatékonyabban ezek ellen a betegségek ellen szigorú megfigyelési és felügyeleti rendszerrel lehet védekezni, amely elősegíti a kockázatok korai felismerését és a kockázatcsökkentő intézkedések (pl. szúnyogirtás) megkezdését. Az elmúlt években számos technológiát fejlesztettek ki a vektorok (pl. szúnyogok) és a vektorok által terjesztett betegségek megfigyelésére és ellenőrzésére, amelyek közül sok a mélytanuláson alapul, a fajok felismerése és osztályozása révén. Különösen fontosak a passzív megfigyelésből származó akusztikus adatok, amelyek lehetővé tehetik a vektorpopulációk valós idejű megfigyelését, és segíthetik a közegészségügyi intézkedések időben történő meghozását.
A szúnyogok repülés közben szárnycsapkodásukkal adnak ki hangot; minél gyorsabban csapkodnak a szárnyaikkal, annál magasabb a hang. A szúnyoghang fajra jellemző, ami rendkívül hasznos, hiszen így csak a számunkra érdekes fajokat kell figyelni; ezek lehetnek a betegségeket terjesztő fajok, vagy akár az invazív fajok is. Már léteznek mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok a szúnyogfajok hang alapján történő azonosítására, és néhány ezek közül meglehetősen jól teljesít (akár 97%-os pontossággal). Van azonban néhány korlátozó tényező: (1) a felismerés pontossága általában csökken, ha sok faj van jelen a rendszerben, (2) a képzési adatokban csak kevés fajtól szerepel felvétel, (3) a vadon élő szúnyogpopulációk hangja valószínűleg sokkal változatosabb, mint a képzési adatokban szereplő hangok, mivel a szúnyogok hangjára hatással vannak környezeti tényezők (pl. hőmérséklet, páratartalom) és biológiai tényezők (pl. nem, életkor, méret). Mindezek a szempontok csökkentik a szúnyoghangokon alapuló, mesterséges intelligenciával történő fajfelismerés terepi alkalmazhatóságát.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói publikációjukban az utolsó pontot vizsgálták, azaz többféle környezeti és biológiai tényező hatását a szúnyoghangok fajok és egyedek közötti változékonyságára.
A kutatók 10 különböző Magyarországon élő szúnyogfaj 475 egyedének hangját vették fel, majd értékelték, hogy a szúnyoghang a fajok és az egyedek között milyen változatosságot mutat. Ezen kívül megvizsgálták, hogy milyen hatással van a hang változékonyságára a hőmérséklet, a páratartalom, a napszak, a nem, az életkor és a méret (a szárnyhosszúság alapján). A kutatók megállapították, hogy a szúnyoghang mind az egyedre, mind a fajra jellemző, és hogy a felmerés pontossága tovább növelhető, ha a környezeti és egyedi változókat is figyelembe veszik.
A nem és a hőmérséklet egyaránt jelentősen befolyásolta a szúnyogok hangját. A nőstények hangja alacsonyabb volt, mint a hímeké, ami nem meglepő, mivel a legtöbb szúnyogfajnál a nőstények általában nagyobbak a hímeknél. A hőmérséklet is befolyásolta a szúnyogok hangját: általában a magasabb hőmérséklet magasabb hangot eredményezett. A magasabb hőmérséklet (egy bizonyos pontig) növeli a rovarok anyagcseréjét; így a szúnyogok izmai magasabb hőmérsékleten gyorsabban mozognak, és emiatt a szárnyaik gyorsabban csapkodnak. Ez a hatás azonban fajonként eltérő volt, ami azt jelenti, hogy a különböző fajok eltérően reagáltak a hőmérsékletre. Ezt részben megmagyarázza a fajok származása (pl. mérsékelt övezet vagy szubtrópusi éghajlati övezet), illetve a preferált gazdaszervezet és a hozzá kapcsolódó vér hőmérséklet(pl. a madarak vére általában alacsonyabb hőmérsékletű, mint az emlősöké). Ez a faj specifikus különbség a hőmérsékletre adott válaszreakcióban arra utal, hogy nem alkalmazható egyszerű hőmérséklet-korrekciós szabály a szúnyoghangokra, vagy legalábbis nem alkalmazható ugyanaz a formula minden fajra.
4-csatornás mikrofon a szúnyoghang felvételéhez. A kutatók 4 kis mikrofont csatlakoztattak a kézi digitális felvevőhöz a kísérleti doboz négy oldalán. Bár a felvételeket hangszigetelt dobozban készítették, a szúnyogok hangja nagyon halk, ezért a doboz minden oldalán elhelyezett mikrofon növelte a hangfelvétel minőségét, amikor a szúnyog a mikrofon közelében repült.
„Adataink azt mutatják, hogy a mesterséges intelligencia alapú akusztikus fajfelismerés és besorolás során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajon belüli és az egyedek közötti változatosságot. A természetes változatosság sikeresebb beépítésére az egyik megoldás az lenne, ha a környezeti és biológiai variabilitást megfelelően tudnánk reprezentálni a modellek képzési adataiban. Sajnos az ilyen teljes adatbázisok még mindig ritkák, különösen a gerinctelenek esetében, és ezeknek a hatalmas adatbázisoknak a létrehozása sok időt és erőfeszítést igényel” – mondta Julie Augustin, a publikáció első szerzője. Alternatív megoldás lehet, ha a felismerő és osztályozó rendszerek további környezeti információkat is figyelembe vennének vagy beépítenének az osztályozás pontosságának javítása érdekében. Egyes tanulmányok már alkalmazzák ezt a módszert, de ehhez részletes ismeretekre van szükség a környezeti változóknak a modellben szereplő összes fajra gyakorolt hatásáról, amelyekkel még nem rendelkezünk. Mindenesetre ahhoz, hogy javítsuk a fajfelismerő és osztályozó modellek pontosságát a valós életben, és növeljük annak esélyét, hogy ezeket a modelleket a problémát okozó fajok monitorozására is fel tudjuk használni, jobban meg kell érteni és figyelembe kell venni a célpopulációk természetes változatosságát.
Címfotó: Szúnyog a fiolában, a hangfelvétel után és az azonosítás előtt. A szúnyogokat terepen gyűjtötték peteként vagy lárvaként, és a laborban tartották kifejlődésükig. Ezután rögzítették a hangjukat, majd meghatározták faji hovatartozásukat.
A földi élet fejlődésének nagy evolúciós ugrásai jellemzően azon alapultak, hogy az élet kisebb részegységei valamiképp képesek voltak félretenni az egymás közti versengést, és az erőforrásokért folytatott versenyben már az általuk alkotott nagyobb egység vett részt (gondoljunk a többsejtű élőlények sejtjeire). A folyamatot elméletben John Maynard Smith és Szathmáry Eörs régen leírták „Az evolúció nagy lépései” című alapművükben, és most elérkezett az idő, hogy egy kutatócsoport kísérletileg is igazolja: valóban létezik olyan mechanizmus, amely megvalósítja ezt az elméletet. A Science hasábjain most közelről követhetjük, ahogy a laboratóriumban lezajlik az evolúció egy nagy lépése.
Körülbelül négy évtizeddel ezelőtt Szathmáry Eörs megfogalmazta azt az elképzelést, amely később „sztochasztikus korrektor” modellként vált ismertté: amikor sok önállóan szaporodó entitás (gének, plazmidok, „protogenomok”) osztozik egy közös „hordozón” (elősejt, sejt), akkor két egymással versengő szelekciós szint működhet egyszerre. A gyorsabban replikálódó komponensek a hordozón belül győzhetnek akkor is, ha ezzel rontják a hordozó egészének teljesítményét; miközben a hordozók egymással isversengenek, és azok lehetnek sikeresebbek, amelyekben a komponensek „jobb csapatot” alkotnak.
Az evolúció nagy lépései (The Major Transitions in Evolution; John Maynard Smith és Szathmáry Eörs munkája) gondolatkörének egyik központi állítása, hogy a nagy evolúciós ugrásokhoz (gének → kromoszómák; sejtek → többsejtűek; egyedek → euszociális kolóniák) a belső konfliktusokat kezelő mechanizmusokra van szükség, különben a magasabb szintű egység (a hordozó) szétesik.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smithszel közösen írt könyvét, az Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
A világ egyik legismertebb természetes laboratóriumában, a Galápagos-szigetek területén végeztek a Vízi Ökológiai Intézet munkatársai terepi kutatást az Éghajlatváltozás Multidiszciplináris Nemzeti Laboratórium program keretében. A kutatók Santa Cruz szigetén egy nemzetközi együttműködés részeként vizsgálták a szigetek egyik legkevésbé ismert, mégis kulcsfontosságú természeti kincsét: az édesvízi tavakat.
Teknősök (Chelonoidis porteri) hűsölnek a tavakban
A Galápagos neve hallatán sokaknak azonnal a pintyek jutnak eszébe, amelyek Charles Darwin evolúciós elméletének ikonikus példái lettek. Kevesebben tudják azonban, hogy Darwin megfigyeléseiben legalább ilyen fontos szerepet játszottak az óriásteknősök. A szigetek nevüket is róluk kapták, sőt, Darwinnak már az ő látogatásakor elmesélte az egyik sziget kormányzója, hogy páncélformájuk alapján meg tudja őket különböztetni, amely a szigeteken markánsan eltérő környezethez való alkalmazkodás lenyomata.
A teknősök által ásott és fenntartott tavak az állattartás szempontjából is fontosak a szigeten
A kutatás középpontjában azok a kisméretű tavak állnak, amelyeket a védett szárazföldi teknősök hoznak létre. Ezek az állatok szó szerint „tavat ásnak”: testtömegüket kihasználva mélyedéseket formálnak, amelyekben az esős időszakban víz gyűlik össze. A teknősök ezekben hűtik magukat, innen isznak, miközben számos más élőlény számára is élőhelyet teremtenek. Ökoszisztéma-mérnökök: jelenlétük nélkül ezek a víztestek nem léteznének. A teknősök tehát nemcsak fontos evolúciós szimbólumok a szigeteken, hanem ökológiai értelemben ma is meghatározó alakítói a tájnak. A száraz és nedves évszakban a sziget más-más magasságú részein tartózkodnak az elérhető táplálék függvényében, és a két évszak fordulójakor legtöbbjük jelentős utat tesz meg a fent található tavacskák és a sziget alacsonyabban fekvő régió között, sok-sok generáció által kitaposott ösvényeket követve.
Sárban pihenő teknős (Chelonoidis porteri) hűti magát a melegben.
A probléma az, hogy ezekről a tavakról gyakorlatilag semmit nem tudunk. Milyen élőlények lakják őket? Hogyan változik a vízminőség? Meddig maradnak meg a száraz évszakban? A klímaváltozás miatt ezek a kérdések már nem pusztán tudományos kíváncsiságot szolgálnak. A Galápagos-szigetek éghajlata eleve száraz, az édesvíz korlátozott erőforrás. Az elmúlt időszakban az esős évszak később érkezett, és a kutatók terepi munkája során a tavak jelentős része még teljesen ki volt száradva. Ha a csapadékmintázat tartósan átalakul, ezek az apró víztestek teljesen eltűnhetnek, velük együtt pedig a rájuk épülő mikro-ökoszisztémák is.
A kistavak érdekes lakója: egy kagylós levéllábú rákKistavakban élő tócsarákok
A klímaváltozás mellett ezeket a kisvizeket az inváziós élőlények is veszélyeztetik. A Galápagos-szigetek ma már szigorúan védettek, de az elmúlt évszázadok során a kalózok, bálnavadászok és későbbi telepesek érkezésével számos idegenhonos faj került a szigetekre. A gyorsan terjedő spanyol cédrus (Cedrela odorata) és a sűrű bozótosokat alkotó szeder (Rubus niveus) átalakítják az őshonos növényzetet. Ezek a változások az élőhelyek szerkezetén túl a tápanyagkörforgásra és a vízháztartásra is hatással vannak, sőt a teknősök mozgását is akadályozzák, befolyásolva a száraz és nedves időszak között zajló vándorlásukat. Nemrég egy újabb inváziós faj, egy trópusi levelibéka (Scinax quinquefasciatus) is megjelent, amely rövid idő alatt elterjedt a Santa Cruz sziget területén. Petéi, majd ebihalai tömegesen jelenhetnek meg a teknősök által létrehozott tavakban, potenciálisan átalakítva azok élővilágát és tápanyagviszonyait, miközben hatásuk jelenleg teljesen ismeretlen. A klímaváltozás és az inváziós fajok együttes nyomása így különösen sérülékennyé teszi ezeket az apró, de ökológiailag kulcsfontosságú víztesteket.
A Galapagos-szigeteken nemrégiben megjelent inváziós levelibéka faj (Scinax quinquefasciatus)
A kutatók kéthetes terepi munkájuk során több tucat teknős-eredetű kistavat mértek fel nemzetközi partnereikkel, valamint a Galápagos Nemzeti Park szakembereivel. Rögzítették a tavak fizikai jellemzőit, elemezték vízkémiai paramétereiket, és biológiai mintákat gyűjtöttek az algáktól az apró, planktonikus rákokon keresztül a vízi rovarokig. A kutatás jelentősége túlmutat a természetvédelmen. Ezek a tavak a helyi közösségek számára is fontosak, például az állattartás során alternatív vízforrásként szolgálhatnak. De a teknősök jelenléte miatt lényeges bevételi forrást is jelentenek az ökoturisztikai szolgáltatást is nyújtó magasan fekvő farmok számára. Ha a klímaváltozás hatására működésük megváltozik, annak közvetlen ökológiai és társadalmi következményei lehetnek.
A Galápagos-szigetek a természetes szelekció felismerésének ikonikus helyszíne. Ma azonban már nemcsak az evolúció, hanem az emberi eredetű klímaváltozás is formálja a szigetek jövőjét. A kutatók célja, hogy időben felismerjék ezeket a változásokat, és megbízható alapadatokat szolgáltassanak a hosszú távú természetvédelmi és alkalmazkodási stratégiákhoz. A teknősök által létrehozott apró tavak első pillantásra jelentéktelennek tűnhetnek. Valójában azonban választ adhatnak arra, hogy miként reagál egy ikonikus, sérülékeny ökoszisztéma a globális klímaváltozás kihívásaira.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói (Horváth Zsófia, Laskai Csilla, Vad Csaba, Barta Barbara)
2026. március 2-től Végvári Zsolt igazgató más szakmai feladataira hivatkozva az igazgatói feladatok alóli felmentését kérte, helyette Lukács Balázs András veszi át a stafétát megbízott igazgatóként.
Ezúton is szeretnénk megköszönni Grega (madarásznevén) elmúlt hét évben (!) végzett munkáját. Intézetvezetőként a VÖI stabilitásának megőrzése mellett számos jelentős strukturális változást mediált és menedzselt, komoly szerepet vállalt a teljesítményértékelési rendszer kialakításában és működtetésében, és kiválóan képviselte a tudományos szempontokat és az Ökológiai Kutatóközpont érdekeit a hazai hidrobiológia területén.
Igazgatói küldetésének egyik legfőbb mozgatórugója az egység képviselete és erősítése volt, mindezt az együttműködésre építő, korrekt szakmai kapcsolatok és baráti hangvétel mentén. Természetesen Grega tudományos tanácsadóként folytatja kutatói munkáját és erősíti intézményünk tudományos outputját a VÖI Konzervációökológiai Csoportjában, melyhez sok sikert kívánunk!
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet kutatói azt vizsgálták*, hogy az emberek mit tartanak értékesnek a Balatonban és annak partján.
Egy 1500 fő bevonásával készült felmérés — amelyben helyi lakosok, üdülőtulajdonosok és turisták is részt vettek — egyértelműen azt mutatja, hogy a többség egy természetesebb Balatont szeretne: hozzáférhető partokkal, megmaradó nádasokkal és visszafogott beépítéssel.
Bár a Balaton Magyarország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja, egyben különösen érzékeny ökoszisztéma is. A felmérés szerint a válaszadók nemcsak a kikapcsolódást és a táj szépségét értékelik, hanem az olyan kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzését is kiemelten fontosnak tartják, mint a tiszta víz vagy a növény- és állatvilág élőhelyéül szolgáló közel természetes partszakaszok.
A többség a természetközeli partszakaszokat részesíti előnyben, és határozottan elutasítja az erősen beépített strandokat, valamint a nyilvánosság elől elzárt magánüdülőket. A környezeti tudatosság bizonyult a preferenciákat legerősebben befolyásoló tényezőnek – fontosabbnak, mint a jövedelmi helyzet, az iskolai végzettség vagy a turizmushoz való kötődés.
A megkérdezettek többsége ellenzi a további intenzív fejlesztéseket: 58% nem támogat új szállodákat, 61% ellenzi új kikötők létesítését, és 58% nem szeretné a jacht forgalom további növekedését.
Összességében az üzenet világos: a legtöbben olyan jövőt szeretnének a Balaton számára, amely a természetet, a közösségi hozzáférést és a hosszú távú ökológiai egyensúlyát helyezi előtérbe.
* A kutatás a HUN-REN BLKI és a HUN-REN ÖK mellett a PAD Alapítvány a Környezeti Igazságosságért, a Nemzeti Víztudományi és Vízbiztonsági Laboratórium, az Alkalmazott Víztudományi Intézet, a HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közreműködésével jött létre.
A RestPoll uniós projekt szakpolitikai ajánlása bemutatja, hogy mely helyreállítási intézkedések a leghatékonyabbak a beporzók, például a vadméhek számára Európában.
Több jó minőségű, egymással összekapcsolt élőhelyre, valamint az intenzív földhasználat mérséklésére van szükség, például a növényvédő szerek használatának csökkentésével és a beporzókhoz is igazodó kaszálási és legeltetési rendszerek bevezetésével.
Az eredmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az uniós tagállamok a Természethelyreállítási Rendelet keretében hatékonyan, gyakorlati szempontból megvalósítható és ellenőrizhető módon hajtsák végre helyreállítási terveiket.
A beporzó rovarok – például a méhek, poszméhek, lepkék és zengőlegyek – kulcsszerepet játszanak a mezőgazdaságban, a biológiai sokféleség fenntartásában és az ökoszisztémák stabilitásában. A beporzók védelmét szolgáló intézkedések számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, hozzájárulnak az egészséges talaj, a tiszta víz és a klímavédelem fenntartásához. Ugyanakkor a beporzók állományai Európa számos térségében évek óta csökkennek. A RestPoll uniós Horizon Europe projekt új szakpolitikai összefoglalója a jelenlegi tudományos eredmények és szakértői ismeretek alapján áttekinti, mely helyreállítási intézkedések járulhatnak hozzá leghatékonyabban a beporzópopulációk helyreállításához. A projekt vezetője Alexandra-Maria Klein, a Freiburgi Egyetem Természetvédelmi Biológiai és Tájökológiai Tanszékének professzora szerint:
„Ha 2030-ig meg akarjuk állítani és vissza akarjuk fordítani a beporzók számának és sokféleségének csökkenését, két kulcskérdésre kell összpontosítanunk: a megfelelő élőhelyek bővítésére és összekapcsolására, valamint az intenzív mezőgazdasági és zöldterület-használat mérséklésére” – „Fontos, hogy az intézkedések igazodjanak a helyi adottságokhoz, a helyi érdekeltekkel együttműködésben készüljenek, és rendszeresen monitorozzuk hatásukat.”
Hogyan készültek az ajánlások?
A szakpolitikai összefoglaló egy szakértői felmérésre és szakirodalomi áttekintésére épül. Első lépésben 20 európai ország 56 nemzetközileg elismert beporzó-kutatója értékelt összesen 17 lehetséges helyreállítási intézkedést egy online kérdőívben. A szakértők szakmai és gyakorlati tapasztalataik alapján értékelték az intézkedések hatékonyságát, megvalósíthatóságát és költségigényét. Az értékeléseket célzott szakirodalmi áttekintés egészítette ki, többek között a Conservation Evidence platform felhasználásával, amely rendszerezetten értékeli a természetvédelmi intézkedések hatékonyságáról szóló kutatási eredményeket.
A szerzők ajánlásaikat kifejezetten az uniós Természethelyreállítási Rendelett összefüggésében fogalmazzák meg. A rendelet 10. cikke előírja a tagállamok számára, hogy 2030-ig fordítsák meg a beporzók állománycsökkenését, majd ezt követően tovább növeljék populációikat. Az uniós tagállamoknak 2026. szeptember 1-ig kell benyújtaniuk nemzeti helyreállítási terveik tervezetét az Európai Bizottságnak.
Mely intézkedések különösen hatékonyak a beporzók védelmében?
Az elemzés szerint a beporzók védelme hatékonyan összekapcsolható más restaurációs intézkedésekkel a mezőgazdasági tájakon, gyepekben és városi zöldterületeken is. A leghatékonyabb megközelítés a beporzók számára kedvező élőhelyek minőségének, kiterjedésének és összekapcsoltságának növelése. Ide tartoznak a fajgazdag (fél)természetes gyepek, a vadvirágos területek, a sövények, valamint a virágzó fák és cserjék. Az ilyen élőhelyi elemek nemcsak a táplálékforrások mennyiségét és változatosságát növelik, hanem elősegítik a beporzók terjedését és a genetikai állományuk keveredését a tájban.
Ugyanakkor a szerzők szerint elengedhetetlen az intenzív gazdálkodási gyakorlatok mérséklése, például a növényvédőszerek használatának csökkentésével, ritkább kaszálással vagy a kevésbé intenzív legeltetéssel. A felhagyott földeket ugyanakkor érdemes kíméletes módon ismét használatba venni – például időszakos kaszálással vagy kis létszámú állatállománnyal végzett legeltetéssel –, hogy megelőzzük a területek cserjésedését. Ez virágokban gazdag területek kialakulását segítené elő, amelyek táplálékot biztosítanak a beporzók számára, és támogatják védelmüket, illetve visszatelepedésüket. Nincs azonban egyetlen, mindenhol alkalmazható megoldás. Az intézkedések akkor a legeredményesebbek, ha a helyi adottságokhoz, a talajhoz, az éghajlathoz, a tájszerkezethez és a célfajokhoz igazodnak.
A szerzők világos és mérhető célok kitűzését javasolják, valamint fontosnak tartják tartják a helyi gazdálkodók, földhasználók, önkormányzatok, hatóságok és szakértők bevonását az intézkedések tervezésébe és végrehajtásába. Ezen felül a megfelelő pénzügyi és szakmai támogatás, valamint az intézkedések hatékonyságát és szükség szerinti módosítását vizsgáló monitorozás a sikeres megvalósítás alapfeltétele. „A beporzók élőhelyeinek helyreállítása egyszerre lehet ökológiailag megalapozott és költséghatékony, miközben többfunkciós tájakat hoz létre, amelyek amellett, hogy erősítik a beporzókat, további hasznokat hoznak a biológiai sokféleség, a talaj- és vízminőség, a fenntartható mezőgazdaság, az éghajlatvédelem és a közösségek jólléte szempontjából. Emellett csökkenthetik a vegyianyagoktól való függőséget, hozzájárulva a hosszú távú környezeti és gazdasági ellenállóképességhez.” – magyarázza Jessica Knapp, a szakpolitikai összefoglaló vezető szerzője, a Lundi Egyetem kutatója.
Az eredeti, angol nyelvű közlemény itt érhető el:
Knapp, J., Dicks, L., Kranke, N., Morgan, W., Potts, S., Smith, H.G., Stout, J., Thijssen, M., Thompson, A., Klein, A.-M. (2026). Nature Restoration Plans – the most effective measures to restore pollinator populations. Policy Brief from the EU-Horizon-Europe-Project RestPoll (Grant Agreement No. 101082102). Zenodo. DOI: 10.5281/zenodo.18655302
A szakpolitikai összefoglaló az uniós Horizon Europe RestPoll projekt (támogatási azonosító: 101082102) keretében készült, más olyan Horizon Europe projektek közreműködésével, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
A szakpolitikai összefoglaló a Restpoll Horizon Europe projekt (támogatási azonosító: 101082102) mellett további Horizon Europe projektek közreműködésével készült, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
Photo: A beporzók számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, például ez a földi poszméh (Bombus terrestris) egy cseresznyefa virágát látogatja. (Fotó: Felix Fornoff)
Az Akadémiai Ifjúsági Díjat a Magyar Tudományos Akadémia vezetői a tudományos élet területén dolgozó fiatal kutatók eredményeinek elismerésére hozták létre. A díjat minden évben olyan kutatóknak adják, akik már eddigi pályájuk során is kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtottak a bölcsészet- és társadalomtudományok, az élettudományok vagy a matematikai és természettudományok területén.
A 2026. február 23-án, az MTA Könyvtár és Információs Központ konferenciatermében tartották a díjátadó ünnepséget. Az idei év egyik díjazottja Süle Gabriella, a HUN-REN ÖK Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Pályamunkájának címe: Szintézis a beporzókat segítő beavatkozásokról európai városi élőhelyeken (Pollinator-Promoting Interventions in European Urban Habitats—A Synthesis). Témájának aktualitását az adja, hogy a beporzó rovarok világszerte tapasztalható csökkenése komoly veszélyt jelent a szárazföldi ökoszisztémák működésére és az élelmezésbiztonságra. Bár a kutatások eddig főként a mezőgazdasági területeken alkalmazott beporzóbarát beavatkozásokra összpontosítottak, a városi környezet is jelentős, ám kevésbé feltárt lehetőségeket rejt a beporzók támogatására. Európa-léptékű, eredeti adatsorokon alapuló szintézisében beporzóbarát módon kezelt és hagyományosan fenntartott városi zöldterületeket hasonlított össze. Eredményei szerint az olyan beavatkozások, mint a virágvetés vagy a kaszálás csökkentése, pozitív hatással vannak a növényzetre és számos beporzócsoportra, különösen a poszméhekre és lepkékre. Vizsgálata rámutat a hosszú távú, jól monitorozott városi élőhelykezelés fontosságára, valamint arra, hogy a helyi adottságokra szabott, biodiverzitás-barát megoldások kulcsszerepet játszhatnak az ellenálló és fenntartható városi környezet kialakításában.
Süle Gabriella fiatal kutatóként több magasan jegyzett nemzetközi publikációt jelentetett meg. Az Akadémiai Ifjúsági Díjjal a nemzetközi szinten is kiemelkedő, a szakterületén az élvonalba tartozó munkásságát ismerték el. Munkatársaival dolgozik a fenti pályamunkához hasonló, egy következő szintézis elkészítésén, mely az európai védett területek beporzóbarát élőhelykezeléseinek hatékonyságára fog fókuszálni.
„A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat –, mint azt korábban feltételezték. Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetője e folyamatot vizsgálja a Lendület Program támogatásával. Kutatásai fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.
A madár szervezetéből kimutatható mikrobiomot (vagyis a mikroorganizmusok – baktériumok, gombák, vírusok – közösségét) is kutatják, illetve megvizsgálják, hogy kórokozó vírusok fertőzik-e a madarat. A hipotézisük szerint ugyanis a mikrobiom diverzitása (fajgazdagsága), illetve a kóros vírusfertőzések egyaránt hatnak a madár terjesztőképességére. A bélmikrobiom rossz állapota például rendszerint hasmenést okoz. Ez amellett, hogy rontja a madár általános egészségi állapotát, így a túlélő- és mozgásképességét is, azért is csökkenti a sikeres organizmusterjesztés esélyét, mert a madár egyszerűen hamarabb kiüríti a béltartalmát, mint hogy elérhessen a következő kis tavacskáig vagy patakig.”
A természetes erdők – a trópusoktól a mérsékelt övig – moha- és zuzmófajokban rendkívül gazdagok. A természetes mérsékelt égövi erdők, mint például a hazai bükköseink és tölgyeseink, több száz moha- és zuzmófajnak adnak otthont. E fajok, melyek legnagyobb tömegét a fán élő, úgynevezett epifiton fajok adják, számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, így például nagy mennyiségű esővizet, a napi lehulló csapadék kb. 5–15%-át képesek megtartani azáltal, hogy megkötik, majd lassan (passzívan) visszaengedik a vizet a környezetükbe. Ezáltal lassítják a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esővíz elfolyását és az erdei talaj lemosódását. Vagy ha láttunk már földre hullott madárfészket, megfigyelhettük, hogy sokszor mohával, zuzmóval van kibélelve, vagyis a mohák és zuzmók fontos forrásai a madarak és kisemlősök fészek anyagainak is. Mindemellett a mohák és zuzmók részei az erdei táplálékhálózatnak, a tápanyag és ásványi anyag körforgásoknak, valamint élő-, táplálkozó- és búvóhelyet nyújtanak apró rovaroknak, vagy például a medveállatkáknak is. Jelentőségük túlmutat az erdőn; a gyógyszer- és biotechnológiai ipar pl. a tölgyfazuzmó, áltölgyfazuzmó által termelt speciális anyagokat használja fel a gyógyászatban. A mohák és zuzmók nagyon érzékenyek a környezetük állapotára és képesek jelezni, ha ez megváltozik. Gondoljunk csak a zuzmók levegőminőség indikátor szerepére! De emellett azt is jelzik számunkra, hogy mennyire természetes egy erdő állapota, illetve az adott területen folyamatos volt-e az erdőborítás az elmúlt 100-150 évben, így az egészséges erdők jelenlétét is indikálják.
A zord körülmények túlélői?
A mohák és a zuzmók nem képesek aktívan szabályozni a víztartalmukat, nincsenek vízszállító szöveteik, hanem telepeik passzívan követik a környezetük vízállapotát. Vagyis szárazság idején kiszáradnak, párás, esős időben pedig újranedvesednek. Ez a folytonos kiszáradás-visszanedvesedés ciklikusság amellett, hogy megvédi őket a káros környezeti hatásoktól (pl. erős napsugárzás), korlátozza a működésüket, hiszen, kiszáradt állapotban nem fotoszintetizálnak, nem növekednek, ezáltal évente csupán 1-30 mm-t nőnek. Mindez azt jelenti, hogy mindkét csoportnak nagyon nagy szüksége van olyan hosszú távon is stabil, kompetíció mentes felszínre, amin fejlődhetnek. A mohák és a zuzmók életét tovább nehezíti, hogy lassan, és többnyire csak néhány száz métertől legfeljebb néhány kilométer távolságig képesek terjedni. A hosszútávon fennmaradó stabil aljzat, a lassú növekedés és a korlátozott terjedés kombinációja a mai, gyorsan változó világban, ilyen intenzív emberi tevékenység mellett nem egy életbiztosítás.
Javítható az erdők természetessége?
A természetes erdőkben jellemzően nem egy, hanem számos fafaj található, és többféle korosztály képviselteti magát, igy a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló álló és fekvő holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, illetve búvó- és szaporodóhelyet legalább élete egy szakaszában. Az ilyen, természetes vagy természetközeli állományokban jellemzőek az egy-egy idősebb fa vagy egész facsoport elhalásával kialakuló lombkorona lékek is, amelyek biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű élőlényeknek, így az átlagember számára kevésbé ismert moháknak és zuzmóknak is.
Az elmúlt évszázadokban az intenzív emberi használat következtében a természetes erdők szerkezete és összetétele világszerte jelentős mértékben leegyszerűsödött. Különböző természetvédelmi beavatkozásokkal azonban változatosabbá alakíthatjuk az efféle erdők szerkezetét és összetételét, megsegíthetjük a természetes erdőregenerációt. A Life4OakForest projekt keretében ilyen beavatkozásokat végeztünk el és követtük a kezelések több élőlénycsoportra, köztük a moha-zuzmó közösségre gyakorolt hatását.
Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy – Európában úttörő módon – tölgyeseket célzó restaurációs törekvéseink milyen hatással vannak az ezekben az erdőkben megtalálható moha- és zuzmóközösségre. Ez nemzetközi szinten is kevésbé kutatott terület, és csak kevés, tölgyeseket célzó restaurációs vizsgálat ismert Európából. Kollégáink három nemzeti park igazgatóság nyolc kísérleti területén alakítottak ki mesterséges lékeket az ott található tölgyes állományokban. Ezeken a területeken azt vizsgáltuk, hogy milyen hatása van a mesterséges léknyitásnak és holtfa gazdagításnak a moha- és zuzmóközösségekre. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik azok a faállomány-szerkezeti változók, pl. fafajok sokfélesége, nagy fák jelenléte, holtfa mennyisége, amik segítik egy gazdag moha- és zuzmóközösség kialakulását.
A természetes erdőkben jellemzően számos fafaj található, és a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet. Az idősebb fák elhalásával kialakuló lombkorona lékek pedig biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű erdei növényeknek, állatoknak és gombáknak. Fotó: Frank Tamás
Milyen a moha- és zuzmóbarát erdő?
Tanulmányunkat a Forest Ecology and Management folyóiratban tettük közzé, ahol eredményeink alapján, a gyakorlati szakemberek számára is kézzelfogható, „moha- és zuzmóbarát” erdőkezelési módszerekre tettünk javaslatot. A felmérés során a vizsgált faegyedek kérgén összesen 70 moha és 55 zuzmófajt találtunk. A leggazdagabb közösségeket azokban az erdőkben találtuk, ahol vagy nem volt intenzív az erdőgazdálkodás az elmúlt pár évszázadban, vagy az állományok 100 évnél idősebbek voltak. Vagyis kimutattuk, hogy a hazai tölgyesek természetességi állapotát jól tükrözi a bennük élő moha- és zuzmóközösségek gazdagsága, az erdei specialista fajok (pl. Chaenotheca ferruginea zuzmó vagy Codonoblepharon forsteri moha), így ezen indikátor tulajdonságuk a természetvédelmi gyakorlat számára is jól használható.
Az erdei specialista Codonoblepharon forsteri mohafaj (bal oldalon) és a Chaenotheca ferruginea zuzmófaj (jobb oldalon) Fotó: Németh Csaba
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelentek a fénykedvelő (pl. Candelariella reflexa zuzmó vagy a Frullania dilatata és Lewinskya affinis mohafajok) és a könnyen és gyorsan terjedő fajok, mint például a zuzmók közül a Lepraria incana és a Melanelixia glabratula, a mohák közül pedig a Platygyrium repens és a Ptychostomum moravicum. Meglepődve tapasztaltuk, hogy míg a gazdag mohaközösségek kialakulásában a fák mérete és az erdei fajok elegyessége volt a legfőbb meghatározó, addig a zuzmók számára – a fák mérete mellett – a fafajok sokfélesége és az erdő kora voltak fontos tényezők: vagyis a két élőlénycsoport környezeti igénye csak részben fed át egymással. Azt is megfigyeltük, hogy a mohák gyorsabban reagáltak a beavatkozásokra (magasabb borítás, több faj), mint a zuzmók, ami valószínűleg a hatékonyabb fotoszintézisüknek köszönhető (gyorsabb növekedés, terjedés).
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelent a fénykedvelő Candelariella reflexa zuzmó (bal oldalon felül) vagy a Frullania dilatata mohafaj (jobb oldalon felül) és a könnyen és gyorsan terjedő Melanelixia glabratula (bal oldalon alul) és a Platygyrium repens (jobb oldalon alul) Fotók: Bernard Bouffinier, Németh Csaba és Claire Halpin
Az „epifiton-barát” erdőgazdálkodásból az erdő egésze profitál
Tanulmányunkban az eredményeink alapján a szakemberek számára megfogalmazunk természetvédelmi javaslatokat is az érzékeny, specialista erdei moha- és zuzmófajok megsegítésére és közösségeik gazdagításra. Javasoljuk 1) a folyamatos erdőborítás fenntartását – a stabil, növekedéshez szükséges felszín és erdei mikroklíma biztosításához, 2) azoknak az erdőállományoknak a védelmét, ahol gazdag a moha- és zuzmóközösség – folyamatos propagulum forrást biztosítva a terjedéshez, 3) a természeteshez hasonló méretű lékek nyitásával és fenntartásával, valamint, 4) elegy fafajok ültetésével és megtartásával a változatos élőhelyek biztosítását. Javasoljuk továbbá több nagyméretű, idős faegyed megtartását (5) amelyek speciális élőhelyeket biztosítanak a rajtuk élő ritka, védett mohák számára is. Ilyen speciális élőhelyek például a tündérkutak, a fák tőüregeiben kialakuló apró víztestek, amelynek „káváján” él – és kizárólag itt él – az európai vörös-listás Codonoblepharon forsteri és a szintén védett Anacamptodon splachnoides.
Türelem mohát és zuzmót terem?
Habár egyelőre nem mutattunk ki jelentős különbséget a kezelt és kontroll területek közösségeinek összetételében a zuzmó- és mohafajok számának és borításának lassú változása miatt, bíztató eredménynek tartjuk, hogy mindkét csoport pozitívan reagált a kezelésekre. Mindebből arra következtethetünk, hogy lassú növekedésük és korlátozott terjedőképességük miatt az erdei moha- és zuzmóközösségek gazdagításához több évtizedre van szükség, különösen igaz ez a zuzmók vonatkozásában. Egy finn tanulmány szerint a mohaközösség helyreállásához 10 év is kevés, egy kanadai vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy 50 év sem volt elegendő a specialista moha- és zuzmófajok visszatéréséhez. Ezért – ahogy azt az eredményeink is tükrözik – a védelem és az aktív természetvédelmi-célú beavatkozások kombinációja a legcélravezetőbb a gazdag moha- és zuzmóközösség helyreállításához és fenntartásához.
Címkép: A mohák és zuzmók nagyon hasonló élőhelyeket foglalnak el az erdei életközösségekben Fotó: Veres Katalin
Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziójának szervezésében, 2026. január 29-én került megrendezésre az „Aranyszínű sárgaság: A hazai helyzet értékelése és a koordinált válasz lehetőségei” című szakmai nap a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban. Az esemény azzal a céllal jött létre, hogy a szőlőt veszélyeztető Flavescence dorée (FD) járvány hazai terjedésének komplex, hosszú távú stratégiai kihívásaira válaszként egy ágazatok közötti összefogás jöjjön létre. E program fontos eleme az erős kutatási háttérre – különösen a HUN-REN és az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium intézményrendszerére – és integrált adatokra támaszkodó döntéshozatal.
A szakmai nap széles ágazati spektrumot lefedő részvétellel zajlott. A megjelentek között ott voltak a szakpolitikai és kormányzati szereplők (minisztériumi és agrárkamarai képviselet), a hatóságok és növényvédelmi szervek (NÉBIH, vármegyei Növény- és Talajvédelmi Osztályok), az ágazati érdekképviseletek és gyakorlati szereplők (Hegyközségek Nemzeti Tanácsa, termelők, borászok), a kutatóintézetek és egyetemek (HUN-REN Ökológiai és Agrártudományi Kutatóközpontok, ÖMKI, MATE), valamint nemzetközi szakértők (francia hatósági oldal) is. A résztvevők összetétele lehetővé tette a probléma több nézőpontból való megközelítését, illetve a különböző érdekképviseletek és stakeholderek közötti együttműködések kialakítását.
A program a hazai helyzet gyakorlati értékelésével indult, melyben a hatósági és ágazati szereplők bemutatták az aranyszínű sárgaság terjedésével kapcsolatos tapasztalatokat és a jelenlegi védekezési eszközök korlátait. Ezt követően a kutatási programok ismertetése arra fókuszált, hogy a monitoring, a vektorbiológiai és járványökológiai ismeretek, valamint az agroökológiai megközelítések miként képesek javítani a védekezés hatékonyságát. A nemzetközi kitekintés a francia gyakorlat bemutatásával azt szemléltette, hogy az egységes, kutatási eredményekre épülő szabályozás és végrehajtás képes kezelhetővé tenni a járványt.
A programot záró kerekasztal-beszélgetés célja az volt, hogy feltárja azokat az intézményes együttműködési pontokat, ahol a kutatás közvetlenül becsatolható a hatósági és termelői védekezésbe: i) vektorbiológiai vizsgálatok annak felderítésére, hogy az egyes növényvédelmi technológiák mennyire hatékonyak a célszervezetek kontrollálásában, ii) agroökológiai módszerek alkalmazása további lehetőségeinek feltárása, iii) citizen science megközelítés lehetséges beépítése a társadalmi adatgyűjtésbe, kommunikációba és az érintett gazdák szemléletformálásába, iv) terjedésbiológiai vizsgálatok annak tisztázására, hogy hazánkban a kórokozó terjesztésében milyen egyéb rezervoár növények és alternatív vektorok milyen tényleges súllyal vesznek részt.
Összességében elmondható, hogy az aranyszínű sárgaság elleni küzdelem nem egyszeri beavatkozás, hanem kutatásorientált, adaptív szakpolitikai feladat, amely hosszú távú intézményi együttműködést, adatmegosztást és adatvezérelt döntéshozatalt igényel.
A kutatás az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divízió kutatási programjának részeként, a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21-2022-00006 számú projekt támogatásával valósult meg.
A Kárpát-medence természeti öröksége nemcsak kiemelkedő érték, hanem mindennapi életminőségünk alapja is. Ezt az örökséget ma egyre nagyobb mértékben fenyegetik a nem őshonos, inváziós fajok, amelyek tömeges és folyamatos behurcolása eddig nem tapasztalt kihívások elé állítja a természetet, a mezőgazdaságot, az állattartást és az emberi egészséget.
E kihívásokra reagálva jelent meg a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont gondozásában, az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziója keretében az Új fajok, új kihívások – Az inváziós fajok terjedése és kezelési lehetőségei Magyarországon című, közel 60 oldalas ismeretterjesztő kiadvány. A kötet célja, hogy közérthető, mégis tudományosan megalapozott módon segítsen eligazodni az inváziós jelenségek világában, és gyakorlati kapaszkodókat adjon a károk mérsékléséhez.
Az „Új fajok, új kihívások” c. kiadvány borítója
A nem őshonos fajok megjelenését teljes mértékben nem tudjuk megelőzni – a globalizáció, a kereskedelem és az intenzív emberi mobilitás ezt lehetetlenné teszi. Ugyanakkor az inváziók nem szükségszerűen kontrollálhatatlanok. A terjedés üteme lassítható, a hatások mérsékelhetők, ami időt ad a természetnek és a társadalomnak az alkalmazkodásra. Ez az „időnyerés” kulcsfontosságú: nélküle sem az ökoszisztémák, sem az emberi rendszerek nem képesek hatékony válaszokat kialakítani.
A kiadvány részletesen bemutatja az inváziós folyamat lépéseit a behurcolástól a megtelepedésen és terjedésen át egészen a tömegessé válásig. Rávilágít arra, hogy az invázió nem egyetlen esemény, hanem egymásra épülő szakaszok sorozata, ahol a korai felismerés és a gyors beavatkozás döntő jelentőségű.
Az inváziós fajok hatásai messze túlmutatnak a természetvédelem klasszikus kérdésein. Egyes fajok komoly terméskiesést okoznak, mások az állattartást veszélyeztetik, vagy új kórokozók és betegségek terjedését segítik elő. Ezért az inváziók kezelése komplex társadalmi tanulási folyamat, amelyben a természet- és társadalomtudományok szakembereinek, a döntéshozóknak, a gazdálkodóknak és minden egyes állampolgárnak is szerepe van. A hatékony fellépés alapja az ágazati összefogás és az együttműködés.
A kötet több, Magyarországon már jelen lévő idegenhonos és inváziós fajt is bemutat, konkrét példákon keresztül érzékeltetve a kockázatokat és a lehetséges válaszokat.
A kiadvány szemléleti keretét az ökobiztonság (One Biosecurity) koncepció adja. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a természet, az ember, a tenyésztett állatok, a termesztett növények és a természet egészsége elválaszthatatlan. Egy inváziós faj megjelenése egyszerre jelenthet ökológiai, gazdasági és közegészségügyi kockázatot – ezek csak együtt értelmezhetők és kezelhetők hatékonyan.
Medvetalp kaktusz Fotó: Csecserits AnikóKagylótutaj Fotó: Barta Barbara
Az Új fajok, új kihívások című kiadvány célja az ismeretterjesztés, a párbeszéd ösztönzése és egy hosszú távon is működő, összehangolt fellépés megalapozása az inváziós fajokkal szemben.
