A Föld lakosságának jelenleg több mint 50%-a városlakó, ugyanakkor a városok mégis jelentős biológiai sokféleségnek adhatnak otthont, amely fontos ökoszisztéma szolgáltatást nyújt a városi lakosságnak. Egy nemzetközi kutatócsoport, amelynek egyik magyar tagja Andrew J. Hamer, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársa, hat kontinens, 379 városának hat szárazföldi fauna csoportját (kétéltűek, denevérek, méhek, madarak, bogarak és hüllők) érintő adatbázisok és publikációk szisztematikus review elemzésével kimutatta, hogy a városiasodás állatcsoportonként eltérő változásokat okoz a tulajdonságaik összetételében. A tanulmány a Nature Communications folyóiratban jelent meg.
Bár a városi környezet jelentős élőhelyveszteséget és átalakulást okoz, kulcsfontosságú a még fennmaradt városi biodiverzitás megőrzése, sőt a városok szerepének növelése a jelenlegi kihalási válság mérséklésében. A városi környezet biológiai sokféleségét elősegítő hatékony stratégiák kialakításához elengedhetetlen annak megértése, hogy a különféle állat csoportok hogy reagálnak funkcionális tulajdonságaikon keresztül az urbanizációs környezet hatására világszerte.
Jelentős előrelépés történt az urbanizáció globális biológiai sokféleségre gyakorolt hatásainak megértésében, azonban még mindig bőven vannak hiányterületek. A korábbi kutatások földrajzilag az északi félteke nagyobb nagyvárosi területeire és Ausztráliára vonatkoztak. Azonban a biológiai sokféleség szempontjából legértékesebb területek többsége a trópusokon és a déli féltekén található, és ezeket a területeket eddig kevéssé kutatták. A városi tájszerkezetet eddig nagyrészt olyan negatív mutatóval jellemezték, mint például az át nem eresztő felületek (beton felületek) aránya, míg a biológiai sokféleséget elősegítő mutatók, mint például a növénytakaró aránya és térbeli elhelyezkedése viszonylag kisebb figyelmet kapott, különösen globálisan. A városi biológiai sokféleséggel kapcsolatos tanulmányokban eddig főként a növényeket és a madarakat vizsgálták. Az urbanizáció azonban más fajgazdag és funkcionálisan fontos állat csoportokat is érint, például a rovarokat, kétéltűeket, denevéreket és hüllőket. A városi biológiai sokféleséggel kapcsolatos legtöbb vizsgálat továbbra is a taxonómiai sokféleségre összpontosít, annak ellenére, hogy az ökológiai szakirodalomban egyre nagyobb jelentőséget kapnak a funkcionális jellemzők.
A Nature Communications tanulmányban hat kontinens, 379 városának hat szárazföldi fauna csoportját (kétéltűek, denevérek, méhek, madarak, bogarak és hüllők) áttekintve kimutatták, hogy az urbanizáció taxon-specifikus változásokat okoz a tulajdonságok összetételében, és a szaporodási stratégiával kapcsolatos tulajdonságok mutatják a legerősebb választ. Eredményeik arra utalnak, hogy az városiasodás funkcionális tulajdonságokra gyakorolt hatása négyféle városi tulajdonság együttest eredményez: mozgékony generalisták, helyspecialisták, központi helyen gyűjtögetők és mozgékony specialisták.
A mozgékony generalisták közé tartoznak az olyan csoportok, mint a denevérek és a futó bogarak, amelyek gyors mozgásúak, mindenevők és jobban ki tudják használni a városi környezetben rendelkezésre álló erőforrásokat. A hely-specialistákhoz kapcsolódó városi tulajdonság együttest a csökkent mobilitás, a különlegesebb táplálékigény és a kisebb fészekaljméretek felé való elmozdulás jellemezte. Ezek a tulajdonságok előnyösek az erősen helyhez kötött életciklusú fajok, például a kétéltűek és a hüllők számára. A központi helyen táplálkozók létrehoznak egy bázist, ahonnan naponta mozognak további erőforrások felkutatására. Ilyenek például a méhek és a madarak. A mobil specialisták azok az állat csoportok, amelyek táplálkozási specialisták és képesek térben elszigetelt táplálékforrások között mozogni anélkül, hogy egy központi helyre kellene visszatérniük. A vizes élőhelyeken élő madarak ilyen mobil specialistáknak tekinthetők, mivel elterjedésük szorosan kötődik egy adott erőforráshoz (víztesthez), de képesek könnyen mozogni a helyszínek között.
A kétéltűek helyspecialisták, helyhez kötött életciklusú fajok (Fotó: Shutterstock)
A tanulmány megállapításai ellentétben állnak azzal a hipotézissel, amely szerint egyetlen globális „városi tulajdonság együttes” létezik a fajok urbanizációra adott válaszaként. Az eredmények ezért átértékelik az ökológiai közösségek dinamikájáról és a városi ökoszisztémák biotikus homogenizációjáról alkotott korábbi elképzeléseket. A különböző állat csoportok fennmaradása szempontjából kulcsfontosságú, hogy a városokra és környezetükre vonatkozó természetvédelmi és városfejlesztési szabályozókban és tervekben figyelembe vegyék az egyes állatcsoportok különböző igényeit, mert ez alapozhatja meg a városok növekvő szerepét a biológiai sokféleség globális csökkenésének mérséklésében.
Cím fotó: Horányi Júlia: Városi vizes élőhely, amely alkalmas mind a négy különböző funkcionális tulajdonság-együttest mutató fajok számára
Alig több mint 20 év alatt ötödére csökkent a fenyvesek területe Magyarországon, a korábbi 2400 négyzetkilométer ma már 500-nál is kevesebb. Eközben a hazai erdőállomány összességében gyarapodott. Vajon mi áll a fenyőerdők gyors visszaszorulásának hátterében? Vajon más fafajok is veszélyben vannak?
Amikor veszélyeztetett fajokra gondolunk, elsősorban emlősökre vagy madarakra gondolunk, nem pedig fákra. Holott a Botanic Gardens Conservation International (BGCI) jelentése szerint nagyjából kétszer annyi fafajt fenyeget a kihalás, mint amennyi madarat, emlőst, kétéltűt és hüllőt együttvéve. Annak ellenére, hogy a nálunk honos, illetve telepített fenyők talán még nem esnek ebbe a kategóriába, reális veszély, hogy hazánk területéről ezek is hamarosan eltűnnek.
Miért tűnnek el a fenyők?
Magyarországon az egyetlen valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Vadon főként a nyugati országrészben található meg nagyobb területen, míg az ország más részein elsősorban telepített állományt találunk. Az erdeifenyőn kívül hazánkban fellelhető más fenyőfajokat máshonnan telepítették be.
Ahogy az Index egyik cikkében olvashatjuk, a régi Magyarország jelentős területét borították fenyvesek, azonban a trianoni határnak már csak a szegélyein, elegyfaként találunk fenyőket, leginkább az Őrségben.
A lucfenyők napjai sajnos meg vannak számlálva. Fotó: Shutterstock
Trianon után jelentős mennyiségben telepítettek be például luc- és vörösfenyőt, de legnagyobb területet ma a mediterrán vidékekről származó feketefenyő foglal el. Az egyre melegebbé és szárazabbá váló hazai viszonyok azonban nem kedveznek az említett fajoknak. A legtöbb szakember szerint a lucfenyők napjai meg vannak számlálva, 20 éven belül egy-egy foltot leszámítva eltűnhetnek az országból.
A klímaváltozás és hatásai a fenyőkre
A jóval hűvösebb és nedvesebb éghajlathoz szokott lucfenyőt évek óta klímastressz éri. Nemcsak a túlságosan meleg időjárás és a gyakori hőhullám ront a helyzetén, hanem a szárazság is, hiszen a lucfenyő eredetileg a helyvidékek hűvösebb, nedvesebb klímájához szokott. A vízhiány miatt a fák kevesebb gyantát termelnek, ez pedig gyengíti a kártevőkkel szembeni ellenálló képességüket.
A fenyők legjelentősebb kártevője a szúbogár. Ennek káros hatását fokozza, hogy a telepített fenyvesek jórészt monokultúrás erdők. Egy diverzebb erdőben – ahol legalább 5–6 fafaj él – a kártevők dolga is nehezebb, a fák védettebbek.
A bogarak lárvája először a kevéssé ellenálló lucokat támadja meg, járatokat váj beléjük, de olyan mennyiségben, hogy a fák állva összedőlnek – mondta egy interjúban Ódor Péter, az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusa.
A feketefenyőket nem rovar, hanem egy gombafaj pusztítja, amelyet az aszályos évek felerősítenek. A gombás feketefenyő vörös színt ölt, úgynevezett tűvörösödés tapasztalható. Igaz, hogy az elmúlt bő másfél évszázadban – főleg a Balaton környékén – megszokott a feketefenyő-erdők látványa, eltűnésük nem kimondottan baj, ittlétük pedig nem volt hiábavaló. Ahogy ez a WWF egyik bejegyzésében áll, a fák az évszázados legeltetés miatt kopárrá váló hegyoldalakon újra termőtalajt tudtak képezni, amelyen – a fenyők eltűnése után – lehetővé válik honos lombos fajok megtelepedése.
A feketefenyő ma még szokványos látvány az ország több területén.
Jelenleg még az ország erdőterületének közel egytizedén élnek fenyők. Az, hogy ezek nagy része eltűnik hazánkból, főként kulturális és gazdasági veszteségnek tekinthető. Ökológiai értelemben az ország erdői nemigen válnak szegényebbé.
Van, ahol sokkal nagyobb a baj
A klímaváltozás okozta hatások sokkal nagyobb problémát jelentenek az olyan országokban, amelyek éghajlata korábban hűvösebb volt hazánkénál. Németországban például az erdők negyedét fenyők alkotják, míg Ausztriában az erdők 51%-a lucfenyőerdő. Amíg akad fenyő, érdemes tavasszal a fenyőrügyet felhasználni. Többek között remek szörpök alapanyaga lehet.
A legnagyobb baj jelenleg Németországban van, ahol az elpusztult fák eltakarításának és az újraerdősítésnek a költsége több milliárd eurós tétel. Közben nagy ütemben vágják ki a még egészséges állományokat, hogy legalább gazdaságilag mentsék azt, ami még menthető. A kártevők tevékenysége nyomán ugyanis a fa nemcsak elpusztul, de gazdaságilag értéktelenné is válik.
Átrendeződnek a magyarországi erdők
Klímájuk alapján négy osztályba soroljuk hazai erdőinket: bükkös, gyertyános–tölgyes, cseres–kocsánytalan tölgyes és erdős sztyepp. Míg a bükkös inkább csapadékos és párás, elsősorban hegy- és dombvidékeken jellemző osztály, addig az erdős sztyepp már igen száraz, nem jellemzik összefüggő erdőségek, így tipikusnak mondható fafajok sem.
Idővel az őszi bükkös látványától is el kell köszönnünk.
Az említett zónák azonban egyre jobban eltolódnak, és már most látni, hogy némileg átalakulnak a klímaosztályok. A szakemberek szerint legkésőbb az évszázad végére a bükk lényegében eltűnik hazánkból, a bükkerdők helyét a gyertyánosok, tölgyesek veszik át. Ezzel párhuzamosan az erdős sztyepp egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának, és megjelenik egy új osztály is, a sztyepp. Mátyás Csaba akadémikus, a Soproni Egyetem professzora egy korábbi interjúban így fogalmazott:
Ötven éve még négy zónával számoltak, de itt van a nyakunkon egy ötödik is: a sztyepp vagyis a pusztaság. Ez azt jelenti, hogy kevés esély van arra, hogy erdő maradjon a területen.
Egyre több lesz a száraz pusztaság
Az előrejelzések szerint 30 év múlva az ország területének legalább 11%-a pusztaság lehet, alapvetően a Duna-Tisza köze déli és az Alföld nyugati részén. Ezeken a területeken az erdők drasztikus mértékben megfogyatkoznak, legfeljebb bozótok és cserjék élhetnek meg.
Ez azért is nagy probléma, mert az erdők elvesztése nagyban felerősítheti a klímaváltozás hatásait. Ez nem pusztán kevesebb szén-dioxid megkötését jelenti, hanem azt, hogy eltűnik majd az erdők klímakiegyenlítő hatása. A fák ugyanis képesek lokálisan moderálni az időjárás szélsőségeit, például hűtik és nedvesítik környezetüket.
A helyzet azért nem reménytelen
A szakemberek szerint jó módszer lehet a klímaváltozás hatásainak mérséklésére őshonos fafajú erdők mesterséges telepítése. Tanulva az idegenhonos fenyvesek sorsából, tévedés lenne szárazságtűrő, de nálunk nem őshonos fajokat betelepíteni. Sokkal kézenfekvőbb megoldás lehet az erdők változatosságának, diverzitásának növelése.
Ez már csak azért is fontos, mert jelenleg igen jellemzőek a nagy, akár több tíz hektáros kiterjedésű, azonos korú és fajú erdők, melyek jobban ki vannak téve az extrém hatásoknak és az invazív kártevőknek. Az erdők diverzitását célzó beavatkozások fokozatosan, évtizedek alatt hozhatják meg eredményüket. Ha viszont nem kezdünk el ebbe az irányba haladni, később sokkal nagyobb problémákkal nézhetünk szembe.
Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetben működő Biodiverzitás és Metaközösség-ökológia Kutatócsoport legfőképpen az emberi tevékenység természetes élőhelyekre gyakorolt hatását kutatja, hiszen e vizsgálatok természetvédelmi jelentősége felbecsülhetetlen. David Cunillera-Montcusí ökológus, európai és uruguayi kutatásai után most csatlakozott a kutatócsoporthoz, hogy az Európai Unió Marie Skłodowska-Curie programja támogatásával azt vizsgálja, hogy a vizes élőhelyek feldarabolódása hogyan hat az élővilág sokféleségére.
Az éghajlatváltozás, illetve az ember természetpusztítása hatására szerte a világon sérülnek az élőhelyhálózatok: az életközösségek által lakott (és lakható) helyszínek fogyatkoznak, sok helyütt teljesen eltűnnek, egyre töredezettebbé válnak, ez pedig drasztikus hatással van a biodiverzitásra. A vizes élőhelyek pedig talán még nagyobb veszélyben vannak. Arról azonban keveset tudunk, hogy pontosan hogyan zajlik az életközösségek leromlása az élőhelyek közötti kapcsolatok, illetve az élő és élettelen körülmények (például az édesvizek sótartalmának emelkedése) hatására. Ezt fogja kísérletes és modellvizsgálatok segítségével kutatni David Cunillera-Montcusí.
David Cunillera-Montcusí
„Az eddigi kutatásaimban főként édesvízi ökoszisztémákkal foglalkoztam, és azt vizsgáltam bennük, hogy az emberi tevékenység milyen módon zavarja meg a működésüket, illetve, hogy a tájléptékű jellegzetességek hogyan befolyásolják az ökoszisztémák zavarással szembeni ellenálló képességét – mondja az ökológus, aki korábban a Barcelonai Egyetemen dolgozott, és már számos tanulmányban kooperált magyar kutatókkal. – A doktori munkám során például azt vizsgáltam, hogy a sűrűn elhelyezkedő és egymással összekötött tavacskák hogyan segítik a természet regenerációját az erdőtüzek után.”
Cunillera-Montcusí az utóbbi években főként az édesvízi élőhelyek sótartalmának emelkedését (az úgynevezett „édesvízi sósodási szindrómát”) kutatta, ami sok helyütt az emberi zavarás jele, egyúttal a diverzitás csökkenésének fontos oka. A sótartalom növekedése például a mezőgazdasági és ipari tevékenység vagy a bányászat következménye. Természetesen a sósodás a vízi életközösségek minden élőlényére hatással van, hiszen ők alacsonyabb sókoncentrációhoz alkalmazkodtak. Egyes fajok rosszabbul reagálnak e zavarásra, eltűnnek, ez pedig kaszkádszerű folyamatokat indít be az egész közösségben, ami az élőhely leromlásához vagy akár összeomlásához is vezethet. David Cunillera-Montcusí úgy találta, hogy a tájon elszórt tavacskák rendszerének viselkedése jól modellezi a nagyobb természetes vizek emberi zavarásra adott reakcióját.
„Bár eddigi vizsgálataimban főleg kis tavacskákat kutattam, de az általunk feltárt mechanizmusok mindenféle vizes élőhelyen működnek. Azt igyekszünk feltárni, hogy a régiók élőhelyeinek struktúrája és eloszlása hogyan segítheti az életközösségeket, hogy ellenállóbbak legyenek a külső zavarásokkal szemben – folytatja a kutató. – Azt tapasztaltuk, hogy az ellenálló képességhez nem feltétlenül van szükség nagy, összefüggő élőhelyekre. Az is elegendő lehet, ha sok kicsi, de nagyon jól összekötött élőhelyet őrzünk meg. Minél jobban kommunikálnak egymással az élőhelyek, annál kevésbé érinti őket a külső zavarás.”
Az Ökológiai Kutatóközpontban végzett kutatásai egy részében kísérletesen fogja modellezni a különböző sókoncentrációjú és eltérő fragmentáltságú, eltérő mértékben összekapcsolt tavacskákban élő közösségek viselkedését és ellenálló képességüket.
„Az intézetben lévő számos mezokozmoszban (200 literes víztartályokban) fogjuk szimulálni a tavacskákat. Különféle élőlényeket helyezünk beléjük, különböző szintre állítjuk be a sótartalmukat, az elhelyezésükkel pedig befolyásolni tudjuk a többi mezokozmosszal való összeköttetésüket – mondja Cunillera-Montcusí. – Az a célunk, hogy számszerűsítsük e tényezők hatását. Kiderülhet például, hogy a központban lévő, tehát sok más élőhellyel szomszédos mezokozmoszokban élő közösségek nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek a sótartalom emelkedésével szemben.”
A kutatás másik ágaként az ausztriai Fertőzug időszakos szikes tavaiból gyűjtött, több évtizedre visszanyúló adatsorokat elemeznek majd. Összevetik őket a tájról készített műholdfelvételekkel. Ezek révén is arra keresik a választ, hogy a tájléptékű struktúra, az élőhelyek kapcsolódása hogyan hatott a biodiverzitás változására és az ellenálló képességre. A kutató elmondta, hogy a valós természeti életközösségekből származó adatok elemzése, illetve a különböző tényezők hatásának elkülönítése mindig nehezebb annál, mint amikor ők tervezik meg a kísérletet, mégis fontos ez a megközelítés is, hiszen így lehet csak pontosan megérteni a valós ökoszisztémák rendkívül bonyolult működését. Emellett pedig a kutatások részét képezi az elméleti ökológiai modellezés is. E vizsgálatokból kiderülhet, hogy mely területekre, milyen jellegzetességű élőhelyekre kell koncentrálni a természetvédelmi erőfeszítéseket.
„Kiderülhet, hogy a központi szerepet játszó, sok más élőhellyel kapcsolatban álló élőhelyeket kell a legjobban védeni – érvel az ökológus. – Így még ha el is veszítünk bizonyos perifériális élőhelyeket, a diverzitás nagy részét meg tudjuk őrizni. Ez a természetvédelmi beavatkozások optimalizálása miatt fontos.”
Projekt azonosítószám: 101062388
Projekt címe: METAcommunities and tHE ROle of habitat networks in safeguarding against biodiversity loss under
fragmentation and environmental strESs
Projekt rövid címe: Meta-Heroes
Támogató: Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA)
Program: HORIZON TMA MSCA Postdoctoral Fellowships – European Fellowships
Támogatás összege: 141.872,40 EUR
A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósul meg. A kifejtett nézetek és vélemények azonban kizárólag a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA) véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem tehető felelőssé értük.
A biológiai sokféleséggel és az ökoszisztéma szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platform (IPBES) új tanulmánya szerint az emberi tevékenységnek köszönhetően több mint 37 000 idegenhonos faj került be a világ különböző régióiba és élőhelyeire, amely példátlan ütemben növekszik. Közleményük szerint ezek közül több mint 3500 káros, idegenhonos, inváziós faj, amelyek nagymértékben veszélyeztetik a természetet, a természet által az embernek nyújtott szolgáltatásokat és a jó életminőséget. Az idegenhonos inváziós fajok világszerte fenyegetik a természetet, a gazdaságot, az élelmiszerbiztonságot és az egészséget. Globálisan a növény- és állatfajok kihalásának 60%-ban kulcsszerepet játszanak. Éves veszteségek és kiadások mára meghaladják a 423 milliárd dollárt és ez a szám 1970 óta minden évtizedben megnégyszereződik.
Az inváziós fajok vizsgálatára hazánkban is nagy hangsúly fektetnek. Tavaly az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium részeként, az Ökológiai Kutatóközpont vezetésével létrejött az Invázióbiológiai Divízió, amelyek küldetése, hogy távoli szakterületeket átfogva egységes koncepció mentén adjon választ az inváziós fajok által okozott kihívásokra. Az Invázióbiológiai Divízió célja, hogy 16 kutatócsoport együttes munkája révén hozzájáruljon az invázióbiológiai jelenségének megértéséhez, feltárja az inváziók ökológiai, társadalmi és gazdasági következményeit, valamint lehetséges előjelzési és védekezési módokat dolgozzon ki.
Az inváziós idegenhonos fajok, amelyekről gyakran már csak túl későn vesznek tudomást, komoly gondokat okoznak minden régióban és országban. Az IPBES 143 tagállamának képviselői által Bonnban (Németország) jóváhagyott, az inváziós idegenhonos fajokról és azok visszaszorításáról szóló értékelő tanulmány megállapítja, hogy a biológiai sokféleség és az ökoszisztémák drámai változása mellett az inváziós idegenhonos fajok globális költségvonzata 2019-ben meghaladta az évi 423 milliárd dollárt, és az összeg 1970 óta minden évtizedben legalább megnégyszereződött.
2019-ben az IPBES globális értékelő tanulmánya megállapította, hogy az inváziós idegenhonos fajok a biológiai sokféleség csökkenésért felelős öt legfontosabb közvetlen kiváltó ok közé tartoznak. A másik négy a szárazföld és tengerek használatának változása, a fajok közvetlen kitermelése és zsákmányolása, az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés. A tanulmány hatására az IPBES megbízást kapott, hogy gyűjtse össze a rendelkezésre álló tényeket és dolgozzon ki szakpolitikai megoldási javaslatokat a biológiai invázió kihívásainak kezelésére. A jelentésen 49 ország 86 szakértője négy és fél évig dolgozott több mint 13.000 forrást, köztük az őslakos népek és a helyi közösségek igen jelentős hozzájárulásait felhasználva. Ezzel ez minden idők legátfogóbb értékelése az inváziós idegenhonos fajokról.
Miközben történelmileg számos fajt szándékosan telepítettek be haszon reményében, az IPBES jelentés megállapítja, hogy a végül az invázióssá váló fajok negatív hatásai óriásiak mind a természetre, mind az emberekre nézve. „Globálisan az inváziós idegenhonos fajok az állatok és növények nyilvántartott kihalásának 60%-ban jelentős szerepet játszottak, és 16 %-ban az egyedüli okozói voltak. Ezen kívül legalább 218 olyan idegenhonos inváziós faj van, amely több mint 1200 faj helyi eltűnésért felelős. Valójában a biológiai inváziók őshonos fajokra gyakorolt hatásainak 85%-a negatív” – mondta Pauchard professzor. Az észak-amerikai hódok (Castor canadensis) és a csendes-óceáni osztrigák (Magallana gigas) például az élőhelyek átalakításával megváltoztatják az ökoszisztémát, ami az őshonos fajokra nézve gyakran súlyos következményekkel jár.
Az inváziós idegenhonos fajoknak az emberek számára nyújtott természeti hozzájárulásokra gyakorolt dokumentált hatások közel 80%-a is negatív – különösen az élelemforrásokban okozott károk révén -, mint például az európai parti rák (Carcinus maenas) hatása a kereskedelmi célú kagylótelepekre Új-Angliában, vagy a karibi hamis kagyló (Mytilopsis sallei) által Indiában a helyi jelentőségű halászott állományokban okozott károk.
Hasonlóképpen, a feljegyzett hatások 80 %-a negatívan befolyásolja az emberek életminőségét – például olyan, az egészséget érintő hatások révén mint a különböző inváziós, idegenhonos szúnyogfajok által terjesztett betegségek, a malária, a Zika és a Nyugat-Nílusi láz. Az idegenhonos, inváziós fajok a megélhetésre is rossz hatással lehetnek, például a Viktória tóban a vízijácint (Pontederia crassipes), a világ legelterjedtebb szárazföldi inváziós fajának térhódítása a tilápia állomány csökkenését okozta, és a halászat hanyatlásához vezetett. A második és a harmadik legelterjedtebb inváziós faj világszerte a közönséges sétányrózsa, és a fekete patkány, amelyeknek az emberre és a természetre gyakorolt hatásai egyaránt mélyrehatóak.
A jelentés szerint a biológiai inváziók hatásainak 34%-át Amerikából, 31%-át Európából és Közép-Ázsiából, 25%-át Ázsiából és a csendes-óceáni térségből, 7%-át pedig Afrikából jelentették. A legtöbb negatív hatásról a szárazföldön (kb. 75%) számoltak be – különösen az erdőkben és a művelt területeken -, és jóval kevesebbet az édesvízi (14%) és tengeri (10%) élőhelyeken. Az inváziós idegenhonos fajok a szigeteken okozzák a legnagyobb károkat, mivel az idegenhonos növények száma már a szigetek több mint 25%-án meghaladja az őshonos növények számát.
„Az inváziós idegenhonos fajok jelentette jövőbeli veszély komoly aggodalomra ad okot” – mondta Roy professzor. „A ma ismert 37 000 idegenhonos faj 37%-át 1970 óta jelentették be – nagyrészt az egyre intenzívebb nemzetközi kereskedelem és emberi utazás miatt. Ha így folytatjuk, előrejelzéseink szerint az idegenhonos fajok száma ugyanígy fog tovább növekedni.”
„Mivel az előrejelzések szerint nagyon sok tényező romlására számítunk, így várható, hogy az idegenhonos inváziós fajok terjedése és hatásaik növekedése is jelentősen fokozódni fog. A gyorsuló globális gazdaság, a szárazföldek és tengerek használatának intenzívebb és egyre kiterjedtebb változása, a demográfiai változásokkal együtt valószínűleg az inváziós idegenhonos fajok számának növekedéséhez vezetnek világszerte. Még új idegenhonos fajok betelepítése nélkül is, a már megtelepedett idegenhonos fajok elterjedése területének növekedése és új régiókban és országokban való megjelenése várható. A klímaváltozás pedig tovább nehezíti a helyzetet. „A jelentés kiemeli, hogy az inváziós idegenhonos fajok és a változások egyéb mozgatórugói közötti kölcsönhatások valószínűleg felerősítik egymást – például az inváziós idegenhonos növények kölcsönhatásba léphetnek az éghajlatváltozással, ami intenzívebb és gyakoribb tüzeket eredményez (mint például a közelmúltban világszerte tapasztalt pusztító erdőtüzek némelyike), ami viszont még több szén-dioxidot juttat a légkörbe.”
Pozitívumként a jelentés kiemeli, hogy a jövőbeni biológiai inváziók, inváziós idegenhonos fajok és azok hatásai hatékony kezeléssel és integráltabb megközelítésekkel megelőzhetők.
A jelentés szerint a megelőzési intézkedések – mint például a biológiai határbiztonság és a szigorúan betartott importellenőrzés – sok esetben beváltak, például a barna marmoros bűzbogár (Halyomorpha halys) terjedésének visszaszorítása terén Ausztrálázsiában elért sikerek. A felkészültség, a korai felismerés és a gyors válasz eredményesnek bizonyult az idegenhonos fajok megtelepedési arányának csökkentésében, és különösen fontos a tengeri és a kapcsolódó vízrendszerek esetében. A jelentés az afrikai, ázsiai és latin-amerikai kistermelőket segítő PlantwisePlus programot jó példaként emeli ki, rámutatva a folyamatos monitoring stratégiák fontosságára az új idegenhonos fajok észlelésében.
Néhány inváziós idegenhonos faj esetében az irtás sikeres és költséghatékony megoldás volt, különösen elszigetelt ökoszisztémákban, kicsi és lassan terjedő populációk esetében, például szigeteken. Francia Polinéziában például a házi patkányt (Rattus rattus) és az üregi nyulat (Oryctolagus cuniculus) sikeresen kiirtották. A tanulmány szerint az idegenhonos növények kiirtása nagyobb kihívás, mivel a magok hosszú ideig szunnyadhatnak a talajban. A szerzők hozzáteszik, hogy a felszámolási programok sikere többek között az érdekelt felek, az őslakosok és a helyi közösségek támogatásától és elkötelezettségétől is függ.
Ha a kiirtás valamilyen okból nem is lehetséges, azért az inváziós idegenhonos fajok gyakran kordában tarthatók – különösen szárazföldi és zárt vízi rendszerekben, valamint akvakultúrában -, például az inváziós idegenhonos „Asian tunicate” (Styela clava) visszaszorítása a kanadai kék-kagyló tényészetekben. A sikeres elkülönítés lehet fizikai, kémiai vagy biológiai – a különböző módszerek alkalmassága és hatékonysága a helyi körülményektől függ. A biológiai védekezés eredményesnek bizonyult az inváziós idegenhonos növények és gerinctelenek ellen, mint például a rozsdagomba (Puccinia spegazzinii) betelepítése a keserű szőlő (Mikania micrantha) elleni védekezéshez az ázsiai-csendes-óceáni térségben. A módszer az ismert esetek több mint 60%-ában sikerrel járt.
„A jelentés egyik legfontosabb üzenete az, hogy az inváziós idegenhonos fajok elleni küzdelemben igenis elérhető nagy előrelépés” – mondta Stoett professzor. „Amire szükség van, az egy országhatárokon és a biológiai biztonság biztosításában érintett ágazatokon – beleértve a kereskedelmet és a szállítmányozást, az emberi és növényi egészséget, a gazdasági fejlődést és még sok mást – túlmutató kontextus-specifikus, integrált megközelítés,. Ez pedig a természet és az emberek számára is igen jelentős előnyökkel járna.” A jelentésben többek között a következő lehetőségeket vizsgálták: ágazatokon és léptékeken átívelő összehangolt szakpolitikák és eljárásrendek, elkötelezettség és források biztosítása, ismeretterjesztés és a lakosság bevonása, például a „check, clean and dry” elnevezésű programhoz hasonló közösségi tudomány (citizen science) programok, nyilvános és kölcsönösen átjárható információs rendszerek, tudáshiányok pótlása (a szerzők több mint 40 olyan területet azonosítottak, ahol további kutatásra van szükség), valamint a széles körű és igazságos kormányzás.
„Az inváziós idegenhonos fajok sürgető problémája, amely folyamatosan növekedve komoly károkat okoz a természet és az emberek számára egyaránt, teszi ezt a jelentést annyira értékessé és időszerűvé” – mondta Dr. Anne Larigauderie, az IPBES ügyvezető titkára. „A világ kormányai tavaly decemberben, az új Kunming-Montreali Globális Biodiverzitás Keretrendszer részeként megállapodtak abban, hogy 2030-ig legalább 50%-kal csökkentik a kiemelt invazív idegenhonos fajok megtelepedését. Ez egy alapvető, ugyanakkor nagyon ambiciózus kötelezettségvállalás. Az IPBES inváziós idegenhonos fajokról szóló jelentése tényeket, eszközöket és megoldási lehetőségeket kínál ahhoz, hogy ez a kötelezettségvállalás könnyebben teljesíthető legyen.”
Definíciók a természetben nem léteznek, ezek magunk kreálta munkaeszközök, melyek lehetővé teszik az emberi kommunikációt. Így pl. a megfertőzött gazda számára hasznos, jó fertőzések okozója definíció szerint mutualista (korábbi szóhasználatban: szimbionta), míg a káros fertőzések okozói élősködők, vagy más szóval paraziták. De vajon hol a határ a szimbionta és a parazita éltmód közt, tehát mi a biológiai különbség a „jó fertőzés” és a „rossz fertőzés” között? Rózsa Lajos és Garay József (mindketten az Ökológiai Kutatóközpont, Evolúciótudomány Intézet munkatársai) legújabb áttekintő (review) tanulmánya e kérdést feszegeti a brit Parasitology szakfolyóirat hasábjain.
E területet évszázadokon keresztül az orvosi szemlélet uralta, ezért a paraziták által a megfertőzött gazdaszervezetre kifejtett káros hatást a kórokozó képességgel azonosították. Az élősködők általi fertőzések tehát betegséget okoznak, a betegség pedig számunkra káros.
Csakhogy a ’70-es évek második felében már az ökológusok és evolúcióbiológusok érdeklődése is feltámadt a paraziták iránt. Hiszen az élővilág fajainak és egyedeinek többsége élősködő életmódot él, legalábbis akkor, ha a növényélősködő rovarokat is közéjük számítjuk. Nyilvánvalóvá vált, hogy a megfertőzött gazdaszervezetre nézve káros hatást gyakorló fertőzések messze túlnyomó többsége ritkán, vagy sosem okoz orvosi vagy állatorvosi értelemben vett betegséget. No de akkor hogyan határozható meg, és miben mérhető a fertőzések által okozott káros hatás?
Jeles brit akadémikusok, Roy Anderson és Robert May 1978-ban úgy határozták meg a fertőzések okozta kárt, hogy az csökkenti a megfertőzött gazdaegyed túlélési esélyeit (élettartamát), vagy a szaporodási sikerét (utódai számát), vagy mindkettőt. Az ilyen fertőzések pedig arra szelektálják a megtizedelt gazdapopulációkat, hogy kerüljék a fertőzési forrásokat, illetve lázzal, gyulladással, immunreakciókkal védekezzenek e fertőzések ellen. Rózsa és Garay egyetértenek a korábbi szerzőkkel abban, hogy az evolúcióban a túlélés és szaporodás a sikert mérő „valuta”; ezek esélyének növekedése a „jó”, és ennek csökkenése a „rossz” hatás. Csakhogy az élővilág működése hierarchikusan egymásra épülő szerveződési szintek mentén zajló folyamatokból áll. Tehát a fertőzések „jó” vagy „rossz” hatásait is a különböző szerveződési szinteken egymással párhuzamosan kell értelmeznünk, és akkor mindjárt meglepő ellentmondásokba ütközünk.
Legyen az első lépcsőfok a sejtek működési szintje. Számos vírusos, bakteriális vagy gombás fertőzést ismerünk, melyek növelik a megfertőzött sejtek élettartamát és serkentik azok szaporodását. Csakhogy a sejthalált nem ismerő, egyre gyorsabban szaporodó sejttömeg a soksejtű egyedek (pl. az emberi egyedek) szintjén rosszindulatú, rákos daganatot jelent, mely előbb-utóbb az egyed halálát okozhatja. Ami tehát a sejteknek (rövid távon) siker, az az egyedeknek (hosszabb távon) kudarc – ez eddig közismert.
A következő lépcsőfok tehát a soksejtű egyed, mint pl. egy ember. A fertőzések jó vagy rossz hatása itt egybevág az orvosi értelmezéssel, tehát hétköznapi értékrendünkkel is. Pl. a koronavírus fertőzés „rossz”, mert beteggé tehet vagy megölhet minket.
Tekintsük harmadik lépcsőfoknak a leszármazási vonalak szintjét. Bár ezt ritkán tekintik elkülönült szerveződési szintnek, de a szerzők szerint legalábbis, mint a szelekció egyfajta lehetséges egységét, érdemes külön szemügyre vennünk. Egy-egy leszármazási vonal egyszerűen a szülő-utód kapcsolatok láncolatával összekötött egyedekből áll. Hogyan változik az ő sikerük egy olyan fertőzés hatására, mely csökkenti az egyedek túlélési és szaporodási esélyeit?
Vegyünk egy végtelenül leegyszerűsített, hipotetikus példát. Egy képzeletbeli lény ivartalanul szaporodik, 2 évig él, és élete végén 4 utódot hoz világra. Tehát 2 év múltán 4 példányt, végül a 4 év múltán 16 példányt figyelhetünk meg. Vegyünk most egy fertőzést, amely a felére csökkenti a megfertőzött gazdaegyed élettartamát, és egyúttal felére csökkenti az utódai számát is. Sőt, a szülők átadják a fertőzést az utódaiknak is, tehát az egész leszármazási vonal végig fertőzött lesz. Tehát 1 év múltán 2 példányt, (…), majd 4 év múltán 16 példányt figyelhetünk meg. Egy fertőzés tehát megduplázhatja, vagy megfelezheti az egyedek túlélésének és szaporodásának esélyét úgy, hogy mindez nem hat a leszármazási vonalak sikerére: az ötödik évben mindkét esetben ugyanannyi leszármazottat találtunk.
1. ábra. A 2-éves élettartam végén létrehozni 4 utódot pontosan annyira sikeres, mint az 1-éves élettartam végén létrehozni 2 utódot. Ezért, ha egy fertőzés megduplázza vagy megfelezi az egyedek élettartamát és a szaporodási sikerét, az nincs hatással a leszármazási vonalaik sikerére. A folytonos vonalak az egyedek túlélést jelzik a következő évre, míg a pöttyözött vonalak a szaporodást jelképezik. Az egyre sötétebb körök az egymásra következő generációk tagjait jelentik.
De van további meglepetés is. Ha a fertőzés a gazda élettartamát mondjuk a felére csökkenti (két évről egyre), de az utódok számát ennél kisebb arányban, mondjuk négyről csak háromra, akkor a fertőzöttek leszármazási vonala sikeresebb lesz (tehát gyorsabban növekszik), mint a nem-fertőzötteké, és így kiszoríthatják azokat.
A talány feloldása egyszerű: a szelekció nem csak a hosszú és termékeny életet, de az utódok létrehozásának sebességét is „díjazza”. Tehát 2 év végén 4 utódot létrehozni pontosan akkora siker, mint 1 év végén 2 utódot létrehozni. A leszármazási vonalak mentén mért kudarc vagy siker tehát eltérhet, akár ellenkező irányú lehet, mint az egyedek szintjén értékelt kudarc vagy siker. A hoszzú élet nem feltétlen előnyös, főleg nem, ha a szaporodás lassulásával jár. Ez azért lényeges, mert leszármazási vonalak szintjén zajló szelekció igen hatékonyan eredményezhet adaptációt, tehát pl. a fertőzések elleni vagy melletti alkalmazkodásokat a gazdapopulációkban. Korántsem biztos tehát, hogy az egyedek életét és termékenységét csökkentő fertőzések mindig evolúciós ellenlépésekre késztetik a gazdafajt.
Végül tekintsük a gazdapopulációt, mint még magasabb szerveződési szintet. Vajon vannak-e fertőzések, melyek ártanak az előző szerveződési szinteken, de mégis elősegítik a populációk népességnövekedését? Különös módon e kérdésre nem az ökológusok, hanem egy történész talált elsőként válasz. William H. McNeill, kanadai-amerikai történész 1976-ban átértelmezte és újraírta a 16-19. századi gyarmatosítás történelmét. Felismerte, hogy az európai gyarmatosítók hullámai nem a felsőbbrendűnek vélt kultúrájuk, vallásuk vagy fegyvereik révén gyűrték le a bennszülött népességeket, hanem az általuk behurcolt, és az őslakosok számára addig ismeretlen, számukra új járványok által. Így pl. a himlő és a kanyaró ugyan az európai hódítok közt is szedett áldozatokat, de csak jóval kisebb mértékben, mint az ezekkel a vírusokkal szemben immunológiailag naiv őslakosok körében.
Ha tehát a populációk közti kapcsolatok hálóját is figyelembe vesszük, akkor elképzelhető, hogy a fertőzés hátrányt okoz ugyan a megfertőzött egyedeknek és leszármazási vonalaknak a nem-fertőzött egyedekkel szemben, de a népesség egészét mégiscsak előnyhöz juttatja a rivális népességekkel, rivális fajokkal való versengésben. Ma már az ökológusok számos hasonló esetet ismernek az invazív fajok sikeres terjeszkedése, illetve az őshonos fajok kiszorulása kapcsán. Valószínű, hogy az Európába betelepített fácán, szürke mókus, vagy néhány amerikai rák is az általuk terjesztett kórokozók segítségével szorítják ki az Európában őshonos, velük versengő fajokat.
2. ábra. A gyarmatosítás naiv, romantikus ábrázolása: Kolumbusz Kristóf partra száll San Salvador szigetén (19. századi festmény)3. ábra. Himlő (vagy kanyaró?) fertőzés miatt haldokló aztékok – a gyarmatosítás realisztikusabb, dokumentarista ábrázolása a 16. századból. (forrás: Florentine Kódex. Bernardino de Sahagún, La Historia General de las Cosas de Nueva España)
Mintegy 45 évvel ezelőtt tehát úgy vélték, hogy az egyedek számára hátrányos fertőzések, melyek csökkentik az élettartamukat és szaporodási esélyeiket, szükségképpen negatív hatással lesznek a gazdapopulációk egészére is. Az új tanulmány azonban megmutatta, hogy mindez korántsem biztos, mert egyazon fertőzés a különböző szerveződési szinteken, egymással párhuzamosan, egyidejűleg akár ellentétes irányú „jó” és „rossz” hatásokat okozhat.
Orvosainktól természetesen továbbra is azt várjuk, hogy megszabadítsanak minket a mi egyéni szempontunk szerint „rossz” hatású fertőzésektől. Ugyan ki szeretne elkapni egy olyan fertőzést, amely csökkenti az élettartamát és termékenységét? De értenünk kell azt is, hogy ugyanebben a gazda-parazita kapcsolatban más szerveződési szinteken az evolúciós és ökológiai folyamatok akár ellentétes hatásokat is okozhatnak. Ezért a szervezetünk nem feltétlen adaptálódott arra, hogy az ilyen fertőzésekkel szemben felvegye a harcot.
Szemben a népmesékkel, a valós fertőzések világa gyakran nem a „jó” és a „rossz” egyszerű ellentétére épül. Pl. az egyik leggyakoribb tünetmentesen lappangó fertőzésünk, a Toxoplasma gondii megrövidítheti életünket, hiszen olykor – ritkán! – skizofréniát vagy spontán vetélést okozhat, növelheti a közlekedési balesetek veszélyét stb. Ugyanakkor kissé növeli a szexuális nyitottságot és vonzerőt, hiszen a fertőzött embertársaink arcát vonzóbbnak látjuk. Hogy ez „jó” vagy „rossz” fertőzés? Talán a kérdés rossz, és ezért nem adható rá jó válasz.
4. ábra. A Toxoplasma-fertőzött emberek arcát (balra) kissé vonzóbbnak látjuk, mint a nem-fertőzött társaikét (jobbra). Tíz-tíz portré egyesítésével kreált kompozit képek, tehát nem egy-egy valós személy arcképei (forrás: Borráz-León JI et al. 2022. Are Toxoplasma-infected subjects more attractive, symmetrical, or healthier than non-infected ones? PeerJ 10:e13122. CC-BY 4.0)
A megjelenést a Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium (RRF-2.3.1-21-2022-00006 pályázat) Járványökológia Divíziója támogatta
Sokszor vesszük észre magunkon, de hallunk is példát arra, hogy ha a nők sok időt töltenek együtt, szinkronizálódik a ciklusuk, vagyis körülbelül egy időben menstruálnak. Ez igaz, vagy csak véletlen? Mit mond erről a tudomány? Erről kérdezte dr. Scheuring István evolúcióbiológust, az Evolúciótudományi Intézet munkatársát az egy.hu újságírója.
Valóban létezik az a jelenség, hogy összehangolódik a nők ciklusa, ha sok időt töltenek együtt, vagy ez csak városi legenda?
Ez egy elég érdekes történet. A gyors válaszom az, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem hangolódik össze. A hosszabb pedig az, hogy a ’70-es évek elején megjelent egy nagyon színvonalas tudományos folyóiratban, a Nature-ben erről a jelenségről egy cikk. A szerző, Martha McClintock egy kollégiumi hálóban több mint száz, a huszas éveiben járó hölgynek a ciklusát nézve azt a következtetést vonta le az adatok elemzéséből, hogy szinkronizálódik a menstruációs ciklusuk. A kísérletet ezután más körülmények között többször megismételték, és egyre több és több olyan kutatás jelent meg, ami McClintock eredményét nem igazolta. Ráadásul előbb-utóbb az is kiderült, hogy az a módszer, ahogy az összehangolódást korábban kimutatták, nem megfelelő. Tehát a jelen állás szerint:
a nők ciklusa nem szinkronizálódik vagy nagyon gyengén, habár ez a mai napig egy eléggé elterjedt hiedelem.
Valószínűleg azért is tartja magát ez a legenda, mert az említett cikk meglehetősen nagy figyelmet kapott, és talán azért is, mert a laikusok számára is ez egy nagyon izgalmas kérdés.
Az állatvilágban megfigyelhető az összehangolódó menzesz jelensége?
Egy-két fajnál valószínű, hogy létezik, de az az izgalmas, hogy ott is kissé bizonytalanok vagyunk. Például a csimpánzoknál sokáig úgy tűnt, van ilyen, mostanában azonban megint elkezdték vitatni, mert a korábbi adatelemzések nem voltak egészen korrektek. Azt hiszem, hogy norvég patkányfajoknál is gyanús volt az összehangolódás, de végül itt is kérdésessé vált, hogy megfelelő volt-e a módszer, amivel ezt vizsgálták és kimutatták. Tehát nemigen vannak erős bizonyítékok az összehangolódó menzesz jelenségére.
Pedig nőként rengeteg olyan történetet hallottam, amikor két-három nő vagy akár egy sűrűbben összejáró kisebb közösség is állította: szinkronizálódott a ciklusuk.
Emögött valószínűleg az a jelenség állhat, hogy nem egyenlő hosszú mindenkinek a ciklusa, jellemzően 28 és 32 nap között van valahol.
Mivel nem egyenlően hosszúak a periódusok, lesznek olyan időintervallumok, amikor közelít egymáshoz a menzesz időpontja
és egy darabig így is marad, mielőtt szétválna. Aztánt lesznek olyan időszakok, hogy távolodnak egymástól éppen az eltérő hosszúság miatt. Az emberek azonban hajlamosak inkább azt észrevenni, amikor a közeledési fázis van, a távolodási fázist meg figyelmen kívül hagyják. Ez egy tipikusan emberi dolog, hiszen szeretjük látni az összefüggéseket, a törvényszerűséget vagy a mintákat, de ha valami nem illik bele, hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni azt.
És mi a helyzet a kisebb faluközösségekkel vagy a törzsekben élő nőkkel? Az ő esetükben is rendszeresen előkerül a jelenség felvetése.
Ezt is vizsgálták kísérletileg pont ezért, mert arra gondoltak, hogy az ilyen faluközösségekben, ahol a nők szorosan együtt élnek, ráadásul akár több generáció is egy fedél alatt lakik, ott majd ki lehet mutatni a szinkronizációt, de végül nem sikerült ott sem bizonyítani. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy hibás volt az a statisztikai elemzés, amelyik révén korábban kimutatták a jelenség létezését. 1997-ben egy kutató összegyűjtötte és megvizsgálta azokat a cikkeket, amelyek azt próbálták igazolni, hogy létezik, és írtak is egy nagyon jó összefoglaló anyagot a hibákról. Pedig a kutatók direkt kerestek olyan életmódú embereket, ahol tartósan együtt éltek szoros közösségben a nők, és ott sem sikerült kimutatni, sőt, a 90-es években amerikai kutatók leszbikus párokat is vizsgáltak, mert azt gondolták, ennél szorosabb kapcsolat nemigen lehet két nő között, és ott sem sikerült kétséget kizáróan kimutatni a ciklusok összehangolódását.
Mi volt ez a sokat emlegetett módszertani hiba?
Az egyik, hogy a legtöbb esetben azt feltételezték, mindenkinek 28 napos a ciklusa hossza. De a hosszúság eltérő, és nincs is kőbe vésve, mindenkinél van egy kis „lötyögés” benne. Ez volt az egyik. McClintock cikkében egy másik módszertani hiba is volt. Amikor megérkeztek a lányok a kollégiumba, azt vette a nulla időpillanatnak, onnan mérte, hogy kinek mettől meddig tart a ciklusa. S mivel 28 napnak vettek egy ciklust, akkor a maximális távolság 14 nap lehet két nő ciklusa között, mert valamelyik irányból mérve az vagy tizennégy nap, vagy annál kevesebb. A kutató azonban az induló távolságot két szakasz között mindig a nagyobb távolságnak vette. Tehát, ha egyik irányból mondjuk 12 nap, és a másik irányból 16 nap a távolság, akkor ő a 16 napot mérte, ami valójában 12 nap volt. Ha két szakaszt egymáshoz elmozdítunk, akkor az egyik irányban mindig kisebb lesz a két végpont közötti távolság, a másik irányból meg nagyobb, a maximális távolság pedig pont a közepén van. Ezt az elég banális hibát sokáig nem vette észre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy indulásként mindig nagyobb volt a távolság a ciklusok között, mint mondjuk fél év múlva, de a fél évvel későbbi távolság, ahogy később pontos elemzésekkel kimutatták, gyakorlatilag véletlenszerű folyamatok eredménye is lehetett. Tehát az igazi nagy hiba az volt, hogy eleve rossz helyre tette az indulópontokat, mert ahhoz képest csökkent a ciklusok távolsága, de pont oda csökkent, ami véletlenszerűen, minden szinkronizáció nélkül is előállhat.
Lenne evolúciós előnye annak, ha tudna szinronizálódni a nők menstruációs ciklusa?
Igen, evolúcióbiológusként számos érvet tudnék mondani a hasznosságára. Például ha lehetne szinkronizálni azt az időszakot, amikor a nők fogamzóképesek, akkor ezzel jobban el tudnák érni azt, hogy a férfiak vagy a hímek, attól függ, hogy emberről vagy állatról beszélünk, ne kezdjenek el vetélkedni. Ugyanis akkor egy hím egyszerre csak az egy nőstényt tudna megtermékenyíteni, tehát szükségtelen lenne versenyezni. Egy másik előnye pedig az lehetne például, hogy nagy mennyiségű ellenkező nemű egyedet lehet odavonzani egy területre, ha a nőstények egyszerre fogamzóképesek, és egy helyen is vannak. Olyan fajoknál, mint az ember, ez nem működik, de olyan fajoknál, ahol van párosodási időszak, amikor mindenki körülbelül egyszerre fogamzóképes, akkor összegyűlnek egy helyen, és megtalálják a párjukat. Ennek lehetnek biológiai előnyei. Léteznek olyan állatok, amelyek tényleg az évnek csak egy bizonyos időszakában szaporodóképesek, és az körülbelül egy időre esik mindegyik egyednél. Az ember nem ilyen.
Van ehhez hasonló jelenség az embernél?
Egy kicsit ide tartozik, hogy az embernél rejtett ovuláció van. Ez egy párosodási stratégia, ami azért érdekes, mert nagyon sok fajnál épp az ellenkezője létezik, például a páviánoknál mindenki tudja, mikor fogamzóképesek nőstények. Az embernél viszont nem. Ennek az evolúciós oka kétféle lehet. Az egyik elmélet szerint ezzel tudja maga mellett tartani a nő a férfit.
Mivel a férfiak nem tudják, mikor lesz a nő fogamzóképes, érdemes ott maradniuk mellette.
S ha érdemes ott maradni, akkor nagyobb eséllyel ő is az utód biológiai apja, így érdemes több időt és energiát befektetnie általában az utódgondozásba is. Tehát ez egy monogámia felé ható evolúciós hajtóerő, kedvező női stratégia olyan esetben, mint az ember, ahol a gyerek felnevelése nagyon energiaigényes és költséges. De van egy másik elmélet is, miszerint a rejtett ovulációval csökkenteni tudják a nők az egymás közötti versengést. Ha látnák, hogy a másik nő éppen fogamzóképes, akkor a többiek vegzálhatják, főleg akkor, ha a férfiak nagyon vonzónak találják. Ha viszont nem lehet tudni, ki mikor fogamzóképes, akkor ezzel a nők közötti ilyen fajta versengést csökkenteni lehet, vagyis jó stratégia elrejteni ezt, hogy megmenekülhessen valaki a többiek haragjától. Egyébként jelen állás szerint úgy tűnik, ez az utóbbi magyarázat a valószínűbb.
Vagyis az összehangolódó ciklus tényleg csak városi legenda marad…
Igen, bár a kérdéskör nagyon érdekes. A hiedelmet fenntartja, hogy a hétköznapi megfigyelésekben hajlamosak vagyunk az azonosságot, az általunk vélt szabályszerűséget felfedezni, megerősíteni, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk, ha nem kapunk megerősítést. Illetve a nők ilyenkor az összetartozás élményét élhetik meg, ezért jellemzőbb, hogy baráti körökről, sportcsapatokról hallunk ilyen történeteket. És mindig azt jegyezzük meg, amikor olyasmi történik, ami számunkra kedvező, vagy amit elvárunk. Olyan ez, mint amikor a zenében két közeli frekvenciájú hang rezeg, és elkezdenek együtt lebegni, s néha közelebb vannak egymáshoz, néha meg távolabb. Ugyanez az effektus működik a ciklusok esetében is.
A jég és hó alkotta sivárság helyett fajgazdagság jellemezte a jégkorszaki Kárpát-medencét, nyaranta virágszőnyeg boríthatta a földet: növényfajaink több mint 80 százaléka itt, helyben élhette túl a mainál sokkal zordabb klímát. Ez pedig azt is jelenti, hogy őshonos fajaink többsége nem 10–12 ezer, hanem több tíz- vagy több százezer, netán millió éve él és fejlődik a Kárpátok gyűrűjében – olvasható egy friss tanulmányban.
Gyapjas mamut, barlangi medve, őstulok, tetőtől talpig vastag prémbe öltözött emberek lándzsákkal vagy akár Sid, a lajhár a Jégkorszak című animációs filmből – ikonikus alakok, amelyek a XXI. században is a közérdeklődés homlokterében tartják az utolsó jégkorszaknak nevezett földtörténeti időszakot. A szereplők mögött pedig mindig ott látható a ritkás növényfoltokkal tarkított jeges, havas táj, könnyen bele tudjuk magunkat képzelni az akkori didergős valóságba. De tényleg ilyen volt a jégkorszak?
Jelen tudásunk alapján a mamutok korában a Kárpát-medence növényvilágát a fajszegénység jellemezte. A hatalmas emlősök a fagyott talajon bandukolva kutattak gyér táplálékuk után, a mostani pompás, ezerarcú vegetáció csak a jégkorszak elmúltával, 10–12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a területen. Egy friss magyar kutatás azonban múlt időbe teszi e képet, és azt állítja, hogy a tájainkat fajgazdag élőhelyek alkothatták,
és őshonos növényeink 80 százaléka itt,helyben élhette túl a legutóbbi eljegesedést.
Ez azt jelenti, hogy sokkal ősibb a jelenlétük, mint eddig gondoltuk: több tíz- vagy százezer, netán millió éve élnek és fejlődnek a Kárpátok gyűrűjében.
Fajgazdag rétsztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Kárpátok magasabb régiójában volt a jégkorszakban (-4 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Ebben a völgyalji gyepben számos, hazánkban is előforduló faj van jelen, például a mezei aggófű, a karcsú fényperje, a taréjos búzafű és az őszi vérfű. Fotó: Molnár Ábel Péter
Hipotézisük új kaput nyit a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára, és hogy pontosan miről is van szó, arról a Biological Reviewsban megjelent tanulmány első szerzőjét, Molnár Ábel Péter ökológust, a MATE VTI Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutatóját, valamint egyik szerzőtársát, Dr. Molnár Zsolt ökológust, az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjét kérdeztük.
Hó, jég és mamut
De mi is az a jégkorszak, amit a „mamutok koraként” emlegetünk? Definíció szerint a kellemes meleg ellenére ma is abban élünk, hiszen geológiai értelemben akkor beszélünk jégkorszakról, ha a bolygó legalább egyik pólusát az év minden napján állandó jég fedi. Ezen belül megkülönböztetünk
glaciálist, mint hidegebb,
és interglaciálist, mint melegebb periódust,
az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a hidegebb, glaciálisnak nevezett időszakokra használjuk a köztudatban elterjedt jégkorszak elnevezést. Jelenleg a holocén interglaciálisban vagyunk, történetünk terepe pedig a legutóbbi glaciális, annak is a leghidegebb időszaka, ami 19–26 ezer évvel ezelőtt volt. Ekkor Észak-Európa nagy részét jég borította, az Alpokban pedig hatalmas jégárak (gleccserek) töltötték ki a völgyeket.
Tudjuk, hogy a jégkorszakban a Kárpátok védelmében melegöblözet jött létre, és nemhogy állandó jégpáncélról nem beszélhetünk, de a permafroszt (állandóan fagyott talaj) sem volt jelen a mai Magyarország területének zömén. Akkoriban itt az éves átlaghőmérséklet a mai 9–11 Celsius-fok helyett -3 és +3,5 fok között mozgott, tehát valóban jóval hidegebb volt, mint ma, de nem annyira, mint mondjuk Észak-Európa jéggel borított tájain. A jég, a hó és a mamut alkotta sivár jégkori táj képe inkább a telekre volt jellemző, a nyarak – ami a legtöbb növényfajnak a lényeges időszak – nem voltak „jegesek”, extrém hidegek.
Fotó: MAURICIO ANTÓN / WIKIMEDIA COMMONS / ATTRIBUTION 2.5 GENERIC (CC BY 2.5)Általánosságban ez a kép él bennünk a jégkorszaki tájról.
Sivárság helyett fajgazdagság
A jelenleg uralkodó elmélet szerint a hideg időszak beálltát kevés faj tudta elviselni, hazai növényeink zöme a jégkorszak enyhülésével fokozatosan vette birtokba a Kárpát-medencét déli menedékhelyeiről visszavándorolva.
„A jégkorszaki Kárpát-medencei tájaknak gyepes-erdős növényzete lehetett (mamutsztyepp), amelyekről a közel száz éve folyó kutatások során az a vélekedés alakult ki, hogy a mai őshonos fajoknak legfeljebb a negyede–ötöde fordulhatott elő bennük”
– mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt.
Mindez viszont csupán következtetéseken alapult. Nem megyünk bele az adathiány okainak részleteibe, de azért lássunk néhány, a laikus számára is könnyen értelmezhető példát. Az elmúlt korok vegetációját elsősorban mocsarak, lápok különböző korú üledékrétegeiben lerakódott pollenek elemzésével ismerhetjük meg. Csakhogy ezen képződmények jellemzően fiatalabbak a jégkorszak leghidegebb időszakánál, így meglehetősen kevés vizsgálható helyszín akad a Kárpát-medencében – például a Balaton mindössze 10 ezer éves, tehát a jégkorszak után jött létre.
Másrészt a rovarbeporzású növények nem termelnek annyi virágport, ami kimutatható mennyiségben eljutna ezekbe a vizes élőhelyekbe. Harmadrészt pedig pollenből eleve nehézkes sok faj meghatározása: meg tudjuk állapítani, hogy például perjefélékkel van dolgunk, de azt már nem, hogy ezek egyetlen fajhoz vagy kéttucatnyihoz tartoznak-e. Tehát a klasszikus vegetációtörténeti módszerekkel egy táj fajgazdagsága és az azt alkotó fajok köre nem könnyen vizsgálható.
A kutatás eredményei alapján ilyen lehetett a jégkorszaki táj az Északi-középhegység lábánál, az illusztráción valós fajokat látunk. /Zsoldos Márton illusztrációja/
Nem érdekli őket a hideg
Korábban azt gondolták, hogy a mai őshonos növényeink zöme a Balkánon vagy még délebbre élte túl a jégkorszakot. Elgondolkodtunk azon, hogy számos fajunk ma is rendkívül nehezen terjed, ezek vajon hogyan tudtak »feljönni« a Balkánról a hideg időszak elmúltával?
– veszi át a szót Molnár Ábel Péter.
A kutatóknak volt egy olyan megérzésük, hogy a korábbi elmélet valahogy nem stimmel, ezért olyan helyszínt kerestek, ami a lehető legjobban hasonlít a Kárpát-medence jégkorszaki viszonyaihoz. Így jutottak el az Urál hegység és Mongólia gondosan kiválasztott pontjaira, ahol a „jégkori sivárságra” készülő tudósok hihetetlen fajgazdagságot találtak: rendszeres, hogy egy gyepben száz négyzetméteren 90–100 faj található, mely a hazai gyepekben is rekordmagasnak számít. Kiderült az is, hogy amely fajok nálunk például ártéren, lápokon, rétsztyeppeken élnek, szintén ugyanilyen élőhelyeken találhatók meg a jégkorszakot idéző területeken is.
Az európai vegetáció történetét évtizedeken át döntően a fák pollenjei alapján rekonstruálták a kutatók. Biztosra vehetjük, hogy a jégkorszak leghidegebb időszakában valóban kevés fafaj jellemezte a tájainkat, főleg fenyők, nyírek, nyárak, füzek, a fák fajszegénységéből pedig arra következtettek, hogy a lágyszárú közösségek is fajszegények lehettek. Igen ám, de a fagyos, szeles, zord klímán nagyon nem mindegy, hogy magasan a felszín fölé tornyosulva álljuk az ostromot a pusztában, vagy fűként „elbújunk odalent”.
A lágyszárúak könnyebben megküzdenek a szélsőségekkel, nekik három hónapnyi melegebb idő bőven elég, hogy „teleegyék magukat”, szaporodjanak, majd a következő kilenc hónapot kibekkeljék valahogy.
Ezért van, hogy Mongóliában olyan fajgazdag növényzetet találtak a kutatók.
Molnár Ábel Péterék arra voltak kíváncsiak, hogyha fajgazdagok lehettek a hazai élőhelyek, akkor ebben milyen mértékben vehettek részt a hazánk területén jelenleg őshonos fajok? Magyarán miből állt ez a fajgazdagság? Ennek megválaszolásához a GBIF (Global Biodiversity Information Facility, azaz Globális Biodiverzitás Információs Megállapodás) adatbázisát használták, amelyből lekérdezték azoknak a régióknak a növényfajlistáját (flóráját), ahol olyan hideg van most, mint Magyarország területén volt a jégkorszak leghidegebb időszakában.
Az eredmény őket is meglepte, ugyanis a mai magyarországi őshonos flóra 80,3 százaléka előfordul ma ilyen hideg klímán.
„Feltételezzük, hogy ezek a növények nemcsak megbújva vészelték át a jégkorszakot – ahogy például sok közülük Mongóliában sem ritka – , hanem benépesítették a tájat. Életben maradásuk és sikerük szempontjából nem a hőmérséklet, hanem egyéb viszonyok a mérvadóak, mint például a napfény, a talajnedvesség stb.” – emeli ki Molnár Ábel Péter, Molnár Zsolt pedig elmés példával festi alá: „mindenki ismer olyan embert, aki reggeltől estig képes kardigánban lenni, legfeljebb néha megoldja a felső gombokat, vagy hűvösebb időben kissé megszaporázza a lépést. Ilyenek ezek a növények is, bírják a hideg, jégkorszaki klímát és a mostani meleget is.”
Fajgazdag erdőssztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Bükk-hegységben volt a jégkorszak hidegmaximumán (-3 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Az előtérben a hazánkban is előforduló őszi vérfű, gumós macskahere és tejoltó galaj. Fotó: MOLNÁR ÁBEL PÉTER
Gazdag mamutlegelők a mai fajokkal
A mamutok tehát nem sivár, fajszegény gyepeken, hanem a mostani flóra tagjainak nagy részét tartalmazó fajgazdag legelőkön éltek a Kárpát-medencében. A kutatás az állatvilág összetételére nem terjedt ki, de más vizsgálatokból tudjuk, és sok faj szibériai elterjedéséből sejthetjük, hogy számos őshonos állatunk is jelen lehetett a jégkorszakban – olyan ikonikus szereplők például, mint a túzok, a kék vércse, a parlagi sas, a földikutya, a kis apollólepke vagy a foltos szalamandra. Ezek a mamutokkal, bölényekkel és őstulkokkal egy tájban éltek.
A kutatócsapat eredményei jelenleg nem tekinthetők bizonyított tényeknek, megfogalmazásuk szerint egy új, tudományos oldalról jól megtámogatott hipotézist állítottak fel a régi – ugyancsak feltételezéseken nyugvó – elképzelés helyére. Ennél tovább nehéz is elmozdulni jelenleg, ugyanis elképesztő időt és pénzt emésztene fel minden őshonos fajról egyenként bizonyítani vagy kizárni, hogy valóban túlélte-e a jégkorszakot.
„Annyit állítunk, hogy a Kárpát-medencei őshonos fajok nagy része a régión belül élhette túl az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakát. Cáfoltuk, hogy ez a periódus törvényszerűen leradírozta volna az akkor őshonos élővilágot”
– hangsúlyozza Molnár Ábel Péter. Hozzáteszi, ezzel pedig kinyílt egy fontos kapu, amely szerint a legtöbb őshonos fajunk nem a jégkorszak után vándorolt ide, hanem itt élhet akár több tízezer éve.
Ökológiai, természetvédelmi szempontból ugyanis rendkívül fontos, hogy egyes fajok, társulások mióta alkotnak egységet. Minél ősibb az együttélés, annál nagyobb fokú lehet az egymásrautaltság, és annál nehezebb lehet adott közösség emberi megsegítése, esetleges pótlása, helyreállítása. A tanulmányban megfogalmazott új elképzelés várhatóan hatással lesz a természetvédelmi célok meghatározására is, ugyanis az ősi természetközeli élőhelyek értéke ezzel jelentősen megnőtt, mert például sok esetben nem egy 10 ezer éve összeállt rendszerről van szó, hanem sokkal idősebbről, ezért megőrzésükben még nagyobb felelősségünk van.
Végezetül Molnár Ábel Péter és Molnár Zsolt hamar letöri az újságíró hirtelen jött lelkesedését, miszerint, ha a hazai flóra több mint háromnegyede túlélte a jégkorszakból való átmenetet a mai viszonyok közé, akkor a mostani éghajlatváltozással is dacolhat. Az emberi tevékenység okozta hatások, például a tájak lecsapolása, az élőhelyek felszántása és az idegenhonos növényfajok terjedése ugyanis olyan gyorsak, erősek és sokrétűek, hogy ezek összeadódva a klímaváltozással már tényleg számos faj kipusztulásához vezethetnek a közeljövőben.
Iskolai tananyag, hogy a jégkorszak olyan zord időszak volt, hogy Közép-Európa fajainak zöme délre, a Balkánra és a Mediterráneumba húzódva élte csak túl, így például hazánk területét is fajszegény növényzet borította. Ezt a képet javasolja újragondolni a rangos Biological Reviews nemzetközi folyóiratban megjelent tanulmány, amelyben többek között a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (HUN-REN ÖK) munkatársaiból álló szerzőgárda azt veti fel, hogy őshonos növényfajaink zöme valószínűleg nem vándorolt délre, hanem helyben élhette túl a jégkorszakot. Ily módon természeti örökségünk sokkal ősibb lehet, mint azt korábban gondoltuk.
A Kárpát-medence jégkorszaki növényzetének fajszegénységére korábban a hideg klíma miatt következtettek a kutatók, ám direkt bizonyítékok erre vonatkozóan azóta sincsenek. Hogy hazánk egykori növényzetéről biztosabbat lehessen tudni, a cikk szerzői az elmúlt 10 évben több alkalommal is végeztek botanikai kutatásokat olyan hideg klímán Szibériában (Oroszországban, Mongóliában), amilyen a Kárpát-medencében az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakában (26–19 ezer évvel ezelőtt) volt.
Fajgazdag erdőssztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Bükk hegységben volt a jégkorszak hidegmaximumán (–3°C éves átlaghőmérséklet). Az előtérben a hazánkban is előforduló őszi vérfüvet, gumós macskaherét és tejoltó galajt látjuk. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
„Dél-Szibériában legnagyobb meglepetésünkre kifejezetten fajgazdag növényközösségeket láttunk, mely hatására felmerült bennünk, hogy a Kárpát-medencei élőhelyek talán nem is lehettek olyan fajszegények a jégkorszakban, mint korábban gondoltuk” – mondta Molnár Ábel Péter, a cikk vezető szerzője, a MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének doktorandusza.
A jégkorszaki fajgazdagság vizsgálatához az egyik legfontosabb növényi tulajdonság a hidegtűrő képesség, ezért a szerzők egy globális fajelterjedési adatbázis felhasználásával megvizsgálták, hogy Magyarország őshonos fajainak mekkora része fordul elő ma olyan hideg klímán, mint amilyen a jégkorszak hidegmaximumán volt hazánkban.
Fajgazdag rétsztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Kárpátok magasabb régiójában volt a jégkorszakban (–4°C éves átlaghőmérséklet). Ebben a völgyalji gyepben számos hazánkban is előforduló faj van jelen, például a mezei aggófű, a karcsú fényperje, a taréjos búzafű és az őszi vérfű. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
„Meglepődtünk, mert a vártnál sokkal nagyobb értéket, 80,3%-ot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy ha kimegyünk egy rétre sétálni, akkor tíz ott előforduló őshonos fajból nyolc – hidegtűrő képessége alapján – potenciálisan túlélhette a jégkorszakot hazánk területén” – emelte ki Molnár Ábel Péter.
A szerzők által megfogalmazott elképzelést erősítik azok az új genetikai vizsgálatok, amelyek több őshonos gyepi, erdei és mocsári faj kapcsán is kimutatták, hogy az a Kárpát-medencében élte túl a jégkorszak leghidegebb időszakát.
Rétsztyepp az Urál hegységtől nyugatra olyan hideg klímán, mint amilyen a Dél-Mezőföldön volt a jégkorszakban (+3,2°C éves átlaghőmérséklet). A bejárás során 46 hazánkban is előforduló fajt találtunk ebben a domboldalban, az előtérben ezek közül például a törpemandula, a pusztai árvalányhaj, a borzas peremizs, illetve a nálunk csak a tokaji Nagy-Kopaszon előforduló gyapjas őszirózsa látható. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
A kutatás azért is nagy jelentőségű, mert nem mindegy, hogy egy táj fajai a jégkorszak után, azaz 10–12 ezer évvel ezelőtt vándoroltak ide délebbről, vagy itt élnek már több tíz-, akár több százezer éve.
„Tudatosítanunk kell, hogy amikor egy ősi, természetes élőhelyet beszántunk vagy beépítünk, akkor egy kiemelkedően értékes természeti örökséget, potenciálisan sok tízezer éve együtt élő fajok közösségét pusztítjuk el” – mondta Molnár Zsolt, a tanulmány egyik társszerzője, a HUN-REN ÖK tudományos tanácsadója és kutatócsoport-vezetője.
A tanulmány amellett, hogy a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára új irányokat fogalmaz meg, a bennünk élő jégkorszaki képet is segít átrajzolni: a Kárpát-medencében a jégkorszak alatt a mamutok és bölények nem egy fajszegény, sivár, jeges tájban élhettek, hanem egy fajgazdag, nyáron virágpompás legelőkkel tarkított erdős-gyepes mozaikos tájban.
Festmény is készült a tanulmány eredményeiről. A szerzők Zsoldos Márton természet-illusztrátorral együtt dolgozva megjelenítették, hogy milyen lehetett a Mátra déli előtere a jégkorszak leghidegebb időszakában (19–26 ezer éve) a cikk eredményei alapján. A kép ennek az időszaknak egy július eleji állapotát ábrázolja. A gyep fajgazdagságát olyan fajok adják, amelyek ma a tájban előfordulnak és genetikai vagy hidegtűrési vizsgálat alapján előfordulhattak a jégkorszak leghidegebb időszakában is (balról jobbra: kunkorgó árvalányhaj, mezei üröm, magyar szegfű, jajrózsa, pusztai meténg, borzas peremizs, karcsú fényperje, pusztai árvalányhaj, törpemandula, csomós harangvirág, kardos peremizs, zászlós csűdfű, macskafarkú veronika, bárányüröm, gumós macskahere, hegyi here, sárga len, vékony csenkesz, pusztai kutyatej, ligeti zsálya, heverő seprőfű, csipkés gyöngyvessző). (Zsoldos Márton illusztrációja)
24 óra - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Nógrád Megyei Hírlap - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Petőfi Népe - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Vasárnap Reggel - Voltak túlélői a jégkorszaknak a Kárpát-medencében - 2023-09-23 (14.oldal)
Új Néplap - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? Mégsem volt olyan kietlen a jégkorszaki Kárpát-medence, nyáron virágpompás legelők lehettek - 2023.09.23. (11. oldal)
A félévenként megjelenő prémium magazin országunk természeti értékeit mutatja be elismert természetvédelmi szakértők és kiemelkedő természetfotósok munkáin keresztül, valamint a természethez kapcsolódó jelenségek tárházába nyújt betekintést természettudósok és egyéb tudományterületek szakértőinek kalauzolásával. A lap 360 fokban járja körül a természet világát, és szakmai körültekintéssel foglalkozik olyan témákkal, melyek érdekelhetik mindazokat, akik számára fontos, hogy minél többet tudjanak és tehessenek a minket körülvevő természetért.
A legújabb szám Természettudomány fejezetében többek között az ÖK munkatársai számolnak be a biológiai invázió kutatására alakult új tudásközpont szerepéről hazai inváziós példákon keresztül: „Új tudásközpont alakult a biológiai invázió kutatására – Szigeti Viktor, Mázsa Katalin (Ökológiai Kutatóközpont)”.
Idén 21. alkalommal adta kivételes tehetségű hazai kutatónőknek az akadémikusokból álló zsűri a „L’Oréal – UNESCO A Nőkért és a Tudományért” elismerését. A díjjal az alapítók minél több tehetséges, sikeres nőt szeretnének elismerni és támogatni, segítve ezzel is pályafutásukat, kutatásaikat.
Az idei év egyik díjazottja Valkó Orsolya, az Ökológiai Kutatóközpont, Ökológiai és Botanikai Intézet ’Lendület’ Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoportjának vezetője. A kutatónő már 2014-ben is elnyerte ezt a rangos díjat, akkor még a fiatal kutatói kategóriában. Az idei évben a szenior kutatók díját kapta meg.
A díjazott kutató vizsgálatainak célja, hogy a magok ökológiai rendszerekben betöltött szerepének megismerésével megoldásokat találjon a gyepi ökoszisztémák biodiverzitásának és működésének hosszú távú fenntartására. A gyepek a Föld szárazföldi területeinek közel 40%-át borító, sokszor kiemelten fajgazdag és változatos közösségek, amelyekhez mintegy 250 millió ember mindennapi élete és megélhetése kötődik. A gyepi növényközösségekben a magok egyszerre biztosítják a fajok terjedését, megtelepedését és hosszú távú fennmaradását. Vizsgálatai eredményei egyaránt alkalmazhatóak a természetes élőhelyek biodiverzitásának fenntartásában és a degradált élőhelyek restaurációjában is. Az elmúlt időszakban kutatócsoportjával európai és közép-ázsiai gyepekben kutatták a vegetációdinamikai folyamatokat, nagy ismétlésszámú terepi kísérletekben és táji léptékű restaurációs projektekben. Emellett csíráztatásos kísérletekkel vizsgálták a terepen tapasztalt vegetációs mintázatok magökológiai hátterét. Növényi jelleg-alapú elemzéseik lehetővé tették az eredményeik adaptációját más élőhelytípusok és régiók esetében.
2023-ban három kutató hölgy kapta meg a rangos elismerést, Valkó Orsolya mellett Hirsch Edit vegyészmérnök és Zobor Annamária Ditta egyetemi docens.
Hazai tigrisszúnyogokban még nem mutatták ki a nyugat-nílusi láz vírusát, és nem zárnak ki területeket a véradásból. Egy hír mégis kisebbfajta pánikot okozott.
„A tigrisszúnyog terjed hazánkban, a nyugat-nílusi láz kórokozója is jelen van, de a két tény között nincs feltétlenül összefüggés. A vírus jól ismert hazai terjesztője a nálunk őshonos dalos szúnyog, ami már többször beigazolódott a befogott példányok genetikai szűrése alapján. Ezzel szemben a magyarországi tigrisszúnyog populációkban még nem sikerült kimutatni ilyen fertőzést, így félrevezető az inváziós faj kapcsán járványveszélyt kiáltani”
– tisztázza a napokban kialakult helyzetet a 24.hu kérdésére Dr. Garamszegi László Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) főigazgatója.
KlubRádió - A lényeg - krónika délben - 2023.08.30. 12:09:44 - A szúnyogok által terjesztett nyugat-nílusi láz magyarországi megjelenése miatt a szúnyogcsípések megelőzésére és a szúnyogok elleni védekezésre kéri a lakosságot a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ
Magyar Nemzet Hétvégi Magazin melléklet - Potenciális veszély VÉRADÁS – Milyen kockázatot hordoz a tigrisszúnyog? - 2023-09-09
Népszava - Tigrisszúnyogok Budapesten és Szegeden (1,4. oldal) - 2023.08.28.
Kossuth Rádió - Jó reggelt, Magyarország! - 2023.08.31. 08:26:02 Tévhitnek bizonyult az, hogy a tigrisszúnyog jelenléte miatt egyes területekről nem fogad véradókat az Országos Vérellátó Szolgálat
Tévesen jelent meg az a hír az elmúlt napokban, miszerint a 16, és 22. kerületben, valamit Szegeden nem lehet vért adni az ázsiai tigrisszúnyog jelenléte miatt, közölte az Országos Vérellátó Szolgálat főigazgató-helyettese az ATV megkeresésére. Nagy Sándor tisztázta, hogy aki ezekről a területekről érkezik, egy plusz kérdést kap azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt 30 napban megcsípte-e a különös kinézetű állt. Önmagában a tigrisszúnyog jelenléte nem befolyásolja a véradást – – jelentette ki.
Ugyanakkor lehet, hogy teljesen mindegy, hol jelent meg a tigrisszúnyog, ugyanis Kurucz Kornélia, a Virológiai Nemzeti Laboratórium egyetemi adjunktusa elmondta az ATV-nek, hogy az Ökológiai Kutatóközponttal, illetve az Állatorvostudományi Egyetemmel közösen monitorozzák a szúnyogok a fertőzöttségét, és ez idáig az ázsiai tigrisszúnyogban itthon nem mutatták ki nyugat nílusi láz vírusát, kizárólag a dalos szúnyog, vagyis más néven közönséges szúnyog egyedeiben.
Az elmúlt évtizedek során az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaság és az agrárökoszisztémák leromlása jelentősen hozzájárultak a biológiai sokféleség csökkenéséhez. A mezőgazdasági területek biológiai sokféleségének drasztikus csökkenése veszélyezteti a kapcsolódó ökoszisztéma-szolgáltatásokat is, mint például a kártevő rovarok természetes ellenségek általi szabályozását. Ez az almára, a világ egyik legintenzívebben termesztett gyümölcstermő növényére is igaz. A növekvő kereslet és a piac által támasztott minőségi követelmények (pl. növényvédőszer-maradékoktól mentes, piacképes gyümölcsök) miatt a termelőknek környezetbarát termelési stratégiákat kell alkalmazniuk a negatív környezeti hatások minimalizálása mellett.
Ilyen stratégiának számít a természetvédelmi biológiai védekezés. Egyrészt változatos élőhelyek biztosításával próbálja ellensúlyozni az intenzív növénytermesztéssel járó élőhelyvesztést és zavarást, másrészt a kezelés intenzitásának csökkentésével segíti a természetes ellenségeket, hozzájárulva a kártevők hatékony szabályozásához. Ez azonban egy meglehetősen összetett stratégia, mivel különböző intézkedéseket foglal magában, melyek hatásai ellentmondásosak.
A Bécsi Agrártudományi Egyetem (BOKU) és az Ökológiai Kutatóközpont kutatói a környezetbarát termelési stratégiák kártevő rovarokra, azok természetes ellenségeire valamint biológiai védekezésre és gyümölcsminőségre gyakorolt hatásait vizsgálták. A kapott eredményeiket a Science of the Total Environment című nemzetközi folyóiratban tették közzé. A kutatók a természetvédelmi biológiai védekezés almaültetvényeken belüli hatékonyságának tisztázására világszerte 54 tanulmány adatait elemezték. A leggyakoribb kezeléséseknek a virágforrások és talajtakarók (aromás növények) alkalmazása, valamint a gyümölcsösök általános extenzifikációja (környezeti javakkal való kiegyensúlyozottabb gazdálkodás) bizonyult.
A talajtakarás alkalmazása növelte leginkább a természetes ellenségek, különösen a ragadozó ízeltlábúak számát, mindamellett, hogy a kártevő rovarok egyedsűrűségét is csökkentette. Ebben a hatásban számos mechanizmus és köztük elsősorban az aromás növények taszító, illetve csalogató hatása játszhat szerepet. A különböző vegyületeik eltaszítják a kártevőket a gazdanövénytől, vagy odacsalogatják a természetes ellenségeket, ezáltal is csökkentve a növényfogyasztó rovarok számát. Hasonlóképpen, a virágzó növények növelték a természetes ellenségek, különösen a parazitoidok (olyan rovarok, amelyek lárvái a gazdaszervezetet parazitálják, mint például a fürkészdarazsak) számát, ami az általuk biztosított alternatív táplálékforrásoknak (virágpor és a nektár) tulajdonítható. Ezzel szemben az almaültetvények kezelésének extenzifikálása (pl. vegyszermentes kezelés) nem mutatott jelentős hatást a kártevő rovarok vagy természetes ellenségeik egyedszámára. Ez volt az egyetlen olyan intézkedés, amely hozzájárult a gyümölcsminőség romlásához.
Üvegszárnyú almafalepke (Synanthedon myopaeformis), az almaültetvények kártevője (Korányi Dávid)
Christine Judt, a tanulmány első szerzője arra a következtetésre jutott, hogy „több virágforrás és talajtakarás biztosítása egy megvalósítható alternatíva a növényvédőszer-használat csökkentésére az almaültetvényekben, a gyümölcsminőség megőrzése mellett”. „Ezen módszerek népszerűsítése és más egynyári és évelő növénytermesztési rendszerekben való alkalmazása a szakpolitikai célok elérése érdekében (például a biológiai sokféleség csökkenésének megállítása a növényvédőszer-használat radikális csökkentése mellett) létfontosságú lépés a környezeti fenntarthatóság felé” – teszi hozzá Batáry Péter, a tanulmány társszerzője.
Zöld hamvaspók (Nigma walckenaeri) akcióban (Christine Judt)
A városiasodás jelentős szerepet játszik az élővilág sokféleségének csökkenésében. Miközben a beporzó rovarokat (észak-amerikai és nyugat-európai példák alapján) akár segíthetjük is a városokban táplálkozó- és fészkelőhelyeket biztosítva a zöldterületek megfelelő fenntartásával. A természetvédelem és a lakosok számára is egyszerre elfogadható megoldások megtalálása nem is olyan egyszerű a sűrűn lakott, erősen beépített, folyton változó városi környezetben. Pedig egyre több tanulmány mutatja ki, hogy a természetközelség pozitívan hat az emberek lelki egészségére. A közterületeken számos lehetőség van a beporzók segítésére, beleértve a már meglévő zöldterületek (parkok, útszélek) ritkább kaszálását, virágsávok vetését és méhhotelek telepítését. Azonban Kelet-Európában a beporzókat segítő beavatkozások mindeddig ritkák, az ökológiai és társadalmi hatásaik feltáratlanok voltak. Az Ökológiai Kutatóközpont (Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport) és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatói 2021 óta követik nyomon (monitorozzák) a hazai méhlegelőket. Jelen vizsgálat célja három magyarországi esettanulmány keretében (Budapesten és Veszprémben) a ritka kaszálás és az egyéves virágsávok vetésének a virágokra és beporzókra gyakorolt hatásának vizsgálata volt. Ritkán kaszált vagy vetett (méhlegelők) és gyakran kaszált (kontroll területek) útszéleket, parkokat hasonlítottak össze egy egyszerű, megfigyelésen alapuló, a városi környezetben élő beporzó rovarokra adaptált mintavételi módszerrel. Mindkét, a beporzók segítését célzó beavatkozás esetében pozitív, de a 2022-es súlyos aszály és egyes kezelési hibák miatt viszonylag csekély hatás volt kimutatható. A ritkán kaszált területeken magasabb és zöldebb növényzetet, több virágot és beporzót figyeltek meg a gyakran kaszált zöldterületekhez képest. A vetett virágfoltok csak a szezon második felében biztosítottak táplálékforrásokat és segítették a beporzókat, míg tavasszal és kora nyáron alig látogatták a beporzók a területeket, mert azokon tavasszal még a minden évben újraszántott és vetett, virágokat nem tartalmazó magággyal vagy csíranövényekkel találkozhattak. Bár a kétféle beavatkozás összeségében pozitív hatást ért el, és egy éven belül akár kiegészíthetik egymást, bőven van lehetőség a beporzókat segítő beavatkozások fejlesztésére és feltáró kutatásokra is. Az éghajlati és környezeti változásokkal szemben ellenálló városi ökoszisztémák, jelen esetben a fenntartható méhlegelők kialakítása érdekében, a kutatók az őshonos és nagyobb arányban évelő növényfajokat tartalmazó magkeverékek használatát javasolják. Jó megoldás lehet az évekig fennmaradó, minél kevesebb talajbolygatással járó, vadvirágos keverékkel való felülvetést és a ritka, vagy még inkább mozaikos kaszálást kombináló beavatkozások alkalmazása. A vadvirágok vetése, a beporzók segítése, valamint ezen beavatkozások akár tudományos akár lakossági tanulmányozása és nyomonkövetése (monitoring, citizen-science) a városi élővilág sokféleségét és egyben az emberi jólétet is növelheti. Míg a lakosság tájékoztatása és a programokba való mélyebb bevonása elősegítheti ezen beavatkozások hosszabb távú fennmaradását. A vizsgálat során gyűjtött adatok felhasználásával a döntéshozók a kutatókkal karöltve a városi zöldterületek fenntartható és élővilágot támogató kezelésének megtervezésén fognak dolgoznak a következő években is.
A Sződrákosi-patakot ért szennyezés okozta lehetséges közvetlen károkat
a Kutatóközpont fenntartásában működő Nemzeti Botanikus Kert saját
hatáskörben megelőzte, a közvetett – leginkább időszaki vízhiány okozta
– esetleges károk megelőzése érdekében pedig az érintett vízügyi és
katasztrófavédelmi szervezetekkel együttműködésben jelenleg is zajlik a
víz utánpótlása. Örömmel jelezzük, hogy mind a lótuszok mind a teljes
élőnövény-gyűjtemény él és virul.
A havaria esemény vonatkozásában Intézményünknek jelenleg nincs további
közlendője. Kérjük, hogy az üggyel kapcsolatban az érdeklődők
forduljanak a közvetlenül érintett intézményekhez és hatóságokhoz.
Fókuszban a lótusz címmel az indiai lótuszt bemutató, tematikus napot tart szombaton a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert.
A botanikus kert nagytavába három éve, a gyűjtemény gazdagításának és az esztétikum emelésének céljával telepítettek indiai lótuszt. A kedvező környezeti adottságok – különösen a jó megvilágítottság és a mély, tápanyagdús iszapréteg – révén mára burjánzó állomány idén ismét tömegesen virágzik, ehhez kapcsolódik a Fókuszban a lótusz tematikus nap – közölte a Nemzeti Botanikus Kert hétfőn az MTI-vel.
A magyarok nemcsak a focit szeretik, hanem a szép zöld gyepet is. A klímaváltozás nem segíti a divatos angol gyepek fenntartását, mivel az roppant vízigényes. Vízből viszont egyre kevesebb van. Így aztán kérdéses, hogy lesz-e pázsit pár év múlva a magyar kertekben.
Mind a házi kertekben, mind pedig a közintézményeknél inkább szárazságtűrő cserjéket, fákat, évelő növényeket kell telepíteni teljesebb ökológiai egységért. A kisebb gyepfelülettel kombinált egyéb növények telepítésével elkerülhető a vízpazarlás, hiszen kevesebb locsolásra van szükség…
…Az új növényfajok hazai telepítésével csökkenthetők az éghajlatváltozás okozta természeti veszteségek. A Vácrátóti Arborétum kastélykertjében kétszáz éve zajlanak a honosítási kísérletek – mondja Lunk Gergely, a Nemzeti Botanikus Kert kertészmérnöke. A szakemberek azt vizsgálják, hogy mely növényfajok telepíthetők és tarthatók meg a Kárpát-medence kontinentális viszonyai között. A kiskertekben is többféle cserje- és fafajtát kell kipróbálni, olyanokat, amelyek nemcsak a magas UV-sugárzású, de a csapadékos nyarakat is elviselik, tekintve, hogy az eső mennyisége is egyre szélsőségesebb Magyarországon. Volt már háromszáz millimétert és 1100 milliméter csapadékot hozó év is. Az elmúlt év szárazsága a Vácrátóti Arborétumot is komoly kihívások elé állította, még az öntözés is kevés volt.
A tudományos világ egyik legelismertebb folyóirata, a Nature, nemrégiben közölt egy magyar közreműködéssel készült tanulmányt, amely rávilágít az édesvízi ökoszisztémák rendkívüli érzékenységére, az emberi behatások biológiai sokféleségre gyakorolt hosszú távú negatív következményeire.
A tanulmány fő szerzői, Prof. Dr. Peter Haase, a frankfurti Senckenberg Kutatóintézet és Természettudományi Múzeum munkatársa és Dr. Ellen A. R. Welti, az amerikai Smithsonian Conservation Ecology Center munkatársa, egy nagy nemzetközi kutatócsoporttal közösen elemezték az édesvízi gerinctelen közösségekben bekövetkező változásokat 1968 és 2020 között. A 22 európai országból származó, 1816 mintasorozatból és 26 668 mintából álló, 2668 taxon mintegy hétszázezer egyedét tartalmazó átfogó adatsor összeállításában és elemzésében magyar kutatók is részt vettek, Dr. Várbíró Gábor, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetéből és Dr. Csabai Zoltán, a Pécsi Tudományegyetem részéről.
A kutatócsoport 714,698 megfigyelést végzett, amelynek során 2,648 fajból 26,668 mintát elemeztek. Dr. Várbíró Gábor, a kutatócsoport egyik magyar tagja
Az édesvízi ökoszisztémák fontossága a globális biodiverzitás szempontjából kiemelkedő. Ezek a víztestek számos növény- és állatfajnak adnak otthont, és kulcsfontosságú szerepet játszanak a táplálékláncok fenntartásában és az ökológiai egyensúly megőrzésében. Az éghajlatváltozás, az inváziós fajok terjedése, az emberi tevékenységek során bekerülő szennyező anyagok fokozódó jelenléte, vagy az élőhelyátalakítás és a városiasodás mind olyan tényezők, amelyek együttesen hátráltatják az édesvízi ökoszisztémák biodiverzitásának fenntartását és a felszíni vizeink állapotának javulását.
Bár az elmúlt évtizedekben számos erőfeszítés történt az édesvízi ökoszisztémák védelmére és helyreállítására, az új tanulmány rávilágít arra, hogy további kihívások állnak ezen életközösségek előtt. Az EU Vízkeretirányelv bevezetése, a hatékonyabb szennyvízkezelés, a hidromorfológiai terhelések csökkentése, és más hasonló kezdeményezések pozitív változásokat hoztak az édesvizek állapotában a 2010-es évek előtt, azt követően azonban a javulás jelentősen lelassult, napjainkra, a további intézkedések ellenére, gyakorlatilag megállt. A kutatók úgy vélik, az eddigi lépések önmagukban nem elégségesek a fenntartható jövő biztosításához. Míg az 1990-es és 2000-es években tapasztalt javulás a vízminőség javításának és a helyreállítási erőfeszítések sikerének tulajdonítható, a 2010-es évektől megfigyelt lassulás a napjainkban történő intézkedések csökkenő hatékonyságára utal. Mivel a terhelések száma világszerte növekszik és hatásuk fokozódik, a korábbi jogszabályban előírt intézkedésekből eredő javulások hatásfoka egyre kisebb, emiatt az édesvízi rendszerek sok helyen továbbra is leromlott állapotban vannak. Az éghajlatváltozás, az invazív fajok és az új szennyező anyagok által jelentett tartós és újonnan megjelenő veszélyek miatt a tanulmány azonnali és fokozott összefogást sürget az édesvízi biológiai sokféleség helyreállítását célzó stratégiák létrehozására.
Egy lehetséges magyarázat a lassulásra az lehetne, hogy a biológiai helyreállás elérte a maximumát, de ez gyorsan cáfolható, hiszen Európa és benne Magyarország folyói továbbra sem érik el az EU Vízkeretirányelvében felvázolt „jó ökológiai állapotot”. Valószínűbb magyarázat az, hogy a helyreállítások lendülete kifogyóban van, mert a korábbi beavatkozásokból származó előnyök kimerültek, vagy mert új stresszorok lépnek fel, vagy a meglévők felerősödnek (például új típusú szennyezőanyagok megjelenése, esetleg a változó éghajlat hatása). Ezek a tényezők lassíthatják és potenciálisan visszafordíthatják a biológiai sokféleség növekedését. E hipotézissel összhangban a kutatók kimutatták, hogy a javulás, a biológiai sokféleség helyreállása kisebb mértékű volt a gyorsabban melegedő éghajlatú területek folyóiban, a nagyvárosi és mezőgazdasági területeken áthaladó és a keresztgátak alatti folyó szakaszokon. Azonban a pontos okok megállapításához további munkára lesz szükség.
Az édesvízi ökoszisztémák biológiai sokfélesége 22 európai országban jelentősen nőtt az 1968 és 2020 közötti időszakban – azonban ez a tendencia a 2010-es évek óta stagnál
Dr. Várbíró Gábor megjegyzi: „Eredményeink komoly figyelmeztetést jelentenek az európai édesvízi ökoszisztémák egészségi állapotával kapcsolatban. A helyreállítási folyamatok lassulása a meglévő javító intézkedések átfogó újraértékelését és új, alkalmazkodó stratégiák bevezetését követeli meg. Az idő sürget, és gyorsan kell cselekednünk, hogy megvédjük ezeket az ökoszisztémákat.”
A tanulmány hangsúlyozza, hogy az édesvízi ökoszisztémák hosszú távú életképességének biztosítása érdekében konszenzusra van szükség, amely a politikai döntéshozókat, a tudósokat és a civil közösségeket egyaránt bevonja. Mivel Európa és a világ egyre összetettebb környezeti kihívásokkal néz szembe, az együttműködésen alapuló és azonnali intézkedések elengedhetetlenek ahhoz, hogy megfordítsuk az édesvízi biológiai sokféleség helyreállításának stagnáló tendenciáját.
A tanulmány eredményei épp akkor jelennek meg, amikor az Európai Unió készül új 2030-as Biodiverzitási Stratégiáját bevezetni, melynek célja a biodiverzitás csökkenésének megállítása és a károsodott ökoszisztémák helyreállítása. A stratégia kulcsfontosságú része lesz az EU Zöld Megállapodásának, melynek célja, hogy 2050-re Európát klímasemlegessé tegye.
„Reméljük, hogy kutatásunk értékes információkkal szolgál majd a politikai döntéshozók számára az új, 2030-ig szóló biodiverzitási stratégia kidolgozása során. Nagyra törő célokra és konkrét intézkedésekre van szükségünk ahhoz, hogy megvédjük édesvízi ökoszisztémáinkat, és biztosítsuk, hogy azok továbbra is létfontosságú szolgáltatásokat nyújtsanak az emberek és a természet számára.” – mondta Várbíró Gábor.
Abonyi András a Pannon Egyetem volt mesterszakos és Kémiai és Környezettudományi Doktori Iskola PhD hallgatója Lendület projektet nyert idén. András tanulmányai és kutatásai alatt jobbára lebegő éltmódú algák összetételével foglalkozott, több évet élt és dolgozott Franciaországban, valamint Ausztriában. Jelenleg az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, valamint a WasserCluster Lunz kutatója. A Lendület projekthez vezető útról, a Pannon Egyetemen szerzett emlékeiről, valamint a fenntarthatóságról kérdezte Tudósné Ódor Eszter.
Mindig tudtad, hogy a tudományos pálya a neked való terület? Kutató szerettél volna lenni?
Amikor jelentkeztem a Pannon Egyetemre a Környezettudományi alapszakra, akkor nem is sejtettem, hogy ez a szak kutatásorientált. Vártam, hogy a képzés során egy átfogó természettudományos képet kapunk, én ezért az átfogó képért jöttem Szolnokról Veszprémbe. Leegyszerűsítve kaptunk egy erős kémiai, matematikai, fizikai kémiai alapot, egy ökológiai keretrendszert és ezekkel az alapokkal mindenki megpróbált elindulni abba az az irányba, amibe szeretett volna. Ez az akkori tanszéki rendszernek és futó kutatási irányoknak megfelelően nagyon leegyszerűsítve a föld-víz-levegő témakörök voltak.
Hol kezdődött el, mikor kezdett érdekelni a kutatói pálya?
Alföldiként hoztam magammal egy erős gyerekkori kötődést a Tisza-menti holtmedrekhez. Azzal kezdődött a kutatói pályafutásom, hogy vizsgálhattam a szolnoki Alcsi-Holt-Tiszát. Ehhez minden támogatást megkaptam a mesterképzés során Padisák professzor asszonytól (Prof. Dr. Padisák Judit – a szerk.), valamint a Limnológia Tanszék munkatársaitól egyaránt. Még ekkor sem tudtam, hogy én kutató leszek. A környezettudományi mesterképzés utolsó két éve már jobbára csak a saját kutatási témákra fókuszált és azt éreztem, hogy folytatni szeretném. Az is motivált, hogy külföldön szerettem volna élni, a kutatás folytatásának egyetlen útja pedig a PhD képzés. Az egyik lehetőség az volt, hogy a Pannon Egyetem Kémiai és Környezettudományi Doktori Iskolájában elnyert helyen folytatom a képzést, a másik – megint csak Padisák professzor asszony révén – egy nyári munka végén felajánlott állandó francia munkahely a Loire-völgyben fekvő Angers városában. A kettő között nem lehetett választani, de össze lehetett kötni. Így alakult, hogy a doktori témám végül a Loire folyó lebegő életmódú algáira – fitoplanktonra – épült. A Loire lebegő algaközösségét a monitoring munka keretei között vizsgáltam, a doktori munka keretei között pedig kutattam. Szerencsének tartom magam, hogy egy általános környezettudományi képzésből a saját érdeklődési területemen keresztül indulhattam el. Attól függetlenül, hogy nem terveztem a kutató pályát, kaptam rá lehetőséget és éltem vele, aminek utólag is nagyon örülök.
Mi volt az első kutatási terület, ami nagyon megfogott?
A tavak hőmérsékleti rétegződése. Minden ott kezdődött el, amikor a limnológia tárgy keretein belül a mérsékeltövi tavak hőmérsékleti rétegződését tanultuk. Hogy végül pont ezt kezdhettem el kutatni, időt energiát nem sajnálva, nagy szerencse volt. Végeredményben ennek köszönhető, hogy kutatói irányba indultam el.
Beszéljünk a tavak hőmérsékleti rétegződéséről. Mit jelent ez pontosan?
Amikor nyáron egy természetes tóban úszunk és ledugjuk a lábunkat, érezzük, hogy az alsóbb vízréteg hidegebb. Nyáron ez a hőmérsékleti különbség egy alföldi holtág esetében akár 20 fok is lehet a vízfelszín illetve a fenék között. Ez egy alapvető információ a tóról és talán az egyik legfontosabb: jelen van-e, mikor és hogyan van jelen, milyen erősséggel van jelen. Ez alapjaiban megszabja ugyanis, hogy milyen mikroszkópikus közösségek szerveződhetnek benne, és az azokra épülő teljes vízi táplálékhálózatot.
Miért fontos a lebegő algaközösség, amivel te is jobbára foglalkozol?
Nem árt kiemelni, hogy az oxigén felét, amit belélegzünk, a lebegő életmódú algák termelik, ugyanazon fotoszintetikus folyamat során, amit a szárazföldi vegetáció is végez. Az összes tömeget tekintve természetesen ez jobbára óceáni, de azért ott lebegnek az édesvízi algák is és ha nincsenek is tudatában, értünk is dolgoznak. Ami elkezdett érdekelni, hogy ennek a lebegő algaközösségnek milyen az összetétele, a fajok mikor és miért fordulnak elő, például egy hőmérsékletileg rétegződött holtág vízoszlopában, vagy egy nagy folyó teljes hossza mentén. Ha nem olyan fajokat találunk, mint amilyeneket vártunk, akkor az miért történhetett. Leegyszerűsítve ez az ökológiai indikáció; milyen közösség van jelen, a környezetre adott válaszként.
A sokféleség ökoszisztéma működésre gyakorolt hatásával is foglalkozol. Ez mit jelent?
Ez az érem másik oldala. Ha már ott vannak a fajaink, akkor az ő összetételük hogyan befolyásolja a közösség működését, például az általuk megtermelt biomasszát, de érthetjük ez alatt akár a megtermelt oxigén mennyiségét is, amiről az előbb beszéltünk. A pozitív sokféleség – működés kapcsolat azt mondja, hogy egy sokfélébb közösség hatékonyabban működhet, a közösség tagjai például kiegészíthetik egymást. Talán nem teljesen elrugaszkodott példa a zene. Egy bizonyos zene lejátszásához megadott hangszerekre van szükség. Néhány hangszer felcserélhető, de mondjuk csak ugyan abból a hangszercsaládból. Egy bonyolult szimfónia pedig nem játszható el néhány hangszerrel. Ez az összefüggés az ökológiában nem újdonság; ugyanakkor a klímaváltozás hatásaival kapcsolatban a kérdéskör a 2000-es éveket követően futott fel. Sajnos rohamos ütemben vesztünk fajokat, ami a hatodik kihalási hullám néven jelenleg is zajlik. Ha fajokat vesztünk, akkor a közösség, de végeredményben az adott ökoszisztéma működése is veszélybe kerülhet. Visszatérve a zenei példára, ha a zenekarból elkezdjük kivenni a hangszereket, egy idő után minimum értelmezhetetlen lesz a zene, rosszabb esetben elhallgat.
Erről is szól a Lendület Program, amit megnyertél.
Igen, ez az az ökológiai összefügés, ami a Lendület projekt munkacsomagjait összefogja. Nagy folyók, valamint holtmedrek lebegő közösségeit vizsgálva. A pozitív sokféleség – működés kapcsolat magasabb rendű növényekre és tavi planktonközösségekre ismert, ugyanakkor folyóvízben alulkutatott, folyóvízi planktonközösségben egyáltalán nem kutatott. Tegyük hozzá, hogy nem azért mert nem fontos, hanem összességében a folyóvízi kutatás ennyivel le van maradva. A Duna és egyéb nagy folyók hosszútávú adatsorain keresztül szeretnénk megérteni, hogy hogyan változik ez az összefüggés az idővel, lefedve némi emberi hatást is, beleértve a felmelegedést, ami folyók esetében komplex folyamatokat indított el. Változott a vízjárás, a Duna esetében például nagyobbak az extrém magas vizek, de gyakoribbak és hosszabbak az extrém alacsony vízállások. Kérdés, hogy mi a közösségi válasz, és hogy az hogyan hat az ökoszisztéma működésére.
A Kenézy Morotva vízzel (2019), a Felső-Tisza-vidéki Újkenéz közelében. Fotó: Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Tisza-kutató Osztály.A Kenézy Morotva vízhiánnyal (2020), a Felső-Tisza-vidéki Újkenéz közelében. Fotó: Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Tisza-kutató Osztály.
Hogyan kapcsolódnak ide a holtmedrek?
A holtmedrek természetes kapcsolt rendszerei egy folyónak. Egy holtmeder életének van egy természetes lefolyása, idővel eltávolodik a folyótól, vagyis lefűződik. A lefűződés folyamatát alapjaiban leírják a meder morfológiai jellemzői, amik hatnak a hőmérsékleti rétegződésre, majd a közösségszerveződésre, amiről az előbb beszéltünk. Ezt a természetes folyamatot a 19. század közepén megszakítottuk a folyókanyarulatok mesterséges átvágásával. Egy részük ma is csatlakozik a folyóhoz, másik részük nem. A Lendület Program keretében ezt az emberi hatást is meg szeretnénk fogni, és megmutatni, hogy milyen planktonközösségek vannak most jelen, hogyan működnek, valamint milyen közösségeknek kellene lenniük és hogyan kellene, hogy működjenek. A Lendület projekt további kutatási iránya, hogy a folyó-holtmeder fizikai kapcsolatnak van egy dinamikája a hidrológia függvényében. Ez a kapcsolat hatással van a közösségek sokféleségére, és arra a közösségi válaszra, amit például a megváltozó környezeti viszonyokra adnak. Ez jóval bonyolultabb, de kísérletes körülmények között mégis megpróbáljuk megfogni.
Melyik része a munkádnak az, amit szívesebben csinálsz?
Nem tudnék kiemelni kedvenc részt. A mesterképzésem alatt a holtágakhoz saját motivációból mentem, mintákat gyűjtöttem, terepen voltam, a mintákat feldolgoztam, vagyis mikroszkóp előtt ültem. Utána a francia cégnél szinte kizárólag csak mikroszkóp előtt dolgoztam, munka után a kapott adatokat a doktori képzésemhez felhasználtam.
Terepmunka nem is volt Franciaországban?
Terepmunka nem. Utána MTA posztdoktori ösztöndíjjal Budapestre kerültem és a Duna hosszú távú adatain dolgozhattam, ami szintén számítógép mögötti adatelemzéssel telt. Jelenleg Ausztriában ülök (Lunz am See, Alsó-Ausztria – a szerk.), itt többször is voltam, előbb adatsorokat elemezni, majd egy új tématerülethez bekapcsolódva kísérletes ökológiával foglalkoztam. A laborkísérletes munka számomra sokkal frusztrálóbb, de szerencse, hogy ebben is volt részem. Szintúgy, kültéri kísérletes rendszerekkel, úgynevezett mezokozmoszokkal is dolgozhattam az elmúlt években. A Lendület projekt az összes korábbi tapasztalatomra épít, a holtmedrektől a folyóvízig, az adatelemzéstől a kísérletes rendszerekig. Azt is mondhatnám, hogy ebben a projektben minden korábbi munkám és tapasztalatom értelmet nyer.
A Pannon Egyetemen indított el ezen az úton. Milyen emlékeid vannak az itt töltött évekről?
Összességében nagyon emlékezetes. Balatonalmádiban voltam kollégista, a Balaton-élmény alföldiként nekem meghatározó volt. Illetve egészen korán elkezdtem a Limnológia Tanszéken dolgozni és az az érzés, hogy megkaptam minden lehetőséget, hogy abba a kutatási irányba mozduljak el, ami engem érdekel, önmagában is egy nagyon pozitív érzés. Kiváló oktatóink voltak, képzettek és felkészültek, mind a föld-víz-levegő területeket érintően. Az egyetlen negatív dolog, ami eszembe jut, az a folyamatos ráébredés a közvetlen és közvetett negatív emberi hatásokra. Persze – így utólag gondolkodva – ez szándékosan és érthető módon is a képzés része lehetett.
Említetted a negatív emberi hatásokat. Mit gondolsz a globális éghajlatváltozásról?
Ha valaki környezettudományi, ökológiai témában kutat, nem kerülheti meg azokat a problémákat amiket az éghajlatváltozás okoz a vizsgált rendszerekben. A globális klímaváltozás mindenkit érint, de a legtöbb ember az információs stresszözönre talán nincsen felkészülve. Ugyanakkor a felmelegedés, árvizek, a szélsőséges száraz időszakok majd az özönvízszerű esők egyre erősebben jelen vannak a sajtóban és a közbeszédben. Engem mint a probléma árnyoldalaival foglakozó kutatót ez nem lep meg, de aki nem foglalkozik ilyen területtel, azt nagyon erősen megérintheti. Azt gondolom, hogy két kommunikációs formára is szükség van. Egyrészt a lassan és fokozatosan adagolt valóságra, másrészt hogy konkrétan és erősen fogalmazzuk meg, hogy mi zajlik, máskülönben biztosan nem lesz érdemi és megnyugtató változás.
Tudunk még ezen a helyzeten segíteni?
Alföldiként ki szeretném emelni a Tisza és árterei, valamint a holtmedrek szerepét. A végrehajtott folyószabályozás nagyban felelős az Alföld szárazodásáért. A folyó egyre mélyebbre ássa magát, a gátakon kívüli mentett oldal egyre jobban szárazodik, így a globális felmelegedésre adott hőmérsékleti választ is kedvezőtlenül befolyásolja. Ez túlmutat a Lendület projekten, s bár nem szakterületem, de talán nem vállalok nagy kockázatot akkor, ha úgy vélem, hogy a vízvisszatartás és az egykori mélyárterek jobb és természetközelibb kihasználása egy kulcs a helyzet rendezésére.
Mit tehetünk?
Kifejezetten fontos lenne a holtmedreknek az élő Tiszával való kapcsolatát, nemcsak a hullámtéren, hanem a mentett oldalon is fenntartani, illetve kialakítani. Kijelenthetjük, hogy a 2022-es év az Alföld kiszáradásáról szólt volna, ha nincs Európában háború. Az a tiszadobi holtmeder például, amit 2007-ben vizsgáltunk, 2022-ben 2 méteres vízhiánytól szenvedett. A vízvisszatartásra van természetes rendszer, azok a holtmedrek, amik a folyó természetes működési részét képezik. Ehhez kapcsolódóan már remélhetően a Lendület projektnek is lesznek adatai: például milyen vízmozgás szükséges ahhoz, hogy elkerüljük az algavirágzásokat, ami például már közvetlenül és hátrányosan érinti valamennyi vízhasználati típust, legyen az szabadidő, mezőgazdálkodás, vagy tartalék ivóvíz.
Mi az, amit rosszul csináltunk, és mi az ami még visszafordítható?
A klímaváltozás nyomást gyakorol a tudományterületekre, valamint azok kooperációs hajlandóságára. Az Alföld kapcsán is sürgős együttműködésre van szükség a szakterületek, így az agrárium, a vízkormányzás, a környezet és természetvédelem, valamint az ökológia között. Ezen a kooperáción biztosan van mit fejleszteni, és szükség is lesz rá, ha a fentebb említett negatív folyamatokat vissza akarjuk fordítani.
A Lendület Projekt többi induló pályázatait megnézted? Volt akié megfogott?
Igen, kiemelném Ördögné Kolbert Zsuzsanna és Toldy Andrea nyertes pályázatait, ugyanis ők is Fiatal Kutatók Akadémiájának (FKA) aktív tagjai. Zsuzsanna növények szárazságtűrésével foglalkozik a Szegedi Tudományegyetemen, Andrea pedig funkcionális polimereket kutat a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az FKA tagjai kutatásuk mellett aktívan képviselik a hazai fiatal kutatók érdekeit és próbálnak segíteni, ahol lehet.
Tudnál erre példát mondani?
Elsőre a Bolyai és az NKFIH_PD mentorprogramok jutnak eszembe, ennek éppen Zsuzsanna az egyik főszervezője, de az FKA első tagjainak (összesen 60 tag évente 12 új tag révén cserélődik – a szerk.) az érdeme például az is, hogy mostanra minden hazai pályázati rendszer beépítette a gyermekek után járó kettő év korkedvezményt, míg pályázni lehet. Valamint kiemelném az „A fiatalok helyzete az akadémiai pályán” című új kiadványt, ami az FKA 2021-ben készült fiatal kutatói felmérésének eredményeit foglalja össze. A fenntarthatóságot az FKA is folyamatosan felszínen tartja.
A lítiumra szüksége van az emberi szervezetnek, kérdés azonban, hogy milyen biológiai hatása lesz, ha az akkumulátorgyárak révén nagyságrendekkel emelkedik majd a koncentrációja a magyarországi vizekben. A hazai vizek lítiumtartalmát vizsgálták az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének kutatói. A kutatás a tervezett magyarországi akkumulátorgyárak miatt vált igazán izgalmassá. A tanulmány a Nature egyik tudományos folyóiratában a Scientific Reportsban-ban jelent meg.
Ez a honlap sütiket használ. A sütik elfogadásával kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárul a sütik használatához. Tudjon meg többet
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. These cookies ensure basic functionalities and security features of the website, anonymously.
Cookie
Duration
Description
cookielawinfo-checkbox-analytics
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Analytics".
cookielawinfo-checkbox-functional
11 months
The cookie is set by GDPR cookie consent to record the user consent for the cookies in the category "Functional".
cookielawinfo-checkbox-necessary
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookies is used to store the user consent for the cookies in the category "Necessary".
cookielawinfo-checkbox-others
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Other.
cookielawinfo-checkbox-performance
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Performance".
viewed_cookie_policy
11 months
The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.
Functional cookies help to perform certain functionalities like sharing the content of the website on social media platforms, collect feedbacks, and other third-party features.
Performance cookies are used to understand and analyze the key performance indexes of the website which helps in delivering a better user experience for the visitors.
Analytical cookies are used to understand how visitors interact with the website. These cookies help provide information on metrics the number of visitors, bounce rate, traffic source, etc.
Advertisement cookies are used to provide visitors with relevant ads and marketing campaigns. These cookies track visitors across websites and collect information to provide customized ads.
