„A forrástól egészen a csapig vizsgálta a biztonságos csapvizet a VÍZTUDOMÁNYI ÉS VÍZBIZTONSÁGI NEMZETI LABORATÓRIUM konzorcium, amely nemrég publikálta az eredményeket. A projekt során elemezték az ivóvízbázist, a vízkezelést és az elosztóhálózatot is. Engloner Attila kutatásvezető szerint nem kell attól tartanunk, hogy rövidtávon veszélybe kerül a biztonságos ivóvíz Budapesten, de fontos a megelőzés és a tudatos vízhasználat.” – írja az üzletem.hu . A cikk további része ide kattintva olvasható.
A 24.hu készített riportot Juhász Erikával, az Ökológiai és Botanikai Intézet kutatójával:
A hódok alkotta mocsárba belépni olyan, mintha a Vízipók-Csodapók mesevilága nyílna meg három dimenzióban: nincs olyan talpalatnyi rész, ahol ne pezsegne az élet. Tápióság külterületén járunk, biológus kutatók segítenek felfedni egy olyan élőhely titkait, amiből egyre kevesebb van Magyarországon – amit az ember elrontott, azt a hódok itt néhány év alatt helyrehozták.
A ligetet alkotó fák alatt látszik, hogy a rét itt már tavacskának adja át a helyét, de az elöntés jó 90 százalékát olyan sűrűn növi be a sás, hogy könnyű elvéteni a határt. Mire az ember lenéz, mi cuppog a talpa alatt, már le is húzta a cipőjét az egyre ragadósabb iszap, másfél méterrel odébb pedig térdig áll a vízben. Megéri. Ez a pár lépés törli a budapesti reggeli csúcs rémségeit a fejünkből:
a Vízipók-Csodapók mesevilágába kerültünk élőben, három dimenzióban.
A Tápióság külterületén fekvő, vízjárta terület önmagában már létezése okán különleges. Vizesélőhely, ami kontinentális klímán az egyik legnagyobb fajgazdagságot nyújtja, miközben a klímaváltozás hatására Magyarországon is szélsebesen tűnnek el ezek a helyek. Másrészt az egészet egy hódcsaládnak köszönhetjük, ezek az ökoszisztéma-mérnökként ismert állatok hozták létre a mocsarat.
Természetvédelmi oltalom alatt álló területről lévén szó, ide nem szabad csak úgy begázolni, mi sem tehetnénk „egyedül”, csupán a magunk örömére. Két biológust, Juhász Erikát, az Ökológiai Kutatóközpont fiatal kutatóját és Dr. Vági Balázst, a Debreceni Egyetem tudományos munkatársát kísértük el egy úgynevezett herpetológiai felmérésre. Erika a hódok, Balázs a kétéltűek szakértője, a herpetológia pedig a kétéltűekkel és hüllőkkel foglalkozó tudományág hivatalos megnevezése.
Habár a hazánkban megjelent ázsiai tigrisszúnyogot cikkek tucatjai állítják be „halálos veszélyt” jelentő kórokozók hordozójának, a kutatók a vizsgált példányok egyikében sem találták meg egyelőre a nyugat-nílusi lázat terjesztő kórokozót. Garamszegi László Zsolt biológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója, a Szúnyogmonitor program vezető kutatója portálunknak ugyanakkor arról is beszélt, hogy idén már januárban kaptak bejelentést inváziós szúnyogok feltűnéséről.
– 2019 óta működik a szunyogmonitor.hu oldal. A beérkezett adatok, illetve a helyszíni vizsgálatok alapján tudnak-e előrejelzést adni az inváziós szúnyogfajok hazai elterjedésével kapcsolatban? – Arról talán már sokan hallottak, hogy a hazánkban élő félszáz őshonos szúnyogfaj mellett mintegy tíz évvel ezelőtt három inváziós faj is megjelent az országban. Ezek az ázsiai tigrisszúnyog, a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog. A Szúnyogmonitor programban, a lakosság által beküldött fotók és minták segítségével nyomon tudjuk követni, hogy az ország melyik részén alakulnak ki stabil populációk. Ez önmagában persze nem elég, ezért igyekszünk minél több helyről példányokat begyűjteni, és genetikai módszerekkel szűrni a különböző kórokozókra. A három faj elterjedési mintázata különböző, nem szabad őket „egy kalap alá venni”. A program célja az is, hogy a kutatók meghatározzák, mik a legfontosabb környezeti igényei e rovaroknak, s ezek ismeretében azt is meg tudják mondani, hogy az ország mely területein melyik faj megjelenése várható.
– Hogyan ismerjük fel?
– A tigrisszúnyogot viszonylag könnyen el lehet különíteni a többi csípőszúnyogtól, ugyanis ez a faj igen kontrasztos színezetű: testét és lábait egyaránt fekete alapon hófehér vagy ezüst pikkelyekből álló foltok, csíkok szegélyezik. Mivel a hazai lakosság immunológiailag nincs felkészülve a tigrisszúnyog csípésére, előfordul, hogy a csípés helyén hevesebb immunreakció indul be, a szokásosnál jobban begyullad a bőrfelület. Ez azonban nem jelenti azt, hogy „fertőzött” szúnyogról van szó.
– Tulajdonképpen készítettek egy szúnyog-előrejelzési térképet?
– Igen, nemrég elkészült az egész országot lefedő térképünk. Ezen nagyon jól látszik, hogy a délnyugati területen a tigrisszúnyog határozottan jelen van, az északkeleti országrészben viszont kicsi a felbukkanásának valószínűsége az ott uralkodó, számukra kevésbé ideális környezeti tényezők miatt. A másik két faj elterjedése szempontjából viszont nem lehet ilyen tájegységeket elkülöníteni az előfordulási gyakoriságuk kapcsán. Ennek a szórtabb megjelenésnek az lehet az oka, hogy a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog állományai még terjedőben vannak, az éves elterjedési mintázatok még drasztikusabban változnak. Ráadásul úgy néz ki, hogy a két faj verseng is egymással, mert amíg öt évvel ezelőtt a japán bozótszúnyogról érkezett több bejelentés, mostanában a koreai szúnyogból van több. Saját terepi vizsgálataink azt mutatják, hogy a csapdázási helyeken vagy az egyik fajt fogjuk meg, vagy a másikat, de a kettőt együtt soha, ami arra utal, hogy kiszorítják egymást e helyeken.
Garamszegi László Zsolt: „Attól, hogy egy veszélyesnek tartott szúnyogfaj itt él velünk, még nem biztos, hogy a kórokozókat terjeszti is” Fotó: ÖK
– Miként segíti ez a térkép az ellenük folytatott küzdelmet?
– Például hasznos lehet abban, hogy a szúnyogirtással foglalkozó szervek a térképek alapján szervezzék a gyérítési programjukat. Abban is segít, hogy járványügyi megfontolásból a gyérítést ott és akkor „vessük be”, ahol és amikor tényleg probléma van, és ne az egész országot „fújjuk tele” környezetszennyező irtószerekkel.
– Számos cikk ecseteli azt, hogy igen komoly veszélyt jelentenek ezek a szúnyogok. De van-e bármilyen adat arról, hogy Magyarországon bárki meghalt volna egy tigrisszúnyog csípésének következtében? – Én nem tudok ilyen adatról. Évente több ezer inváziós egyedet fogunk be az ország számos pontjáról, majd virológiai vizsgálatokat végzünk rajtuk. Eddig még egyetlen példányban sem találtuk meg például a nyugat-nílusi láz vírusát, míg az őshonos dalos szúnyog egyedeiben többször azonosítottuk e kórokozót. Valószínűleg az utóbbi faj felelős az emberi megbetegedéssel járó hazai esetekért. Erre figyelni kell, mert például 2018-ban lezajlott egy több mint 200 embert érintő fertőzési hullám, amelyben sajnos volt néhány halállal végződő eset is. Jelen van tehát egy kórokozó, amelytől tényleg tartani kell, csak éppen azt a jelenlegi ismereteink szerint nem az inváziós, hanem az őshonos fajok terjesztik Magyarországon. Attól tehát, hogy egy veszélyesnek tartott szúnyogfaj itt él velünk, még nem biztos, hogy a kórokozókat terjeszti is. Erre a legjobb példa a maláriaszúnyog, amelynek több faja is él nálunk: A malária (mocsárláz) régen Magyarországon is közismert betegségnek számított, ugyanakkor az 50-es évekre sikerült kiirtani, s ma egyáltalán nincs maláriaveszély.
– Ha megerősödik egy új faj populációja, az növeli annak valószínűségét, hogy kórokozó-terjesztővé váljon?
– Nagyon sok lépésből áll ez a folyamat, és minden egyes pont sajátos valószínűséggel jellemezhető a kórokozó átadása szempontjából, ezeket kell összeszorozni ahhoz, hogy egy járvány kialakulásának rizikóját megbecsüljük. A nyugat-nílusi láz esetében a kórokozó elsődleges gazdái a madarak. Először tehát a szúnyognak meg kell csípniük egy fertőzött madarat, majd egy embert. Itt tehát egy olyan szúnyogra „van szükség”, amely madarat és embert is támad, s viszonylag gyakran találkozik mindkettővel. A tigrisszúnyog viszont többnyire emlősöket csíp, így csekély a valószínűsége annak, hogy éppen egy olyan példány csíp meg minket, amely korábban egy vírushordozó madárból táplálkozott.
– Ha ilyen kicsi az inváziós szúnyogok okozta kockázat, miért van szükség a folyamatos megfigyelésükre?
– Azért, mert az említett folyamatban az egyes átadási lépésekhez tartozó valószínűségek kiszámolásához adatok kellenek, ezeket pedig a mi szűrési adataink alapján tudjuk megbecsülni. Ráadásul e valószínűségek változhatnak, így egy valós idejű, a szúnyogokra, a madarakra és az emberekre egyaránt kiterjedő monitoringra van szükség. Ráadásul potenciális veszély az is, hogy az inváziós szúnyogok olyan kórokozók terjesztésében játszhatnak majd úttörő szerepet, amelyek még nincsenek „bent” Magyarországon, s amelyek terjesztésére az endemikus szúnyogfajok nem fogékonyak. Manapság turisztikai tevékenységeink során könnyen behurcolhatunk olyan kórokozókat, mint a dengue-, a chikungunya- vagy a Zika-vírus, amelyeknek potenciális terjesztői a tigrisszúnyogok. A kérdés az, hogy a behurcolt esetekből mikor indulnak el fertőzési körök az inváziós szúnyogok közvetítésével az itthoni környezetben. A valós idejű elterjedési térképek és a virológiai szűrések eredményei segítenek e folyamatok megértésében, az érzelmi alapon kialakuló pánik helyett tényleges adatokra kell támaszkodnunk egy járvány előrejelzéséhez. Ezt a kiemelt feladatot látjuk el az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium programjában is.
– Elég enyhe volt a tél, sok lesz idén a szúnyog?
– A sikeres áttelelés önmagában nem feltétlenül jelenti azt, hogy szúnyoginvázió lesz, ezt ugyanúgy szabályozza a tavaszi-nyári időszak hőmérsékleti értékeinek és a csapadék mennyiségének összjátéka is. A szúnyogok „mennyiségét” tehát nehéz előre jelezni. Az viszont érdekes, hogy a Szúnyogmonitor programban idén már januárban kaptunk bejelentést tigrisszúnyogról, míg főszezonjuk eddig a késő nyár-kora ősz környékére esett.
– Hogyan tudunk védekezni az inváziós fajok ellen?
– A tigrisszúnyogok nem kötődnek nagy vízfelülethez, ugyanis „konténerköltők”, azaz a ház körüli edényekben, hulladékban, játékokban felgyűlt esővízben szaporodnak. A leghatékonyabb védekezés, ha ezeket a potenciális tenyészhelyeket megszüntetjük, ugyanakkor ma már a kereskedelemben is kaphatók hatékony biológiai alapú irtószerek. A napnyugta környékén jellemző szervezett szúnyogirtás egyébként az inváziós szúnyogok ellen nem hatékony, mivel egész nap aktívak.
Az élőlények terjedése az a folyamat, amikor egy adott faj egyedei új, de a korábbihoz hasonló területekre vagy akár teljesen eltérő élőhelyekre jutnak el. A fajok terjedése történhet az egyedek aktív mozgása révén, de történhet passzív módon is, amikor valamilyen másik terjesztő ágens segítségével jutnak el új területekre. A terjedés folyamatának és korlátainak megértése segít előre jelezni hogyan alkalmazkodnak egyes fajok a változó környezethez, közvetve pedig hozzájárulhat a biológiai sokféleség megőrzéséhez és az ökoszisztémák stabilitásához.
A terjedés, mint folyamat vizsgálata a biológiai invázió kérdéseinek vizsgálatában kiemelt fontosságú, mégis alulkutatott kérdés. Az egymástól elszigetelt vizes élőhelyek benépesülése, a pionír és idegenhonos fajok megjelenése mindenki számára szembetűnő folyamat, de a mögötte álló mechanizmusra csak hipotéziseink vannak. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézeténekkutatói a biológiai invázió terjedéssel kapcsolatos hipotéziseit igyekeztek cáfolni vagy bizonyítani halakon és növényeken végzett két kísérletük során.
Korábban sokáig csak feltételezték, hogy az egymástól elszigetelt víztereken megjelenő halak terjedésében a vízi madaraknak nagy szerepe van, és a halak ikrái a madarak emésztőrendszerében túlélve, endozoohór módon képesek terjedni. Ezt a hipotézist nem olyan régen, szintén a HUN-REN ÖK kutatóinak sikerült a világon először bizonyítaniuk. De továbbra is kérdés volt, hogy ez mennyire nevezhető általánosnak a csontoshalak között, és mérhető e különbség az egyes fajok terjedő képességében.
Egy tőkés récéken végzett etetéses kísérletsorozatban erre adtak választ a HUN-REN ÖK kutatói, aminek eredményei az Ecography folyóiratban jelentek meg. A leggyakoribb őshonos (harcsa, ponty, süllő és compó) és idegenhonos halfajok (afrikai harcsa, amúr, naphal, amurgéb, kínai razbóra) passzív terjedő képességét vizsgálva öt fajnál tapasztalták az ikrák átjutását a madarak emésztőrendszerén, amelyből egy őshonos (compó) és egy idegenhonos faj (kínai razbóra) esetében életben is maradtak az ikrák. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy az endozoochor terjedő képesség általánosan elterjedt, de ritka jelenség lehet a csontoshalak között, aminek a mértéke fajonként jelentősen eltér. A tapasztalt különbség okaira még nem sikerült választ adni, ez vélhetően az ikrák egyedi fizikai sajátosságaiban keresendő.
Egy másik, hasonló kísérletben honos és idegenhonos-inváziós növényfajok endozoohór terjedő képességét hasonlították össze a kutatók. Régóta ismert és bizonyított, hogy a növényevő madarak aktívan részt vesznek a magok terjesztésében, a bélcsatornán történő átjutás befolyásolja azok csírázóképességét is. A HUN-REN ÖK kutatóinak vezetésével a világon először vizsgálták, hogy vannak e mérhető különbségek az idegenhonos és őshonos fajok terjedő képességében.
A vizsgálathoz vízi és mocsári növények magjait használták. A Freshwater Biology folyóiratban megjelent eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy az idegenhonos fajok endozoohór módon hatékonyabban terjednek. A magok ugyanis szignifikánsan nagyobb számban jutottak át a madarakon, ami nagyobb „propagulum-nyomást” biztosíthat számukra egy új élőhelyen, messze az eredeti élőhelyüktől. A nagyobb arányú átjutást a magok kisebb mérete és gömbölyűbb formája biztosítja az idegenhonos fajok részére. Érdekes és nem várt eredmény, hogy az emésztőrendszeren való átjutás a magok csírázóképességét az őshonos fajok előnyére módosítja, az ő magjaik nagyobb arányban csíráztak a kontroll magokhoz képest. A nagy számok törvénye alapján azonban a nagyobb propagulum-nyomás miatt az idegenhonos növény fajoknak nagyobb az esélyük a sikeres megtelepedésre és új populációk létrehozására is, ez jelentős kompetíciós előnynek számít a növények között.
Kép: Bütykös hattyú eszik egy megtelepedett és invázióssá vált kertészeti tündérrózsát a Dömsödi Holt-Dunán
Az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai folyamatosan vizsgálják a klímaváltozás hazai ökoszisztémára gyakorolt hatásait. Talán a legdrámaibb átalakulás a korábban állandó vizű hegyi patakokban figyelhető meg: egyre gyakrabban száradnak ki, ami az élővilágukat teljesen felkészületlenül éri. A kutatások szerint a kiszáradás hatására lecsökken a fajok és az egyedek száma, de az először tapasztalt rövid idejű kiszáradások után megnő azon fajok aránya a közösségben, amelyek helyben ki tudják várni, amíg visszatér a víz.
A klímaváltozás miatt egyre gyakrabban száradnak ki a magyarországi vízi ökoszisztémák. Korábban ez a jelenség inkább csak a Mediterráneumból volt ismert, de az elmúlt pár évben már sok, korábban állandó magyarországi természetes víz is rendszeresen kiszárad. Míg öt évvel ezelőtt a korábban állandó vizű hegyi patakok mindössze 5-10 százaléka száradt ki, addig tavaly már a felüknél megfigyelhető volt ez a korábban szinte ismeretlen jelenség. Ez a körülmény teljesen új a vizek élővilága számára, ami súlyos kihívás elé állítja az élőlényeket. Ha a kiszáradások hossza és gyakorisága is növekszik, akkor csak a szárazságnak ellenálló fajok lesznek képesek hosszútávon fennmaradni vizeinkben.
A Petőczi-árok két állapota.
E jelenséget vizsgálták az Ökológiai Kutatóközpont kutatói a Mecsekben. A hegység déli elhelyezkedése miatt közelebb van a Mediterráneumhoz, így elsők között itt váltak korábban állandó vizű patakjaink időszakossá. Az ökológusok már négy éve rendszeresen vizsgálják, hogy az időszakossá vált vízfolyásokban élő szabad szemmel is látható gerinctelen állatok (például a szitakötők, poloskák, kérészek, csigák, kagylók, piócák) hogyan reagálnak arra, hogy időnként eltűnik a számukra éltető közeg. A kutatás első eredményeit most publikálták a Hydrobiologia című folyóiratban.
Bár nem lehet kizárni, hogy a klímaváltozás miatt enyhébb telek után több lesz a kullancs, nem ez a fő probléma. Sokkal inkább az, hogy egyre szélesebb időintervallumban találkozhatunk a betegségeket terjesztő vérszívó parazitákkal, ráadásul újabb, további veszélyes kórokozókat is terjeszteni képes fajok jelennek meg.
Minden tavasszal visszatérő téma a kullancsok megjelenése. Az idei híradások az enyhe tél miatti nagyobb számukra hívták fel a figyelmet az utóbbi hetekben, pedig nem elsősorban a számuk az, amire figyelni érdemes. Hiszen nem egyszerű az összefüggés a kevésbé hideg telek, és a kullancsok mennyisége között, inkább arról van szó, hogy kitolódik a vegetációs időszak – mondja Földvári Gábor parazitológus, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, akivel az idén korábban indult kullancsszezon felvetette kérdésekről beszéltünk.
Földvári Gábor kullancsot gyűjt a Pilisben Fotó: Kállai Márton
A kutató emlékeztetett, idén tavasszal jóval előrébb jár a természet, vagyis hamarabb feléledtek a növények – már április elején-közepén virágba borultak a májusi orgonák –, és velük a rágcsálók a kullancsok legjellemzőbb hordozói, de ősszel is tovább aktívak a paraziták.
Egyre hosszabb ideig tartó, esetenként gyakoribb előfordulásuk azonban nem egyformán jellemző az ország minden régiójára. A klíma átalakulásával például az Alföldön az itthon őshonos, leginkább elterjedt és a többség által is jól ismert közönséges kullancs számára jóval kedvezőtlenebb időjárás – meleg és száraz nyarak – lesz egyre inkább a jellemző. Errefelé tehát csökkenhet az őshonos kullancsfajok – Magyarországon 20-30 félét tartanak nyilván – előfordulása, ugyanakkor a megváltozó körülmények más fajok számára lehetnek megfelelőek.
Fotó: Kállai MártonEzek közül már meg is jelentek páran az ország különböző területein. A kutatók 2021 óta követik a Hyalomma nemzetség eredendően Dél-Európában, Afrikában és Közép-Ázsiában honos fajainak hazai megjelenését. Ez a két faj, Hyalomma marginatum és a Hyalomma rufipes úgy tűnik, egyre inkább képes túlélni az északabbra fekvő területeken, ami aggodalomra ad okot. Nem feltétlenül azért, mert másfél-kétszer akkorák, mint a leginkább közismert hazai faj, vagy mert másként viselkednek ahhoz képest, mint amit megszoktunk. Tehát nem egy-egy fűszál, cserje hajtásainak végén várnak szélesre tárt, finom szőrökkel fedett, szaglószervként is szolgáló mellső lábaikkal, az arra járó melegvérű rövidnadrágos kirándulókra (vagy az otthon kertészkedőkre) mint a közönséges kullancs. A Hyalomma-k ehelyett aktívan keresik és üldözik zsákmányukat: meglepően gyorsan, a futóbogarakhoz hasonló sebességgel kapkodják jellegzetes, gyűrűsen csíkos lábaikat akár 8-10 méteren keresztül is, hogy elcsíphessék a friss vérrel kecsegtető gazdatestet.
Ennél sokkal aggasztóbb, hogy képesek hordozni egy súlyos betegség, a krími-kongói vérzéses láz kórokozóját. Ezt a fej-, gyomor- és hátfájdalommal, vérzéses tünetekkel jelentkező betegséget, ami ellen még nem létezik védőoltás, majdnem minden harmadik fertőzött nem éli túl. Igaz, a vírus szerencsére nem túl könnyen terjed: emberről emberre csak testnedvekkel, és az őket jellemzően ide behurcoló vándormadarak sem fenntartói a vírusnak, így ha fertőzött kullancs is akaszkodik rájuk, ők maguk nem fogják továbbvinni a kórokozót. Nem így a szarvasmarha. Az új fajok észlelése is állattartó telepek közelében történt: szarvasmarhákon, lovakon, illetve egy esetben kutyán találták meg őket.
Hyalomma kullancs Fotó: Shutterstock
Nem véletlen tehát, hogy a kutatók különös figyelemmel kísérik őket immár negyedik éve, civileket is bevonva a kutatásba, a Kullancsfigyelő honlap segítségével.
Ezeket a helyben nem őshonos kullancsfajokat jellemzően vándormadarak hurcolják be a Kárpát-medencébe immár évezredek óta, de – eddig legalábbis – nem voltak számukra kedvezőek a körülmények. Ez az ami változóban van, és azzal, hogy az eredeti élőhelyükhöz hasonlóvá válnak a környezeti tényezők, oda vezethet, hogy immár nemcsak lepottyannak a vándormadarakról nimfaként, és elpusztulnak, hanem képesek lesznek felnőtt kullanccsá alakulva túlélni akár a telet is, új gazdát keresni, megcsapolni a vérét, szaporodni, és helyi populációt kialakítani. Erre utalhat, ha kora tavasszal, még a vándormadarak érkezése körül találnak belőlük felnőtt példányt.
Erről azonban egyelőre nem beszélhetünk, legalábbis a kutatók még nem találták jeleit, ahogy a konkrét vírust sem mutattak ki az egyelőre kis számban itthon megtalált példányokban – az elmúlt három évben 14 egyed jutott el a kutatóintézet laborjába, idén eddig pedig még egy sem. Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium részeként a Kullancsfigyelő program elsősorban megelőzési célt szolgál, azaz fő feladata, hogy felfigyelhessünk időben a Hyalomma kullancsokkal érkező esetleges veszélyekre – mondta a kutató.
Az mindenesetre elgondolkodtató Földvári Gábor szerint, hogy korábbi vizsgálatok a hazai rágcsálókban és kérődzőkben már kimutatták a vírus ellenanyagát, sőt egészséges véradók vérében is vizsgálták, és találtak néhány ellenanyag-pozitív embert, akik feltehetően tünetmentesen vagy enyhébb tünetekkel eshettek át a betegségen. Bár lehet “radaron nem látható behurcolt eset” is, de nem kizárható, hogy itthon kapták el. Annak is van esélye, hogy előzőleg olyan helyen jártak, ahol őshonosak a vírust terjesztők paraziták.
Ilyenek pedig egészen közel is vannak: például Észak-Macedónia – ahol tudnak is olyan halálesetről, amit a fertőzött kullancs csípése nyomán kialakult krími-kongói vérzéses láz okozott –, és általában a Balkán, Görögország, vagy épp Törökország és Spanyolország.
Fontos figyelnünk az új fajokra, tudjuk, hogy néznek ki, jelentsük fotón a kullancsfigyelőn, vagy küldjük is be egy fiolában, simítózáras tasakban (bár gyors, azért a csípéshez neki is meg kell találni a megfelelő bőrfelületet, szóval bőven van időnk potrohon csípni, ha észleljük), mégis jóval nagyobb esélye van annak, hogy a jól ismert hazai fajokkal találkozunk. Akár a természetet járva, vagy akár ha csak a kertben teszünk-veszünk, és ezek is hordozhatják súlyos betegségek kórokozóit, leggyakrabban a vírusos agyhártya/agyvelőgyulladás, vagy a Lyme-kórét – becslések szerint évi több ezer eset is előfordulhat.
Ezekre a jól ismert kullancsfajokra pedig leginkább a sűrű aljnövényzetű lombhullató erdőkben – nem a letaposott turistaúton, hanem a térdig, derékig érő növényzetben gázolva –, saját kertünk növényzettel erősebben benőtt részén, esetleg az avarkupacban, vagy éppen a városi parkok sűrű bozótosaiban – ahova például egy labda után szaladunk be – számíthatunk. Ilyen helyen célszerű zárt ruházatot viselni, zokniba tűrve a nadrágot, deréknál betűrni az inget. Védekezhetünk ellenük különböző riasztószerekkel, de a legfontosabb, ha kullancsvizitet tartunk egy-egy szabadban töltött alkalom során akár többször is: átvizsgáljuk ruhánkat, bőrfelületeinket, különös figyelmet fordítva a lágyabb, a kullancs számára csábítóbb részekre.
Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.
Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.
„Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz”
– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.
A méhlegelőkről nem mostanában esik szó először, – a fogalom gyakorlatilag egyidős a méhészettel –, csak az Arcanum adatbázisában keresve több ezer tételt – jelentős mennyiségben méhészeti szakirodalmat – dob fel a kereső. Az ezek között megtalálható legkorábbi, majd’ 200 évvel ezelőtti említés pedig, bár nem épp szakirodalmi, de mindenképp alátámasztja az ősi eredetet: a Hasznos Mulatságok 1825-ös 40. számában a görögből fordított ókori epigrammák között szerepel egy költemény, amiben a múzsák hegyének méhlegelői kerülnek elő. A versike egy bizonyos “Szardesi Dioniziusé”, így szól:
“Sándor Méhlegelö Helikon’ köv verses Kalliopéja! Más Akhill támadt; – küldj ki Homért neki mást.”
A magas irodalom azonban kivétel, zömében inkább a méhészeti szakirodalomban, a méztermeléssel összefüggésben szerepel a kifejezés.
Ilyen értelemben az első említése pár évvel az 1848-as forradalom előttről van. A Magyar Gazda 1843-ban állapította meg, hogy a hazai méhészet akkor (is) tapasztalt hanyatlásának egyik oka (a szaporodó méhlopások, a szakszerűtlen méhészkedés, illetve a “barkácsok, mézkupecek” tevékenysége mellett) a méhlegelők szer feletti fogyása.
Borzongató szembesülni azzal, hogy már 180 éve is tisztában volt azzal a szerző, Szentpétery Samu (feltehetően pelsőci református lelkész, aki Tompa Mihály fiatalkori barátja volt), hogy a mind intenzívebb mezőgazdasági termelés, a vadvirágos- és erdőterületek fogyása miatt jut egyre kevesebb virágos mező a méheknek, ahogy a szerző sorolja:
A’ gabonanemű veteményeknek, mellyekben, kivált hol szorgalmatosan kigyomláltatnak, mint nálunk, igen kevés, a’ répának, kukoriczának, s kivált a’ burgonyának nagy terjedése, mellyekben — vizsgáltam és szántam őket — még kevesebb táplálékot talál a szegény méh.
De a panasz mellett megoldást is felvázol, szerinte a méhészet ismételt Virágozásának hajnala csak akkor derül fel, ha a’ forrni csak most kezdett mezőgazdasági bölcsesség s tudománynyal párult szorgalom és rend határinkat s egész hazánkat virágos kertté varázsolandja;
A méhlegelőket sokáig nem a városokban keresték: elsősorban a méhészeti szakkifejezés, ami a házi méhek, és így a méztermelés szempontjából kiemelkedően hasznos területeket jelöli. A házi méheken kívül azonban van további 700 vadon élő méhfaj és számos más beporzó rovar Magyarországon. Ők szintén használják ezeket a területeket, bár számukra némileg eltérő tényezők fontosak – jegyezte meg Szigeti Viktor.
Nem csak legelnek
Az ő szempontjukból nem csak a virágok megléte fontos, de a lakhatás is (a házi méheknek ugye ott a kaptár): hogy találjanak telelő és fészkelőhelyeket: méh- vagy beporzóhoteleket. Peterakáshoz, teleléshez szükséges lyukakat, réseket, föld alatti járat kiásáshoz megfelelő puha, növényzettel nem borított talajt, vagy épp – a poszméhek esetében – rágcsálók felhagyott üregeit. A beporzásban ugyancsak jeleskedő lepkék esetében pedig a hernyóik számára megfelelő táplálékot biztosító növényekre is szükség van – ecsetelte a szakember az ilyen területek sokszínűségének fontosságát.
Mindenesetre legyen szó virágzó repceföldekről, vadvirágos legelőkről, rétekről, ligetekről és erdőkről, virágzó akácosokról, gyümölcsösökről vagy egyéb alkalmas mezőgazdasági kultúrákról, mind méhlegelőnek számítanak, és mind igénylik is a méhek és persze a többi beporzó rovar munkáját. Mindezen méhlelelők szezonális virágzását számon is tartják a méhészek, akik közül sokan vándorolva követik méheikkel és kaptáraikkal a virághullámot, de ez visszafelé is működik: a mezőgazdasági gazdálkodók sokszor maguk hívják a méhészeket, hogy beporoztassák ültetvényeiket.
Szentpétery tanácsait pedig ugyan megfogadták korábban is, de elsősorban a háziméhek érdekében – például mézontófű- (facélia-) mezők vetésével – , ám közel két évszázadnak kellett eltelnie, hogy immár a többi, vadon élő beporzó érdekeire tekintettel is alkalmazzák. A mezőgazdaság számára kulcsfontosságú beporzók megóvására a 2000-es években kezdtek konkrét tudatos lépéseket tenni. 2009-től angliai kezdeményezés nyomán itthon is elkezdtek kísérleti jelleggel vadvirágokat termeszteni a mezőgazdasági területek szegélyein.
Magyarországon először húsz Zala megyei termelő csatlakozott a méhlegelős kezdeményezéshez a Napi Gazdaság akkori beszámolója szerint.
Az Európai Unióban pedig a 2004-es bővítés utáni hétéves költségvetési időszakban kezdték felmérni a biodiverzitást fenyegető kockázatokat, közte a beporzók helyzetét az ALARM (Assessing Large scale environmental Risks for biodiversity with tested Methods) Projekt keretein belül. 2007 után célzottan a beporzók helyzetét és szerepét vizsgálták a STEP (Status and Trends of European Pollinators) Projekttel, hogy aztán a Horizon 2020-as programban már egy sor idevágó kutatást indítsanak, amik mind megerősítették, hogy bajban vannak a beporzók. Eközben 2012-ben már az uniós agrárstratégiában is célul tűzték ki – többek között a természetes méhlegelők fenntartásával – a méheket fenyegető kockázatok csökkentését.
Ekkorra vált egyértelművé, hogy a monokultúrás nagyüzemi mezőgazdaság és a rovarirtószerek intenzív használata drasztikusan visszaszorította biodiverzitást, így a házi méhek – és általában a beporzó rovarok – életterét és számát. Ez pedig a tőlük függő, sokszor mindennapi eledelünket is adó haszonnövények termőképességét is veszélybe sodorja.
Méhek a városokban
Nagyjából ezzel párhuzamosan kezdett terjedni a nagyvárosi méhtartás, illetve a városi méhlegelők kialakításának gyakorlata is. A városias területeken ugyanis sokkal kevésbé fenyegetik rovarirtó szerek a méheket (és a más beporzókat), mégis sokféle virágos növény vár beporzásra és kínál nektárt számukra.
A városi parkok zöldterületeinek vadvirágos, természetes gyeppé formálásának emellett több további előnyét is felismerték: nő a zöldfelületek biodiverzitása, ellenállóbbak a klímaváltozás kedvezőtlen hatásainak, és nem utolsó sorban a fenntartásuk is olcsóbb. Hiszen nem feltétlenül kell állandóan öntözni, gyakran kaszálni és műtrágyázni az őshonos növényekkel borított területeket (legalábbis a kevésbé intenzíven használt részeken), szemben a kevés fajból álló, sokszor ökológiai sivatagként is jellemzett angol jellegű pázsittal.
Magyarországon a 2010-es évek közepén kezdték ebben a felfogásban kezelni a városi zöldfelületeket. Többek között Veszprémben, ahol 2015-ben indult a Vadvirágos Veszprém program, vagy Székesfehérváron, ahol 2019-ben indult hasonló gyakorlat, először a Sóstó Természetvédelmi Területen. Az ezekről szóló szóló híradásokban azonban még nem igazán terjedt el a városi méhlegelő fogalma, ami inkább Budapest hasonló lépése nyomán kerül majd be igazán a közbeszédbe 2021-ben.
Ekkor indult ugyanis látványosan kitáblázott méhlegelőkkel a Vadvirágos Budapest Program, amivel azonban nem csak a beporzó rovarokat sikerült bevonzani az ellenzéki városvezetésnek. A kevésbé intenzív kaszálás miatt gazosnak kikiáltott területek vadvirágaiból politikai nektárt szívogatni remélők is rárepültek a témára.
Az akkor megfogalmazott javaslat ma is megállja a helyét, sőt, ha úgy tetszik több mint másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy központi programokkal támogassuk a beporzókat, immár a városokban is. Kis méhlegelő-történelem a múzsák ókori lakhelyétől a vadvirágos városokig. Összeállításunkból kiderül az is, merre keressük a méhlegelőket, ha virág- és rovarnézőbe mennénk.
Legalább az 1960-as évektől, a diklór-difenil-triklóretán (DDT) élővilágra gyakorolt rendkívül pusztító hatásának felismerése óta tudjuk, hogy nagy bajt tudunk okozni a rovaroknak, köztük a biológiai sokszínűség szempontjából kulcsfontosságú beporzóknak. Mégis az utóbbi 10-20 év az az időszak, amikor az egyre pontosabb adatok nyomán drámai kép rajzolódik ki a biodiverzitás – köztük a beporzó rovarok számának és fajgazdagságának – nagymértékű csökkenéséről.
Legalább ötven éve tudjuk, hogy gond van, vagy lesz
– mondta a hvg.hunak Szigeti Viktor növény-beporzó kapcsolatokkal és méhlegelőkkel is foglalkozó biológus, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Ez a felismerés is hozzájárult a városi méhlegelők utóbbi években megfigyelhető, néha vitákat is gerjesztő, de az ökológusok, természetvédők és természetbarátok által üdvösnek tartott terjedéséhez. De honnan indultunk, és hol tartunk most méhlegelőügyileg? Cikksorozatunkban ezt próbáljuk körüljárni, az első részben a történetükkel.
A kis hattyú Ázsia tundravidékén fészkel, telelőterülete elsősorban Európa északi-tengeri partvidéke, valamint egyes nagyobb folyók torkolatvidékei, például a Duna-delta. Magyarországon ritka kóborló. A most megtalált mentett madár az első jelölt példány itthon. A mentett és jeladóval ellátott kis hattyú a szabadon engedését követően egy hónapra, április 12-én útnak indult, és 13-án már a Gyergyói-havasoknál átrepült a Kárpátok fölött és elhagyta a Kárpát-medencét.
2024. március 2-án egy kis hattyút (Cygnus columbianus bewicki) találtak Acsán (Pest megye, Chugyik Gábor) egy telephely udvarában. A madár rossz helyen landolt és nem tudott felszállni, ezért Kovács Klára (Tollas Barát Madármentés) segítségével állatorvoshoz szállították. A vizsgálatok során kiderült, hogy a jobb lába sérült meg, emiatt nem bírt nekirugaszkodni a repüléshez. Továbbá a röntgenfelvételek egy sörétszemet is kimutattak a testében. A lába bő egy hét alatt meggyógyult, a sörétszemet nem vették ki, mivel nem akadályozta a madarat a mozgásban. A műtét mindig kockázatos, és a hazai és külföldi szakemberek is azt javasolták, hogy ne vegyék ki a sörétet. Nyugat-Európai vizsgálatok alapján a kis és énekes hattyúk egy jó részében van sörétszem, a madarak ezzel együtt tudnak élni. A madár ellátását és kezelését Kovács Klára és Dr. Schütz Éva végezte (Tollas Barát Madármentés és a Szentendrei Kisállatkert és Természetvédelmi mentőközpont). Mivel a hattyú az állatorvosi kezelés hatására gyorsan gyógyult, ezért az MME Madárgyűrűzési Központ munkatársai felvették a kapcsolatot a Belga Madárgyűrűzési Központ vezetőjével Didier Vangeluwe-el, (Royal Belgian Institute of Natural Sciences), aki az európai kis hattyú jelölések nagy részét koordinálja, és kértek tőle színesgyűrűt a fajra. Szinte azonnal válaszolt, hogy küld színes lábgyűrűt Belgiumból, és még egy fel nem használt GPS jeladót is sikerült szereznie Bulgáriából. A két helyről egyszerre postázták a gyűrűket és a jeladót, rá egy hétre már meg is érkezett a két csomag. A madarak jeladóval történő ellátása kutatási engedélyhez kötött. Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet, Állatökológiai Kutatócsoportja Dr. Boros Emil, tudományos főmunkatárs irányításával országos lefedettséggel végzi a vízimadarak jelölését, hagyományos és modern technológiai módszerekkel. Így az Intézettel együttműködve került sor a madár jelölésére.
Az elengedés előtt lábgyűrűkkel és jeladóval látták el a kis hattyút (Fotó: Boros Emil)
Közel két hét kezelési időt követően a hattyú teljesen megerősödött és március 15-én lett elengedve Szécsény mellett, az Ipoly egyik nagy kiöntésén, a Káprásokalján (Nógrád megye). Azért választották ezt a helyet a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság munkatársának, Papp Ferencnek a javaslatára, mert ez az egyik legközelebb eső természetes vizes élőhely a madár megtalálási helyéhez. A területen ebben az időszakban számos vízimadár, köztük harminc bütykös hattyú tartózkodott, amely mutatja az élőhely kiváló minőségét a hattyúk számára. Az elengedés előtti percekben a madár megkapta a lábgyűrűket (egy fém és egy műanyag gyűrű) és nyakgyűrűt, amelyben a jeladó és a hozzátartozó napelemek vannak beépítve (Interrex OMNI 2G típus). Ennek segítségével lehet on-line nyomon követni a madár mozgását.
A kis hattyú egy hónapon át ezen a kiváló, természetes vízzel elöntött mocsárrét komplexumon maradt, több más vízimadár csapat társaságában. A fajra jellemző normális viselkedést mutatta, sokat legelt a füvesebb részeken, majd esténként a tocsogós vizes részekre húzódott vissza, időnként repült egy-egy kisebb kört a terület felett. Majd április 12-én este 19:28 perckor váratlanul útnak indult. Egész éjszaka repült majd másnap reggel 6 és 7 óra között landolt egy kis víz tározón Romániában (Beszterce-Naszód megye). Itt pihent délig, majd ismét útnak indult, a Gyergyói-havasoknál átrepült a Kárpátok fölött és elhagyta a Kárpát-medencét és délután 15:00-kor ismét leszállt pihenni Neamț megye egy nagyobb víz tározójára. Április 14-én reggel tovább indult, keleti irányba, a Fekete-tenger felé, legutóbbi pozíció jele Odessza környékéről érkezett.
A kis hattyú mozgása április 15-ig (Madárgyűrűzési Központ)
A kis hattyú Ázsia tundravidékén fészkel, telelőterülete elsősorban Európa északi-tengeri partvidéke, valamint egyes nagyobb folyók torkolatvidékei, például a Duna-delta. Magyarországon ritka kóborló. Ez az első jelölt példány itthon.
A mentésben, kezelésben és a jelölésben, valamint az elengedésben közreműködő szervezetek és szakemberek örömmel fogadták a madár eddigi sikertörténetét. Reméljük, hogy épségben eljut a fészkelőterületre és a felhelyezett jeladó segítségével számottevően bővül az ismeretünk az életmenetéről, vonulásáról és élőhelyválasztásáról, amely jelentősen hozzájárulhat a faj hosszú távú megismeréséhez.
A tiszavirágok rajzása az idén sem várható a megszokottnál korábban, egy rovar téves azonosítása okozza a jelenlegi félreértést. Az elevenszülő kérészek nőstényei ugyanis már mostanság is fel-felbukkannak, a hímek turbánszemeikkel kutatják őket az esti égbolton.
Kérészekről készült friss fotók alapján terjedt el a neten a „hír”, miszerint a korán jött és extrém meleg tavasz miatt jó két hónappal előbb kezdődött a tiszavirágzás. A hungarikumszámba menő, látványos természeti esemény egy bizonyos kérészfaj tömeges rajzása, amikor a rovarok naponta milliószám emelkednek a víz fölé, hogy a levegőben párosodjanak, lerakják petéiket, majd perceken belül el is pusztuljanak.
Nyilvánvalóan nem lehet mindenki a kérészek szakértője, a rovarok jellegzetes megjelenése és a víz közelsége pedig könnyen megtéveszti a laikust. Valójában ugyanis egy álhírről, vagy fogalmazzunk úgy: téves azonosításról van szó.
A Tisza még nem kezdett virágzásba, és nem is fog nyár elejéig. A félreértést egy elevenszülő kérészfaj okozta – tudtuk meg Dr. Kriska György biológustól, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadójától,az ELTE TTK Biológiai Intézet docensétől.
Elevenszülő kérész
A mainstream médiában is megjelent – a Facebookról azóta törölt –, Tiszalökön készült fotón nem a tiszavirág, hanem egy másik kérészfaj, az elevenszülő kérész (Cloeon dipterum) egy nőstényének úgynevezett szubimágóját látjuk. Egész Európában elterjedt, a Brit-szigeteken például ez a leggyakoribb kérészfaj, egyik egyedi jellemvonása pedig, hogy – a tisza- és dunavirággal ellentétben – állóvízben is képes kifejlődni. Sőt, elég ehhez egy néhány hétig megmaradó olyan apró víztest is, ami mondjuk egy építkezésen gyűlik össze az alapozásnál.
Általában négy reprodukciós csúcsuk van egy évben április végétől október elejéig, ami azt jelenti, hogy ekkor hagyják el a vizet a legtöbben, hogy párosodjanak – mondja a 24.hu-nak Kriska György.
Nem megyünk bele az alaktani különbségekbe, csupán annyiban, hogy míg a tiszavirág testhossza a négy centimétert is elérheti, elevenszülő rokona még az egy centit is alig. Előbbi rovar szigorúan estefelé, hat óra körül repül fel, és két–három órával később már megtörtént a párzás, a peterakás, a hímek és a nőstények mind el is pusztultak.
Az elevenszülő kérész nősténye viszont párzás után igyekszik elrejtőzni a parton, majd 10–14 nap után teszi le petéit a vízbe, és csak később pusztul el. Ez a faj is alkothat rajokat, de nagyságrendekkel kisebbeket, mint a tiszavirágok akár több milliós tömege.
Ez egy nőstény szubimágó
A sokaságot a hímek alkotják, amelyek repülés közben különleges, úgynevezett turbánszemükkel – a terjedelmes felső szem alatt egy gömbölyű összetett szem is található – pásztázzák maguk felett az eget, annak világos háttere segíti őket a felrepülő nőstények észlelésében. És miért elevenszülő? Mert ahogy a peték a vízbe csúsznak, rögtön kikelnek belőlük a lárvák.
Néhány hét alatt több lárvaállapoton mennek keresztül, mire kifejlett rovarként, szakszóval imágóként elhagyják a vizet, hogy beteljesítsék életciklusukat. Pontosabban van még egy közbülső lépés: az utolsó lárvaállapot után a rovarok a vízfelszínen vagy a parton úgynevezett szubimágókká vedlenek. Ez az alak már majdnem megegyezik a kifejlett formával, de még nem ivarérett, ehhez még egy átalakulásra van szükség, újra vedlenie kell.
„A fotón látható rovar biztosan nőstény, kevésbé kifejezett testmintázata és opálos szárnyai pedig arra utalnak, hogy szubimágó”
– összegzi a szakember hozzátéve: a tiszavirágnál csak a hímeknek van szubimágó alakjuk.
A tiszavirágzás tehát még nem kezdődött el, és bár célzott kutatás nincs arra vonatkozóan, hogy pontosan mi indítja el a rajzást, de a korai felmelegedés biztosan mellékes tényező.
A dunavirágnál a vízállás lehet a kulcs
A tudomány világszerte 3330 kérészfajt ismert (és becslések szerint még vagy 1000 vár felfedezésre), ebből Magyarországon közel 100 faj él. Közülük is csupán kettő a sokszor több milliós rajzást produkáló faj: a tiszavirág és a dunavirág – témánk alapján maradjunk még előbbinél.
A nyáron lerakott petékből kibújó lárvák a folyó agyagpadjaiban három évig fejlődnek, a szárnyas rovarok minden évben június közepétől július közepéig emelkednek levegőbe. A rajzások a Tisza alsóbb szakaszain jelennek meg először a felső-Tiszán mindig később láthatjuk meg a tiszavirágot. A kifejlett rovarok párzanak, a nőstények gondoskodnak az új generációról, majd elpusztulnak, a kérészéletű kifejezés nem légből kapott, e rovarok felnőtt élete alig pár óra.
A tiszavirággal szemben a dunavirág rajzásának kezdeti időpontja sokkal nagyobb szórást mutat a különböző években, ez július végétől szeptember elejéig bármikor bekövetkezhet.
„Tudományosan nem bizonyított, de a tapasztalatok alapján gyanítjuk, hogy a dunavirág rajzás kezdete a lárvafejlődés alatti vízállás viszonyokkal lehet összefüggésben.”– jegyzi meg Kriska György.
A lárváknak ugyanis megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékra van szükségük a kifejlődésükhöz és a végső átalakuláshoz, amit számukra leginkább a meder alján növő algák jelentenek. Ezek tömege a fényviszonyoktól függ, és egyszerű fizika, hogy alacsonyabb vízállásnál több fény jut a fenékre, mint magasabbnál.
Ha sokféle őshonos vadvirág magjait tartalmazó keverékkel vetjük be a termőföldek szegélyét, akkor nagyban segíthetjük a beporzó rovarok túlélését és boldogulását – derül ki a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban működő Lendület Ökoszisztéma Szolgálatás Kutatócsoport és a Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézet (MATE VTI) munkatársainak most publikált eredményeiből. Ezzel nemcsak a természetes biodiverzitást őrizhetjük meg, de a rovarbeporzástól függő tápláléknövényeink fennmaradását is elősegíthetjük.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói folyamatosan vizsgálják az emberi tevékenység természetre gyakorolt hatását. Talán a mezőgazdasági termelés az a tevékenység, ami a legközvetlenebb módon befolyásolja a termőföldek környezetében lévő természetes élőhelyek közösségeinek működését, ezért az agrárium ökológiai hatásai folyamatosan a legfontosabb kutatási témák közé tartoznak. A Lendület Ökoszisztéma Szolgálatás Kutatócsoport és a MATE-VTI munkatársai négy évvel ezelőtt egy nagyszabású terepi kísérletbe kezdtek. Az alföldi agrártájban félhektáros vadvirágos parcellákat hoztak létre a termőföldek szélén, és azóta azt vizsgálják, hogy e növények hogyan hatnak helyi pollinátorok (beporzók) viselkedésére. E hosszútávú kísérlet első eredményei jelentek meg nemrégiben az Agriculture, Ecosystems and Environment című folyóiratban.
„Az elvetett magkeverékben rendkívül sokféle őshonos növényfaj volt, vagyis a parcellák növényzetét kifejezetten a beporzók igényeire szabva alakítottuk ki – mondja Bihaly Áron, a tanulmány első szerzője, a kutatócsoport munkatársa és a MATE PhD hallgatója. – Az elmúlt években folyamatosan nyomon követtük, hogy e vadvirágos parcellák mennyi virágot biztosítanak a beporzóknak (vadméheknek, lepkéknek, zengőlegyeknek, darazsaknak), illetve hogyan változik a számuk és diverzitásuk a virágkínálat és a táji környezet hatására.”
Mára szerte a világon felismerték, hogy a biodiverzitás csökkenése hatalmas problémát jelent, és ezt az ember okozza az urbanizáció, a mezőgazdaság egyre nagyobb földhasználata, a vízellátás megzavarása és a klímaváltozás révén. Az európai szárazföldi területek felén mezőgazdasági művelés zajlik, és az agrárium által használt legtöbb eljárás csökkenti a terület biológiai sokféleségét. Több száz hektárnyi összefüggő területen termelünk egyféle növényt, majd a betakarítás után feldúljuk a talajt, így a földön és a föld alatt élő állatokat is elpusztítjuk.
A beporzó rovarok a biodiverzitás kulcsfontosságú elemei, hiszen rengeteg növény (közöttük sok termesztett növény) szaporodását biztosítják, másrészt pedig ők maguk is az életközösségek részesei. A pollinátorok segítése érdekében az utóbbi időszakban a mezőgazdasági területeken is igyekeznek megteremteni a túlélésük, szaporodásuk feltételeit, ezzel pedig egyszerre védik a természetes élővilág sokféleségét, illetve a rovarok által beporzott kultúrnövények terméshozamát. Az egyik leggyakoribb ilyen beavatkozás, amikor a termőföldek szélére hat-tíz méter széles virágos sávokat vetnek, amelyek táplálékforrásul és búvóhelyként szolgálhatnak a beporzó rovarok számára.
„Ezzel az eljárással azonban sok a probléma, hiszen az alkalmazott módszerek nem nevezhetők kiforrottnak. A kutatásaink során éppen ezért az a fő célunk, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehet a vadvirágokkal még hatékonyabban segíteni a beporzókat, hogy ezáltal jól használjuk fel a mezőgazdaságra és természetvédelemre szánt véges forrásainkat – folytatja az ökológus. – Korábbi kutatások feltárták, hogy az általában kialakított hat méter széles virágsávok túl keskenyek, a növényvédőszeres permetezés sokszor e sávokra is átjut, és legtöbbször csupán egy-két évig hagyják fejlődni a sávot, ami nem elég arra, hogy benne teljes értékű rovarpopuláció telepedhessen meg.”
A gyakorlatban kialakított virágsávokban kevés és gyakran idegenhonos növényfajt vetnek el. Emiatt a bennük kialakuló közösség szegényes: a fajgazdagsága alacsony, a behurcolt növények pedig akár invázióssá is válhatnak, ha elhullajtják a magjaikat a parcellán kívül. E hiányosságok kiküszöbölése érdekében az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai jóval nagyobb, 50×100 méteres parcellákat alakítottak ki 2020-ban, amelybe rendkívül sokszínű, összesen 32 virágzó őshonos növényfaj magjait vetették el. Azt is tesztelték, hogy van-e szerepe a vadvirágos terület szerkezetének: a különböző kísérleti helyszíneken vagy egyetlen fél hektáros területet, vagy több kisebb területet alakítottak ki.
A transzekt menti egyeléses mintavétel (transect walk method) és a virágkínálat-becslés (flower resources assessment) terepi munkáiról készült fotók mind a négy évből. Fotók: Bihaly Borbála (bal felső, jobb alsó) és Bihaly Áron
Az már a kísérlet első, most publikált eredményeiből is nyilvánvalóvá vált, hogy e parcellák telepítése a legkülönfélébb táji környezetben is hatékony lehet. A korábbi kutatások azt a következtetést vonták le, hogy ahol egyébként is van természetes élőhely a közelben, oda nem érdemes vadvirágokat vetni. Az Ökológiai Kutatóközpont és a MATE munkatársainak eredményei azonban cáfolják ezt a vélekedést: kiderült, hogy e virágsávok a természetközelibb agrártájban is jelentősen növelik a beporzók egyedszámát és diverzitását.
„Minél több és minél sokszínűbb növény virágzott egy parcellában, annál több megporzó rovar élt benne – értékelte az eredményeket Bihaly Áron. – Talán az a legfontosabb felismerésünk, hogy a virágos parcellák fontossága változik az év során. Nyár közepére a szántóföldek környezetében nagyon lecsökken a virágzó növények száma, így a beporzó rovarok nehezen találnak táplálékforrást és búvóhelyet. Ha nincs a közelben természetes élőhely, a vadvirággal vetett területek ilyenkor szó szerint a túlélést biztosítják a pollinátoroknak. Ezért a kutatásunk legfontosabb üzenete az, hogy az egész vegetációs időszakban, tavasztól őszig folyamatosan biztosítanunk kell a sokszínű virágkínálatot a rovaroknak, hogy ők biztosíthassák a tápláléknövényeink nagy részének túlélését.”
A vadvirágos parcellák (wildflower plantings) diverz virágkínálata a második (bal) és harmadik évben (jobb), valamint a virágokat látogató megporzórovarok (alsó sor). Fotó: Szigeti Viktor (bal felső és bal középső), Bihaly Borbála (alsó sor, jobb felső és jobb középső)
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai fémtárgyak vízből való kiemelésére specializálódott mágneshorgászok közösségi média bejegyzései alapján becsülték meg az elvesztett horgászfelszerelések számát és típusát hazánkban. A Hydrobiologia nevű tudományos folyóiratban megjelent tanulmány szerint legalább néhány tízezer, de akár több százezer horgászfelszerelés is lapulhat a magyarországi vizekben,nem beszélve az egyéb fémtartalmú hulladékokról, melyek a mágneshorgászok feldolgozott terítékeinek túlnyomó többségét (65.8%) alkották.
Az elveszített halász- és horgászfelszerelések, különösen az ólomtartalmú eszközök a vízi ökoszisztémák komoly szennyezői. A leggyakrabban különféle halászhálók süllyednek a vizek mélyére, de zsinórok, bóják, horgok, műcsalik, halcsapdák, valamint műanyag és mikroműanyag fragmentek is kerülnek a természetbe a horgászat és halászat következtében. Bár egyes tanulmányok szerint a használt felszerelések mintegy 2 százaléka tűnik el évente ‒ ami a legóvatosabb becslések szerint is legalább több tízezer halász- és horgászeszközt jelent világszerte –, a becslésekben máig komoly hiányosságok tapasztalhatók.
Löki Viktor, a Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportjának tudományos munkatársa kollégái, és három doktoranduszhallgatója segítségével a világon először vonta be ökológiai, vízminőséget érintő tudományos kutatásba a rekreációs mágneshorgászok közösségi média-profiljait, hogy fogásaik alapján megbecsüljék a magyar horgászok elveszített eszközeinek hozzávetőleges típusát és számát. Fő célkitűzésük többek között a Magyarországon leggyakrabban előforduló felszereléstípusok azonosítása, és a folyó-, illetve állóvizekben elvesztett eszközök arányának és típusának összehasonlítása volt. A kutatók magyar mágneshorgászok egyéni és csoportos közösségimédia-oldalainak hatévnyi tartalmát, összesen 2889 posztot vizsgáltak át a Facebookon, az Instagramon és a YouTube-on, aminek során 1039 fotót és 84 videót elemeztek részletesen.
Amint Löki Viktor elmondta, a mágneshorgászok egy kötél végére rögzített erős, akár 900 kilogrammos vagy még nagyobb tartóerejű neodímium mágnest használnak a fémtárgyak kiemelésére, elsősorban kincskeresési szándéktól vezérelve. A leggyakoribb kihalászott fémtárgyakat a konzervdobozok, söröskupakok, különféle fémdarabok, szögek, érmék jelentik, de a nagyerejű mágneseknek köszönhetően nem ritkák a vízből kiemelt mobiltelefonok, kerékpárok vagy alkatrészeik, illetve akár lőszerek, fegyverek sem. Fontos megjegyezni, hogy az összes elemzésbe bevont fogás mindössze 11.4% százalékában fordult elő kimondottan a horgászattal összefüggő szemét.
Kutatóink a posztok elemzése során 31 különböző típusból összesen 2018 horgászfelszerelést találtak. A részletes elemzések során a kutatók jelentős különbségeket azonosítottak a talált eszközök száma és típusa szerint: a folyókban szignifikánsan magasabb volt az elveszített felszerelések aránya, mint a csatornákban, és feltűnően magasabb, mint a halastavakban, valamint sokkal több pergetőeszköz került elő folyóvizekből.
Az eredmények alapján a mágneshorgászok posztjainak elemzése világszerte költséghatékony alternatívát nyújthat kiegészítő információk gyűjtésére az elveszített horgászeszközökről. Mivel jelenleg sem az elveszett felszerelések teljes (becsült) mennyisége, sem az elvesztéshez vezető tipikus események nem tisztázottak, a talált eszközök alapvető leltározása mellett a jövőben kulcsfontosságú lehet e tényezők, illetve a horgászok felfogásának és viselkedésének alaposabb megértése is. Ez azért is kiemelten fontos, mivel a mostani eredmények ‒ több mint 2000 eszköz mindössze 330 helyszínről ‒ és a hazai horgászok és horgászhelyek jelentős száma alapján óvatos becsléssel is legalább néhány tízezer, de sajnos akár több százezer elveszített horgászfelszerelés is lapulhat a magyarországi vizekben.
Löki Viktor egyébként egy most zajló kutatásában közösségi média bejegyzések, videók alapján éppen azt vizsgálja, milyen élőlények akadnak bele a damilokba, horgokba, elhagyott szerelékekbe, etetőkosarakba: friss tapasztalatai szerint legalább 66 különböző madár, hüllő, kétéltű, vagy akár emlősfaj példányai kerültek már bajba elveszített horgászfelszerelések miatt. A madarak közül úgy tűnik, elsősorban bütykös hattyúk, nagykócsagok, szürke gémek, és nagyobb testű társaik számára jelentenek veszélyt ezek a felszerelések, de munkatársunk szerint érdemes lenne azt is kutatni, hogy a kisebb élőlények, például makrogerinctelenek állatok számára milyen veszélyeket rejtenek az „eltűnt” horgászfelszerelések.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai folyamatosan vizsgálják, hogy az emberi tevékenység, illetve az emiatt zajló klímaváltozás milyen változást okoz a környezeti feltételekben, és hogyan reagálnak erre az élőlények. A közelmúltban kimutatták, hogy a természetes vizek sótartalmának növekedése evolúciós változásra kényszeríti a planktonikus szervezeteket, ami a II. világháborús kiskunsági bombatölcsérekben összegyűlt szikes vizek vízibolha-populációiban is megfigyelhető. A legújabb eredményeiket összefoglaló tanulmányt a Proceedings of the Royal Society B, a brit Royal Society folyóirata közölte.
A természetben rengeteg stresszhatás éri az ökológiai rendszereket: megterheli őket a klímaváltozás, az urbanizáció és a természetes vizek sótartalmának emelkedése is. E stresszhatások miatt térben és időben megváltoznak az élőlények sikerességét meghatározó környezeti feltételek. A különböző tényezők fokozatos térbeli eltéréseit gradienseknek nevezzük. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Plankton-ökológiai Kutatócsoportja Vad Csaba tudományos munkatárs vezetésével azt kutatja, hogy a különböző környezeti gradiensek milyen változásokat okoznak a vizek planktonközösségeinek működésében, fajösszetételében és evolúciójában.
„Az élőlények vagy alkalmazkodnak a stresszhez, vagy kipusztulnak” – mondja a kutató. „Az érzékenyebb fajok lecserélődhetnek jobb stressztűrő képességgel rendelkező fajokra, de a populációk evolúciósan is alkalmazkodhatnak a megváltozott körülményekhez. Vagyis előfordul, hogy a populációban olyan genetikai adaptáció megy végbe, amely biztosítja számára a túlélés lehetőségét az adott élőhelyen.”
A vizek sótartalmának növekedése az egész világon problémát okoz. A Balaton sókoncentrációja is emelkedik, e változás azonban még drasztikusabb lehet a sekélyebb, nyaranta sokszor kiszáradó vizekben. A sósodást számos tényező okozza, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy az emelkedő hőmérséklet hatására intenzívvé válik a párolgás, így a fogyatkozó térfogatú vizek betöményednek. Ugyanakkor a közelben zajló bányászat révén is történhet sószennyezés, ami idővel bejut a természetes vizekbe, sőt a városi környezetben az épületekről, utakról lefolyó és a tavakba bejutó csapadék is hozzájárul azok sósodásához.
A Kárpát-medence alföldi területein vannak természetesen sós vizek is: a szikes tavak. Az ökológusok ezek planktonközösségeit, illetve a kiskunsági bombatölcsérekben összegyűlő, szintén szikes vizek sótartalmát és élővilágát vizsgálták. Ezek eredete némileg bizonytalan, de egyes források szerint a II. világháborúban az amerikai bombázóknak a közeli kiskunlacházi repteret kellett volna megsemmisíteniük, de ismeretlen okból a pusztára dobták a bombáikat. A robbanások több, mint száz krátert alakítottak ki egy 800 méteres átmérőjű körben, amelyek mára az ökológusok számára rendkívül érdekes modellt kínáló élőhelyrendszerré alakultak.
Szikes tó a Fertőzugban (Oberer Stinkersee, fotó: Horváth Zsófia)
A bombatölcsérekben kialakult tavacskák sótartalma eltérő, így az ökológusok ezeket összehasonlítva meg tudták vizsgálni, hogy a bennük élő vízibolhák hogyan alkalmazkodnak e körülményhez. A vízibolhák, köztük a jelen kutatás tárgya, a nagy vízibolha (Daphnia magna) az ökológiai és evolúciós vizsgálatok gyakori modellszervezetei, mivel nagyon fontos szerepet játszanak a vízi életközösségekben, és laborkörülmények között is könnyen vizsgálhatók. „Arra voltunk kíváncsiak, hogy az alacsony és a magas sótartalmú vizekből származó vízibolhák sótűrése vajon eltérő-e. Emellett a Fertőzugban lévő ausztriai szikes tavakat is vizsgáltuk, amelyek sóösszetétele és vízibolha-populációi hasonlók a bombatölcsérekhez” – folytatja Vad Csaba. „Vagyis ezek a vizek természetes módon sósak, mégis remek modellrendszerként működnek, hiszen sok nagyon eltérő sótartalmú tavacska alakult ki, egymás szoros közelségében.”
A lokális adaptáció során a különböző sótartalmú tavakban a bennük élő populációk sótűrése is adaptálódik azokhoz. Azaz egy sósabb tóban magasabb sótűrésűek lesznek a vízibolhák, mint egy kevésbé sós élőhelyen. A kutatók azt feltételezték, hogy a lokális adaptációt eredményező evolúciós változások az elszigetelt élőhelyeken (az egymástól távolabb elhelyezkedő tavacskákban) kifejezettebbek, hiszen az ezekben élő populációk nehezebben keverednek máshol élő társaikkal. A szikes tavak kilométerekre vannak egymástól, a bombatölcsérek között viszont csak néhány métert kell utazniuk az élőlényeknek, hogy egyik élőhelyről a másikra átjussanak. Így pusztán az élőhelyek közötti távolságok alapján a távoli szikes tavakban erősebb evolúciós mintázatokat kellett volna találniuk, azonban nem ez volt a helyzet.
Lokális adaptációt, vagyis a helyi sótartalomhoz való evolúciós alkalmazkodást kizárólag az egymás szomszédságában lévő bombatölcsérekben találtak. Ennek oka valószínűleg az, hogy bár a szikes tavak sótartalma rendszerint magasabb, koncentrációjuk azonban erősen ingadozik. Emellett sekélyek és nagy kiterjedésűek, míg a bombakráterek kisebbek, viszont az átmérőjükhöz képest mélyebbek. Amikor a szikes tavak kiszáradnak, a vízibolhák petéit a szél is átfújhatja egy másik tóba. A bombatölcséreknél azonban ez kisebb valószínűséggel történhet meg, mivel a kirobbant talaj kiemelkedő peremet hozott létre a szélükön, és a szélsőségesen meleg és száraz időszakoktól eltekintve nagyon ritkán száradnak ki, valamint sótartalmuk is kevésbé ingadozik az év során.
A szikes tavakban is találtak ugyanakkor a sóhoz való adaptációt, ez azonban regionális szinten valósul meg: a szikes tavak magasabb átlagos sótartalma miatt az itteni vízibolhák sótűrése átlagosan magasabb, mint a kevésbé sós bombatölcsérekben.
„Összességében tehát hiába vannak messzebb egymástól a szikes tavak, a kiszáradásuk miatt mégis intenzívebb a bennük élő populációk közötti kapcsolat” – értékeli az eredményeket Vad Csaba. „Emellett a szikes tavakon számos madár is él, amelyek a vízi élőlényeket átszállíthatják egyik tóból a másikba. Az eredményeink is jól mutatják, hogy a természetes vízi közösségek és populációk összetételét számos tényező együttesen alakítja ki..”
NYITÓKÉP: A kutatás modell-élőlénye, a nagy vízibolha (Daphnia magna) Fotó: Horváth Zsófia
Bár az utóbbi évtizedekben javult a folyóvizek vízminősége, a vízhozam csökkent, és kiszámíthatatlanná vált. Ennek oka egyértelműen a klímaváltozás, és már látszanak az ökológiai következményei is, vélekedik Abonyi András, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársa, a Lendület Folyóvízi Ökológia Kutatócsoport vezetője. A kutató szerint a jövőben a legfontosabb cél az kell legyen, hogy a lehető legnagyobb területeket adjuk vissza a természetnek, mert így tölthetik be a folyóvizek természetes ökológiai funkciójukat, és így csillapíthatják a globális felmelegedés negatív hatásait.
Innoteka.hu: A magyarországi folyóvizek környezetvédelmi állapotában tetten érhető folyamatokat jelenleg pozitívnak vagy negatívnak, esetleg stagnálónak értékeli? Jobb állapotban vannak-e folyóink, mint néhány évtizeddel ezelőtt?
Abonyi András: – A helyzetet talán úgy világíthatjuk meg legjobban, ha két szempontot emelünk ki.
Az egyik az, hogy:
a legfontosabb, hogy legyen víz a természetes vizes élőhelyeken, hiszen víz nélkül élet sincs.
Az Ökológiai Kutatóközponton belül is vannak olyan kutatócsoportok, amelyeknek közcélú monitoring tevékenységként a kiszáradás élővilágra gyakorolt hatását kutatják. A klíma-változás kapcsán egyre fontosabb kérdés, hogy a kiszáradásra hajlamos vizek milyen ökológiai állapotban vannak. Sokáig azt tartotta a közvélemény és a kutatók is a leg-fontosabb kérdésnek a természetes vizekkel kapcsolatban, hogy milyen minőségű a víz, de manapság egy még alapvetőbb kérdés válik aktuálissá: van-e víz? A mi éghajlatunkon egyértelműen negatív változás, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő kiszáradó vizek olyan vízfolyások esetében is, amelyeket korábban állandó vízjárás jellemzett. Ezt úgy is meg-fogalmaz¬hatjuk, hogy a Mediterráneumra jellemző időszakos kiszáradás egyre északabbra terjedt, érintve a mi természetes vizeinket is. Ugyanakkor kétségtelen, hogy történtek pozitív változások is, főként a fejlettebb régiókban, leginkább Észak-Amerikában és Európában. Javult a vizek általános minősége, konkrétan csökkent a természetes vizek klasszikus szennyezési terhelése. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveire jellemző eutrofizáció (a vizek tápanyagtartalmának növekedése – a szerk.) visszaszorult. Negyven-ötven évvel ezelőtt még nem tudtuk, hogy például a mező¬gazdaságban használt foszfor milyen negatív hatással jár, így szerte a világon túlterheltük a vizeket. De a fejlett világ, ebből a szempontból, elindult a pozitív irányba.
Innoteka.hu: A vízminőség a tudatos beavatkozás következtében javult?
Abonyi András: – Ebben nagyon komoly szerepe volt a szabályozás szigorodásának. Fejlődött a szennyvízkezelési technológia is, de talán még jelentősebb hatása volt annak, hogy az emberekben és a cégekben tudatosodott, hogy nem szabad tisztítatlan kifolyóvizet a folyókba, tavakba engedni, amit egyébként ma már a törvény is tilt. De hogy ne higgyük, hogy minden csodálatos ezen a téren, e pozitív fejlemény mellé rögtön említek egy negatív jelenséget is. A Duna felső szakaszán, a német és osztrák szakaszokon tározók sorát építették, és ezek egyértelműen és súlyosan negatív hatást gyakorolnak a folyóra. Amellett, hogy a tározók akadályt képeznek, visszatartó, ülepítő hatásuk is van. Ez ugyan hozzájárul a tápanyag megrekedéséhez, ami az alsóbb szakaszokon csökkenti az eutrofizációt, így bizonyos értelemben pozitívum, de közben megfogja a lebegtetett hordalékanyagot is, ami viszont hiányként jelentkezik itt a középső, illetve később az alsó szakaszon. A tározók tehát negatívan hatnak a folyóra mind lokálisan, mivel helyben egy állóvízi környezet jön létre, mind pedig a tározást követő alsóbb folyószakaszokon. Módosítják a vízjárást, a vizes élőhelyek közötti összeköttetéseket és a folyóvíz összes paraméterét. Néhány adat a Dunára: a lebegtetett hordalékanyag megfeleződött az elmúlt évtizedekben; 78 duzzasztó több mint 1000 kilométer vízfolyást alakított át, tönkretéve a korábbi vízjárta élőhelyek közel 70 százalékát. Tehát sok a pozitív, és nagyon sok a negatív hatás. Vagy inkább néhány pozitív és sok negatív, hogy pontosak legyünk.
A tározók negatívan hatnak a folyóra mind lokálisan, mivel helyben egy állóvízi környezet jön létre, mind pedig a tározást követő alsóbb folyószakaszokon. Módosítják a vízjárást, a vizes élőhelyek közötti összeköttetéseket és a folyóvíz összes paraméterét. A képen a Duna alacsony vízállásnál, Kisoroszinál, 2013-ban. (Fotó: Abonyi András)
Villámárvíz
Innoteka.hu: A folyókba jutó kevesebb víz, illetve a vízállás szélsőségessé váló ingadozása mennyiben köthető a klímaváltozáshoz, vagy egyéb hatások játszanak ebben szerepet?
Abonyi András: – Ha röviden akarok válaszolni, akkor az éghajlatváltozás mindent felülír. Abszolút a klíma határozza meg a vízhozamot. Ennek belátásához nem kell messzebb mennünk Ausztriánál. A patakok, folyók és végeredményben a Duna vízhozameloszlása tökéletesen leköveti az alpesi gleccserek visszahúzódását. Régen a hó tél végi olvadása tavaszi áradást okozott, de utána a magashegységekben felhalmozódott hótakaró lassú, fokozatos olvadása nagyjából megbecsülhető, tartósan magas vízállást biztosított.
Ez a kiszámíthatóság azonban már a múlté, szélsőségessé vált a hómennyiség és a vízhozam ingadozása.
Gyakran előfordul, hogy extrém gyorsan nagy mennyiségű hó gyülemlik fel, majd heteken vagy akár napokon belül is elolvad, ami villámárvizet indít. Ezt a hatást csak súlyosbítja, hogy az urbanizáció érdekében mindent megteszünk a víz gyors levezetéséért. Mindent becsatornáztunk, mindent lebetonoztunk. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy ha csapadék hullik, akkor a víz hirtelen megjelenik a vízhozamban, legyen szó a Dunáról vagy akár egy kisebb vízfolyásról.
Innoteka.hu: Ezeknek a változásoknak milyen ökológiai hatásaik vannak? Milyen életközösségekre gyakorolják a legnagyobb hatást?
Abonyi András: – Ahol korábban állandóan jelen volt a víz, de az élőhely mostanra rendszeresen kiszárad, annak közvetlen, nagyon markáns negatív hatásai vannak. Ez egyrészt a korábbi fajok eltűnését, valamint olyan fajok megmaradását vagy megjelenését jelenti, amelyek képesek az egyre extrémebbé váló körülményekhez alkalmazkodni. Akár a szélsőséges árvizek, akár a kiszáradó vizek válnak jellemzővé, mindkettő új vagy megváltozott közösséget eredményez, hiszen az átalakuló környezethez más fajok tudnak jobban alkalmazkodni. Hogy a szűkebb szakterületemről hozzak példát, a vízhozam megváltozása átalakítja a lebegtetett algaközösségek fajszámát és az azokat alkotó fajok jellegzetességeit. Nehéz szét¬választani az életközösségek szerkezetét befolyásoló természetes és mesterséges tényezőket, hiszen minden körülmény – a vízhozam változásai, a globális felmelegedés hatásai, a szennyezési terhelések változásai – egyszerre hat rájuk. Ráadásul ezek hatásai lehetnek egymással ellentétesek vagy éppen egymást erősítők is.
Innoteka.hu: A Duna algaközösségét mi jellemzi manapság?
Abonyi András: – A Dunáról tudjuk, hogy csökken a benne élő lebegtetett algák mennyisége és azok fajszáma is. A mennyiségi csökkenés kívánatosnak tekinthető, inkább a lebegtetett algafajszám csökkenése a probléma. A közfelfogás szerint a vízminőség akkor jó, ha a víz kis tápanyagterhelést kap, és alacsony az algaszám. Tehát ezzel nincsen baj. Korábbi években vizsgáltuk, hogy milyen a dunai algaközösség összetétele, és a benne jelen lévő fajok milyen funkciókat láthatnak el, hogyan változik a plankton úgynevezett funkcionális összetétele. Fontos változás például a közösséget alkotó algák méretcsökkenése, ami teljesen egybevág a víz melegedésével. Általános ökológiai összefüggés, hogy melegebb környezetben kisebb egyedek jelennek meg, és ez a dunai alga¬közösségekben is meg-figyelhető folyamat. Ha feltételezzük, hogy még tovább melegszik a víz, akkor egyrészt számíthatunk arra, hogy megjelennek olyan új fajok, amelyek a még magasabb hőmérsék-letek¬hez is tudnak alkalmazkodni, másrészt a jelen lévő közösség elérheti azt a kritikus minimális méretet, ahol az elsődleges termelésük összeomlik. De eddig csak a lebegtetett alga¬közösségről beszéltem, pedig a vizekben élnek helyhez rögzült algák is, amelyeknek teljesen más lehet a tűrőképességük. Kimutattuk, hogy a Dunában a változó vízhozam és a javuló vízminőség hatására átalakul a lebegtetett és a rögzült életmódú közösségek aránya, mégpedig egyre gyakoribb a rögzült formák előfordulása a lebegtetett közös¬ség¬ben. Ez feltételezi, hogy a rögzült formák mennyisége hosszú távon nőtt. Hogy ez jó vagy rossz, az megítélés kérdése. Vegyük például a dunavirágot (ez a tiszavirághoz hasonló kérészfaj), amely több évtizedes eltűnés után, 2012-től újra tömegesen virágzik a Dunán. E kérész visszatérése például éppen ennek az ökológiai váltásnak lehet a következ¬ménye. A dunavirág újbóli megjelenése kiváló ökológiai indikátor, és természete¬sen örülünk, hogy visszatért. Az algák és a dunavirág közötti össze¬függéseket pedig újult erővel kutatjuk.
A dunavirág több évtizedes eltűnés után, 2012-től újra tömegesen virágzik a Dunán. E kérész újbóli megjelenése kiváló ökológiai indikátor. A képen dunavirágraj 2013. (Fotó: Kriska György)dunavirág lárva a mederfenéken Fotó: Kriska Györgyhím dunavirág szubimágó Fotó: Kriska György
Holtágak
Innoteka.hu: A természetes folyó- és állóvizek alga¬közösségét teljesen másképpen ítélik meg az ökológu-sok, illetve a rekreációs vízhasználók. Az, ami az egyik csoportnak foto¬szinteti¬záló termelő-szervezet, a másiknak gusztustalan szennyezés. Hogyan lehet objektív módon megítélni, hogy mennyi és milyen alga jó a vízben, illetve mi számít már soknak és rossznak?
Abonyi András: – Ha maradunk az emberközpontú szemléletnél, tehát azt vizsgáljuk, hogy az embernek mi a jó, akkor azt látjuk, hogy az algák mennyisége igazából nem számít mindaddig, amíg nem okoznak problémát. Problémát akkor okozhatnak, ha olyan mennyiségben elszaporodnak, hogy az már felszíni vízvirágzást vált ki. Előfordultak esetek, amikor a vízből ivó kutyák vagy tehenek pusztultak el, mert a vízben olyan kékalgák (cianobaktériumok) szaporodtak el, amelyek az idegrendszerre vagy a májra ható neurotoxint vagy hepatotoxint termelnek. De ezek a fajok az emberre is károsak lehetnek, például úszáskor bőr- vagy szemirritációt okozhatnak.
Vagyis alapvetően: nem az algák mennyisége az elsődleges rossz, hanem a közösség összetétele.
A kettő pedig sokszor egy irányba mutat: ha tömeges termelés van, akkor azt sokszor toxikus fajok okozzák. A közösség ökológiai működése szempontjából egyértelműen az a jó, ha sokféle faj alkotja, mert így minden fogyasztószervezet megtalálhatja a számára felvehető és jó minőségű táplálékot. Ha csak egy vagy néhány algafaj van jelen, az több szempontból is hátrányos lehet. Ezzel az ökológiai összefüggéssel kiemelten is foglalkozik a kutatócsoportunk. Azt vizsgáljuk, hogy mi a biológiai sokféleség szerepe az ökoszisztéma működése szempontjából, a mi esetünkben kifejezetten folyóvízi környezetben. Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük az ökoszisztéma-szolgáltatásokat és az ökoszisztéma működését. A szolgáltatás emberközpontú (mit ad nekünk a természet), a működés természetközpontú (hogyan, milyen hatékonyan működik a rendszer). Ha nagy a közösség sokfélesége, akkor nagyobb valószínűséggel lesznek benne olyan fajok, amelyek fogyaszthatók és minőségileg is megfelelők a vízi fogyasztószervezetek számára, így hozzájárulnak a rendszer stabil és hatékony működéséhez.
Innoteka.hu: Az ökológiai megközelítés megengedi-e, hogy beavatkozzunk a vízminőségbe, a vízi életközösségek összetételébe, és ha igen, mikor indokolt ez a lépés?
Abonyi András: – Fordítsuk meg a kérdést: beavatkoztunk-e eddig a vízi ökoszisztémák működésébe? Hát persze, méghozzá nagyon negatívan. Vagyis az ezzel ellentétes célú esetleges beavatkozás igazából csak a károkozásunk enyhítését szolgálná. Számba venni is nehéz, hogy hányféleképpen változtattuk meg a folyóinkat. Mesterségesen levágtuk a holtágakat, és tározókat építettünk. Ahogy említettem, ez utóbbinak lehetnek pozitív és negatív hatásai is. A tiszai holtágak levágása viszont kiváló példa az olyan beavatkozásra, amely egyszerre káros ökológiai szempontból, és az ember érdekeivel is ellentétes. E holtágak ugyanis nagyon fontos funkciót tölthetnének be a mezőgazdaság és a lakosság számára is. Például tartalék ivó- vagy öntözővízbázisként szolgálhatnának, de ha rendszeres az algavirágzás rajtuk, és ezt éppen toxikus cianobaktérium-fajok okozzák, akkor még az emberközpontú funkciójukat sem tudják betölteni. Hogy tehetnénk-e e folyamatok ellen? Igen, valószínűleg hosszú távon úgy tudnánk jól beavatkozni, ha visszafordítanánk azokat az ismert negatív emberi hatásokat, amelyeket évtizedek vagy éppen évszázadok óta okozunk. Ezért hatalmas a jelentősége az Európai Parlament által nemrégiben elfogadott európai természet-helyreállítási törvénynek, amely kifejezett vállalásokat és kötelezettségeket szab meg minden országnak.
A holtágaknak nagyon fontos funkciójuk lehet a mezőgazdaság és a lakosság számára is. Például tartalék ivó- vagy öntözővízbázisként szolgálhatnak. A képen egy közel természetes holtág a Körösök mentén: Aranyosi-holtág, 2016. (Fotó: Tóth Flórián)
Innoteka.hu: Milyen hatása lehet ennek a törvénynek a magyarországi természetes vizekre?
Abonyi András: – A közvetlen hatások jóslásával még várnék. Ami bizonyosan látszik, hogy a több évtizede zajló Víz Keretirányelv hatására a vízi rendszerek hazai minősítése előrehaladott, például a szárazföldi vegetáció minősítéséhez képest. Ez pozitívum, és erősen segítheti azoknak a víztesteknek az azonosítását, ahol azonnali beavatkozásra van szükség, vagy a beavatkozás ökológiai szempontból gyors javulást hozhat. Hogy ne csak pozitívumot említsünk, egy példa a közös vállalásra, hogy európai uniós szinten 25 ezer kilométer folyószakasz természetközeli állapotát kell helyreállítani. Ez soknak tűnik, ugyanakkor a Loire vagy a Tisza teljes szakasza már ezer-ezer kilométer. Továbbá valószínűsíthető, hogy a helyreállítás sok esetben csak részlegesen érinti a főmedret, és inkább a könnyebben alakítható kisebb mellékrendszerekre fog korlátozódni. De maradjunk optimisták, hiszen párját ritkítja ez a kötelező elemeket tartalmazó nemzetközi megállapodás.
Csökkenő talajvízszint
Innoteka.hu: A folyószabályozásról azt tanítják az iskolában, hogy hatalmas és jótékony vívmány volt, megszűntek az árvizek, hajózhatóvá vált a folyó, és így tovább. De ökológiai szempontból milyen változásokat okozott ez az átalakítás?
Abonyi András: – A természetes állapot az lenne, ha e holtágak vízterei és élőlényközösségei bizonyos rendszerességgel (rendszerint árvizek idején) kapcsolatba kerülnének a fő folyóval. Ha elzárjuk és kiegyenesítjük a folyót, akkor ez a természetes kapcsolat megszűnik. Vagyis ezzel izolálunk élőhelyeket, aminek számos negatív hatása lehet. Ellehetetlenül például a természetes fajkicserélődés, csökkentve a közösségi sokféleséget, ami hosszú távon adaptálódhatna a megváltozó környezethez. A korábbi folyóvízi ág ezáltal tóként kezd működni.
Innoteka.hu: A tószerű ökológiai működés miért rosszabb, mint a folyó?
Abonyi András: – A mesterséges eredetű, majd izolált holtág legfőbb gyengesége abból adódik, hogy e vizek medermorfológiája még ugyan folyóvízi, de a működésük már alapvetően az emberi szennyezés által terhelt tavi rendszerekhez hasonlít. A Tisza mentén gyakorlatilag végig mezőgazdasági területek vannak, ahonnan – a természetes vegetáció hiányában – jelentősebb szűrés nélkül erős tápanyagterhelés éri a holtágakat. Ez eutrofizációt és gyors feltöltődést okoz. Vagyis a folyóból lett állóvíz esetében minden körülmény adott, hogy súlyos nyárvégi algavirágzást produkáljon, és a víz minősége olyannyira leromoljon, hogy teljesen használhatatlanná váljon bármilyen célra.
Ma mindent megteszünk azért, hogy minél gyorsabban levezessük a vizet, pedig egyre nagyobb szükségünk lenne a víz természetes állapotában való megtartására.
Történtek erre irányuló lépések, ugyanakkor ezek erősen mesterségesek voltak. Ezek a beavatkozások a természet helyreállítását szolgálják, hiszen a folyó természetes állapotában is pontosan ezt tette: lassan vezette le a vizet, amely nagy területen áramlott keresztül, és ezzel sokszínű környezetet hozott létre. Ennek köszönhetően, valamint az ezt támogató korábbi ártéri gazdálkodási formák miatt, magas biológiai diverzitás alakulhatott ki. Vagyis a folyó minden jellegzetességének megvolt a maga szerepe. A holtágak levágása miatt a vízpótlás – főleg a mélyebb ártereken – nem megoldott, így ezek a területek jelen pillanatban vízhiányosak. Emiatt e területek folyamatosan degradálódnak, és nem tudják a természetes funkciójukat betölteni. Ilyen természetes funkció lenne, hogy a víztömegek pufferként működjenek a klímaváltozás hatásaival szemben. Ehelyett azonban az Alföld rohamos ütemben szárad.
Innoteka.hu: Hogyan hat a folyószabályozás a mezőgazdasági termelésre? Az árvizek elleni védekezés nem segíti a növénytermesztést?
Abonyi András: – Természetesen élelmiszert kell termelnünk, de a víz azonnali levezetése nem szolgálhatja ezt a célt. A gátak közé szorított folyó egyre mélyebbre vájja magát, és a gátak között rakja le a hordalékot. Egyúttal csökkenti a talajvízszintet, ezzel pedig pont a mezőgazdaságot hozzuk egyre lehetetlenebb helyzetbe. Egyre több vizet kell a mezőgazdasági területre szivattyúzni, hogy öntözni lehessen, de ez a víz ugyanilyen gyorsan el is tűnik, illetve elpárolog. A klíma egyébként is egyre szárazabbá válik, ám a folyók természetes viselkedésének megváltoztatásával a vízellátottságot mi toljuk még extrémebb irányba. Egyre intenzívebb öntözéssel próbáljuk fenntartani a fenntarthatatlan állapotot, és ez a folyamat önmagában is jól jelzi a súlyosbodó helyzetet. Át kellene gondolni, hogy mi az a maximális (nem pedig minimális) terület, amit vissza lehetne adni a természetnek úgy, hogy azzal hosszú távon az ember is jól járjon. Ennek az időjáráson, például a lokális csapadékképződésen keresztül a mezőgazdaságra is pozitív hatása lenne.•
Az Európai Unió évek óta dolgozott a világ legambiciózusabb természetvédelmi szabályozásán, amely azonban március végén, az utolsó előtti pillanatban elbukott. A többségi támogatás Magyarországon múlt, hazánk addigi álláspontjával szembefordulva nemet mondott a szövegre. Az eddig példátlannak számító rendelet jövőjéről, fontosabb pontjairól és az egyre romló ökológiai helyzet klímaváltozásra gyakorolt hatásáról Garamszegi László Zsolttal, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatójával beszélgettünk a Zöldövezet legújabb adásában.
Napjainkban gyakran hallhatunk a klímaváltozás általános hatásairól, mégis sok még a homályos folt azzal kapcsolatban, hogy mindez miképpen alakíthatja át a felszíni vizek és a vízi életközösségek állapotát meghatározó folyamatokat a következő évek, évtizedek során. Ennek oka legfőképp abban rejlik, hogy ezek a folyamatok többszörösen összetett módon befolyásolják egymás hatását, így pedig nehéz megítélni a változások jellegét és irányát. Ehhez a problémakörhöz kíván hozzájárulni a HUN-REN ÖK Vízi Ökológiai Intézet munkatársainak friss tanulmánya, melyben a felmelegedés fitoplankton dinamikára gyakorolt hatását elemezték terepi és kísérletes megfigyelésekre épülő modell szimulációk segítségével.
Míg a világ tavainak jelentős részében az éves átlaghőmérséklet hosszú távon egyértelműen emelkedő tendenciát mutat, arra már nehéz választ adni, hogy a melegedés milyen ökológiai hatást fejt ki különböző fizikai és kémiai adottságú vizekben vagy különböző fajösszetételű közösségekben. Ez nemcsak a halak, makrogerinctelenek vagy vízinövények esetében, hanem a vízben lebegő planktonikus szervezetek vonatkozásában is fontos kérdés, hiszen ők képezik a vízi táplálékhálózat alapját és jelentős mértékben befolyásolják a tavi ökoszisztémák anyagforgalmát. Egy plankton közösség rendkívül dinamikus módon változhat, ami azt eredményezi, hogy hiába rendelkezünk egyre kifinomultabb technikákkal a vizsgálatukra, a működésüket meghatározó tényezők közötti összefüggések feltárása továbbra is nagy kihívás. A felszíni vizekkel kapcsolatos kutatások nélkülözhetetlen része a rendszeres terepi mintavételeken alapuló monitoring, viszont e vizsgálatok munka- és időigényességéből eredően egy tavat csupán egy-egy fix ponton, korlátozott időbeli gyakorisággal tudunk csak mintázni. Hosszútávú vizsgálatok esetében kis túlzással olyan ez, mintha egy többévados tévésorozat minden egyes részéből csupán néhány képkockát látnánk, majd abból próbálnánk kihámozni, mi történt az évadok során.
Szükségünk van kiegészítő módszerekre, ezek nélkül a globális felmelegedés várható ökológiai hatásainak felmérésére, becslésére való lehetőségünk is korlátozott. Ide sorolhatók az un. numerikus modellek, melyek az ökológiai kutatások területén is egyre nagyobb szerepet kapnak. Általános értelemben ezek a modellek eddigi adatainkra, tudományos ismereteinkre hagyatkozva írnak le elemi összefüggéseket matematikai egyenletek formájában. Ilyen összefüggés például egy faj szaporodásának, növekedésének függése az elérhető táplálék mennyiségétől, vagy a növényi fotoszintézis fényintenzitás függése. A modellezés erőssége többek között abban rejlik, hogy alkalmazása révén számítógépes szimulációk futtathatók térben és/vagy időben egy általunk vizsgált populáció, közösség vagy ökoszisztéma állapotának és környezetének változását illetően, így segítve a természetben megfigyelt jelenségek ok-okozati összefüggéseinek megértését. Tehát míg a terepi és labor vizsgálatok jelentős része pillanatnyi állapotok sokaságáról szolgáltat adatokat, addig a modellezés az állapotokat eredményező folyamatokra, az állapotok változására fókuszál.
Magyar-görög együttműködés keretében Pálffy Károly, az intézet Plankton-ökológiai Csoportjának kutatója egy ilyen modell szimuláción keresztül vizsgálta felszíni vizeink elsődleges termelői, a planktonikus algák (fitoplankton) dinamikáját. A kutatás elméleti háttere két korábbi megfigyeléséből ered. Először a Balaton adatsorából mutatta ki, hogy a tó átlaghőmérsékletének hosszútávú emelkedésével párhuzamosan a fitoplankton összetétele éves szinten egyre tágabb határok között változik (nő a szezonális variabilitása), mely többek között a tavi ökoszisztéma stabilitásának csökkenésére utal. Hasonló összefüggést talált egy mezokozmosz kísérletben is, így adódott a kérdés: a megfigyelt párhuzam a melegedés és a planktonikus algák dinamikája között csupán véletlen egybeesés, vagy valami általánosabb jelenség húzódik a háttérben?
Egy modellszimuláció grafikus kimenete a vízhőmérséklet jelenlegi, valamint 1, 2 és 3˚C-kal megemelt szezonális változása esetén. A színes görbék egy-egy algafaj sejtszámának változását mutatják egy év leforgása alatt
A munka során létrehozott modell révén lehetővé vált a fitoplankton fajszintű változásának időbeli szimulálása, különböző hőmérsékleti forgatókönyvek mentén. A szimulációk a korábbiakkal megegyező eredményt hoztak, a magasabb éves átlaghőmérséklet növelte a fitoplankton szezonális változásának mértékét, azonban a hatás erőssége nagyban függött attól is, hogy a közösség mi módon juthatott a növekedéséhez szükséges szervetlen tápanyagokhoz. Így a melegedés hatását jelentősen befolyásolta két kulcsfontosságú tápelem, a nitrogén és a foszfor aránya épp úgy, mint a tápanyag utánpótlás időbeli fluktuációja. Ez szorosan összecseng számos nemzetközi tanulmánnyal, melyek szerint a klímaváltozás vízi ökoszisztémákra gyakorolt hatása nem vizsgálható a tápanyag ellátottság (trofitás) figyelembe vétele nélkül. A tápanyagokon túl a kiindulási fajszám is kihatott az eredményekre, ami kutatásmódszertan szempontjából lényeges megállapítás, hiszen ennek fényében a hőmérséklet hatását célzó kísérletes munkák esetén sem mindegy, hány fajjal tervezünk közösségi léptékű kísérletet végezni.
A Limnology and Oceanography folyóiratban megjelent tanulmány arra is rávilágított, hogy az alga összetétel fokozódó szezonális változása, mint a közösség gyengülő stabilitásának az indikátora, hosszabb távon milyen következményekkel járhat. Magasabb átlaghőmérsékleten a közösségek összetétele nagyobb szezonális szélsőségek között mozgott, tehát csökkent a közösségek kiegyenlítettsége. Ezen felül többéves időtávlatban, magasabb átlaghőmérsékleten nőtt a nem domináns fajok kihalásának valószínűsége, ami matematikai igazolása annak, hogy a felmelegedés általában véve növelheti a plankton közösség instabilitását, ezzel módosítva a vízi ökoszisztéma működését. A kutatócsoport munkatársai a továbbiakban a módszer bővítését tervezik, céljuk olyan összetettebb modellek alkotása, melyek segítségével a térbeliség és a planktonikus táplálékhálózat működésének figyelembevétele mellett becsülhető a klímaváltozás vízi életközösségekre gyakorolt hatása.
A numerikus modellek napjainkban egyre fontosabb szerepet kapnak a terepi megfigyelések értelmezésében is
Immár negyedik éve zajlik a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (HUN-REN ÖK) Kullancsfigyelő programja, melynek célja a Magyarországon újonnan megjelenő, nem őshonos Hyalomma kullancsok megtelepedésének és terjedésének vizsgálata. A kutatás a citizen science módszerével, azaz lakossági bejelentések alapján gyűjt adatokat ezekről a veszélyes kullancsfajokról. A talált példányok beazonosításáról, illetve a beküldés módjáról a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon tájékozódhatnak az érdeklődők.
A tavaszias februári időjárás kihat a kullancsok gazdaállataira, így magukra a vérszívókra is, emiatt idén korábban találkozhatunk az őshonos és a behurcolt fajokkal egyaránt. A HUN-REN ÖK kutatói által 2021-ben indított közösségi kutatási program segítségével az elmúlt három év során összesen 14 Hyalomma-egyedet sikerült begyűjteni az ország különböző pontjairól. Ezeknek a vérszívóknak a monitorozása különösen fontos, mivel képesek számos kórokozó, például a krími-kongói vérzéses láz vírusának terjesztésére, amely akár 30%-os halálozási aránnyal is járhat. Ezek a kullancsok tőlünk délebbre őshonosak, de a vándormadarak segítségével könnyen terjednek északabbra. A globális felmelegedés hatására egyre nagyobb eséllyel maradnak életben és találnak megfelelő körülményeket a mi éghajlatunkon is. Szerencsére a vándormadarak nem hordozzák a krími-kongói vérzéses láz vírusát, ezért viszonylag kicsi az esély arra, hogy egy fertőzött kullanccsal találkozzunk. A Hyalomma-k több szempontból is különböznek a széleskörűen ismert hazai kullancsfajoktól, ami segíthet a beazonosításukban is: nagyobbak és gyorsabbak a hazai fajoknál, sötét, egyszínű pajzs jellemző rájuk, lábaik pedig látványosan csíkosak. Mindez szabad szemmel is látható.
A Hyalomma kullancsot beküldte és a képet készítette: Bánya Márió
A projekt indítása óta több száz lakossági bejelentés érkezett a Kullancsfigyelő csapatához, és az így kapott példányokat nagyrészt más hazai fajok egyedeiként sikerült beazonosítani. A 14 beérkezett Hyalomma vizsgálata jelenleg is zajlik, ám szerencsére a már említett krími-kongói vérzéses láz vírusa ez idáig egyik egyedben sem volt kimutatható. További figyelemre ad okot, hogy a 14 beküldött kullancsot döntő többségében nagytestű emlősökön találták, például lovon, szarvasmarhán, szamáron, így a program keretében kiemelten fontos a nagyállattartással foglalkozók elérése és tájékoztatása. A monitorozás szempontjából emellett különös figyelmet érdemelnek azok az egyedek, amelyeket már a tavaszi hónapokban sikerült azonosítani, mert ez arra utalhat, hogy a kullancs nem egy vándormadárral érkezett idén az országba, hanem itt telelt át, vagy akár itt is kelt ki egy nőstény által rakott tojásból.
A HUN-REN ÖK továbbra is kéri a lakosságot, hogy a talált kullancspéldányokat alaposan figyeljék meg, és amennyiben úgy vélik, hogy Hyalomma-egyedet találtak, őrizzék meg jól záró tégelyben, és jelezzék a kutatóknak. A bejelentés módjáról a program honlapján, a www.kullancsfigyelo.hu-n érhető el bővebb információ, az oldalon emellett látványos ábrák és részletes leírások segítik a Hyalomma-k felismerését és a további tájékozódást.
Főcím fotó: A képen jól látszanak a Hyalomma és a másik két hazai faj közötti különbségek. Jobb oldalon a közönséges kullancs nősténye látható.
Az öregedésről szóló Qubit Live #7 eseményen az evolúcióbiológia, az etológia és a fejlődésgenetika eredményeinek tükrében járta körbe azt, hogy meg lehet-e úszni a halált, lehet-e javítani az életvégi életminőséget, és hogy megelőzhetők-e az időskori betegségek. A napokban az elhangzott előadásokat és a kerekasztal-beszélgetést osztották meg, hogy azok is meghallgathassák, akik nem tudtak részt venni az esten.
A kronológiai idővel a túlélőképességünk csökken, nő a halálozási valószínűségünk, öregszünk. Bár az élővilágban jószerével mindenre és annak ellenkezőjére is van példa, így akadnak olyan is fajok, amik nem, vagy csak alig öregszenek. És az is előfordulhat, hogy néhány egyed nem mutatja az öregedés jeleit a halála előtt, azonban a balesetek őket sem kerülhetik el – és nem is fogják. A 7. Qubit Live eseményen Szathmáry Eörs akadémikus, Széchenyi-díjas evolúcióbiológus, A földi élet regénye című tudományos bestseller szerzője arról beszélt, hogyan keres az evolúcióbiológia válaszokat a halál és az öregedés miértjeire.
Bár ma még nincsenek olyan modelljeink, amelyekkel az öregedés univerzálisan leírható, Szathmáry előadásban igyekezett feltárni a lehetséges magyarázatokat és irányokat, sőt bemutatott egy olyan megközelítést is, ami nagyrészt már jól magyarázza a folyamat komplex természetét. Az öregedés ezek alapján nem pusztán evolúciós mellékterméknek, de a populáció szintjén már egyenesen hasznos jelenségnek látszik. Az továbbra is egyértelmű, hogy a fiatalabb egyedek jobban alkalmazkodnak a változó környezethez, de ehhez részben az idősektől szerzett gének is hozzájárulnak.
Küzdhetünk-e a biológia ellen, van-e értelme az örök életről ábrándozni? Mi az öregedés az egyén, a társadalom és a faj szintjén? A természetes szelekció vagy a szaporodás és az önfenntartás közti versengés felelős a halálért? Milyen modell lehet alkalmas az öregedési folyamat leírására és megértésére, ha az eddig ismertek kudarcot vallottak? Szathmáry Eörs októberi előadásában ezekre és további hasonló kérdésekre kereste és adta meg a válaszokat.
Magyar hidrobiológusok tíz éven keresztül vizsgálták a makroszkopikus vízi gerinctelen közösségek regenerációját a 2010-ben bekövetkezett ajkai vörösiszap katasztrófát követően. A katasztrófa során a környező patakokba jutott erősen lúgos vörösiszap (pH >13) különböző mértékben kipusztította a vízfolyások élővilágát. Az évtizedes vizsgálat kimutatta, hogy a zavarás súlyosságának döntő szerepe van a makrogerinctelen közösség hosszú távú regenerációjának dinamikájában. A rangos Science of The Total Environment folyóiratban megjelent publikációjuk újdonsága egy olyan átfogó elméleti keret megalkotása, amely feltárja a zavarást követő regeneráció mögött álló eseményláncot, a folyamat egymást követő fázisait és így lehetővé teszi a jelentős mértékű és súlyos zavarások következményeinek vizsgálatát.
A kisebb és gyakran előforduló zavarások (pl: kotrás, tisztított szennyvízbevezetés, tájhasználat) vízi élőlényközösségekre gyakorolt hatását és az ökoszisztémák regenerációját az ökológusok régóta vizsgálják. A jelentős mértékű és súlyos zavarások (ipari katasztrófák, erdőtüzek) utáni regenerációról azonban keveset tudunk. Ennek több oka van, egyrészt hogy ezek bekövetkezése nem jósolható előre, másrészt hatásuk nyomon követésére hosszabbtávú vizsgálat kell, és a rekolonizáció időbeli alakulásának (dianamikájának) nincs leírt terminológiája és elméleti keretrendszere. Ennek megoldására a kutatók egy olyan elméleti keretet dolgoztak ki, amely egymást követő fázisokat ír le, mint a fellendülési (Ramp-up), túllövési (Overshoot) és oszcillációs fázisok, amellyel számszerűsíthető és értékelhető a vízi közösségek jelentős mértékű és súlyos zavarás utáni regenerációs dinamikája.
2010-ben történt a rendszerváltás utáni Magyarország legsúlyosabb ipari katasztrófája. Az Ajkai Timföldgyár vörösiszap-tározójának gátja átszakadt és több mint egymillió köbméternyi maró hatású ipari folyadék öntötte el a környező településeket és a patakokat, vízfolyásokat is. A Torna és Marcal patakrendszer vízfolyásaiban eltérő mértékű volt a terhelés, a szennyezés beömléséhez közel a vörösiszap teljesen kipusztította az élővilágot (a Torna patakon), míg lentebb haladva a hígulás miatt a hatás egyre kevésbé volt érzékelhető (a Marcalon). A kutatók a katasztrófát követően 10 éven át tanulmányozták a makrogerinctelen közösségek regenerációját az érintett vízi ökoszisztémában, összehasonlítva a szennyezéshez közeli szakaszokon tapasztalt durva és a távolabbi szakaszokat ért finom léptékű zavarások utáni regenerációs mintázatokat.
A tanulmány a különböző intézményekben dolgozó hidrobiológus kutatók sikeres együttműködésének példája, a Pannon Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet, a HUN-REN-PE Limnoökológiai Kutatócsoport és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatóinak együttműködésében valósult meg – emelte ki Boda Pál, a tanulmány egyik vezető szerzője.
Fotók a vizsgált patak szakaszokról, 2010 november. T1: A Torna-pataknak a szennyezéshez legközelebbi szakasza. A kép a folyómeder, a víznyelő és a környező területek megtisztítása után készült, a visszamaradt vörösiszap ezen a területen kb. 50-100 cm magas volt. T2: A Torna-patak a szennyezéstől távolabb. Ezen a szakaszon csak a part alsó részét tisztították meg. M1: A Marcal folyó a Torna-patak beömlése után. Ezt a szakaszt a kép készítése után tisztították meg. M2: A Marcal folyónak a szennyezéstől legtávolabbi szakasza. Ezen a szakaszon a parton nem volt üledék, a mederben és a növényzetben vékony üledékréteg képződött.
„Adataink azt mutatják, hogy egy évtizeden belül a makrogerinctelen közösség mind szerkezetileg, mind funkcionálisan sikeresen helyreállt mind a durva, mind a finom léptékű zavarások után. Megállapítottuk, hogy a zavarás súlyossága kulcsfontosságú szerepet játszik a hosszú távú helyreállási dinamikában. Ez azt jelenti, hogy a helyreállás dinamikája és mintázata is aszerint változik, hogy a nagy intenzitású, súlyos zavarás teljesen vagy részben pusztította ki az állatvilágot”. – mondta Boda Pál.
A vizsgálat kimutatta, hogy a kezdeti helyreállási szakasz meredek volt, és 4-9 hónapig tartott, a zavarás súlyosságától függetlenül. A durva léptékű zavarások valamennyi közösségi mérőszám átmeneti kilengését okozták a végső egyensúlyi értékekhez képest, ezt a jelenséget a kutatók „túllövésnek” (Overshoot) nevezik. Ezzel szemben a finom léptékű zavarás által érintett közösségeknél nem volt megfigyelhető figyelemre méltó túllövés. Ott ahol a szennyezés teljesen elpusztította az élőlényeket, a visszatelepülési folyamat során több faj próbálta volna meg rekolonizálni az élőhelyeket, melyek közül végül a környezet végül kiszelektálta azokat, melyek végül a stabilabb közösséget alkotják.
„Minél súlyosabb volt a zavarás, annál később éri el a makrogerinctelen közösség az egyensúlyi állapotot”.
A tanulmány hangsúlyozza, hogy az ökoszisztémák regenerálódását követő felméréseknek legalább 2,5-3 évet kell átfogniuk, hogy a teljes helyreállási folyamatot rögzíteni tudják, függetlenül a zavarás súlyosságától. Ezek az eredmények hozzájárulnak az ökoszisztémák ellenálló képességének megértéséhez, és segítik a hatékony természetvédelmi stratégiák kidolgozását.
A földi élet fennmaradásának alapvető követelménye, hogy az élővilág tagjai alkalmazkodni tudjanak a folyton változó külső körülményekhez, például a klímához, aminek két legfontosabb eleme a hőmérséklet és a csapadékmennyiség. Általában a környezeti tényezők valamekkora sávja optimális az adott faj számára, illetve mindkét irányban egy-egy sáv még tolerálható. Bolygónk története tele van klímaváltozásokkal, amikor a közismert éghajlati övek északi vagy déli irányban mozognak, vándorolnak, és ugyanekkor a hegységek vertikálisan övezett élőhelyei is eltolódnak.
A növények, állatok és egyéb fajok számára verseny kezdődik, aminek tétje, hogy tudják-e követni a nekik megfelelő éghajlati zónát, az új helyen meg tudnak-e telepedni, és a többi fajjal társulást alkotni. Ha nem, akkor kipusztulnak, helyüket pedig alkalmazkodóképesebb, új fajok veszik át.
Nehéz ezt elképzelni, hiszen az ipari forradalom óta eltelt időszakot nem számítva az elmúlt 8-10 ezer évben a Föld éghajlata viszonylag stabil volt, technológiánknak köszönhetően pedig a sarkvidéktől a sivatagokig bármilyen éghajlaton képesek vagyunk boldogulni. Csakhogy nem a végtelenségig: a változó klíma már az évszázad végére létrehozhat számunkra is lakhatatlanul forró és száraz területeket. Az élővilág más tagjai még rosszabb helyzetben vannak,
az ember által generált, rendkívül gyors klímaváltozás olyan versenyfutásra kényszeríti őket, amelynek csak kevés nyertese lehet.
Mit jelent a verseny az éghajlatváltozással? Milyen „lehetetlen” feltételeket teremtett az emberi tevékenység, és mi lehet a növények, állatok válasza? Dr. Oborny Beáta biológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársát, az ELTE TTK Biológiai Intézetének docensét kérdeztük.
Fotó: Shutterstock
Eleve lemaradásban vannak
Adott élőhelyek elmozdulása a klímaváltozások egyik legfontosabb velejárója, mégis kevés szó esik róla. Az életföldrajz többek között azt vizsgálja, milyen éves átlaghőmérséklethez és átlagos csapadékmennyiséghez milyen növényvilág, ennek nyomán pedig milyen állatvilág tartozik. Ha az előbbi kettő közül bármely tényező megváltozik, a terület más éghajlati tartományba kerülhet.
Ilyenkor főleg a növények kerülnek szorult helyzetbe, túlélésük azon múlik, hogy magszórásukkal mennyire tudják követni évről évre a számukra kedvező élőhelyeket. A lassú terjedésű állatfajok ugyanilyen kihívás elé néznek, gondoljunk csak bele: míg egy farkas napi szinten könnyedén megtesz 20 kilométert, addig mire megy mondjuk egy talajlakó atka, amely ugyanennyi idő alatt mindössze két centimétert halad?
A legutóbbi glaciálist követően a jég 11-12 ezer éve kezdett észak felé visszahúzódni, a lassúbb terjedésű fajok évszázadokkal vagy még jobban le lehetnek maradva a nekik megfelelő klímaöv mögött
– mondja a 24.hu-nak Oborny Beáta
A kontinensléptékű vándorlás Észak-Amerikában valamivel könnyebb volt, mint Európában, hiszen előbbiben a főbb hegyláncok észak-déli irányúak, Európában viszont a kelet-nyugati kiterjedésű Alpok, Kárpátok és Pireneusok jelentős mértékben útját állták a vándorlóknak.
Hány fok választ el a tundrától?
Alapesetben az élővilág kialakulásával egyidős, természetes folyamatokról beszélünk. Sok klímaváltozás-szkeptikus érvel azzal, hogy az éghajlat mindig is változott, így a mostani helyzetben sincs semmi különös. Valóban, a klíma a múltban is folyamatosan átalakult, de nem ilyen gyorsan, mint most az emberiség közreműködésével.
Például Európában a jégkorszak végén, valamivel több, mint 11 ezer évvel ezelőtt az átlaghőmérséklet mindössze néhány fokkal volt alacsonyabb a mostaninál. Ekkor a jégtakaró nélküli területek jelentős részét tundra és hidegtűrő sztyepp borította. Az ezután következő, néhány fokos melegedés során a növényzet olyan jelentős változásokon ment keresztül, mint nagy területek beerdősödése, és fajok elterjedési területeinek kontinens-léptékű változásai, míg létrejött Európa mai növényzeti képe. Ehhez a néhány fokos hőmérsékletemelkedéshez képest érdemes belegondolni, hogy most a 2°C-os klímacélért küzdünk, és ki tudja, meg tudjuk-e valósítani.
Az 1850-1900 közötti referenciaidőszakhoz képest – a kilengéseket nem számítva – jelenleg 1,2 Celsius foknál vagyunk, és az évszázad végére már a 2 fokban meghatározott célt is nehéz lesz tartanunk. Tízezer év helyett kétszáz.
Itt már nem csak az a kérdés, hogy egy-egy növény- vagy állatfaj milyen messze terjed, milyen távolra jut generációról generációra, hanem hogy egyáltalán megmarad-e.
A jelenlegi változás sokkszerű, sok élőlény számára követhetetlen, az ilyen események tömeges kihaláshoz vezethetnek. Eddig öt ilyet ismerünk a földtörténetből, és nem véletlenül tartják úgy sokan, hogy az emberi tevékenység vezet majd a hatodikhoz – amely már el is kezdődött. E hatodik kihalási hullámhoz nem csak a klímaváltozás, hanem az ember olyan közvetlen károsító hatásai is hozzájárulnak, mint a környezetszennyezés, a természetes élőhelyek pusztítása, és a túlhalászat, túlvadászat.
Alkalmazkodsz, elvándorolsz vagy meghalsz
Hogyan reagálhatnak az egyes fajok a klímaváltozásra? A kihaláson kívül két lehetőség áll fenn. Az egyik, hogy terjedéssel követik a nekik megfelelő élőhelyet – ahogy azonban fent írtuk, a mostani változás gyors üteme miatt ez óriási kihívás. Az ökológiai stabilitást ráadásul kisebb-nagyobb, de komplex életközösségek biztosítják, a példa kedvéért a Kárpát-medencében az „egészséges” őshonos gyepen akár 40-50 növényfaj is élhet együtt egyetlen négyzetméteren.
Ezek évezredek óta együtt, egymásra hatva, sokszor egymásra utalva fejlődnek, és a sokszínűség csökkenésével az egyes fajok is sérülékenyebbé válnak. Azt pedig nyilván nem várhatjuk, hogy több tucatnyi faj együtt, szinkronban mozogjon.
A másik lehetőség a helyben való alkalmazkodás, aminek nagyon fontos eleme a genetikai változatosság. A helyi alkalmazkodás és az elvándorlás párhuzamosan zajlik
– jegyzi meg a szakember.
A természetpusztítás, az élőhelyek feldarabolódása és elszigetelődése sok helyen leküzdhetetlen akadályt gördít a vándorlás elé. Vannak ismereteink a jégkorszak utáni áramlási útvonalakról, ám ezek mára használhatatlanok: városok, autópályák, ipari létesítmények, végeláthatatlan mezőgazdasági területek zárják le őket. És nem csak azon, helyhez kötött élőlények számára, melyek csupán generációról generációra tudnak haladni, hanem a jó mozgásképességű fajok számára is. Képzeljünk el például a barnamedve útját a mai európai tájon keresztül: a távolság nem okoz számára gondot, de már az első autópályán sem tud átvágni.
A folyamat egyértelmű vesztesei a lassú élőhelyspecialisták, nyertesei pedig legtöbbször az idegenhonos, inváziós fajok, amelyek gyakran kiszorítják az őshonos fajokat, szétzilálják a társulásokat.
Eljön majd a billenőpont
Egy amerikai kutató, James Brown arra volt kíváncsi, miként reagálnak a hegységekben élő erdőlakók arra, hogy a felmelegedés következtében a növényzeti zónák egyre feljebb kúsznak. Az amerikai prériöv szigethegységeiben összesen 14 kisemlősfaj túlélését próbálta becsülni három Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedésnél, figyelembe véve azt is, hogy a hegyek morfológiájából adódóan minél magasabban fekszik egy élőhely, annál kisebb a területe.
Az eredmény szerint a 14 fajból három az egész régióból eltűnne, helyi szinten pedig minden vizsgált körzetből 6-10 pusztulna ki.
Hiába 200 éves tudományág az életföldrajz, globális előrejelzésekhez még mindig kevés a tudásunk. Ami biztos, hogy az élőhelyek áthelyeződése miatt a földi fajok többsége versenyt fut az idővel a fennmaradásért, a folyamat pedig nem lineáris. A külső környezeti változással általában nem arányosan változik a túlélés esélye, és a fajokból álló közösség fennmaradásának valószínűsége. Egy darabig esetleg nem tapasztalunk változást, de egy kritikus küszöbön átlépve összeomlik a közösség.
Fotó: FREEPIK – gyermek ül a szélsőséges aszállyal súlytott tájban
A minket körülvevő természet, az élővilág, az ökoszisztémák nyújtják számunkra az élelmiszertermelés lehetőségét, jelentős szerepük van az éghajlat szabályozásában a szén-dioxid elnyelése és a szén tárolása által, vagy például a talaj erózió elleni védelmében és az árvízkockázat csökkentésében. Az utóbbi évtizedekben az ökoszisztéma-szolgáltatások koncepció alkalmazása egyre nagyobb teret nyert (bővebben az ökoszisztéma szolgáltatásokról: 6-7 oldal). Elterjedése annak köszönhető, hogy lehetőséget ad a természeti‒társadalmi‒gazdasági rendszerek szerteágazó kapcsolatainak feltárására. Rávilágít arra, hogy a társadalom és a gazdaság az ökológiai rendszereken alapul, valamint arra, hogy az emberi tevékenység hogyan módosítja a természetes környezetet. Egyértelmű kapcsolat mutatható ki az ökoszisztémák állapota és az emberek jólléte, egészsége, boldogsága között az ökoszisztéma-szolgáltatásokon keresztül.
2023 augusztusában elfogadták Magyarország jelenleg hatályos, 2030-ig szóló Nemzeti Biodiverzitás Stratégiáját (3. Nemzeti Biodiverzitás Stratégia). A stratégia célkitűzései között szerepel a védett természeti területek koherens hálózatának kialakítása, a különböző védett területek állapotának javítása valamint a leromlott ökoszisztémák helyreállítása. A fenti célkitűzéseket csak megfelelő információkra és helyzetértékelésre lehet alapozni, és ennek érdekében átfogóan ismernünk kell az élőhelyeink jelenlegi állapotát.
Az elmúlt öt évben széleskörű együttműködés jött létre ágazati szakemberek és közel 250 kutató valamint természetvédelmi szakember között egy, az Agrárminisztérium koordinációjával megvalósult projekt keretében (KEHOP-4.3.0.-VEKOP-15-2016-00001). A projekt egyik eleme a Nemzeti Ökoszisztéma-Szolgáltatás Térképezés és Értékelés Projekt; (NÖSZTÉP) az ökoszisztémák kiterjedése, az ökoszisztémák állapota és az ökoszisztéma-szolgáltatások országos értékelését és térképezését tűzte célul. A széleskörű összefogás eredményeként 2400 oldalnyi tanulmány készült el, melyek legfontosabb eredményeit emeli ki a Hazai ökoszisztéma-szolgáltatások értékelése és térképezése című kötet.
„Az egyik vállalt feladat az ökoszisztémák állapotfelmérése volt, ugyanakkor nagyon változatos lehet az, hogy pontosan ki mit ért egy terület, vagy élőhely állapota alatt” – mondja Tanács Eszter a projekt egyik kutatója, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa. „Egy terület minden használója a saját szempontjából ítéli meg, mi a jó állapot – általában olyan tényezőkre figyel kiemelten, amelyek az ő szempontjából fontos élőlénycsoport vagy élőhely jó állapotát közvetlenül befolyásolják. Ilyen lehet például a növények (legyenek azok fák, vagy valamilyen termesztett növények) egészségi állapota. Ha ez nincs rendben, mindenki felkapja a fejét. Ugyanakkor lehetnek olyan, közvetett összefüggések, amiket nehezebb felismerni. Egy terület élővilágának változatossága például szorosan összefügghet az állapottal és így közvetve azzal, hogy milyen szolgáltatásokat és milyen minőségben képes nyújtani az adott ökoszisztéma típus.”
„Az egész országra vonatkozó döntések megalapozásához olyan térképeket kell készíteni, amelyek a környezet, az élőhelyek állapotát országos léptékben próbálják visszaadni. Ez különleges kihívást jelent, mert a nagy léptékű térképek „jósága” nagyban függ attól, hogy milyen adatokra tudjuk őket alapozni. Azonban térben és időben sokszor esetleges, hogy adott területről mennyire részletes adatokkal rendelkezünk. A különböző típusú élőhelyekről nem egyformán áll rendelkezésre információ. Az erdők esetében, ahol a kezelési tapasztalatoknak köszönhetően eleve évtizedekben, évszázadokban kell gondolkodni, országos szinten sok adat áll rendelkezésre. A mezőgazdaságról szintén sok adat érhető el, részben a különféle támogatások rendszere miatt. A gyepekről és a vizes élőhelyekről viszont országos szinten kevés a méréseken alapuló, pontos információ, holott több ágazat is jól tudná ezeket hasznosítani. Általában igaz, hogy több információ érhető el a nagyon értékes, védett területekről, de ezek az ország területének csak kis részét fedik le” – fejtette ki a feladat nehézségeit Tanács Eszter.
„Ahol nincs elegendő információforrás, azaz kevés a mért adat, ott a környezeti terhelés mértékét próbálták a kutatók közvetve megbecsülni, és ezt térképezték. Olyan korábbi kutatásokra és ismeretekre építettek, amelyek az ilyen terhelésre adott válaszokat vizsgálták. Az ilyen kapcsolatok alapján készült térképek is alkalmasak arra, hogy becsüljük a jelenlegi állapotot, az élővilág számára való alkalmasságot, de viszonylag nagy a bizonytalanságuk, hiszen valójában a veszélyeztetettséget ábrázolják. Vannak esetek, amikor csak durva becslések adhatók több lépcsős elemzéseken át – például a virág-ellátottság alapján becsülik a beporzók jelenlétét, a virág-ellátottságot pedig az alapján, hogy milyen élőhelyről beszélünk. Az ilyen térképek használhatósága korlátozottabb, mint azoké, amelyek mért adatokon alapulnak. Ezért a kutatásaink egyik fontos eleme, hogy megvizsgáljuk, mennyire jól adják vissza az ilyen jellegű térképek a részletesebb, finomabb léptékű adatok szerint tükrözött állapotot ott, ahol rendelkezésre állnak ilyenek. Ez alapfeltétele annak, hogy idővel egyre jobb és pontosabb térképeket állítsunk elő”- mondta el Tanács Eszter.
A 2019-ben elkészült Ökoszisztéma-alaptérkép jelentős mérföldkő volt a projekt megvalósításában. Noha egyes térképeknél jelentkeztek jelentős adathiányok, egy olyan részletes felszín borítási adatbázist sikerült kialakítani, ami Magyarországra vonatkozóan jelenleg az elérhető legjobb felbontású állomány mind geometriai, mind tematikai szempontból.
A természetszerű élőhelytípusok (Ökoszisztéma-alaptékép alapján) aránya (%) a pont 300 m sugarú környezetében
A HUN-REN ÖK Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport kutatói a hazai tapasztalatokat felhasználva az európai ökoszisztéma-szolgáltatás térképezés projekteket tekintették át egy frissen megjelent rangos nemzetközi publikációjukban. Az Ecosystem Services folyóiratban megjelent tanulmány Vári Ágnes első szerzőségével 13 európai ország ökoszisztéma térképezés folyamatát tekint át, a projektek résztvevőivel készült felmérés eredményeit bemutatva. A publikáció az alkalmazott módszerek típusait, az értékelt ökoszisztéma-szolgáltatásokat, valamint az észlelt problémákat és a lehetséges továbblépést tekinti át európai szinten.
Publikáció
Ágnes Vári, Cristian Mihai Adamescu, Mario Balzan, Kremena Gocheva, Martin Götzl, Karsten Grunewald, Miguel Inácio, Madli Linder, Grégory Obiang-Ndong, Paulo Pereira, Fernando Santos-Martin, Ina Sieber, Małgorzata Stępniewska, Eszter Tanács, Mette Termansen, Eric Tromeur, Davina Vačkářová, Bálint Czúcz: National mapping and assessment of ecosystem services projects in Europe – Participants’ experiences, state of the art and lessons learned Ecosystem Services, Vol.65, 2024
