Bár egyre több jele van a klímaváltozásnak, az emberiség még mindig nem érzi elég fenyegetőnek ahhoz, hogy drasztikus változásokat hozzon életmódjában. Garamszegi László, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója szerint a viselkedésünk játékelméleti modellekkel is leírható, és ha másért nem, gazdasági okokból lesz muszáj változtatnunk. A főigazgató egyébként a környezeti katasztrófák esetében inkább a megelőzés híve, de szerinte így is várhatóak új kórokozók vagy járványok. Igazgatóként nem a hangos véleménynyilvánításban és a lájkok gyűjtésében hisz, hanem a határozott szakmaiságban, ahogy azt az erdőrendelet esetében is nyilvánvalóvá tették.
Mostanában egymás után kellett szembesülnünk az olyan jelenségekkel, mint a járvány, illetve idén az aszály, ezekből mindenki felismerhette, hogy nagyon sok múlik azon, milyen a viszonyunk a környezeti rendszerekkel. Egy tavalyi publikációjukban azt írták a járvány kapcsán, de talán ez más környezeti problémáknál is igaz, hogy a társadalomban alapvető és sürgős viselkedés- és gondolkodásbeli változásra lenne szükség. Tényleg lehet változtatni ezeken a struktúrákon, amikor az emberek alapvetően önzően cselekszenek a mindennapokban?
A klímaváltozás problémájához való viszonyulásunkat egy evolúciós dilemma írja le: egyéni szinten áldozatokat kell hoznunk annak érdekében, hogy ez valamiféle hasznot hozzon a közösség számára a jövőben. A kollektív haszon az a környezeti katasztrófákkal szembeni védelem, ami csak úgy érhető el, ha a társadalom egésze egy bizonyos szintű forrást hajlandó beletenni egy közös kalapba, amiből aztán például egy hatékony klímavédelmi programot tud finanszírozni, vagy egy bizonyos szintű „zöld” vállalást teljesítünk együttesen, ami megakadályozza környezeti fenyegetettség eszkalálódását. Ez az úgynevezett kollektív rizikó szociális dilemma, amelyben nincs szabályozva, hogy az egyes résztvevőknek mennyivel kell hozzájárulniuk a közös cél eléréséhez. Viszont, ha a kitűzött közös szintet nem sikerül elérni, akkor a védelmi program univerzálisan bukik meg, aminek mindenki egyformán kárvallottja lesz.
Amikor a klímaváltozásról, vagy bármilyen ember által okozott környezeti hatásról gondolkodunk, akkor valójában azt mérlegeljük, hogy egyéni szinten mennyire mondunk le kényelmi dolgokról a jelenben annak érdekében, hogy a távoli vagy közeli jövőben ne szenvedjünk közösen egy drasztikus környezeti változás káros hatásaitól. Ez nemcsak globálisan, de lokálisan is fennálló dilemma, ha például azt vizsgáljuk, hogy egy tó körül megéri-e szállodákat építeni. Ha azt szeretnénk, hogy a beruházás hosszú távon is kifizetődő legyen, akkor az is fontos szempont, hogy a tó vízminősége stabil maradjon. Így a turizmusból befolyó profit egy részét érdemes lenne a szállodáknak a tó ökológiai védelmére fordítaniuk, és közös erővel gondoskodni a tó fennmaradásáról. Egy ilyen „zöld” adó befizetése fájdalmasnak tűnhet, de ha ezt az összeget az érdekeltek nem áldozzák be, akkor idővel az összes vállalkozás garantáltan megbukik.
Mi az optimális befektetési viselkedés egy ilyen helyzetben?
Egy német kutatócsoport ezt vizsgálta egy érdekes játékkísérletben. A beszervezett diákok mindegyike 40 euróval gazdálkodhatott, és tíz körben kérték tőlük, hogy névtelenül járuljanak hozzá a klímakasszához 0, 2 vagy 4 euróval. Ha a hat főből álló csoportok elérték a 120 eurós célösszeget (azaz átlagban mindenki 2 euróval járult hozzá a közöshöz minden körben), akkor az egyéneknél maradt pénzeket mindenki hazavihette. Ugyanakkor, ha a csoport nem érte el a küszöbértéket, akkor az „orosz rulett” szabály lépett életbe: egy számítógép segítségével meghatározott valószínűséggel, mondjuk, 10, 50 vagy 90 százalékban, de mindenki elvesztette a megspórolt pénzét. A kísérletben egyértelmű volt, hogy ha az „orosz rulett” szigorúbb feltételekkel működik, akkor a résztvevők gyakrabban fizetik be a 2 vagy 4 eurót a közösbe. Azaz, ha egyre nagyobb veszély leselkedik ránk, akkor nagyobb a hajlandóságunk az együttműködésre, és könnyebben lemondunk a kényelmi profitról.
Azt el tudom képzelni, hogy egyes ügyekben, kicsiben működik ez a modell, de társadalmi szinten is elérhető ilyen változás, főleg amikor a hatalom képviselői általában csak a rövid távú hasznokat tartják szem előtt?
A nagyobb bankok, így a Magyar Nemzeti Bank is, már felismerték, hogy a biodiverzitás csökkenése aláássa a gazdasági növekedést és az emberi jólét alapjait. Be lehet árazni, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások összességében mekkora hasznot hoznak az emberiségnek – évente a világ GDP-jének körülbelül másfélszeresét –, és ezek károsodásával mekkora veszteség éri a gazdaságot – évente a világ GDP-jének körülbelül 10 százaléka. Érdemes tehát foglalkozni azzal, hogy az ökológiai krízis milyen egyéb rizikófaktorokat okoz a pénzügyi szektorban, amelyeket be kell építeni a fenntartható gazdaságot leíró számításokba. A közgazdászok gondolkodásában megjelent az ökológiai szemlélet, noha a fő motiváció náluk nem a klasszikus értelemben vett környezetvédelem, hanem a nyers piaci profit. A lényeg, hogy az érdekek összefonódnak, ezért a döntéshozók is egyre inkább rákényszerülnek arra, hogy a biodiverzitást védő, úgynevezett green deal intézkedéseket hozzanak.
Az idei nyáron a WHO nemrég jelentette ki, hogy már látszik a járvány vége. Valóban itt tartunk?
Ez sem fekete-fehér történet, hogy volt, aztán már nincs. Én már nem tudom követni, hogy hányadik hullámban vagyunk, mostanra gyakorlatilag a koronavírus-járvány egy szokványos felső légúti fertőzéssé szelídült. Gyakorlatilag lassan megtanulunk a kórokozóval együtt élni úgy, ahogy az influenza vírusával. Már nem fog eltűnni belőlünk, így a járványnak gyakorlatilag sosem lesz vége – csak mi nem fogunk akkora jelentőséget tulajdonítani neki. Evolúciós szempontból a gazda–parazita versengés egy új szakaszba lépett, a kórokozó kezdeti előnyét behoztuk különböző védekezési módszerekkel, és mostanra sokkal kiegyenlítettebb erőviszonyok jellemzik ökológiai kapcsolatunkat. De, mint említettem, nagyon sok új jelölt van, amelyek potenciálisan a koronavírus helyébe léphetnének, tehát az evolúciós versenyfutás bármikor kezdődhet egy új szereplővel. Így a Covid elleni csatát megnyerhetjük, a kórokozók elleni háború csak fokozódik.
„Evolúciós versenyfutásban vagyunk”, „le vagyunk maradva a kórokozókkal szemben” – fogalmaznak egyebek mellett kutatók. Ezt hogyan kell értelmezni?
Lewis Carroll Alice Tükörországban című művéből eredeztetik a Vörös királynő hipotézisét, amely abból indul ki, hogy a királynő birodalmában folyamatosan futni kell ahhoz, hogy a forgó földön egy helyben maradjunk. A kórokozókkal való versenyfutásban is ez a helyzet. Mindig van, aki aktuálisan előrébb van, és mindig van, aki hátrányban. Ilyen szempontból nincs olyan, hogy teljesen legyőztünk a másik felet, de előnyt szerezhetünk, ha hatékony védelmi mechanizmust építünk ki. Ebben benne van mindaz, amit az immunrendszerünk biológiailag bevet egy fertőzés során, de a gazda fegyvertárához tartozik a karantén is, a maszk, a védőoltás, és nem utolsósorban a kutatásra szánt összeg is. A kórokozó ezzel szemben új törzseket hoz létre, rezisztenciát alakít ki, vagy változtat a terjedési vagy megbetegítő képességein. Így kell szemlélnünk az olyan kórokozókat is, melyekről azt hisszük, hogy végleg kiirtottuk. Európát már több mint 50 éve maláriamentes övezetnek tekintjük, de az intenzív utazásaink, a klímaváltozás és a kórokozó terjesztését végző szúnyogok terjeszkedésének következtében előbb-utóbb ismét megnövekedett veszéllyel kell számolnunk a régióban.
Az előbb említette a megelőzés fontosságát, és többször beszélt már arról is a járvánnyal összefüggésben, hogy Magyarországon is szükséges lenne egy hatékony tanácsadói és kommunikációs rendszert kiépíteni a gyakorlati védekezés elősegítésére.
Az említett játékkísérletek azt mutatták, hogy ha az együttműködő feleknek érdemi információjuk van a rizikó tényleges nagyságáról, akkor az egyéni hozzájárulások mértéke megnő, a játékosok könnyebben összedobják és elérik a közügyet kiszolgáló összeget. A mi helyzetünkre lefordítva a kutató felelőssége, hogy az aktuális környezeti fenyegetettséget felbecsülje és a helyzetet transzparens módon a társadalom és a döntéshozók elé tárja. Viszont a védekezés akciótervét és a bevezetendő intézkedéseket nem mi dolgozzuk ki, hanem ideálisan olyan operatív szervek, amelyek a tudományos érvek mellett figyelembe veszik az egyéb társadalmi és gazdasági érdekeket, és ezek ütköztetésével hozzák meg az optimális döntéseket. Ebben a rendszerben elengedhetetlen, hogy az egyes felek között működjön egy hatékony kommunikáció és az objektív érvelés lehetősége, mert mindenki számára ideális megoldás nem létezik. Például ha bezárunk mindent, akkor a vírus nem terjed, de a gazdaságunk tönkremegy. Ilyen kezdeményezésre láttunk példát a járvány idején, de hasonló operatív egységek működhetnének más, a társadalmat érintő környezeti kihívás kapcsán is. Egy ilyen, több tudományterületet és érdekközösséget összefogó „fenntarthatósági és reziliencia operatív törzs” felállítása nemcsak vész esetén lenne indokolt, hanem a megelőzés szellemében már akár mostantól is hatékony tanácsadó testületté tudna válni, hogy a döntéshozók érdemben felkészüljenek a jövő kihívásaira.
Mennyire van a valóság ettől az ideális állapottól?
Sajnos egyelőre még elég messze. Mi évenként több száz minőségi publikációt készítünk a szakma számára nemzetközi porondon. Jelentős energiákat fordítunk arra is, hogy ezeket a tudományos eredményeket a nagyközönség számára is elérhetővé tegyük, rengeteg megjelenésünk van a különböző médiafelületeken, számos ismeretterjesztő csatornát gondozunk. Ennek ellenére az a tapasztalatunk, hogy a szaktudásunk és az eredményeink nem jutnak el kellő mértékben a döntéshozókhoz, azokhoz, akik gyakorlati vonatkozásban éremben hasznosítani tudnák ezeket. Ez egyrészt pénzkidobás, másrészt a problémakezelés szempontjából sem hatékony. Mi több olyan fenntarthatósági témával foglalkozunk, amelynek erős társadalmi és gazdasági relevanciája van, de ezek a kompetenciák többnyire kiaknázatlanul maradnak gyakorlati szinten. Legutóbb például a fakitermelés bizonyos korlátozásait feloldó kormányrendelet kapcsán éreztük a megfelelő szakmai kommunikáció égető hiányát.
Az erdőrendelet esetében mit mondhattak volna?
Adott, hogy az energiaválság miatt a tűzifa iránti igény megnőtt, és létezik egy reális társadalmi és gazdasági elvárás e kereslet kielégítésére. A megoldás azonban nem az, hogy védett erdeinkben engedjük az őshonos állományok tarvágását, vagy a fakitermelést kiterjesztjük a szaporodási időszakra is. A fenntartható erdőgazdálkodás elve is azt kívánja, hogy vigyázzunk az ökológiai szempontból értékes erdőállományokra, mert ez segíti elő a biodiverzitás megőrzését és az erdők ökoszisztéma-szolgáltatásait, sőt bizonyos szinten a természet klímaváltozás elleni ellenálló képességét is. Ha egy erdőt elpusztítunk vagy visszafordíthatatlanul lerontunk, akkor utána az ember számára történő hasznosulás lehetősége is csökken: kevesebb fát termel, kevesebb vadászható nagyvadat tart el, vagy a turisztikai értéke leromlik. De létezik alternatív megoldás a problémára. Mi azt javasoljuk, hogy a megnövekedett tűzifaigényt alacsonyabb természetességű erdők, például faültetvények vagy idegenhonos állományok, például akácosok, kultúrerdők, intenzívebb használatával lehetne fedezni.
A rendelet megjelenése előtt volt párbeszéd az Ökológiai Kutatóközpont és valamilyen kormányzati szereplő között?
Nem. Mi a kormányrendelet megjelenése után adtunk ki egy saját állásfoglalást honlapunkon. Nem tudom, hogy ennek volt-e hatása, de végül is született egy miniszteri utasítás a rendelet megjelenése után pár nappal, ami alapján érvényüket vesztik az ökológiai szempontból leginkább aggasztó pontok. A különböző szintű rendelkezések mögötti okokat nem látom át, de az operativitás szempontjából nem tartom szerencsésnek az egymásnak ellentmondó utasításokat. Sokkal hatékonyabb lett volna, hogy még rendelet megfogalmazása előtt összeülne minden érdekelt, és a döntéshozók meghallgatnák a pró és kontra érveket, illetve az alternatív megoldás lehetőségeit. De más téma kapcsán volt lehetőségünk minisztériumi felkérésre véleményezni komoly stratégiai anyagokat. Én hasznosnak tartanám, ha az ilyen tanácsadói szolgáltatásainkra gyakrabban támaszkodna a döntéshozói szféra.
Ilyen egyeztetésre miért nem kerül sor gyakrabban?
Helyzetükből fakadóan, a politikusok szeretnek gyors, fekete-fehér véleményeket hallani. A kutatók viszont sosem mondanak százszázalékos biztonsággal semmit, csak valószínűségi alapon tudnak kijelentéseket tenni a jövőre vonatkozóan, legyen szó ökológiai katasztrófákról vagy járványokról. Ez nem a kutató hibája, a tudomány így működik. Egy meteorológus azt mondja, hogy 80-90 százalék az esélye annak, hogy lesz vihar a tervezett tűzijáték idején. Itt csak az lehet a szakmai kérdés, hogy a mérései és az előrejelzéshez használt matematikai modelljei elfogadhatók-e, de végső, tényleges gyakorlatra vonatkozó döntést nem neki kell meghoznia, hogy legyen vagy ne legyen tűzijáték. Aki ezt a döntést meghozza, annak értenie kell a kutatók nyelvén. A dolog nem lehetetlen, mert aki meghallgat egy időjárás-jelentést, az el tudja dönteni, hogy vigyen-e ernyőt, vagy sem, és kisebb eséllyel ázik meg, mint az, aki nem hallgatja a meteorológiai előrejelzéseket.
Az Ökológiai Kutatóközpont vagy egy kutató mennyire állhat ki hangosan a véleménye mellett? Például Jordán Ferenc, a Balatoni Limnológiai Intézet vezetője a Balaton védelmében harcos interjút adott, aztán később leváltották.
Kiemelt küldetésünknek tartom, hogy a tudományosság maximális betartásával képviseljük véleményünket – úgy, hogy közben csak arról beszéljünk, amihez valóban értünk. A halmozódó fenntarthatósági problémák nyomására egyre több olyan közéleti téma merül fel, aminek ökológiai vetülete van. Az adófizetők pénzéből finanszírozzuk a kutatásaink egy részét, ezért fontos, hogy eredményeinket és azok társadalmi, gazdasági vonatkozásait transzparenssé tegyük a nagyközönség számára, vagy szaktudásunkat valamilyen közügy szolgálatába állítsuk. Nem feltétlenül az a célunk, hogy figyelemfelkeltő szalagcímekkel lájkokat és megtekintéseket halmozzunk fel. A határozott szakmai megnyilvánulás és a hangos véleménynyilvánítás között óriási különbség van. Ráadásul, az aktuálisan nagy olvasottságú cikkeknek az elektronikus felületen csak rövid életidejük van, a megjelenés utáni napokban jönnek új hírek és témák, az üzenet hamar disszipálódik. Ezzel nem feltétlenül lehet érdemi kommunikációs csatornákat működtetni. Én kontraproduktívnak tartom a személyek köré épített harcias interjúkat, sokkal hatékonyabb a jól időzített, tényszerű véleménynyilvánítás – ami mögé akár egy egész intézet, szakmai közösség is oda tud állni.
Ön sokáig külföldön dolgozott, mi vonzotta haza?
A doktori tanulmányaimat Franciaországban folytattam, majd több mint hat évet töltöttem Belgiumban, mint posztdoktor kutató. Ezután Spanyolországban dolgoztam közel tíz évig immár főállású kutatóként. Kapcsolatomat a hazai tudományos élettel soha nem vesztettem el, több projektben dolgoztam együtt magyar kollégákkal, végigjártam az itthoni tudományos ranglétrát, emellett rengeteget ingáztam külföldi munkahelyem és Magyarország között. Ez utóbbiban el lehet fáradni, de az igazi kihívást az jelentette, hogy előállt egy pályázati lehetőség az Ökológiai és Botanikai Intézet intézetigazgatói pozíciójára. Úgy éreztem, hogy külföldön szerzett tapasztalataimat tudom majd hasznosítani egy intézet vezetése során.
Milyen a magyar kutatói hálózat a külföldiekhez képest, mi az, amiben le van maradva?
A külföldi tanulmányaim kezdetekor tapasztaltakhoz viszonyítva a kutatás színvonala mára nagymértékben felzárkózott a nemzetközi normákhoz – a saját szakterületemen. A folyamatos javulás tendenciája még most is látszik: az Ökológiai Kutatóközpont az utóbbi öt évben megduplázta tudományos publikációinak számát, úgy, hogy közben jóval nagyobb súllyal jelenünk meg a szakma vezető folyóirataiban. Én úgy látom, hogy a látványos javulás elsősorban annak köszönhető, hogy itthon nagyon sok kiváló kutató van, akik sokáig a nemzetközi sztenderdektől elszigetelve kutattak, de mára felismerték a nemzetközi szempontok jelentőségét, és gyorsan alkalmazkodtak.
Csak elismerően tudok szólni azokról, akik az itthoni feltételek mellett világszínvonalú kutatói munkát végeznek. Itthon a kutatói életmódnak sokkal kisebb a megbecsültsége, Nyugat-Európában egy kutatói fizetésből magasabb életszínvonal érhető el. Budapesten, a buszok hátulján matrica hirdeti, hogy a BKK havi nettó 434 ezret tud ígérni leendő buszvezetőknek. Mi ezt a fizetést nemhogy kezdő kutatóknak nem tudjuk megajánlani, de még azoknak a tudományos munkatársaknak az átlagos fizetése sem éri el ezt a szintet, akik már 5-10 éve végeznek kutatómunkát PhD-fokozattal. A tudományos erősödést szolgálja az is, hogy a pályázati lehetőségek is folyamatosan javulnak. Ez nem csak az elérhető kiírások és összegek növekedését jelenti, hanem azt, hogy több séma bírálati folyamatában megjelennek a nemzetközi elvárások, például külföldi bírálók. Sajnos itthon látni még példát arra is, hogy nagyobb kutatási összegek szétosztására ismeretségi alapon, vagy transzparens és tudományos elbírálási algoritmus nélkül kerül sor.
Mekkora az elvándorlás?
Van egy elvándorlás, ami az ambiciózus és tehetséges fiatalok körében jelentkezik, ők külföldre mennek azért, hogy nemzetközi tapasztalatot szerezzenek vagy új módszert tanuljanak. Ez egészséges és támogatandó folyamat, csak támogatni kéne az ilyen fiatalok visszatérését is, mert azzal külföldön szerzett tudást hoznak haza. Sajnos, az ilyen mobilitás támogatására nincs megfelelő ösztöndíjrendszer, így, ha a fiatalok külföldre mennek, kint is ragadnak. Vannak olyanok, akik a nehéz megélhetés miatt költöznek végérvényesen külföldre, vagy hagynak fel a kutatással, és választanak más, biztosabb megélhetést. Ez a fajta elvándorlás egyre fokozódó problémát jelent, csak tovább romlik az erősödő gazdasági válsággal. Az inflációt nem követi a fizetésünk, a kutatások költségei is drágulnak, és ráadásul több hazai pályázati támogatás is elapadhat. A kutatói életpálya mára egy bizonytalan karriermodellé vált, nemcsak itthon, hanem külföldön is. Ez nem csupán az elvándorlásra hat, hanem nehezíti az utánpótlás-ellátást, a fiatalok toborzását is.
A kormányzati politika nem titkolt célja, hogy az alkalmazott kutatások irányába tolja inkább a tudományos életet. Az intézete érzékel ilyesfajta nyomást? Hol tud alkalmazott tudománnyá válni az ökológia?
Jelenleg élhetünk a kutatói szabadságunkkal, mi látjuk a szakma legújabb kérdéseit, és tisztában vagyunk kutatásaink gyakorlati vonatkozásaival. Húsz-harminc éve az ökológia még inkább elméleti tudomány volt, de mára sokkal erősebbek a gyakorlati vonzatai. Ahogy a múlt század elején a fizika, majd a végén a molekuláris biológia volt a legfontosabb tudomány, úgy most, a klímaváltozás korában az ökológia kiemelt fontossággal bír. Természetesen ennek mi is érezzük hatását és felelősségét, tehát a kormányzati politika befolyása nélkül is megindult egy alkalmazott irányba történő mozgás. Mi részben pályázatokból élünk, ha innovatív ötleteink vannak, legyen alap vagy alkalmazotti kutatás, akkor mi szerezzük meg hozzá az anyagi támogatást. A mostani helyzetben egyre több olyan pályázati lehetőség jelenik meg – a bizonytalanabb alapkutatást támogató sémák helyett –, amelyeknek inkább gyakorlati jelentőségük van. A Nemzeti Laboratórium program is idetartozik, amiben mi is aktívan részt veszünk. Várható tehát, hogy sokan ezek felé fognak fordulni, és ez is katalizálja majd a profilváltást egy bizonyos szinten. De ne feledjük, hogy a felfedező alapkutatásra mindig szükség lesz, anélkül a gyakorlati, alkalmazott kutatás kifullad egy idő után!
Forrás: telex.hu
telex.hu
