Alig több mint 20 év alatt ötödére csökkent a fenyvesek területe Magyarországon, a korábbi 2400 négyzetkilométer ma már 500-nál is kevesebb. Eközben a hazai erdőállomány összességében gyarapodott. Vajon mi áll a fenyőerdők gyors visszaszorulásának hátterében? Vajon más fafajok is veszélyben vannak?
Amikor veszélyeztetett fajokra gondolunk, elsősorban emlősökre vagy madarakra gondolunk, nem pedig fákra. Holott a Botanic Gardens Conservation International (BGCI) jelentése szerint nagyjából kétszer annyi fafajt fenyeget a kihalás, mint amennyi madarat, emlőst, kétéltűt és hüllőt együttvéve. Annak ellenére, hogy a nálunk honos, illetve telepített fenyők talán még nem esnek ebbe a kategóriába, reális veszély, hogy hazánk területéről ezek is hamarosan eltűnnek.
Miért tűnnek el a fenyők?
Magyarországon az egyetlen valóban őshonosnak tekinthető fenyőfaj az erdeifenyő (Pinus sylvestris). Vadon főként a nyugati országrészben található meg nagyobb területen, míg az ország más részein elsősorban telepített állományt találunk. Az erdeifenyőn kívül hazánkban fellelhető más fenyőfajokat máshonnan telepítették be.
Ahogy az Index egyik cikkében olvashatjuk, a régi Magyarország jelentős területét borították fenyvesek, azonban a trianoni határnak már csak a szegélyein, elegyfaként találunk fenyőket, leginkább az Őrségben.
A lucfenyők napjai sajnos meg vannak számlálva. Fotó: Shutterstock
Trianon után jelentős mennyiségben telepítettek be például luc- és vörösfenyőt, de legnagyobb területet ma a mediterrán vidékekről származó feketefenyő foglal el. Az egyre melegebbé és szárazabbá váló hazai viszonyok azonban nem kedveznek az említett fajoknak. A legtöbb szakember szerint a lucfenyők napjai meg vannak számlálva, 20 éven belül egy-egy foltot leszámítva eltűnhetnek az országból.
A klímaváltozás és hatásai a fenyőkre
A jóval hűvösebb és nedvesebb éghajlathoz szokott lucfenyőt évek óta klímastressz éri. Nemcsak a túlságosan meleg időjárás és a gyakori hőhullám ront a helyzetén, hanem a szárazság is, hiszen a lucfenyő eredetileg a helyvidékek hűvösebb, nedvesebb klímájához szokott. A vízhiány miatt a fák kevesebb gyantát termelnek, ez pedig gyengíti a kártevőkkel szembeni ellenálló képességüket.
A fenyők legjelentősebb kártevője a szúbogár. Ennek káros hatását fokozza, hogy a telepített fenyvesek jórészt monokultúrás erdők. Egy diverzebb erdőben – ahol legalább 5–6 fafaj él – a kártevők dolga is nehezebb, a fák védettebbek.
A bogarak lárvája először a kevéssé ellenálló lucokat támadja meg, járatokat váj beléjük, de olyan mennyiségben, hogy a fák állva összedőlnek – mondta egy interjúban Ódor Péter, az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusa.
A feketefenyőket nem rovar, hanem egy gombafaj pusztítja, amelyet az aszályos évek felerősítenek. A gombás feketefenyő vörös színt ölt, úgynevezett tűvörösödés tapasztalható. Igaz, hogy az elmúlt bő másfél évszázadban – főleg a Balaton környékén – megszokott a feketefenyő-erdők látványa, eltűnésük nem kimondottan baj, ittlétük pedig nem volt hiábavaló. Ahogy ez a WWF egyik bejegyzésében áll, a fák az évszázados legeltetés miatt kopárrá váló hegyoldalakon újra termőtalajt tudtak képezni, amelyen – a fenyők eltűnése után – lehetővé válik honos lombos fajok megtelepedése.
A feketefenyő ma még szokványos látvány az ország több területén.
Jelenleg még az ország erdőterületének közel egytizedén élnek fenyők. Az, hogy ezek nagy része eltűnik hazánkból, főként kulturális és gazdasági veszteségnek tekinthető. Ökológiai értelemben az ország erdői nemigen válnak szegényebbé.
Van, ahol sokkal nagyobb a baj
A klímaváltozás okozta hatások sokkal nagyobb problémát jelentenek az olyan országokban, amelyek éghajlata korábban hűvösebb volt hazánkénál. Németországban például az erdők negyedét fenyők alkotják, míg Ausztriában az erdők 51%-a lucfenyőerdő. Amíg akad fenyő, érdemes tavasszal a fenyőrügyet felhasználni. Többek között remek szörpök alapanyaga lehet.
A legnagyobb baj jelenleg Németországban van, ahol az elpusztult fák eltakarításának és az újraerdősítésnek a költsége több milliárd eurós tétel. Közben nagy ütemben vágják ki a még egészséges állományokat, hogy legalább gazdaságilag mentsék azt, ami még menthető. A kártevők tevékenysége nyomán ugyanis a fa nemcsak elpusztul, de gazdaságilag értéktelenné is válik.
Átrendeződnek a magyarországi erdők
Klímájuk alapján négy osztályba soroljuk hazai erdőinket: bükkös, gyertyános–tölgyes, cseres–kocsánytalan tölgyes és erdős sztyepp. Míg a bükkös inkább csapadékos és párás, elsősorban hegy- és dombvidékeken jellemző osztály, addig az erdős sztyepp már igen száraz, nem jellemzik összefüggő erdőségek, így tipikusnak mondható fafajok sem.
Idővel az őszi bükkös látványától is el kell köszönnünk.
Az említett zónák azonban egyre jobban eltolódnak, és már most látni, hogy némileg átalakulnak a klímaosztályok. A szakemberek szerint legkésőbb az évszázad végére a bükk lényegében eltűnik hazánkból, a bükkerdők helyét a gyertyánosok, tölgyesek veszik át. Ezzel párhuzamosan az erdős sztyepp egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának, és megjelenik egy új osztály is, a sztyepp. Mátyás Csaba akadémikus, a Soproni Egyetem professzora egy korábbi interjúban így fogalmazott:
Ötven éve még négy zónával számoltak, de itt van a nyakunkon egy ötödik is: a sztyepp vagyis a pusztaság. Ez azt jelenti, hogy kevés esély van arra, hogy erdő maradjon a területen.
Egyre több lesz a száraz pusztaság
Az előrejelzések szerint 30 év múlva az ország területének legalább 11%-a pusztaság lehet, alapvetően a Duna-Tisza köze déli és az Alföld nyugati részén. Ezeken a területeken az erdők drasztikus mértékben megfogyatkoznak, legfeljebb bozótok és cserjék élhetnek meg.
Ez azért is nagy probléma, mert az erdők elvesztése nagyban felerősítheti a klímaváltozás hatásait. Ez nem pusztán kevesebb szén-dioxid megkötését jelenti, hanem azt, hogy eltűnik majd az erdők klímakiegyenlítő hatása. A fák ugyanis képesek lokálisan moderálni az időjárás szélsőségeit, például hűtik és nedvesítik környezetüket.
A helyzet azért nem reménytelen
A szakemberek szerint jó módszer lehet a klímaváltozás hatásainak mérséklésére őshonos fafajú erdők mesterséges telepítése. Tanulva az idegenhonos fenyvesek sorsából, tévedés lenne szárazságtűrő, de nálunk nem őshonos fajokat betelepíteni. Sokkal kézenfekvőbb megoldás lehet az erdők változatosságának, diverzitásának növelése.
Ez már csak azért is fontos, mert jelenleg igen jellemzőek a nagy, akár több tíz hektáros kiterjedésű, azonos korú és fajú erdők, melyek jobban ki vannak téve az extrém hatásoknak és az invazív kártevőknek. Az erdők diverzitását célzó beavatkozások fokozatosan, évtizedek alatt hozhatják meg eredményüket. Ha viszont nem kezdünk el ebbe az irányba haladni, később sokkal nagyobb problémákkal nézhetünk szembe.
Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetben működő Biodiverzitás és Metaközösség-ökológia Kutatócsoport legfőképpen az emberi tevékenység természetes élőhelyekre gyakorolt hatását kutatja, hiszen e vizsgálatok természetvédelmi jelentősége felbecsülhetetlen. David Cunillera-Montcusí ökológus, európai és uruguayi kutatásai után most csatlakozott a kutatócsoporthoz, hogy az Európai Unió Marie Skłodowska-Curie programja támogatásával azt vizsgálja, hogy a vizes élőhelyek feldarabolódása hogyan hat az élővilág sokféleségére.
Az éghajlatváltozás, illetve az ember természetpusztítása hatására szerte a világon sérülnek az élőhelyhálózatok: az életközösségek által lakott (és lakható) helyszínek fogyatkoznak, sok helyütt teljesen eltűnnek, egyre töredezettebbé válnak, ez pedig drasztikus hatással van a biodiverzitásra. A vizes élőhelyek pedig talán még nagyobb veszélyben vannak. Arról azonban keveset tudunk, hogy pontosan hogyan zajlik az életközösségek leromlása az élőhelyek közötti kapcsolatok, illetve az élő és élettelen körülmények (például az édesvizek sótartalmának emelkedése) hatására. Ezt fogja kísérletes és modellvizsgálatok segítségével kutatni David Cunillera-Montcusí.
David Cunillera-Montcusí
„Az eddigi kutatásaimban főként édesvízi ökoszisztémákkal foglalkoztam, és azt vizsgáltam bennük, hogy az emberi tevékenység milyen módon zavarja meg a működésüket, illetve, hogy a tájléptékű jellegzetességek hogyan befolyásolják az ökoszisztémák zavarással szembeni ellenálló képességét – mondja az ökológus, aki korábban a Barcelonai Egyetemen dolgozott, és már számos tanulmányban kooperált magyar kutatókkal. – A doktori munkám során például azt vizsgáltam, hogy a sűrűn elhelyezkedő és egymással összekötött tavacskák hogyan segítik a természet regenerációját az erdőtüzek után.”
Cunillera-Montcusí az utóbbi években főként az édesvízi élőhelyek sótartalmának emelkedését (az úgynevezett „édesvízi sósodási szindrómát”) kutatta, ami sok helyütt az emberi zavarás jele, egyúttal a diverzitás csökkenésének fontos oka. A sótartalom növekedése például a mezőgazdasági és ipari tevékenység vagy a bányászat következménye. Természetesen a sósodás a vízi életközösségek minden élőlényére hatással van, hiszen ők alacsonyabb sókoncentrációhoz alkalmazkodtak. Egyes fajok rosszabbul reagálnak e zavarásra, eltűnnek, ez pedig kaszkádszerű folyamatokat indít be az egész közösségben, ami az élőhely leromlásához vagy akár összeomlásához is vezethet. David Cunillera-Montcusí úgy találta, hogy a tájon elszórt tavacskák rendszerének viselkedése jól modellezi a nagyobb természetes vizek emberi zavarásra adott reakcióját.
„Bár eddigi vizsgálataimban főleg kis tavacskákat kutattam, de az általunk feltárt mechanizmusok mindenféle vizes élőhelyen működnek. Azt igyekszünk feltárni, hogy a régiók élőhelyeinek struktúrája és eloszlása hogyan segítheti az életközösségeket, hogy ellenállóbbak legyenek a külső zavarásokkal szemben – folytatja a kutató. – Azt tapasztaltuk, hogy az ellenálló képességhez nem feltétlenül van szükség nagy, összefüggő élőhelyekre. Az is elegendő lehet, ha sok kicsi, de nagyon jól összekötött élőhelyet őrzünk meg. Minél jobban kommunikálnak egymással az élőhelyek, annál kevésbé érinti őket a külső zavarás.”
Az Ökológiai Kutatóközpontban végzett kutatásai egy részében kísérletesen fogja modellezni a különböző sókoncentrációjú és eltérő fragmentáltságú, eltérő mértékben összekapcsolt tavacskákban élő közösségek viselkedését és ellenálló képességüket.
„Az intézetben lévő számos mezokozmoszban (200 literes víztartályokban) fogjuk szimulálni a tavacskákat. Különféle élőlényeket helyezünk beléjük, különböző szintre állítjuk be a sótartalmukat, az elhelyezésükkel pedig befolyásolni tudjuk a többi mezokozmosszal való összeköttetésüket – mondja Cunillera-Montcusí. – Az a célunk, hogy számszerűsítsük e tényezők hatását. Kiderülhet például, hogy a központban lévő, tehát sok más élőhellyel szomszédos mezokozmoszokban élő közösségek nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek a sótartalom emelkedésével szemben.”
A kutatás másik ágaként az ausztriai Fertőzug időszakos szikes tavaiból gyűjtött, több évtizedre visszanyúló adatsorokat elemeznek majd. Összevetik őket a tájról készített műholdfelvételekkel. Ezek révén is arra keresik a választ, hogy a tájléptékű struktúra, az élőhelyek kapcsolódása hogyan hatott a biodiverzitás változására és az ellenálló képességre. A kutató elmondta, hogy a valós természeti életközösségekből származó adatok elemzése, illetve a különböző tényezők hatásának elkülönítése mindig nehezebb annál, mint amikor ők tervezik meg a kísérletet, mégis fontos ez a megközelítés is, hiszen így lehet csak pontosan megérteni a valós ökoszisztémák rendkívül bonyolult működését. Emellett pedig a kutatások részét képezi az elméleti ökológiai modellezés is. E vizsgálatokból kiderülhet, hogy mely területekre, milyen jellegzetességű élőhelyekre kell koncentrálni a természetvédelmi erőfeszítéseket.
„Kiderülhet, hogy a központi szerepet játszó, sok más élőhellyel kapcsolatban álló élőhelyeket kell a legjobban védeni – érvel az ökológus. – Így még ha el is veszítünk bizonyos perifériális élőhelyeket, a diverzitás nagy részét meg tudjuk őrizni. Ez a természetvédelmi beavatkozások optimalizálása miatt fontos.”
Projekt azonosítószám: 101062388
Projekt címe: METAcommunities and tHE ROle of habitat networks in safeguarding against biodiversity loss under
fragmentation and environmental strESs
Projekt rövid címe: Meta-Heroes
Támogató: Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA)
Program: HORIZON TMA MSCA Postdoctoral Fellowships – European Fellowships
Támogatás összege: 141.872,40 EUR
A projekt az Európai Unió finanszírozásával valósul meg. A kifejtett nézetek és vélemények azonban kizárólag a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Kutatási Végrehajtó Ügynökség (REA) véleményét. Sem az Európai Unió, sem a támogatást nyújtó hatóság nem tehető felelőssé értük.
A biológiai sokféleséggel és az ökoszisztéma szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platform (IPBES) új tanulmánya szerint az emberi tevékenységnek köszönhetően több mint 37 000 idegenhonos faj került be a világ különböző régióiba és élőhelyeire, amely példátlan ütemben növekszik. Közleményük szerint ezek közül több mint 3500 káros, idegenhonos, inváziós faj, amelyek nagymértékben veszélyeztetik a természetet, a természet által az embernek nyújtott szolgáltatásokat és a jó életminőséget. Az idegenhonos inváziós fajok világszerte fenyegetik a természetet, a gazdaságot, az élelmiszerbiztonságot és az egészséget. Globálisan a növény- és állatfajok kihalásának 60%-ban kulcsszerepet játszanak. Éves veszteségek és kiadások mára meghaladják a 423 milliárd dollárt és ez a szám 1970 óta minden évtizedben megnégyszereződik.
Az inváziós fajok vizsgálatára hazánkban is nagy hangsúly fektetnek. Tavaly az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium részeként, az Ökológiai Kutatóközpont vezetésével létrejött az Invázióbiológiai Divízió, amelyek küldetése, hogy távoli szakterületeket átfogva egységes koncepció mentén adjon választ az inváziós fajok által okozott kihívásokra. Az Invázióbiológiai Divízió célja, hogy 16 kutatócsoport együttes munkája révén hozzájáruljon az invázióbiológiai jelenségének megértéséhez, feltárja az inváziók ökológiai, társadalmi és gazdasági következményeit, valamint lehetséges előjelzési és védekezési módokat dolgozzon ki.
Az inváziós idegenhonos fajok, amelyekről gyakran már csak túl későn vesznek tudomást, komoly gondokat okoznak minden régióban és országban. Az IPBES 143 tagállamának képviselői által Bonnban (Németország) jóváhagyott, az inváziós idegenhonos fajokról és azok visszaszorításáról szóló értékelő tanulmány megállapítja, hogy a biológiai sokféleség és az ökoszisztémák drámai változása mellett az inváziós idegenhonos fajok globális költségvonzata 2019-ben meghaladta az évi 423 milliárd dollárt, és az összeg 1970 óta minden évtizedben legalább megnégyszereződött.
2019-ben az IPBES globális értékelő tanulmánya megállapította, hogy az inváziós idegenhonos fajok a biológiai sokféleség csökkenésért felelős öt legfontosabb közvetlen kiváltó ok közé tartoznak. A másik négy a szárazföld és tengerek használatának változása, a fajok közvetlen kitermelése és zsákmányolása, az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés. A tanulmány hatására az IPBES megbízást kapott, hogy gyűjtse össze a rendelkezésre álló tényeket és dolgozzon ki szakpolitikai megoldási javaslatokat a biológiai invázió kihívásainak kezelésére. A jelentésen 49 ország 86 szakértője négy és fél évig dolgozott több mint 13.000 forrást, köztük az őslakos népek és a helyi közösségek igen jelentős hozzájárulásait felhasználva. Ezzel ez minden idők legátfogóbb értékelése az inváziós idegenhonos fajokról.
Miközben történelmileg számos fajt szándékosan telepítettek be haszon reményében, az IPBES jelentés megállapítja, hogy a végül az invázióssá váló fajok negatív hatásai óriásiak mind a természetre, mind az emberekre nézve. „Globálisan az inváziós idegenhonos fajok az állatok és növények nyilvántartott kihalásának 60%-ban jelentős szerepet játszottak, és 16 %-ban az egyedüli okozói voltak. Ezen kívül legalább 218 olyan idegenhonos inváziós faj van, amely több mint 1200 faj helyi eltűnésért felelős. Valójában a biológiai inváziók őshonos fajokra gyakorolt hatásainak 85%-a negatív” – mondta Pauchard professzor. Az észak-amerikai hódok (Castor canadensis) és a csendes-óceáni osztrigák (Magallana gigas) például az élőhelyek átalakításával megváltoztatják az ökoszisztémát, ami az őshonos fajokra nézve gyakran súlyos következményekkel jár.
Az inváziós idegenhonos fajoknak az emberek számára nyújtott természeti hozzájárulásokra gyakorolt dokumentált hatások közel 80%-a is negatív – különösen az élelemforrásokban okozott károk révén -, mint például az európai parti rák (Carcinus maenas) hatása a kereskedelmi célú kagylótelepekre Új-Angliában, vagy a karibi hamis kagyló (Mytilopsis sallei) által Indiában a helyi jelentőségű halászott állományokban okozott károk.
Hasonlóképpen, a feljegyzett hatások 80 %-a negatívan befolyásolja az emberek életminőségét – például olyan, az egészséget érintő hatások révén mint a különböző inváziós, idegenhonos szúnyogfajok által terjesztett betegségek, a malária, a Zika és a Nyugat-Nílusi láz. Az idegenhonos, inváziós fajok a megélhetésre is rossz hatással lehetnek, például a Viktória tóban a vízijácint (Pontederia crassipes), a világ legelterjedtebb szárazföldi inváziós fajának térhódítása a tilápia állomány csökkenését okozta, és a halászat hanyatlásához vezetett. A második és a harmadik legelterjedtebb inváziós faj világszerte a közönséges sétányrózsa, és a fekete patkány, amelyeknek az emberre és a természetre gyakorolt hatásai egyaránt mélyrehatóak.
A jelentés szerint a biológiai inváziók hatásainak 34%-át Amerikából, 31%-át Európából és Közép-Ázsiából, 25%-át Ázsiából és a csendes-óceáni térségből, 7%-át pedig Afrikából jelentették. A legtöbb negatív hatásról a szárazföldön (kb. 75%) számoltak be – különösen az erdőkben és a művelt területeken -, és jóval kevesebbet az édesvízi (14%) és tengeri (10%) élőhelyeken. Az inváziós idegenhonos fajok a szigeteken okozzák a legnagyobb károkat, mivel az idegenhonos növények száma már a szigetek több mint 25%-án meghaladja az őshonos növények számát.
„Az inváziós idegenhonos fajok jelentette jövőbeli veszély komoly aggodalomra ad okot” – mondta Roy professzor. „A ma ismert 37 000 idegenhonos faj 37%-át 1970 óta jelentették be – nagyrészt az egyre intenzívebb nemzetközi kereskedelem és emberi utazás miatt. Ha így folytatjuk, előrejelzéseink szerint az idegenhonos fajok száma ugyanígy fog tovább növekedni.”
„Mivel az előrejelzések szerint nagyon sok tényező romlására számítunk, így várható, hogy az idegenhonos inváziós fajok terjedése és hatásaik növekedése is jelentősen fokozódni fog. A gyorsuló globális gazdaság, a szárazföldek és tengerek használatának intenzívebb és egyre kiterjedtebb változása, a demográfiai változásokkal együtt valószínűleg az inváziós idegenhonos fajok számának növekedéséhez vezetnek világszerte. Még új idegenhonos fajok betelepítése nélkül is, a már megtelepedett idegenhonos fajok elterjedése területének növekedése és új régiókban és országokban való megjelenése várható. A klímaváltozás pedig tovább nehezíti a helyzetet. „A jelentés kiemeli, hogy az inváziós idegenhonos fajok és a változások egyéb mozgatórugói közötti kölcsönhatások valószínűleg felerősítik egymást – például az inváziós idegenhonos növények kölcsönhatásba léphetnek az éghajlatváltozással, ami intenzívebb és gyakoribb tüzeket eredményez (mint például a közelmúltban világszerte tapasztalt pusztító erdőtüzek némelyike), ami viszont még több szén-dioxidot juttat a légkörbe.”
Pozitívumként a jelentés kiemeli, hogy a jövőbeni biológiai inváziók, inváziós idegenhonos fajok és azok hatásai hatékony kezeléssel és integráltabb megközelítésekkel megelőzhetők.
A jelentés szerint a megelőzési intézkedések – mint például a biológiai határbiztonság és a szigorúan betartott importellenőrzés – sok esetben beváltak, például a barna marmoros bűzbogár (Halyomorpha halys) terjedésének visszaszorítása terén Ausztrálázsiában elért sikerek. A felkészültség, a korai felismerés és a gyors válasz eredményesnek bizonyult az idegenhonos fajok megtelepedési arányának csökkentésében, és különösen fontos a tengeri és a kapcsolódó vízrendszerek esetében. A jelentés az afrikai, ázsiai és latin-amerikai kistermelőket segítő PlantwisePlus programot jó példaként emeli ki, rámutatva a folyamatos monitoring stratégiák fontosságára az új idegenhonos fajok észlelésében.
Néhány inváziós idegenhonos faj esetében az irtás sikeres és költséghatékony megoldás volt, különösen elszigetelt ökoszisztémákban, kicsi és lassan terjedő populációk esetében, például szigeteken. Francia Polinéziában például a házi patkányt (Rattus rattus) és az üregi nyulat (Oryctolagus cuniculus) sikeresen kiirtották. A tanulmány szerint az idegenhonos növények kiirtása nagyobb kihívás, mivel a magok hosszú ideig szunnyadhatnak a talajban. A szerzők hozzáteszik, hogy a felszámolási programok sikere többek között az érdekelt felek, az őslakosok és a helyi közösségek támogatásától és elkötelezettségétől is függ.
Ha a kiirtás valamilyen okból nem is lehetséges, azért az inváziós idegenhonos fajok gyakran kordában tarthatók – különösen szárazföldi és zárt vízi rendszerekben, valamint akvakultúrában -, például az inváziós idegenhonos „Asian tunicate” (Styela clava) visszaszorítása a kanadai kék-kagyló tényészetekben. A sikeres elkülönítés lehet fizikai, kémiai vagy biológiai – a különböző módszerek alkalmassága és hatékonysága a helyi körülményektől függ. A biológiai védekezés eredményesnek bizonyult az inváziós idegenhonos növények és gerinctelenek ellen, mint például a rozsdagomba (Puccinia spegazzinii) betelepítése a keserű szőlő (Mikania micrantha) elleni védekezéshez az ázsiai-csendes-óceáni térségben. A módszer az ismert esetek több mint 60%-ában sikerrel járt.
„A jelentés egyik legfontosabb üzenete az, hogy az inváziós idegenhonos fajok elleni küzdelemben igenis elérhető nagy előrelépés” – mondta Stoett professzor. „Amire szükség van, az egy országhatárokon és a biológiai biztonság biztosításában érintett ágazatokon – beleértve a kereskedelmet és a szállítmányozást, az emberi és növényi egészséget, a gazdasági fejlődést és még sok mást – túlmutató kontextus-specifikus, integrált megközelítés,. Ez pedig a természet és az emberek számára is igen jelentős előnyökkel járna.” A jelentésben többek között a következő lehetőségeket vizsgálták: ágazatokon és léptékeken átívelő összehangolt szakpolitikák és eljárásrendek, elkötelezettség és források biztosítása, ismeretterjesztés és a lakosság bevonása, például a „check, clean and dry” elnevezésű programhoz hasonló közösségi tudomány (citizen science) programok, nyilvános és kölcsönösen átjárható információs rendszerek, tudáshiányok pótlása (a szerzők több mint 40 olyan területet azonosítottak, ahol további kutatásra van szükség), valamint a széles körű és igazságos kormányzás.
„Az inváziós idegenhonos fajok sürgető problémája, amely folyamatosan növekedve komoly károkat okoz a természet és az emberek számára egyaránt, teszi ezt a jelentést annyira értékessé és időszerűvé” – mondta Dr. Anne Larigauderie, az IPBES ügyvezető titkára. „A világ kormányai tavaly decemberben, az új Kunming-Montreali Globális Biodiverzitás Keretrendszer részeként megállapodtak abban, hogy 2030-ig legalább 50%-kal csökkentik a kiemelt invazív idegenhonos fajok megtelepedését. Ez egy alapvető, ugyanakkor nagyon ambiciózus kötelezettségvállalás. Az IPBES inváziós idegenhonos fajokról szóló jelentése tényeket, eszközöket és megoldási lehetőségeket kínál ahhoz, hogy ez a kötelezettségvállalás könnyebben teljesíthető legyen.”
Sokszor vesszük észre magunkon, de hallunk is példát arra, hogy ha a nők sok időt töltenek együtt, szinkronizálódik a ciklusuk, vagyis körülbelül egy időben menstruálnak. Ez igaz, vagy csak véletlen? Mit mond erről a tudomány? Erről kérdezte dr. Scheuring István evolúcióbiológust, az Evolúciótudományi Intézet munkatársát az egy.hu újságírója.
Valóban létezik az a jelenség, hogy összehangolódik a nők ciklusa, ha sok időt töltenek együtt, vagy ez csak városi legenda?
Ez egy elég érdekes történet. A gyors válaszom az, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem hangolódik össze. A hosszabb pedig az, hogy a ’70-es évek elején megjelent egy nagyon színvonalas tudományos folyóiratban, a Nature-ben erről a jelenségről egy cikk. A szerző, Martha McClintock egy kollégiumi hálóban több mint száz, a huszas éveiben járó hölgynek a ciklusát nézve azt a következtetést vonta le az adatok elemzéséből, hogy szinkronizálódik a menstruációs ciklusuk. A kísérletet ezután más körülmények között többször megismételték, és egyre több és több olyan kutatás jelent meg, ami McClintock eredményét nem igazolta. Ráadásul előbb-utóbb az is kiderült, hogy az a módszer, ahogy az összehangolódást korábban kimutatták, nem megfelelő. Tehát a jelen állás szerint:
a nők ciklusa nem szinkronizálódik vagy nagyon gyengén, habár ez a mai napig egy eléggé elterjedt hiedelem.
Valószínűleg azért is tartja magát ez a legenda, mert az említett cikk meglehetősen nagy figyelmet kapott, és talán azért is, mert a laikusok számára is ez egy nagyon izgalmas kérdés.
Az állatvilágban megfigyelhető az összehangolódó menzesz jelensége?
Egy-két fajnál valószínű, hogy létezik, de az az izgalmas, hogy ott is kissé bizonytalanok vagyunk. Például a csimpánzoknál sokáig úgy tűnt, van ilyen, mostanában azonban megint elkezdték vitatni, mert a korábbi adatelemzések nem voltak egészen korrektek. Azt hiszem, hogy norvég patkányfajoknál is gyanús volt az összehangolódás, de végül itt is kérdésessé vált, hogy megfelelő volt-e a módszer, amivel ezt vizsgálták és kimutatták. Tehát nemigen vannak erős bizonyítékok az összehangolódó menzesz jelenségére.
Pedig nőként rengeteg olyan történetet hallottam, amikor két-három nő vagy akár egy sűrűbben összejáró kisebb közösség is állította: szinkronizálódott a ciklusuk.
Emögött valószínűleg az a jelenség állhat, hogy nem egyenlő hosszú mindenkinek a ciklusa, jellemzően 28 és 32 nap között van valahol.
Mivel nem egyenlően hosszúak a periódusok, lesznek olyan időintervallumok, amikor közelít egymáshoz a menzesz időpontja
és egy darabig így is marad, mielőtt szétválna. Aztánt lesznek olyan időszakok, hogy távolodnak egymástól éppen az eltérő hosszúság miatt. Az emberek azonban hajlamosak inkább azt észrevenni, amikor a közeledési fázis van, a távolodási fázist meg figyelmen kívül hagyják. Ez egy tipikusan emberi dolog, hiszen szeretjük látni az összefüggéseket, a törvényszerűséget vagy a mintákat, de ha valami nem illik bele, hajlamosak vagyunk nem tudomásul venni azt.
És mi a helyzet a kisebb faluközösségekkel vagy a törzsekben élő nőkkel? Az ő esetükben is rendszeresen előkerül a jelenség felvetése.
Ezt is vizsgálták kísérletileg pont ezért, mert arra gondoltak, hogy az ilyen faluközösségekben, ahol a nők szorosan együtt élnek, ráadásul akár több generáció is egy fedél alatt lakik, ott majd ki lehet mutatni a szinkronizációt, de végül nem sikerült ott sem bizonyítani. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy hibás volt az a statisztikai elemzés, amelyik révén korábban kimutatták a jelenség létezését. 1997-ben egy kutató összegyűjtötte és megvizsgálta azokat a cikkeket, amelyek azt próbálták igazolni, hogy létezik, és írtak is egy nagyon jó összefoglaló anyagot a hibákról. Pedig a kutatók direkt kerestek olyan életmódú embereket, ahol tartósan együtt éltek szoros közösségben a nők, és ott sem sikerült kimutatni, sőt, a 90-es években amerikai kutatók leszbikus párokat is vizsgáltak, mert azt gondolták, ennél szorosabb kapcsolat nemigen lehet két nő között, és ott sem sikerült kétséget kizáróan kimutatni a ciklusok összehangolódását.
Mi volt ez a sokat emlegetett módszertani hiba?
Az egyik, hogy a legtöbb esetben azt feltételezték, mindenkinek 28 napos a ciklusa hossza. De a hosszúság eltérő, és nincs is kőbe vésve, mindenkinél van egy kis „lötyögés” benne. Ez volt az egyik. McClintock cikkében egy másik módszertani hiba is volt. Amikor megérkeztek a lányok a kollégiumba, azt vette a nulla időpillanatnak, onnan mérte, hogy kinek mettől meddig tart a ciklusa. S mivel 28 napnak vettek egy ciklust, akkor a maximális távolság 14 nap lehet két nő ciklusa között, mert valamelyik irányból mérve az vagy tizennégy nap, vagy annál kevesebb. A kutató azonban az induló távolságot két szakasz között mindig a nagyobb távolságnak vette. Tehát, ha egyik irányból mondjuk 12 nap, és a másik irányból 16 nap a távolság, akkor ő a 16 napot mérte, ami valójában 12 nap volt. Ha két szakaszt egymáshoz elmozdítunk, akkor az egyik irányban mindig kisebb lesz a két végpont közötti távolság, a másik irányból meg nagyobb, a maximális távolság pedig pont a közepén van. Ezt az elég banális hibát sokáig nem vette észre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy indulásként mindig nagyobb volt a távolság a ciklusok között, mint mondjuk fél év múlva, de a fél évvel későbbi távolság, ahogy később pontos elemzésekkel kimutatták, gyakorlatilag véletlenszerű folyamatok eredménye is lehetett. Tehát az igazi nagy hiba az volt, hogy eleve rossz helyre tette az indulópontokat, mert ahhoz képest csökkent a ciklusok távolsága, de pont oda csökkent, ami véletlenszerűen, minden szinkronizáció nélkül is előállhat.
Lenne evolúciós előnye annak, ha tudna szinronizálódni a nők menstruációs ciklusa?
Igen, evolúcióbiológusként számos érvet tudnék mondani a hasznosságára. Például ha lehetne szinkronizálni azt az időszakot, amikor a nők fogamzóképesek, akkor ezzel jobban el tudnák érni azt, hogy a férfiak vagy a hímek, attól függ, hogy emberről vagy állatról beszélünk, ne kezdjenek el vetélkedni. Ugyanis akkor egy hím egyszerre csak az egy nőstényt tudna megtermékenyíteni, tehát szükségtelen lenne versenyezni. Egy másik előnye pedig az lehetne például, hogy nagy mennyiségű ellenkező nemű egyedet lehet odavonzani egy területre, ha a nőstények egyszerre fogamzóképesek, és egy helyen is vannak. Olyan fajoknál, mint az ember, ez nem működik, de olyan fajoknál, ahol van párosodási időszak, amikor mindenki körülbelül egyszerre fogamzóképes, akkor összegyűlnek egy helyen, és megtalálják a párjukat. Ennek lehetnek biológiai előnyei. Léteznek olyan állatok, amelyek tényleg az évnek csak egy bizonyos időszakában szaporodóképesek, és az körülbelül egy időre esik mindegyik egyednél. Az ember nem ilyen.
Van ehhez hasonló jelenség az embernél?
Egy kicsit ide tartozik, hogy az embernél rejtett ovuláció van. Ez egy párosodási stratégia, ami azért érdekes, mert nagyon sok fajnál épp az ellenkezője létezik, például a páviánoknál mindenki tudja, mikor fogamzóképesek nőstények. Az embernél viszont nem. Ennek az evolúciós oka kétféle lehet. Az egyik elmélet szerint ezzel tudja maga mellett tartani a nő a férfit.
Mivel a férfiak nem tudják, mikor lesz a nő fogamzóképes, érdemes ott maradniuk mellette.
S ha érdemes ott maradni, akkor nagyobb eséllyel ő is az utód biológiai apja, így érdemes több időt és energiát befektetnie általában az utódgondozásba is. Tehát ez egy monogámia felé ható evolúciós hajtóerő, kedvező női stratégia olyan esetben, mint az ember, ahol a gyerek felnevelése nagyon energiaigényes és költséges. De van egy másik elmélet is, miszerint a rejtett ovulációval csökkenteni tudják a nők az egymás közötti versengést. Ha látnák, hogy a másik nő éppen fogamzóképes, akkor a többiek vegzálhatják, főleg akkor, ha a férfiak nagyon vonzónak találják. Ha viszont nem lehet tudni, ki mikor fogamzóképes, akkor ezzel a nők közötti ilyen fajta versengést csökkenteni lehet, vagyis jó stratégia elrejteni ezt, hogy megmenekülhessen valaki a többiek haragjától. Egyébként jelen állás szerint úgy tűnik, ez az utóbbi magyarázat a valószínűbb.
Vagyis az összehangolódó ciklus tényleg csak városi legenda marad…
Igen, bár a kérdéskör nagyon érdekes. A hiedelmet fenntartja, hogy a hétköznapi megfigyelésekben hajlamosak vagyunk az azonosságot, az általunk vélt szabályszerűséget felfedezni, megerősíteni, és könnyen figyelmen kívül hagyjuk, ha nem kapunk megerősítést. Illetve a nők ilyenkor az összetartozás élményét élhetik meg, ezért jellemzőbb, hogy baráti körökről, sportcsapatokról hallunk ilyen történeteket. És mindig azt jegyezzük meg, amikor olyasmi történik, ami számunkra kedvező, vagy amit elvárunk. Olyan ez, mint amikor a zenében két közeli frekvenciájú hang rezeg, és elkezdenek együtt lebegni, s néha közelebb vannak egymáshoz, néha meg távolabb. Ugyanez az effektus működik a ciklusok esetében is.
A jég és hó alkotta sivárság helyett fajgazdagság jellemezte a jégkorszaki Kárpát-medencét, nyaranta virágszőnyeg boríthatta a földet: növényfajaink több mint 80 százaléka itt, helyben élhette túl a mainál sokkal zordabb klímát. Ez pedig azt is jelenti, hogy őshonos fajaink többsége nem 10–12 ezer, hanem több tíz- vagy több százezer, netán millió éve él és fejlődik a Kárpátok gyűrűjében – olvasható egy friss tanulmányban.
Gyapjas mamut, barlangi medve, őstulok, tetőtől talpig vastag prémbe öltözött emberek lándzsákkal vagy akár Sid, a lajhár a Jégkorszak című animációs filmből – ikonikus alakok, amelyek a XXI. században is a közérdeklődés homlokterében tartják az utolsó jégkorszaknak nevezett földtörténeti időszakot. A szereplők mögött pedig mindig ott látható a ritkás növényfoltokkal tarkított jeges, havas táj, könnyen bele tudjuk magunkat képzelni az akkori didergős valóságba. De tényleg ilyen volt a jégkorszak?
Jelen tudásunk alapján a mamutok korában a Kárpát-medence növényvilágát a fajszegénység jellemezte. A hatalmas emlősök a fagyott talajon bandukolva kutattak gyér táplálékuk után, a mostani pompás, ezerarcú vegetáció csak a jégkorszak elmúltával, 10–12 ezer évvel ezelőtt jelent meg a területen. Egy friss magyar kutatás azonban múlt időbe teszi e képet, és azt állítja, hogy a tájainkat fajgazdag élőhelyek alkothatták,
és őshonos növényeink 80 százaléka itt,helyben élhette túl a legutóbbi eljegesedést.
Ez azt jelenti, hogy sokkal ősibb a jelenlétük, mint eddig gondoltuk: több tíz- vagy százezer, netán millió éve élnek és fejlődnek a Kárpátok gyűrűjében.
Fajgazdag rétsztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Kárpátok magasabb régiójában volt a jégkorszakban (-4 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Ebben a völgyalji gyepben számos, hazánkban is előforduló faj van jelen, például a mezei aggófű, a karcsú fényperje, a taréjos búzafű és az őszi vérfű. Fotó: Molnár Ábel Péter
Hipotézisük új kaput nyit a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára, és hogy pontosan miről is van szó, arról a Biological Reviewsban megjelent tanulmány első szerzőjét, Molnár Ábel Péter ökológust, a MATE VTI Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének kutatóját, valamint egyik szerzőtársát, Dr. Molnár Zsolt ökológust, az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoport-vezetőjét kérdeztük.
Hó, jég és mamut
De mi is az a jégkorszak, amit a „mamutok koraként” emlegetünk? Definíció szerint a kellemes meleg ellenére ma is abban élünk, hiszen geológiai értelemben akkor beszélünk jégkorszakról, ha a bolygó legalább egyik pólusát az év minden napján állandó jég fedi. Ezen belül megkülönböztetünk
glaciálist, mint hidegebb,
és interglaciálist, mint melegebb periódust,
az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a hidegebb, glaciálisnak nevezett időszakokra használjuk a köztudatban elterjedt jégkorszak elnevezést. Jelenleg a holocén interglaciálisban vagyunk, történetünk terepe pedig a legutóbbi glaciális, annak is a leghidegebb időszaka, ami 19–26 ezer évvel ezelőtt volt. Ekkor Észak-Európa nagy részét jég borította, az Alpokban pedig hatalmas jégárak (gleccserek) töltötték ki a völgyeket.
Tudjuk, hogy a jégkorszakban a Kárpátok védelmében melegöblözet jött létre, és nemhogy állandó jégpáncélról nem beszélhetünk, de a permafroszt (állandóan fagyott talaj) sem volt jelen a mai Magyarország területének zömén. Akkoriban itt az éves átlaghőmérséklet a mai 9–11 Celsius-fok helyett -3 és +3,5 fok között mozgott, tehát valóban jóval hidegebb volt, mint ma, de nem annyira, mint mondjuk Észak-Európa jéggel borított tájain. A jég, a hó és a mamut alkotta sivár jégkori táj képe inkább a telekre volt jellemző, a nyarak – ami a legtöbb növényfajnak a lényeges időszak – nem voltak „jegesek”, extrém hidegek.
Fotó: MAURICIO ANTÓN / WIKIMEDIA COMMONS / ATTRIBUTION 2.5 GENERIC (CC BY 2.5)Általánosságban ez a kép él bennünk a jégkorszaki tájról.
Sivárság helyett fajgazdagság
A jelenleg uralkodó elmélet szerint a hideg időszak beálltát kevés faj tudta elviselni, hazai növényeink zöme a jégkorszak enyhülésével fokozatosan vette birtokba a Kárpát-medencét déli menedékhelyeiről visszavándorolva.
„A jégkorszaki Kárpát-medencei tájaknak gyepes-erdős növényzete lehetett (mamutsztyepp), amelyekről a közel száz éve folyó kutatások során az a vélekedés alakult ki, hogy a mai őshonos fajoknak legfeljebb a negyede–ötöde fordulhatott elő bennük”
– mondja a 24.hu-nak Molnár Zsolt.
Mindez viszont csupán következtetéseken alapult. Nem megyünk bele az adathiány okainak részleteibe, de azért lássunk néhány, a laikus számára is könnyen értelmezhető példát. Az elmúlt korok vegetációját elsősorban mocsarak, lápok különböző korú üledékrétegeiben lerakódott pollenek elemzésével ismerhetjük meg. Csakhogy ezen képződmények jellemzően fiatalabbak a jégkorszak leghidegebb időszakánál, így meglehetősen kevés vizsgálható helyszín akad a Kárpát-medencében – például a Balaton mindössze 10 ezer éves, tehát a jégkorszak után jött létre.
Másrészt a rovarbeporzású növények nem termelnek annyi virágport, ami kimutatható mennyiségben eljutna ezekbe a vizes élőhelyekbe. Harmadrészt pedig pollenből eleve nehézkes sok faj meghatározása: meg tudjuk állapítani, hogy például perjefélékkel van dolgunk, de azt már nem, hogy ezek egyetlen fajhoz vagy kéttucatnyihoz tartoznak-e. Tehát a klasszikus vegetációtörténeti módszerekkel egy táj fajgazdagsága és az azt alkotó fajok köre nem könnyen vizsgálható.
A kutatás eredményei alapján ilyen lehetett a jégkorszaki táj az Északi-középhegység lábánál, az illusztráción valós fajokat látunk. /Zsoldos Márton illusztrációja/
Nem érdekli őket a hideg
Korábban azt gondolták, hogy a mai őshonos növényeink zöme a Balkánon vagy még délebbre élte túl a jégkorszakot. Elgondolkodtunk azon, hogy számos fajunk ma is rendkívül nehezen terjed, ezek vajon hogyan tudtak »feljönni« a Balkánról a hideg időszak elmúltával?
– veszi át a szót Molnár Ábel Péter.
A kutatóknak volt egy olyan megérzésük, hogy a korábbi elmélet valahogy nem stimmel, ezért olyan helyszínt kerestek, ami a lehető legjobban hasonlít a Kárpát-medence jégkorszaki viszonyaihoz. Így jutottak el az Urál hegység és Mongólia gondosan kiválasztott pontjaira, ahol a „jégkori sivárságra” készülő tudósok hihetetlen fajgazdagságot találtak: rendszeres, hogy egy gyepben száz négyzetméteren 90–100 faj található, mely a hazai gyepekben is rekordmagasnak számít. Kiderült az is, hogy amely fajok nálunk például ártéren, lápokon, rétsztyeppeken élnek, szintén ugyanilyen élőhelyeken találhatók meg a jégkorszakot idéző területeken is.
Az európai vegetáció történetét évtizedeken át döntően a fák pollenjei alapján rekonstruálták a kutatók. Biztosra vehetjük, hogy a jégkorszak leghidegebb időszakában valóban kevés fafaj jellemezte a tájainkat, főleg fenyők, nyírek, nyárak, füzek, a fák fajszegénységéből pedig arra következtettek, hogy a lágyszárú közösségek is fajszegények lehettek. Igen ám, de a fagyos, szeles, zord klímán nagyon nem mindegy, hogy magasan a felszín fölé tornyosulva álljuk az ostromot a pusztában, vagy fűként „elbújunk odalent”.
A lágyszárúak könnyebben megküzdenek a szélsőségekkel, nekik három hónapnyi melegebb idő bőven elég, hogy „teleegyék magukat”, szaporodjanak, majd a következő kilenc hónapot kibekkeljék valahogy.
Ezért van, hogy Mongóliában olyan fajgazdag növényzetet találtak a kutatók.
Molnár Ábel Péterék arra voltak kíváncsiak, hogyha fajgazdagok lehettek a hazai élőhelyek, akkor ebben milyen mértékben vehettek részt a hazánk területén jelenleg őshonos fajok? Magyarán miből állt ez a fajgazdagság? Ennek megválaszolásához a GBIF (Global Biodiversity Information Facility, azaz Globális Biodiverzitás Információs Megállapodás) adatbázisát használták, amelyből lekérdezték azoknak a régióknak a növényfajlistáját (flóráját), ahol olyan hideg van most, mint Magyarország területén volt a jégkorszak leghidegebb időszakában.
Az eredmény őket is meglepte, ugyanis a mai magyarországi őshonos flóra 80,3 százaléka előfordul ma ilyen hideg klímán.
„Feltételezzük, hogy ezek a növények nemcsak megbújva vészelték át a jégkorszakot – ahogy például sok közülük Mongóliában sem ritka – , hanem benépesítették a tájat. Életben maradásuk és sikerük szempontjából nem a hőmérséklet, hanem egyéb viszonyok a mérvadóak, mint például a napfény, a talajnedvesség stb.” – emeli ki Molnár Ábel Péter, Molnár Zsolt pedig elmés példával festi alá: „mindenki ismer olyan embert, aki reggeltől estig képes kardigánban lenni, legfeljebb néha megoldja a felső gombokat, vagy hűvösebb időben kissé megszaporázza a lépést. Ilyenek ezek a növények is, bírják a hideg, jégkorszaki klímát és a mostani meleget is.”
Fajgazdag erdőssztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Bükk-hegységben volt a jégkorszak hidegmaximumán (-3 Celsius-fokos éves átlaghőmérséklet). Az előtérben a hazánkban is előforduló őszi vérfű, gumós macskahere és tejoltó galaj. Fotó: MOLNÁR ÁBEL PÉTER
Gazdag mamutlegelők a mai fajokkal
A mamutok tehát nem sivár, fajszegény gyepeken, hanem a mostani flóra tagjainak nagy részét tartalmazó fajgazdag legelőkön éltek a Kárpát-medencében. A kutatás az állatvilág összetételére nem terjedt ki, de más vizsgálatokból tudjuk, és sok faj szibériai elterjedéséből sejthetjük, hogy számos őshonos állatunk is jelen lehetett a jégkorszakban – olyan ikonikus szereplők például, mint a túzok, a kék vércse, a parlagi sas, a földikutya, a kis apollólepke vagy a foltos szalamandra. Ezek a mamutokkal, bölényekkel és őstulkokkal egy tájban éltek.
A kutatócsapat eredményei jelenleg nem tekinthetők bizonyított tényeknek, megfogalmazásuk szerint egy új, tudományos oldalról jól megtámogatott hipotézist állítottak fel a régi – ugyancsak feltételezéseken nyugvó – elképzelés helyére. Ennél tovább nehéz is elmozdulni jelenleg, ugyanis elképesztő időt és pénzt emésztene fel minden őshonos fajról egyenként bizonyítani vagy kizárni, hogy valóban túlélte-e a jégkorszakot.
„Annyit állítunk, hogy a Kárpát-medencei őshonos fajok nagy része a régión belül élhette túl az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakát. Cáfoltuk, hogy ez a periódus törvényszerűen leradírozta volna az akkor őshonos élővilágot”
– hangsúlyozza Molnár Ábel Péter. Hozzáteszi, ezzel pedig kinyílt egy fontos kapu, amely szerint a legtöbb őshonos fajunk nem a jégkorszak után vándorolt ide, hanem itt élhet akár több tízezer éve.
Ökológiai, természetvédelmi szempontból ugyanis rendkívül fontos, hogy egyes fajok, társulások mióta alkotnak egységet. Minél ősibb az együttélés, annál nagyobb fokú lehet az egymásrautaltság, és annál nehezebb lehet adott közösség emberi megsegítése, esetleges pótlása, helyreállítása. A tanulmányban megfogalmazott új elképzelés várhatóan hatással lesz a természetvédelmi célok meghatározására is, ugyanis az ősi természetközeli élőhelyek értéke ezzel jelentősen megnőtt, mert például sok esetben nem egy 10 ezer éve összeállt rendszerről van szó, hanem sokkal idősebbről, ezért megőrzésükben még nagyobb felelősségünk van.
Végezetül Molnár Ábel Péter és Molnár Zsolt hamar letöri az újságíró hirtelen jött lelkesedését, miszerint, ha a hazai flóra több mint háromnegyede túlélte a jégkorszakból való átmenetet a mai viszonyok közé, akkor a mostani éghajlatváltozással is dacolhat. Az emberi tevékenység okozta hatások, például a tájak lecsapolása, az élőhelyek felszántása és az idegenhonos növényfajok terjedése ugyanis olyan gyorsak, erősek és sokrétűek, hogy ezek összeadódva a klímaváltozással már tényleg számos faj kipusztulásához vezethetnek a közeljövőben.
Iskolai tananyag, hogy a jégkorszak olyan zord időszak volt, hogy Közép-Európa fajainak zöme délre, a Balkánra és a Mediterráneumba húzódva élte csak túl, így például hazánk területét is fajszegény növényzet borította. Ezt a képet javasolja újragondolni a rangos Biological Reviews nemzetközi folyóiratban megjelent tanulmány, amelyben többek között a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (HUN-REN ÖK) munkatársaiból álló szerzőgárda azt veti fel, hogy őshonos növényfajaink zöme valószínűleg nem vándorolt délre, hanem helyben élhette túl a jégkorszakot. Ily módon természeti örökségünk sokkal ősibb lehet, mint azt korábban gondoltuk.
A Kárpát-medence jégkorszaki növényzetének fajszegénységére korábban a hideg klíma miatt következtettek a kutatók, ám direkt bizonyítékok erre vonatkozóan azóta sincsenek. Hogy hazánk egykori növényzetéről biztosabbat lehessen tudni, a cikk szerzői az elmúlt 10 évben több alkalommal is végeztek botanikai kutatásokat olyan hideg klímán Szibériában (Oroszországban, Mongóliában), amilyen a Kárpát-medencében az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakában (26–19 ezer évvel ezelőtt) volt.
Fajgazdag erdőssztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Bükk hegységben volt a jégkorszak hidegmaximumán (–3°C éves átlaghőmérséklet). Az előtérben a hazánkban is előforduló őszi vérfüvet, gumós macskaherét és tejoltó galajt látjuk. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
„Dél-Szibériában legnagyobb meglepetésünkre kifejezetten fajgazdag növényközösségeket láttunk, mely hatására felmerült bennünk, hogy a Kárpát-medencei élőhelyek talán nem is lehettek olyan fajszegények a jégkorszakban, mint korábban gondoltuk” – mondta Molnár Ábel Péter, a cikk vezető szerzője, a MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének doktorandusza.
A jégkorszaki fajgazdagság vizsgálatához az egyik legfontosabb növényi tulajdonság a hidegtűrő képesség, ezért a szerzők egy globális fajelterjedési adatbázis felhasználásával megvizsgálták, hogy Magyarország őshonos fajainak mekkora része fordul elő ma olyan hideg klímán, mint amilyen a jégkorszak hidegmaximumán volt hazánkban.
Fajgazdag rétsztyepp Mongóliában olyan hideg klímán, mint amilyen a Kárpátok magasabb régiójában volt a jégkorszakban (–4°C éves átlaghőmérséklet). Ebben a völgyalji gyepben számos hazánkban is előforduló faj van jelen, például a mezei aggófű, a karcsú fényperje, a taréjos búzafű és az őszi vérfű. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
„Meglepődtünk, mert a vártnál sokkal nagyobb értéket, 80,3%-ot kaptunk. Ez azt jelenti, hogy ha kimegyünk egy rétre sétálni, akkor tíz ott előforduló őshonos fajból nyolc – hidegtűrő képessége alapján – potenciálisan túlélhette a jégkorszakot hazánk területén” – emelte ki Molnár Ábel Péter.
A szerzők által megfogalmazott elképzelést erősítik azok az új genetikai vizsgálatok, amelyek több őshonos gyepi, erdei és mocsári faj kapcsán is kimutatták, hogy az a Kárpát-medencében élte túl a jégkorszak leghidegebb időszakát.
Rétsztyepp az Urál hegységtől nyugatra olyan hideg klímán, mint amilyen a Dél-Mezőföldön volt a jégkorszakban (+3,2°C éves átlaghőmérséklet). A bejárás során 46 hazánkban is előforduló fajt találtunk ebben a domboldalban, az előtérben ezek közül például a törpemandula, a pusztai árvalányhaj, a borzas peremizs, illetve a nálunk csak a tokaji Nagy-Kopaszon előforduló gyapjas őszirózsa látható. (Fotó: Molnár Ábel Péter)
A kutatás azért is nagy jelentőségű, mert nem mindegy, hogy egy táj fajai a jégkorszak után, azaz 10–12 ezer évvel ezelőtt vándoroltak ide délebbről, vagy itt élnek már több tíz-, akár több százezer éve.
„Tudatosítanunk kell, hogy amikor egy ősi, természetes élőhelyet beszántunk vagy beépítünk, akkor egy kiemelkedően értékes természeti örökséget, potenciálisan sok tízezer éve együtt élő fajok közösségét pusztítjuk el” – mondta Molnár Zsolt, a tanulmány egyik társszerzője, a HUN-REN ÖK tudományos tanácsadója és kutatócsoport-vezetője.
A tanulmány amellett, hogy a közép-európai ökológiai és vegetációtörténeti kutatások számára új irányokat fogalmaz meg, a bennünk élő jégkorszaki képet is segít átrajzolni: a Kárpát-medencében a jégkorszak alatt a mamutok és bölények nem egy fajszegény, sivár, jeges tájban élhettek, hanem egy fajgazdag, nyáron virágpompás legelőkkel tarkított erdős-gyepes mozaikos tájban.
Festmény is készült a tanulmány eredményeiről. A szerzők Zsoldos Márton természet-illusztrátorral együtt dolgozva megjelenítették, hogy milyen lehetett a Mátra déli előtere a jégkorszak leghidegebb időszakában (19–26 ezer éve) a cikk eredményei alapján. A kép ennek az időszaknak egy július eleji állapotát ábrázolja. A gyep fajgazdagságát olyan fajok adják, amelyek ma a tájban előfordulnak és genetikai vagy hidegtűrési vizsgálat alapján előfordulhattak a jégkorszak leghidegebb időszakában is (balról jobbra: kunkorgó árvalányhaj, mezei üröm, magyar szegfű, jajrózsa, pusztai meténg, borzas peremizs, karcsú fényperje, pusztai árvalányhaj, törpemandula, csomós harangvirág, kardos peremizs, zászlós csűdfű, macskafarkú veronika, bárányüröm, gumós macskahere, hegyi here, sárga len, vékony csenkesz, pusztai kutyatej, ligeti zsálya, heverő seprőfű, csipkés gyöngyvessző). (Zsoldos Márton illusztrációja)
24 óra - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Nógrád Megyei Hírlap - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Petőfi Népe - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? - 2023-09-23
Vasárnap Reggel - Voltak túlélői a jégkorszaknak a Kárpát-medencében - 2023-09-23 (14.oldal)
Új Néplap - Fajgazdag táj mamutokkal, bölényekkel? Mégsem volt olyan kietlen a jégkorszaki Kárpát-medence, nyáron virágpompás legelők lehettek - 2023.09.23. (11. oldal)
Az elmúlt évtizedek során az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaság és az agrárökoszisztémák leromlása jelentősen hozzájárultak a biológiai sokféleség csökkenéséhez. A mezőgazdasági területek biológiai sokféleségének drasztikus csökkenése veszélyezteti a kapcsolódó ökoszisztéma-szolgáltatásokat is, mint például a kártevő rovarok természetes ellenségek általi szabályozását. Ez az almára, a világ egyik legintenzívebben termesztett gyümölcstermő növényére is igaz. A növekvő kereslet és a piac által támasztott minőségi követelmények (pl. növényvédőszer-maradékoktól mentes, piacképes gyümölcsök) miatt a termelőknek környezetbarát termelési stratégiákat kell alkalmazniuk a negatív környezeti hatások minimalizálása mellett.
Ilyen stratégiának számít a természetvédelmi biológiai védekezés. Egyrészt változatos élőhelyek biztosításával próbálja ellensúlyozni az intenzív növénytermesztéssel járó élőhelyvesztést és zavarást, másrészt a kezelés intenzitásának csökkentésével segíti a természetes ellenségeket, hozzájárulva a kártevők hatékony szabályozásához. Ez azonban egy meglehetősen összetett stratégia, mivel különböző intézkedéseket foglal magában, melyek hatásai ellentmondásosak.
A Bécsi Agrártudományi Egyetem (BOKU) és az Ökológiai Kutatóközpont kutatói a környezetbarát termelési stratégiák kártevő rovarokra, azok természetes ellenségeire valamint biológiai védekezésre és gyümölcsminőségre gyakorolt hatásait vizsgálták. A kapott eredményeiket a Science of the Total Environment című nemzetközi folyóiratban tették közzé. A kutatók a természetvédelmi biológiai védekezés almaültetvényeken belüli hatékonyságának tisztázására világszerte 54 tanulmány adatait elemezték. A leggyakoribb kezeléséseknek a virágforrások és talajtakarók (aromás növények) alkalmazása, valamint a gyümölcsösök általános extenzifikációja (környezeti javakkal való kiegyensúlyozottabb gazdálkodás) bizonyult.
A talajtakarás alkalmazása növelte leginkább a természetes ellenségek, különösen a ragadozó ízeltlábúak számát, mindamellett, hogy a kártevő rovarok egyedsűrűségét is csökkentette. Ebben a hatásban számos mechanizmus és köztük elsősorban az aromás növények taszító, illetve csalogató hatása játszhat szerepet. A különböző vegyületeik eltaszítják a kártevőket a gazdanövénytől, vagy odacsalogatják a természetes ellenségeket, ezáltal is csökkentve a növényfogyasztó rovarok számát. Hasonlóképpen, a virágzó növények növelték a természetes ellenségek, különösen a parazitoidok (olyan rovarok, amelyek lárvái a gazdaszervezetet parazitálják, mint például a fürkészdarazsak) számát, ami az általuk biztosított alternatív táplálékforrásoknak (virágpor és a nektár) tulajdonítható. Ezzel szemben az almaültetvények kezelésének extenzifikálása (pl. vegyszermentes kezelés) nem mutatott jelentős hatást a kártevő rovarok vagy természetes ellenségeik egyedszámára. Ez volt az egyetlen olyan intézkedés, amely hozzájárult a gyümölcsminőség romlásához.
Üvegszárnyú almafalepke (Synanthedon myopaeformis), az almaültetvények kártevője (Korányi Dávid)
Christine Judt, a tanulmány első szerzője arra a következtetésre jutott, hogy „több virágforrás és talajtakarás biztosítása egy megvalósítható alternatíva a növényvédőszer-használat csökkentésére az almaültetvényekben, a gyümölcsminőség megőrzése mellett”. „Ezen módszerek népszerűsítése és más egynyári és évelő növénytermesztési rendszerekben való alkalmazása a szakpolitikai célok elérése érdekében (például a biológiai sokféleség csökkenésének megállítása a növényvédőszer-használat radikális csökkentése mellett) létfontosságú lépés a környezeti fenntarthatóság felé” – teszi hozzá Batáry Péter, a tanulmány társszerzője.
Zöld hamvaspók (Nigma walckenaeri) akcióban (Christine Judt)
A városiasodás jelentős szerepet játszik az élővilág sokféleségének csökkenésében. Miközben a beporzó rovarokat (észak-amerikai és nyugat-európai példák alapján) akár segíthetjük is a városokban táplálkozó- és fészkelőhelyeket biztosítva a zöldterületek megfelelő fenntartásával. A természetvédelem és a lakosok számára is egyszerre elfogadható megoldások megtalálása nem is olyan egyszerű a sűrűn lakott, erősen beépített, folyton változó városi környezetben. Pedig egyre több tanulmány mutatja ki, hogy a természetközelség pozitívan hat az emberek lelki egészségére. A közterületeken számos lehetőség van a beporzók segítésére, beleértve a már meglévő zöldterületek (parkok, útszélek) ritkább kaszálását, virágsávok vetését és méhhotelek telepítését. Azonban Kelet-Európában a beporzókat segítő beavatkozások mindeddig ritkák, az ökológiai és társadalmi hatásaik feltáratlanok voltak. Az Ökológiai Kutatóközpont (Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport) és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutatói 2021 óta követik nyomon (monitorozzák) a hazai méhlegelőket. Jelen vizsgálat célja három magyarországi esettanulmány keretében (Budapesten és Veszprémben) a ritka kaszálás és az egyéves virágsávok vetésének a virágokra és beporzókra gyakorolt hatásának vizsgálata volt. Ritkán kaszált vagy vetett (méhlegelők) és gyakran kaszált (kontroll területek) útszéleket, parkokat hasonlítottak össze egy egyszerű, megfigyelésen alapuló, a városi környezetben élő beporzó rovarokra adaptált mintavételi módszerrel. Mindkét, a beporzók segítését célzó beavatkozás esetében pozitív, de a 2022-es súlyos aszály és egyes kezelési hibák miatt viszonylag csekély hatás volt kimutatható. A ritkán kaszált területeken magasabb és zöldebb növényzetet, több virágot és beporzót figyeltek meg a gyakran kaszált zöldterületekhez képest. A vetett virágfoltok csak a szezon második felében biztosítottak táplálékforrásokat és segítették a beporzókat, míg tavasszal és kora nyáron alig látogatták a beporzók a területeket, mert azokon tavasszal még a minden évben újraszántott és vetett, virágokat nem tartalmazó magággyal vagy csíranövényekkel találkozhattak. Bár a kétféle beavatkozás összeségében pozitív hatást ért el, és egy éven belül akár kiegészíthetik egymást, bőven van lehetőség a beporzókat segítő beavatkozások fejlesztésére és feltáró kutatásokra is. Az éghajlati és környezeti változásokkal szemben ellenálló városi ökoszisztémák, jelen esetben a fenntartható méhlegelők kialakítása érdekében, a kutatók az őshonos és nagyobb arányban évelő növényfajokat tartalmazó magkeverékek használatát javasolják. Jó megoldás lehet az évekig fennmaradó, minél kevesebb talajbolygatással járó, vadvirágos keverékkel való felülvetést és a ritka, vagy még inkább mozaikos kaszálást kombináló beavatkozások alkalmazása. A vadvirágok vetése, a beporzók segítése, valamint ezen beavatkozások akár tudományos akár lakossági tanulmányozása és nyomonkövetése (monitoring, citizen-science) a városi élővilág sokféleségét és egyben az emberi jólétet is növelheti. Míg a lakosság tájékoztatása és a programokba való mélyebb bevonása elősegítheti ezen beavatkozások hosszabb távú fennmaradását. A vizsgálat során gyűjtött adatok felhasználásával a döntéshozók a kutatókkal karöltve a városi zöldterületek fenntartható és élővilágot támogató kezelésének megtervezésén fognak dolgoznak a következő években is.
A Sződrákosi-patakot ért szennyezés okozta lehetséges közvetlen károkat
a Kutatóközpont fenntartásában működő Nemzeti Botanikus Kert saját
hatáskörben megelőzte, a közvetett – leginkább időszaki vízhiány okozta
– esetleges károk megelőzése érdekében pedig az érintett vízügyi és
katasztrófavédelmi szervezetekkel együttműködésben jelenleg is zajlik a
víz utánpótlása. Örömmel jelezzük, hogy mind a lótuszok mind a teljes
élőnövény-gyűjtemény él és virul.
A havaria esemény vonatkozásában Intézményünknek jelenleg nincs további
közlendője. Kérjük, hogy az üggyel kapcsolatban az érdeklődők
forduljanak a közvetlenül érintett intézményekhez és hatóságokhoz.
Abonyi András a Pannon Egyetem volt mesterszakos és Kémiai és Környezettudományi Doktori Iskola PhD hallgatója Lendület projektet nyert idén. András tanulmányai és kutatásai alatt jobbára lebegő éltmódú algák összetételével foglalkozott, több évet élt és dolgozott Franciaországban, valamint Ausztriában. Jelenleg az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, valamint a WasserCluster Lunz kutatója. A Lendület projekthez vezető útról, a Pannon Egyetemen szerzett emlékeiről, valamint a fenntarthatóságról kérdezte Tudósné Ódor Eszter.
Mindig tudtad, hogy a tudományos pálya a neked való terület? Kutató szerettél volna lenni?
Amikor jelentkeztem a Pannon Egyetemre a Környezettudományi alapszakra, akkor nem is sejtettem, hogy ez a szak kutatásorientált. Vártam, hogy a képzés során egy átfogó természettudományos képet kapunk, én ezért az átfogó képért jöttem Szolnokról Veszprémbe. Leegyszerűsítve kaptunk egy erős kémiai, matematikai, fizikai kémiai alapot, egy ökológiai keretrendszert és ezekkel az alapokkal mindenki megpróbált elindulni abba az az irányba, amibe szeretett volna. Ez az akkori tanszéki rendszernek és futó kutatási irányoknak megfelelően nagyon leegyszerűsítve a föld-víz-levegő témakörök voltak.
Hol kezdődött el, mikor kezdett érdekelni a kutatói pálya?
Alföldiként hoztam magammal egy erős gyerekkori kötődést a Tisza-menti holtmedrekhez. Azzal kezdődött a kutatói pályafutásom, hogy vizsgálhattam a szolnoki Alcsi-Holt-Tiszát. Ehhez minden támogatást megkaptam a mesterképzés során Padisák professzor asszonytól (Prof. Dr. Padisák Judit – a szerk.), valamint a Limnológia Tanszék munkatársaitól egyaránt. Még ekkor sem tudtam, hogy én kutató leszek. A környezettudományi mesterképzés utolsó két éve már jobbára csak a saját kutatási témákra fókuszált és azt éreztem, hogy folytatni szeretném. Az is motivált, hogy külföldön szerettem volna élni, a kutatás folytatásának egyetlen útja pedig a PhD képzés. Az egyik lehetőség az volt, hogy a Pannon Egyetem Kémiai és Környezettudományi Doktori Iskolájában elnyert helyen folytatom a képzést, a másik – megint csak Padisák professzor asszony révén – egy nyári munka végén felajánlott állandó francia munkahely a Loire-völgyben fekvő Angers városában. A kettő között nem lehetett választani, de össze lehetett kötni. Így alakult, hogy a doktori témám végül a Loire folyó lebegő életmódú algáira – fitoplanktonra – épült. A Loire lebegő algaközösségét a monitoring munka keretei között vizsgáltam, a doktori munka keretei között pedig kutattam. Szerencsének tartom magam, hogy egy általános környezettudományi képzésből a saját érdeklődési területemen keresztül indulhattam el. Attól függetlenül, hogy nem terveztem a kutató pályát, kaptam rá lehetőséget és éltem vele, aminek utólag is nagyon örülök.
Mi volt az első kutatási terület, ami nagyon megfogott?
A tavak hőmérsékleti rétegződése. Minden ott kezdődött el, amikor a limnológia tárgy keretein belül a mérsékeltövi tavak hőmérsékleti rétegződését tanultuk. Hogy végül pont ezt kezdhettem el kutatni, időt energiát nem sajnálva, nagy szerencse volt. Végeredményben ennek köszönhető, hogy kutatói irányba indultam el.
Beszéljünk a tavak hőmérsékleti rétegződéséről. Mit jelent ez pontosan?
Amikor nyáron egy természetes tóban úszunk és ledugjuk a lábunkat, érezzük, hogy az alsóbb vízréteg hidegebb. Nyáron ez a hőmérsékleti különbség egy alföldi holtág esetében akár 20 fok is lehet a vízfelszín illetve a fenék között. Ez egy alapvető információ a tóról és talán az egyik legfontosabb: jelen van-e, mikor és hogyan van jelen, milyen erősséggel van jelen. Ez alapjaiban megszabja ugyanis, hogy milyen mikroszkópikus közösségek szerveződhetnek benne, és az azokra épülő teljes vízi táplálékhálózatot.
Miért fontos a lebegő algaközösség, amivel te is jobbára foglalkozol?
Nem árt kiemelni, hogy az oxigén felét, amit belélegzünk, a lebegő életmódú algák termelik, ugyanazon fotoszintetikus folyamat során, amit a szárazföldi vegetáció is végez. Az összes tömeget tekintve természetesen ez jobbára óceáni, de azért ott lebegnek az édesvízi algák is és ha nincsenek is tudatában, értünk is dolgoznak. Ami elkezdett érdekelni, hogy ennek a lebegő algaközösségnek milyen az összetétele, a fajok mikor és miért fordulnak elő, például egy hőmérsékletileg rétegződött holtág vízoszlopában, vagy egy nagy folyó teljes hossza mentén. Ha nem olyan fajokat találunk, mint amilyeneket vártunk, akkor az miért történhetett. Leegyszerűsítve ez az ökológiai indikáció; milyen közösség van jelen, a környezetre adott válaszként.
A sokféleség ökoszisztéma működésre gyakorolt hatásával is foglalkozol. Ez mit jelent?
Ez az érem másik oldala. Ha már ott vannak a fajaink, akkor az ő összetételük hogyan befolyásolja a közösség működését, például az általuk megtermelt biomasszát, de érthetjük ez alatt akár a megtermelt oxigén mennyiségét is, amiről az előbb beszéltünk. A pozitív sokféleség – működés kapcsolat azt mondja, hogy egy sokfélébb közösség hatékonyabban működhet, a közösség tagjai például kiegészíthetik egymást. Talán nem teljesen elrugaszkodott példa a zene. Egy bizonyos zene lejátszásához megadott hangszerekre van szükség. Néhány hangszer felcserélhető, de mondjuk csak ugyan abból a hangszercsaládból. Egy bonyolult szimfónia pedig nem játszható el néhány hangszerrel. Ez az összefüggés az ökológiában nem újdonság; ugyanakkor a klímaváltozás hatásaival kapcsolatban a kérdéskör a 2000-es éveket követően futott fel. Sajnos rohamos ütemben vesztünk fajokat, ami a hatodik kihalási hullám néven jelenleg is zajlik. Ha fajokat vesztünk, akkor a közösség, de végeredményben az adott ökoszisztéma működése is veszélybe kerülhet. Visszatérve a zenei példára, ha a zenekarból elkezdjük kivenni a hangszereket, egy idő után minimum értelmezhetetlen lesz a zene, rosszabb esetben elhallgat.
Erről is szól a Lendület Program, amit megnyertél.
Igen, ez az az ökológiai összefügés, ami a Lendület projekt munkacsomagjait összefogja. Nagy folyók, valamint holtmedrek lebegő közösségeit vizsgálva. A pozitív sokféleség – működés kapcsolat magasabb rendű növényekre és tavi planktonközösségekre ismert, ugyanakkor folyóvízben alulkutatott, folyóvízi planktonközösségben egyáltalán nem kutatott. Tegyük hozzá, hogy nem azért mert nem fontos, hanem összességében a folyóvízi kutatás ennyivel le van maradva. A Duna és egyéb nagy folyók hosszútávú adatsorain keresztül szeretnénk megérteni, hogy hogyan változik ez az összefüggés az idővel, lefedve némi emberi hatást is, beleértve a felmelegedést, ami folyók esetében komplex folyamatokat indított el. Változott a vízjárás, a Duna esetében például nagyobbak az extrém magas vizek, de gyakoribbak és hosszabbak az extrém alacsony vízállások. Kérdés, hogy mi a közösségi válasz, és hogy az hogyan hat az ökoszisztéma működésére.
A Kenézy Morotva vízzel (2019), a Felső-Tisza-vidéki Újkenéz közelében. Fotó: Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Tisza-kutató Osztály.A Kenézy Morotva vízhiánnyal (2020), a Felső-Tisza-vidéki Újkenéz közelében. Fotó: Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Tisza-kutató Osztály.
Hogyan kapcsolódnak ide a holtmedrek?
A holtmedrek természetes kapcsolt rendszerei egy folyónak. Egy holtmeder életének van egy természetes lefolyása, idővel eltávolodik a folyótól, vagyis lefűződik. A lefűződés folyamatát alapjaiban leírják a meder morfológiai jellemzői, amik hatnak a hőmérsékleti rétegződésre, majd a közösségszerveződésre, amiről az előbb beszéltünk. Ezt a természetes folyamatot a 19. század közepén megszakítottuk a folyókanyarulatok mesterséges átvágásával. Egy részük ma is csatlakozik a folyóhoz, másik részük nem. A Lendület Program keretében ezt az emberi hatást is meg szeretnénk fogni, és megmutatni, hogy milyen planktonközösségek vannak most jelen, hogyan működnek, valamint milyen közösségeknek kellene lenniük és hogyan kellene, hogy működjenek. A Lendület projekt további kutatási iránya, hogy a folyó-holtmeder fizikai kapcsolatnak van egy dinamikája a hidrológia függvényében. Ez a kapcsolat hatással van a közösségek sokféleségére, és arra a közösségi válaszra, amit például a megváltozó környezeti viszonyokra adnak. Ez jóval bonyolultabb, de kísérletes körülmények között mégis megpróbáljuk megfogni.
Melyik része a munkádnak az, amit szívesebben csinálsz?
Nem tudnék kiemelni kedvenc részt. A mesterképzésem alatt a holtágakhoz saját motivációból mentem, mintákat gyűjtöttem, terepen voltam, a mintákat feldolgoztam, vagyis mikroszkóp előtt ültem. Utána a francia cégnél szinte kizárólag csak mikroszkóp előtt dolgoztam, munka után a kapott adatokat a doktori képzésemhez felhasználtam.
Terepmunka nem is volt Franciaországban?
Terepmunka nem. Utána MTA posztdoktori ösztöndíjjal Budapestre kerültem és a Duna hosszú távú adatain dolgozhattam, ami szintén számítógép mögötti adatelemzéssel telt. Jelenleg Ausztriában ülök (Lunz am See, Alsó-Ausztria – a szerk.), itt többször is voltam, előbb adatsorokat elemezni, majd egy új tématerülethez bekapcsolódva kísérletes ökológiával foglalkoztam. A laborkísérletes munka számomra sokkal frusztrálóbb, de szerencse, hogy ebben is volt részem. Szintúgy, kültéri kísérletes rendszerekkel, úgynevezett mezokozmoszokkal is dolgozhattam az elmúlt években. A Lendület projekt az összes korábbi tapasztalatomra épít, a holtmedrektől a folyóvízig, az adatelemzéstől a kísérletes rendszerekig. Azt is mondhatnám, hogy ebben a projektben minden korábbi munkám és tapasztalatom értelmet nyer.
A Pannon Egyetemen indított el ezen az úton. Milyen emlékeid vannak az itt töltött évekről?
Összességében nagyon emlékezetes. Balatonalmádiban voltam kollégista, a Balaton-élmény alföldiként nekem meghatározó volt. Illetve egészen korán elkezdtem a Limnológia Tanszéken dolgozni és az az érzés, hogy megkaptam minden lehetőséget, hogy abba a kutatási irányba mozduljak el, ami engem érdekel, önmagában is egy nagyon pozitív érzés. Kiváló oktatóink voltak, képzettek és felkészültek, mind a föld-víz-levegő területeket érintően. Az egyetlen negatív dolog, ami eszembe jut, az a folyamatos ráébredés a közvetlen és közvetett negatív emberi hatásokra. Persze – így utólag gondolkodva – ez szándékosan és érthető módon is a képzés része lehetett.
Említetted a negatív emberi hatásokat. Mit gondolsz a globális éghajlatváltozásról?
Ha valaki környezettudományi, ökológiai témában kutat, nem kerülheti meg azokat a problémákat amiket az éghajlatváltozás okoz a vizsgált rendszerekben. A globális klímaváltozás mindenkit érint, de a legtöbb ember az információs stresszözönre talán nincsen felkészülve. Ugyanakkor a felmelegedés, árvizek, a szélsőséges száraz időszakok majd az özönvízszerű esők egyre erősebben jelen vannak a sajtóban és a közbeszédben. Engem mint a probléma árnyoldalaival foglakozó kutatót ez nem lep meg, de aki nem foglalkozik ilyen területtel, azt nagyon erősen megérintheti. Azt gondolom, hogy két kommunikációs formára is szükség van. Egyrészt a lassan és fokozatosan adagolt valóságra, másrészt hogy konkrétan és erősen fogalmazzuk meg, hogy mi zajlik, máskülönben biztosan nem lesz érdemi és megnyugtató változás.
Tudunk még ezen a helyzeten segíteni?
Alföldiként ki szeretném emelni a Tisza és árterei, valamint a holtmedrek szerepét. A végrehajtott folyószabályozás nagyban felelős az Alföld szárazodásáért. A folyó egyre mélyebbre ássa magát, a gátakon kívüli mentett oldal egyre jobban szárazodik, így a globális felmelegedésre adott hőmérsékleti választ is kedvezőtlenül befolyásolja. Ez túlmutat a Lendület projekten, s bár nem szakterületem, de talán nem vállalok nagy kockázatot akkor, ha úgy vélem, hogy a vízvisszatartás és az egykori mélyárterek jobb és természetközelibb kihasználása egy kulcs a helyzet rendezésére.
Mit tehetünk?
Kifejezetten fontos lenne a holtmedreknek az élő Tiszával való kapcsolatát, nemcsak a hullámtéren, hanem a mentett oldalon is fenntartani, illetve kialakítani. Kijelenthetjük, hogy a 2022-es év az Alföld kiszáradásáról szólt volna, ha nincs Európában háború. Az a tiszadobi holtmeder például, amit 2007-ben vizsgáltunk, 2022-ben 2 méteres vízhiánytól szenvedett. A vízvisszatartásra van természetes rendszer, azok a holtmedrek, amik a folyó természetes működési részét képezik. Ehhez kapcsolódóan már remélhetően a Lendület projektnek is lesznek adatai: például milyen vízmozgás szükséges ahhoz, hogy elkerüljük az algavirágzásokat, ami például már közvetlenül és hátrányosan érinti valamennyi vízhasználati típust, legyen az szabadidő, mezőgazdálkodás, vagy tartalék ivóvíz.
Mi az, amit rosszul csináltunk, és mi az ami még visszafordítható?
A klímaváltozás nyomást gyakorol a tudományterületekre, valamint azok kooperációs hajlandóságára. Az Alföld kapcsán is sürgős együttműködésre van szükség a szakterületek, így az agrárium, a vízkormányzás, a környezet és természetvédelem, valamint az ökológia között. Ezen a kooperáción biztosan van mit fejleszteni, és szükség is lesz rá, ha a fentebb említett negatív folyamatokat vissza akarjuk fordítani.
A Lendület Projekt többi induló pályázatait megnézted? Volt akié megfogott?
Igen, kiemelném Ördögné Kolbert Zsuzsanna és Toldy Andrea nyertes pályázatait, ugyanis ők is Fiatal Kutatók Akadémiájának (FKA) aktív tagjai. Zsuzsanna növények szárazságtűrésével foglalkozik a Szegedi Tudományegyetemen, Andrea pedig funkcionális polimereket kutat a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az FKA tagjai kutatásuk mellett aktívan képviselik a hazai fiatal kutatók érdekeit és próbálnak segíteni, ahol lehet.
Tudnál erre példát mondani?
Elsőre a Bolyai és az NKFIH_PD mentorprogramok jutnak eszembe, ennek éppen Zsuzsanna az egyik főszervezője, de az FKA első tagjainak (összesen 60 tag évente 12 új tag révén cserélődik – a szerk.) az érdeme például az is, hogy mostanra minden hazai pályázati rendszer beépítette a gyermekek után járó kettő év korkedvezményt, míg pályázni lehet. Valamint kiemelném az „A fiatalok helyzete az akadémiai pályán” című új kiadványt, ami az FKA 2021-ben készült fiatal kutatói felmérésének eredményeit foglalja össze. A fenntarthatóságot az FKA is folyamatosan felszínen tartja.
A Padovai Egyetem és az Ökológiai Kutatóközpont kutatása a „Nature Communications” című folyóiratban jelent meg, amely szerint az állatok által beporzott gyümölcsök 23%-kal jobb minőségűek. A beporzó szervezetek számos növényfaj, köztük sok, az emberi táplálkozásban használt növény, például a gyümölcsök és zöldségek szaporodásához elengedhetetlenek. A mérsékelt égövi környezetben a beporzók főként rovarok, például méhek, lepkék, sok kétszárnyú (pl. zengőlegyek) és néhány bogár, míg a trópusi és szubtrópusi régiókban a beporzók közé tartoznak a madarak, denevérek és néhány további emlős is. Az elmúlt évtizedekben számos beporzó faj diverzitása és abundanciája világszerte csökkent (beporzó válság vagy pollinációs krízis), ezért a tudományos erőfeszítések e szervezetek mezőgazdaságban betöltött jelentőségének számszerűsítésére összpontosítottak, és számos kísérleti tanulmányt tettek közzé a terméshozamra, a termelés stabilitására és a termés minőségére gyakorolt hatásukról.
Példák, amelyek azt mutatják, hogy a beporzók hatását hogyan vizsgálják a termésminőségre a kutatási kísérletekben. Balról jobbra: beporzók kizárása, szabad állati beporzás, kézi beporzás.
A „Global meta-analysis shows reduced quality of food crops under inadequate animal pollination” című kutatás, amelyet Elena Gazzea és Lorenzo Marini, a Padovai Egyetem, és Batáry Péter az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai a Nature Communications folyóiratban tettek közzé, azt a célt tűzte ki, hogy a beporzóknak a termények minőségére gyakorolt hatását először számszerűsítse globális szinten egy meta-analízis segítségével, amely egy olyan statisztikai módszer, amely lehetővé teszi a témában meglévő szakirodalom mennyiségi szintézisét.
Az adatokat a tudományos publikációk főbb adatbázisaiban végzett irodalomkutatással gyűjtötték össze: a világ 48 országában és 48 különböző terményen végzett 190 független tanulmány adatait használták fel. Az állati beporzás hatását úgy számszerűsítették, hogy összehasonlították a beporzókkal és anélkül termesztett termések minőségében – alak, méret, megjelenés, íz és táplálkozási tulajdonságok – mutatkozó különbségeket.
Az eredmények azt mutatják, hogy az állati beporzás kulcsszerepet játszik a mezőgazdasági termelés minőségének meghatározásában. Az állatok által beporzott gyümölcsök átlagosan 23%-kal jobb minőségűek, ami azt jelenti, hogy a gyümölcs minőségének közel egynegyede függ a beporzó állatok jelenlététől.
Az állati beporzók elsősorban a gyümölcsök és zöldségek érzékszervi tulajdonságait (például alakját és méretét), valamint a betakarítás utáni tartósságukat befolyásolják pozitívan, míg a táplálkozási tulajdonságokhoz és az ízhez kevésbé járulnak hozzá. Az állati beporzás minőségre gyakorolt előnyei függetlenek a földrajzi régiótól és a beporzó fajoktól. Az adatelemzések az optimálistól eltérő beporzás jeleit is kimutatták, ami a beporzók csökkenéséből eredhet a mezőgazdasági tájakon, és ez veszélyeztetheti a termények minőségét. Általánosságban azonban a mézelő méhekhez hasonló beporzók használata fenntartja a legjobb minőségű gyümölcs- és zöldségtermesztést.
A nem megfelelő állati beporzásból eredő esztétikai alak- és mérethibák eper esetén
„Tanulmányunk eredményei nagyon fontos következményekkel járnak az agrár-élelmiszeripari ágazat számára” – magyarázza Batáry Péter, a tanulmány szerzője. A feldolgozatlan élelmiszerek, például a gyümölcsök és zöldségek minősége olyan szabványokon alapul, amelyek elsősorban a megjelenésükkel és az eltarthatóságukkal kapcsolatosak.
A nem optimális beporzás következtében a normálistól eltérő gyümölcs- és zöldségtermények a teljes mezőgazdasági termelési láncra kihatnak, a mezőgazdasági termelők jövedelmétől kezdve a fogyasztók döntéséig, hogy megvásárolják-e a terméket vagy sem”. A tökéletlen és rövid életű gyümölcsök termesztése tehát növeli a tápanyagokban gazdag élelmiszerek pazarlását, és a mezőgazdasági területeket feleslegesen terheli, hogy kompenzálja az agrár-élelmiszerpiac számára kielégítő minőségű termelés hiányát.
„A beporzók globális csökkenése nemcsak a terméshozamot és annak térbeli és időbeli stabilitását, hanem a mezőgazdasági termelés minőségét is veszélyezteti. Az állati beporzás és az élelmiszer-pazarlás közötti kapcsolatot az agrár-élelmiszeripari politikák eddig szinte figyelmen kívül hagyták, holott fontos gazdasági, társadalmi és környezeti következményekkel jár, különösen egy olyan korban, amikor a tápanyagokban gazdag élelmiszerek fogyasztása világszerte nem optimális” – magyarázza Elena Gazzea, a tanulmány első szerzője.
Szathmáry Eörs akadémikus, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi intézet kutatóprofesszorának meghatározó részvételével jelentős új eredményt ért el egy nemzetközi kutatócsoport az élet keletkezésének kutatásában. A publikáció a Nature Chemistry folyóiratban, a világ egyik vezető kémiai szakfolyóiratában jelent meg.
A rendszerkémia tudományága különböző autokatalitikus rendszerek elemzésével és szintézisével foglalkozik, és ezért szorosan kapcsolódik az élet eredetének vizsgálatához, mivel olyan rendszereket vizsgál, amelyek a kémiai és a biológiai evolúció közötti átmenetnek tekinthetők: bonyolultabbak az egyszerű molekuláknál, de egyszerűbbek az élő sejteknél. Az autokatalízis folyamata során a kémiai reakció egyik terméke viselkedik katalizátorként, ahogy egyre többször végigmegy a kémiai reakció, a katalizátorból is egyre több képződik, a folyamat öngerjesztővé válik.
Gánti Tibor már 1978-ban elméletileg leírta az önreprodukáló mikrogömböket. Ezek membránján belül elkülönített (kompartmentalizált), kismolekulájú autokatalitikus anyagcsere-hálózat működik. Elmélete szerint, ahogy zajlik az autokatalitikus folyamat, termelődik a membránt felépítő anyag, ami végül a gömbök osztódásához vezet. E rendszer élő sejtnek tűnhet, de hiányzik belőle a genetikai anyag. Szathmáry definíciója szerint e mikrogömbök „infrabiológiai” kémiai rendszernek tekinthetők, hiszen nem érik el a biológiai szervezettség szintjét, viszont a szokványos kémiai reakciók összetettségét már meghaladják.
Gánti Tibor / Gulyás László festménye
Ilyen rendszerek léte csak kísérletesen igazolható és ezt a kísérletet mutatja be a Nature Chemistry tanulmány. A kísérletet a párizsi ESPCI (École Supérieure de Physique et de Chimie Industrielles) intézet biokémiai laborjában végezték el Andrew Griffiths professzor és munkatársai. Griffiths dolgozta ki korábban a Cambridge-i Egyetemen az in vitro kompartmentalizációs technikát, amellyel apró kompartmentumokat lehet előállítani, és ez nemcsak az evolúciókutatásban hasznos, de a biotechnológiai fejlesztéseket is segítheti. Kutatási együttműködésük Szathmáry Eörs akadémikussal tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza, Szathmáry első ERC (Európai Kutatási Tanács) Advanced kutatási támogatásában már dolgoztak együtt.
A tanulmány jelentősége abban áll, hogy a világon elsőként mutatták ki kísérletesen, hogy a genetikai anyag és enzimek nélküli, kis molekulákból álló autokatalitikus reakciók hálózatának működése a kompartmentek növekedéséhez és osztódásához, azaz új generációk kialakulásához vezet. Az eredmény alapvető fontosságú a rendszerkémia elveinek kísérleti igazolása szempontjából, és új irányt mutat az élet eredetének kutatásában is. A kísérlettel bizonyították, hogy lehetséges a kémiai és a biológiai rendszerek közötti átmeneti organizációkat létrehozni.
„Másrészt pedig különösen örülök, hogy ezáltal egy magyar tudós, Gánti Tibor hosszú ideig méltatlanul mellőzött gondolatai fordulnak termőre. Mindez azt mutatja, hogy a mai tudomány fejlődése sem egyértelmű és magától értetődő. Hiába hisszük, hogy ma már nem fordulhat elő, hogy egy-egy eredményt csak évtizedek múltán vesznek komolyan, ez a kísérlet bizonyítja, hogy ilyen hibák még ma is történnek. A tudomány fejlődése mozaikos: bizonyos elemei gyorsan haladnak, más részek viszont évtizedekig stagnálhatnak.”- nyilatkozta Szathmáry Eörs akadémikus az mta.hu-nak.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smithszel közösen írt könyvét, az Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
Napjainkban drámaian növekszik az idegenhonos fajok száma az egész világon, így Közép-Európában is. Ezek a fajok nem őshonosak nálunk, ám a rendkívül fokozott globalizáció következtében, az elmúlt évtizedek közlekedési, kereskedelmi, áruszállítási gyakorlata miatt számos állatfaj került hozzánk messzi tájakról. Az egyik legújabb jövevény az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys), ami immáron 10 éve akadálytalanul terjed hazánkban. Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont és a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem munkatársai arra keresték a választ, hogy az ázsiai márványospoloska összetett szeme mely spektrális tartományokra a legérzékenyebb és milyen hullámhosszak a legvonzóbbak e faj számára.
A legfajgazdagabb osztály a rovaroké aminek képviselői az egész Földet meghódították: világszerte találkozhatunk a kisebb-nagyobb bogarakkal, legyekkel, darazsakkal, a gyakran színpompás éjjeli és nappali lepkékkel, a vízpartokat őrző szitakötőkkel. Nem meglepő tehát, hogy az inváziós fajok jelentős része is közülük kerül ki, mivel kistermetűek, jól alkalmazkodnak, és igen szaporák. A rovarok közül is a poloskák (Heteroptera) az a csoport, ahonnét a legtöbb inváziós faj ismert. Az ágyi poloska (Cimex lactarius) az évszázadok alatt minden országba eljutott, és az ember fő külső élősködőjévé vált szerte a világon. Közel 50 éve jelent meg hazánkban a platánfákat szívogató platán-csipkéspoloska (Corythucha ciliata), amelyet a platán levelein, illetve a platánfák kérge alatt bárki megtalálhat. Az elmúlt 30 évben kiugróan felgyorsult az inváziós poloskák terjedése. 2000-ben jelent meg nálunk a zöld vándorpoloska (Nezara viridula), amely világszerte komoly növénykártevőnek számít, és idehaza is jelentős problémákat okoz a gyümölcsösökben és zöldségeskertekben – legfőképp a paradicsomon. 2004 óta megállíthatatlanul terjed nálunk a nyugati levéllábú-poloska (Leptoglossus occidentalis), amely a tujákat és a fenyőket pusztítja, igen gyakran repül be épületekbe is.
A legveszedelmesebb, és egyik legújabb jövevény az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys), amely 2013-as első hazai észlelése óta akadálytalanul terjed. Megjelenése és bűze zavarja az embereket, táplálkozása során megszúrja, és élvezhetetlenné teszi a gyümölcsöket és a zöldségeket. Gyakran a zöld vándorpoloskával együtt jelentkezik, óriási egyedszámban képes fellépni. Hazánkban 2019 és 2020 őszén voltak igen komoly, a lakosságot bosszantó “poloskarajzások”, ám 2021-ben is tömeges volt a megjelenésük.
Házfalat ellepő ázsiai márványospolokák (fotó: Horváth Dávid, forrás: izeltlabuak.hu, licenc: CC BY 4.0)
Az említetteken túl közel 20 egyéb idegenhonos poloskafaj ismert hazánkból, előfordulásuknak közvetlenül vagy közvetetten köze van a modern emberi civilizációhoz.
A kutatók az ázsiai márványospoloska összetett szemeinek spektrális érzékenységét vizsgálták elektroretinográfiával, továbbá azt kutatták, hogy melyek azok a spektrális tartományok, amelyek jobban, és melyek azok, amelyek kevésbé vonzóak e címerespoloskák számára.
ERG.jpg: Hangulatkép az elektroretinográfiai mérésről (fotó: Egri Ádám)
„Mérési eredményeink arra utalnak, hogy az ázsiai márványospoloska fotoreceptorkészletét alapvetően kétféle típusú, egy zöld- és egy ultraibolyaérzékeny receptortípus alkotja.” – mondja Egri Ádám, a Journal of Pest Science rangos folyóiratban megjelent tanulmány első szerzője.
Egy ilyen fotoreceptorkészlet már lehetővé tesz némi színlátást, ami jó eséllyel segíthet a poloskáknak a zöldségek és gyümölcsök vizuális úton történő megtalálásában. A színlátás egyébként kifejezetten elterjedt a rovarvilágban, például méhek, bizonyos szentjánosbogarak, szenderek mind rendelkeznek e képességgel, csak hogy néhány példát említsünk.
A vizsgálatok során arra is fény derült, hogy miként függ az ázsiai márványospoloska fényhez való vonzódása a fény hullámhosszától. Az valószínűleg sokunk számára ismert, hogy ezek a rovarok vonzódnak a fényhez, hiszen főleg ősszel, amikor a telelőhelyet kereső egyedek rejtekhelyet keresnek, előszeretettel repülnek be lakások és házak ablakain alkonyatkor, amikor már égetjük a lámpát.
„Kísérleteinkből kiderült, hogy ezek a poloskák annál nagyobb vonzalmat éreznek a fény iránt, minél kisebb a fény hullámhossza” – mondja Mészáros Ádám PhD hallgató.
Más szóval az emberi szem számára pirosas, sárgás fények a legkevésbé, míg a kék és ultraibolya fények a leginkább vonzóak e rovarok számára. Ebből következik, hogy a rövidebb hullámhosszokban gazdag hideg fehér fényű lámpák vonzóbbak a poloskák számára, mint a meleg fehér fényűek, amikben inkább a spektrum hosszabb hullámhosszú komponensei dominálnak. Érdemes lehet tehát inkább meleg fényű lámpákat használni otthonunkban, ha csökkenteni szeretnénk a poloskák (és más rovarok) által okozott kellemetlenségeket.
Kiemelt kép: Ázsiai márványospoloska (fotó: Kriska György)
A dunavirág kérészfaj nyár végi rajzását évről-évre nagy érdeklődés övezi, hiszen ilyenkor akár a tiszavirág nyár eleji rajzását is meghaladó mértékű kérésztömeg jelenhet meg a Dunán, illetve annak mellékfolyóin, például a Rábán vagy az Ipolyon. A hidak és a folyópartok világító fényforrásaihoz vonzódó és azok körül órákig röpködő dunavirág egyedek különleges “táncát” ilyenkor sokfelé meg lehet figyelni.
A dunavirág a tiszavirághoz hasonlóan védett kérészfaj, melynek tömegrajzásait 1960-as évek után évtizedekig nem lehetett megfigyelni a Dunánál a víz szennyezettsége miatt. 2010 utáni visszatérése a vízminőség egyértelmű javulását jelzi, ám tömeges megjelenésével egy korábban nem vizsgált összetett ökológiai csapdára is fény derült.
Fotó: Potyó Imre
A kérész nőstények a párosodás után úgynevezett kompenzációs repülésbe kezdenek, melynek során a folyó középvonala felett a folyásiránnyal szemben repülnek néhány km-t, mielőtt lerakják petéiket. Repülésüket a vízről visszavert vízszintesen poláros fény vezérli. Ha útjukat egy híd keresztezi, annak tükörképe és a híd árnyéka eltünteti e folytonos poláros jelet, miáltal a kérészek megszakítják kompenzációs repülésüket. Mivel a dunavirág rajzása sötétedés után történik, a feltorlódó, erős fototaxissal rendelkező kérészeket a hidak és a parti fényforrások magukhoz vonzzák. Később a rovarok a lámpák alatti aszfalt útra szállnak le petézni, mert az aszfaltfelszínt tévesen víznek érzékelik a róla visszavert erősen és vízszintesen poláros fény miatt. A lerakott peték kiszáradva elpusztulnak, így veszélybe kerül a dunavirág utódgenerációja. Mivel rajzáskor egy adott helyszínen sokmillió egyed lehet érintett, a természetvédelmi kár óriási. Az elpusztult és eltaposott kérészek tetemei gyakran egybefüggő síkos réteget alkotnak, ami közlekedésbiztonsági szempontból igen balesetveszélyes.
kérész rajzás Fotó: Potyó Imre
A probléma megoldására a legkézenfekvőbb megoldás a közvilágítás lekapcsolása lenne a rajzás időszakára, ez azonban forgalmas útszakaszokon újabb közlekedésbiztonsági kockázatot okozna. Alternatív megoldásként az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet és az ELTE munkatársai egy olyan fénysorompót alakítottak ki, mely a kérészeket a víz felszíne fölött tartva megakadályozza, hogy a kérésztömeg a folyót elhagyva a part menti vagy a hídon lévő lámpákhoz repüljön.
Budai Duna-ág Fotó: Kriska Ferenc
A fejlesztés fontos részét képezte az a kutatás, amelyben az Ökológiai Kutatóközpont munkatársai, Egri Ádám, Kriska György és Mészáros Ádám arra keresték a választ, hogy milyen spektrumú fénnyel lehet a dunavirágot a leghatékonyabban vonzani. A kísérleti adatok kiértékelése során arra az eredményre jutottak, hogy a dunavirág fényhez való vonzódása a hullámhossz csökkenésével nő. Eredményeiket a nívós Insect Conservation and Diversity szaklapban közölték.
Egyeztetés indulás előtt Kriska György és Egri Ádám. Fotó: Kriska Ferenc
A tahitótfalui Tildy Zoltán hídon 2019 tavaszán e megfontolások eredményeként született meg a világviszonylatban első kérészvédő fénysorompó. A fénysorompó a híd pilléreire folyásirányban felszerelt két nagy fényerejű, kék színű LED-es fényforrásból áll, amelyek alkonyatkor automatikusan kapcsolnak be négy órás üzemidőre a rajzási időszak 3–4 hetében minden este. A hatás fokozása céljából a hídon lévő meleg fehér közvilágítási lámpák fényereje a fénysorompó üzemelése alatt automatikusan a hatóságok által még engedélyezett minimális szintre csökken. Így a védő fénysorompók még feltűnőbbé válnak a rajban érkező dunavirágok számára, ezért a kérészeknek a lehető legnagyobb hányada a fénysorompókhoz vonzódik és nem repül fel a hídra. Ennek eredményeképp egyrészt a dunavirág utódgenerációja nem szenved akkora kárt, másrészt pedig a hídon kisebb valószínűséggel alakul ki balesetveszélyes kérésztetem-takaró.
A dunavirág védelmében tett intézkedések sorában igen fontos lépés, hogy most már a budapesti Árpád hídon is bevetésre készek a tudományos innováció eredményeként megalkotott kérészmentő lámpák. Számos szakmai megbeszélést követően egy esős estén, 2023. augusztus 1-én zajlott le az az utolsó helyszíni egyeztetés és terepi kipróbálás, amely során a Főpolgármesteri Hivatal, a Belügy Minisztérium, a Budapest Közút Zrt., a Hajózási Engedélyezési és Ellenőrzési Osztály illetékesei és az Ökológiai Kutatóközpont szakértői Egri Ádám és Kriska György vízre szállva is szemrevételezték az elkészült védőeszközt és meghatározták ennek működési keretét.
Szemrevételezés a Dunáról. Háttérben Egri Ádám, előtérben Kriska György Fotó: Kriska Ferenc
A pesti és a budai Duna-ág pilléreire kettesével felszerelt kérészvédő fények a közvilágítással együtt kerülnek bekapcsolásra a kérészrajzás néhány hetében és este 11-ig működve segítik a dunavirág túlélését a budapesti folyószakaszon. A fények a víz felé irányulnak így nem növelik a Főváros fényszennyezését.
Budai Duna-ág Fotó: Kriska FerencPesti Duna-ág Fotó: Kriska György
Habár a fényszennyezés káros ökológiai hatásairól számtalan tanulmány készült már, igen ritkán születik olyan, amelyben a megoldási javaslat is benne rejlik. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy az Ökológiai Kutatóközpont munkatársainak fentebb említett tanulmányát a Science tematikus összefoglalója is idézte mint jó gyakorlatot a rovarok közvilágítás okozta pusztulásának megakadályozására:A dunavirággal kapcsolatos kutatásokról már három díjnyertes filmet is megtekinthetnek az érdeklődők. Ezek a kezdeti lépésektől egészen a kérészvédő fénysorompó megvalósításáig mutatják be a kérészek megmentéséért folytatott küzdelmet: A dunavirág mentőakció (50 perc) – 2016 A dunavirág rejtély (40 perc) – 2022 Poláros Világ (60 perc) – 2022
Szalóky Zoltán, Maroda Ágnes és Sály Péter, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) halökológusai immár harmadik éve végeznek halállomány-felmérést a kutatóközpont Közcélú Monitorozási projektje keretében, Tóth Balázs (Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság) és Mórocz Attila (Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság) szakmai közreműködésével. Június végén Mohácsnál számos, idei szaporulatból származó, 32–42 mm közötti testhosszú magyar bucó-ivadékot fogtak a kutatók. Ez örömteli meglepetésnek számít, ugyanis a hazánkban fokozottan védett őshonos halfaj csak ritkán kerül szem elé.
Fotó: Idei szaporulatból származó magyar bucó-ivadékok a testhossz-mérő tálcán Fotó: Szalóky Zoltán
A magyar bucó (Zingel zingel) a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtőjén őshonos, hazánkban fokozottan védett fenéklakó sügérféle halfaj. Teste hosszan elnyúlt orsó alakú, szája alsó állású, pikkelyei a bőrében mélyen ülő, úgynevezett fésűs pikkelyek, ezért kézbe véve – a többi sügérféléhez hasonlóan – érdes tapintású. A felnőtt egyedek testhossza jellemzően 20–30 cm. A nagy folyók kavicsos, homokos aljzatú, gyors sodrású mederfenekén gerinctelenekkel és kisebb halakkal táplálkozik. Szaporodása a vizek tavaszi melegedésével márciusban, áprilisban történik. Mivel jellemzően a parttól távolabbi mederfenéken tartózkodik, a Duna parti életterében végzett tudományos halállomány-felmérések során csak néha kerül szem elé, ha mégis, akkor többnyire növendék, illetve felnőtt példányokkal lehet találkozni.
Növendék magyar bucók Fotó: Szalóky ZoltánMagyar bucó (nagyobb példány) és közeli rokona, a német bucó (kisebb példány). Az éjszaka aktív életmódot élő bucók szemének ezüstös fénylését a szem ideghártyájához kapcsolódó fényvisszaverő réteg (tapetum lucidum) okozza. Fotó: Maroda ÁgnesFotó: Mélységi elektromos keceháló leengedés előtt (Fotó: Szalóky Zoltán)
Ritka előfordulása okán örömteli meglepetést okozott, hogy június végén Mohácsnál számos, idei szaporulatból származó, 32–42 mm közötti testhosszú magyar bucó-ivadékot fogtak a kutatók.
Szalóky Zoltán, Maroda Ágnes és Sály Péter, az ÖK halökológusai immár harmadik éve végeznek halállomány-felmérést a kutatóközpont Közcélú Monitorozási projektje keretében, Tóth Balázs (Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság) és Mórocz Attila (Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság) szakmai közreműködésével.
A kutatók a Duna főágában éjjel a parti, nappal a mélységi életteret mintázták. A mélységi mintákban nagy számban fogták a magyar bucó közeli rokonának, a szintén fokozottan védett német bucónak (Zingel streber) a felnőtt egyedeit is. Továbbá, a magyar bucó mellett előkerültek a védett selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser) idei ivadékai is. E faj élőhelye és életmódja hasonlít a bucófajokéhoz, de jobban kötődik a homokos aljzathoz és a mérsékeltebb áramláshoz.
Fotó: Éjszakai mintavétel a parti élettérben Fotó: Maroda Ágnes
Óriási megdöbbenést keltett Ausztriában, hogy egy Bécshez közeli kikötőben medúzák lepték el a Dunát – írta meg nemrégiben lapunk is. Az osztrák lapok siettek mindenkit megnyugtatni, hogy nincs ebben semmi szokatlan, léteznek édesvízi medúzafajok, melyek Közép-Európában is honosak. Abonyi Andrást, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársát az eset kapcsán arról kérdeztük, hogy valóban megszokott jelenségről van-e szó, Magyarországon is találkozhatunk–e ilyen látvánnyal, és egyáltalán honnan jött ez a faj?
– Mennyire megszokott vagy éppen szokatlan, hogy medúzák élnek a Dunában?
– Fontos kiemelni, hogy a Dunában, vagyis a Duna főágában nem élnek medúzák. A hazai előfordulások kizárólag egyetlen édesvízi fajra, a Craspedacusta sowerbii (Lankaster, 1880) vonatkoznak, ami felhagyott kavicsbányatavakban, folyók holtmedreiben, vagyis minden esetben állóvízben fordul elő. Ez alól nem kivétel a mostani bécsi előfordulás sem, ami dunai kikötőt, vagyis állóvizet említ.
– Találkozhatunk ezzel fajjal a magyarországi szakaszon is?
– Az édesvízi medúza első hazai írásos említése 1959-es, egy őrtilosi, valamint egy szegedi állóvízből. A medúza hazai előfordulása tehát korántsem új, viszont újabb és újabb helyekről jelzik. Ezek között Duna menti állóvizek is szerepelnek.
– Mi lehetett az oka a cikkünk fotóján szereplő tömeges megjelenésnek?
– A rövid válasz az, hogy jól érzik magukat, vagyis minden ideális a tömeges előfordulásukhoz. A tényleges miértek nem pontosan ismertek, ugyanakkor a faj érzékeny a vízhőmérséklet, a pH és víztisztaság paramétereire. A kiváltó okok között mind pozitívak, mind negatívak feltételezhetők. Pozitív ok lehet a vízminőség javulása, ami a Dunára is igaz.
Negatív indok lehet a terjedés mesterséges segítése, például nem megfelelően tisztított sportfelszereléseken keresztül.
De ide tartoznak a globális felmelegedés hatásai is, ami a Duna esetében melegebb vizet és gyakoribb kisvizes időszakokat jelent. A medúza előfordulásának komplex ökológiai hatásai – vagyis hogy mit okoz a táplálékhálózatban – nem teljes mértékben ismertek. Annyi bizonyos, hogy jelenléte teljesen átalakítja a vízi táplálékhálózatot, például a válogatást nélkülöző táplálkozása révén. Az összetettebb vizsgálatokat nehezíti, hogy kísérletes körülmények között a medúzaforma nehezen és csak rövid ideig tartható életben.
Abonyi András, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos főmunkatársa. Fotó: Matthias Pilecky/Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet
– Mit kell ezekről az állatokról tudni: például hogy kerültek ide, mivel táplálkoznak, hogyan szaporodnak és veszélyes-e az emberre?
– A Craspedacusta sowerbii feltehetően Kínából származó, mára invazív faj. A legelterjedtebb csalánozó, ami az Antarktisz kivételével az összes kontinensen előfordul.
Első európai leírása Londonból a Regent’s parkból származik. Az édesvízi medúzák (vagyis nem egyetlen faj) – a parazita életmódúakon kívül – ragadozók. Nem válogatósak: méretük függvényében fogyasztanak lebegő életmódú zooplanktont, vagyis apró állatokat, halikrát, tubifexet. Szaporodásuk ivarosan – váltivarú medúza – és ivartalanul – bimbózással, osztódással, sarjadzással – történhet. Az irodalmak ritkán számolnak be mind a polip, mind a medúza alak együttes megjelenéséről, valamint a legtöbb esetben fellelt medúzaforma csak az egyik ivar előfordulását konstatálja. A faj hazai előfordulása feltehetően sokkal elterjedtebb a polipforma révén, mint amire az időnként tömegesen felbukkanó medúza formából következtetni tudunk.
Az emberre nézve teljes mértékben ártalmatlanok, a medúza nyugodtan kiemelhető a vízből és közelről kézből is megtekinthető.
– Az idén nyáron is tapasztalható tartós hőhullámok hatással vannak folyóvizeink élővilágára is?
– A hőhullámok is, mint minden környezeti hatás, befolyásolják a folyóvizek élővilágát. A hőhullámok ugyanakkor nem önmagukban hatnak. A felmelegedő víz, a csökkenő tápanyag, a gyakoribb kisvizes periódusok átalakítják a Duna lebegtetettélőlény-közösségeit, azokon keresztül pedig a teljes táplálékhálózatot. A lebegő életmódú algák, vagyis a fitoplankton esetében ez az összes mennyiség hosszú távú csökkenésén túl az algák sejtméretének csökkenését is okozza, valamint átalakul a közösség összetétele és sokfélesége. Erre vonatkozóan az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének munkatársai is végeznek kutatásokat, valamint működtetik a Duna közcélú, hosszú távú ökológiai monitoringját.
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai legújabb kutatásukban azt vizsgálták, hogy a tanulási folyamat során feltételezhető egyszerű mechanizmusok magyarázhatják-e a terepen megfigyelt énekmintázatokat az örvös légykapónál.
Az általuk épített egyedalapú szimulációs modell segítségével megmutatták, hogy ezek a mechanizmusok képesek egy komplex polimorf madárének-kultúrát fenntartani. Kutatásuk eredményeit a közelmúltban a Frontiers in Ecology and Evolution szakfolyóiratban publikálták.
A kultúra szó hallatán elsőre mindenkinek az emberi kultúra, a tudományok, a művészetek, a szokások valamilyen nem pontosan meghatározott összessége jut eszébe.
A viselkedésbiológusok egy adott populációra jellemző, szociális úton egymástól tanult viselkedési elemek együttesét tekintik kultúrának.
Tehát nemcsak az emberek közösségének, hanem a különböző állatfajoknak is lehet – és van is – kultúrája, a rovaroktól kezdve a főemlősökig. Ha a tanulási folyamat során megfelelő pontossággal adódnak át a viselkedési elemek, és ezek különböző rátermettséget is jelentenek a hordozójuknak, akkor a kultúra változhat az időben. A kulturális öröklődésnek az állatvilágban is jelentős szerepe van a változó környezethez való gyors alkalmazkodásban.
A madarak éneke gyakran szintén társas tanulás útján alakul ki, egyszerűbb és összetettebb énekkel rendelkező fajok egyaránt léteznek. Az örvös légykapónak (Ficedula albicollis) meglehetősen összetett az éneke, egyik pilisi populációját már több mint 20 éve folyamatosan tanulmányozzák a viselkedésbiológusok. A madarak éneke – ahogy az emberi zene is – elemi egységekre, úgynevezett szillabusokra bontható. A kutatók feljegyzései alapján a vizsgált pilisi populációban egy egyed úgy 20-100 szillabusfajtát énekel, míg az egész populációban több mint ezer szillabusfajta került feljegyzésre az évek során, ráadásul a populációs szillabuskészlet is folyamatosan változik.
Az ÖK kutatói egy nemrég megjelent tanulmányukban azt vizsgálták, hogy a tanulási folyamat során feltételezhető egyszerű mechanizmusok magyarázhatják-e a terepen megfigyelt énekmintázatokat az örvös légykapónál. Egy olyan egyedalapú számítógépes modellt építettek, amelyben az egyedek életmenet-jellemzői hasonlítottak az örvös légykapóéhoz. Azt feltételezték, hogy a fiatal egyedek az idősebbektől tanulják el az új szillabusokat, oly módon, hogy a gyakrabban hallott szillabust ők is nagyobb eséllyel fogják énekelni később. Figyelembe vették azt is, hogy a tanulás nem teljesen pontos: a tanuló néha a hallott szillabus helyett valami mást kezd el énekelni. Emellett a modellbe azt is beépítették, hogy a populációba folyamatosan érkeznek egyedek távolabbi populációkból, újabb szillabusokat hozva magukkal.
Madárhang gyűjtés a Pilisi Parkerdőben Fotó: Zsebők Sándor
A modell szimulációjának segítségével megmutatták, hogy ezek a kulturális diverzitásra ellentétesen ható mechanizmusok képesek egy komplex polimorf madárének-kultúrát fenntartani. A modellben hosszú ideig fennálló metastabil állapotú, magas diverzitású kultúrák maradnak fenn, amelyek a véletlen hatások miatt idővel összeomlanak, és alacsonyabb diverzitás mellett stabilizálódnak. A paraméterek egy tartományában a modellből számolt és a terepen mért szillabusmintázatok hasonló jellegzetességeket mutatnak. A modell és a terepi adatok közötti különbségek azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a jövőben a modellekben további mechanizmusokat – mint például a populáció térbeli struktúráját, a szillabusok kapcsolt énekbeli előfordulását vagy a tojók egyes szillabusokra irányuló preferenciáját – is figyelembe kell venni.
Genetikailag módosított szúnyogokkal irtják a természetes szúnyogállományt Zágrábban. A módszernek vannak előnyei, de a hatékonysága hosszú távon még nem bizonyított – mondta az InfoRádiónak Soltész Zoltán, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa.
Elmondása szerint a szúnyogokat jelenleg kétféle sterilizációs módszerrel is hatékonyan lehet irtani. Az egyik a génmanipulációs módszer, amikor genetikailag módosítják a hím szúnyogokat, amelyek aztán a természetben élő nőstényekkel párosodva életképtelen utódokat hoznak létre.
A másik módszer pedig a kémiai eljárásos, amikor valamilyen külső beavatkozással, például besugárzással sterilizálják úgy a hímeket, hogy azok annak következtében csak életképtelen utódokat legyenek képesek létrehozni az egészséges nőstényekkel – mondta Soltész Zoltán.
Az InfoRádiónak nyilatkozva az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa kiemelte, hogy mind a két módszerre érvényes az a technológiai korlát, hogy az
csak egyetlen fajra működik.
Ha tehát egyszerre több szúnyogfaj ellen akarunk velük védekezni, akkor mindegyikre új eljárást kell kidolgozni.
Soltész Zoltán arról is beszélt, hogy egyelőre nem lehet hitelesen megmondani, hogy a génmanipulációs szúnyogirtási módszer milyen veszélyekkel járhat, illetve hogy hosszú távon mennyire hatékony.
„Az, hogy mennyire fog működni, illetve hogy az idő elteltével ki tudják-e majd játszani ezt a génmanipulált rendszert a természetben élő állatok, még a jövő kérdése” – mondta a kutató, hozzátéve, hogy a génmanipulált irtási módszer például pár év után már egyáltalán nem működött Brazíliában.
Megjegyezte: nem lehet tudni, hogy ha a természetben szabadon engedünk egy gént, az hol fog kikötni, ezért nem veszélytelen ez a módszer.
Itthon biológiai és kémiai eljárást használnak a szúnyoggyérítésre. A magyar kutató szerint egyébként a biológiai jobban működik. Annak során ugyanis a lárvák pusztulnak el, amelyekből már nem tudnak kifejlődni az emberek számára a csípéseik és a kórokozók terjesztése miatt a legkomolyabb problémát jelentő imágók. A kémiai irtásnál az imágókat célozzák, ezért ha még a tenyészőhelyen van jelentősebb mennyiségű lárva, azok kikelve még okozhatnak kellemetlenségeket.
Információk, kutatás
Akiket a szúnyogokkal kapcsolatos tudnivalók részletesebben érdekelnek, azok számára Soltész Zoltán javasolja az Ökológiai Kutatóközponthoz tartozó szunyogmonitor.hu felkeresését, ahol az általános, szúnyogokkal összefüggő információk mellett az inváziós szúnyogokkal kapcsolatos tudnivalók, elterjedési térképek is elérhetőek.
Ezen a honlapon keresztül a kutatásba is be lehet kapcsolódni, mivel ha valaki egy ilyen inváziós fajba tartozó szúnyog fotóját, vagy magát a példányt elküldi az intézetnek, akkor az az észlelés automatikusan bekerül az adatbázisba és felkerül a honlapra is.
A Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoport tagjai a közúti állat-gépjármű ütközések hátterében álló emberi tényezőket vizsgálták egy kérdőíves felmérés segítségével. A gépjárművezetők válaszai alapján jelentős összefüggéseket mutattak ki az ütközések előfordulása, valamint a sofőrök attitűdje és vezetési szokásai között. Az eredményeket bemutató tanulmány a Journal of Environmental Management című tudományos folyóiratban jelent meg.
A dinamikusan fejlődő úthálózat jelentős terhet ró a szárazföldi ökoszisztémákra, növeli az ember és a vadon élő állatok közötti konfliktushelyzetek számát és súlyosságát, amelyek a legtöbb esetben állat-jármű ütközésekben nyilvánulnak meg. Ezek komoly problémákat vetnek fel mind természetvédelmi, mind közlekedésbiztonsági szempontból. Számokban kifejezve évente több százmillió gerinces állat esik gépjárművek okozta gázolások áldozatául világszerte, jelentős anyagi károkat és személyi sérüléseket okozva. A probléma természetesen nem új keletű, már évtizedek óta felfigyeltek rá a kutatók, és számos, főként terepi felmérésekre épülő vizsgálat is történt e téren. Segítségükkel sikerült listát készíteni az érintett fajokról, megbecsülni a természetvédelmi károkat, illetve beazonosítani úgynevezett forró pontként működő útszakaszokat, ahol az elütések gyakorisága nagyobb az átlagnál.
„Kutatásunk újdonságát az adja, hogy a közúti forgalomban részt vevő személyek szemszögéből vizsgálja a problémát. A gépjárművezetők tapasztalata és a témáról alkotott véleménye is sok, a balesetmegelőzés szempontjából hasznos információt tartalmaz, amelyeket így lehetőségünk van összegyűjteni és értékelni” – magyarázta Borza Sándor, a cikk egyik első szerzője, aki egyben a Kooperatív Doktori Program ösztöndíjas PhD-hallgatója.
Nagyon fontos figyelembe venni továbbá, hogy az érintett gépjárművezetői társadalmi réteg mennyire érdekelt a témában, milyen hatással van rá az okozott természetvédelmi vagy anyagi kár, és milyen megoldásokat tart jónak vagy egyáltalán elfogadhatónak annak mérséklésére.
„A felmérés iránt rengetegen érdeklődtek, összesen 2123 ember töltötte ki a kérdőívünket, ami világviszonylatban is kiemelkedőnek számít” ‒ emelte ki Borza Sándor. „Arra voltunk kíváncsiak, hogy a sofőrök milyen állatokat gázoltak el életük során, keletkezett-e anyagi káruk, és legfőképp, hogy a vezetési szokásaik és attitűdjük befolyásolta-e az elütés valószínűségét.”
Az eredmények azt mutatják, hogy a sofőrök majdnem felének volt legalább egy ütközése valamilyen állattal élete során, és minden negyedik szenvedett anyagi kárt. Nagyobb eséllyel történt ilyen esemény férfiakkal, elsősorban azokkal, akik éves szinten nagy távolságot tesznek meg, főként másodrendű utakat használnak és nagy méretű gépjárművet vezetnek. A lassabb vagy dinamikusabb vezetési stílus nem befolyásolta az ütközés valószínűségét. „Ez nem jelenti azt, hogy ez a két dolog egyáltalán nem függ össze, hiszen a kutatások alátámasztják, hogy bizonyos sebesség felett nem lehet eléggé lassítani ahhoz, hogy elkerüljük az ütközést” – tette hozzá Borza Sándor. A sofőröknek a természetvédelemhez és a közlekedésbiztonsághoz való hozzáállását az állat-gépjármű ütközések kapcsán jelentősen befolyásolta, hogy korábban ütöttek-e el már valamit. A válaszadók több mint harmada osztotta meg a közlekedésbiztonság javításának lehetőségeivel kapcsolatos véleményét. A legnépszerűbb intézkedési forma a védelmi berendezések – vadvédelmi kerítés, vadátjáró – telepítése volt, emellett sokan jelölték meg a figyelemfelkeltő és közúti táblák hasznosságát, valamint a vadásztársaságok kiemelt szerepét, beleértve a vadászható nagyvadak egyedszámának kontrollját is.
Tudós-beszélgetés, interaktív kutatói-, és gyermekprogramok
A 2023. június 24-ei esemény témája a fenntarthatóság eszméje és ennek ütközése a valósággal, a beszélgetésen három szakavatott akadémikus professzor egy ökológia iránt nyitott humorista moderálásával járja körül a kérdést. A nyárestét a fantasztikus magyar zongoravirtuóz és zenei kuriózum Szentpéteri Csilla & Band koncertje zárja.
A fenntarthatóság eszméje, miszerint a jelen jólléte ne veszélyeztesse a jövő generációkét, már több évtizedre tekint vissza. Ennek ellenére, a most ránk jutó természeti erőforrások többszörösét használjuk fel. Ennek következménye, hogy a rendelkezésünkre álló „készleteket” kimerítjük. Egykor gyakori fajok állományai kihalnak, a globálisan növekvő fogyasztás miatt a javak előállítására felhasznált nyersanyagok kifogyhatnak, romlik a környezet általános állapota, felborulhat a gazdaság, a társadalom és a természet egyensúlya. A helyzet drámai voltát, illetve a megoldások lehetőségeit három hozzáértő segítségével vitatjuk meg egy kötetlen beszélgetés során.
Program
Tudományos interaktív és gyermekprogramok: 15.00-18.00
1) Kutatások a fenntartható erdőgazdálkodás és az erdők védelme érdekében
Az erdőkben megtalálható mohák-zuzmók, mikroklíma mérő műszerek bemutatása, és betekintés a fák méretének, a rajtuk megjelenő mikroélőhelyek mérési módszereibe.
2) A kis tavak élővilága: az algáktól a kétéltűekig
A kis tavak, mint például a kertekben megbúvó apró kerti tavak nagyon változatos élővilágot rejtenek. Titkaik feltárására és az őket érő emberi behatások megértéséhez hasonlóan változatos eszközökre van szükségünk. Bemutatjuk a környezeti DNS és mikroszkópos technikákon alapuló vizsgálatokat, a vízi ökológusok tradicionális eszköztárát és a kutatásunk középpontjából álló különféle élőlényeket.
3) Természetbarát kert: őshonos növényfajok a kertben
Mi magunk is hozzájárulhatunk a biodiverzitás megőrzéséhez akár a kertünkben, balkonunkon. A természetbarát kertek kialakításához szeretnénk gyakorlati segítséget adni az érdeklődőknek és az őshonos növényeink magjaival kapcsolatos érdekességekkel, játékokkal is készülünk.
4) Szúnyogmonitor: Szúnyogmonitor mikroszkópos program
Ismerkedjünk meg a szúnyogmonitor programmal, amely hazánk csípőszúnyog állományának folyamatos felmérését és monitorozását végzi. Kiemelten fontos az inváziós csípőszúnyogok monitorozása, mert e jövevényfajok potenciálisan számos, emberre és háziállatokra egyaránt veszélyes kórokozót terjeszthetik, így folyamatos járványügyi fenyegetettséget jelentenek. A monitoring során lakossági bejelentések és terepi csapdázásos mintavételezés révén gyűjtünk adatokat a fajok elterjedéséről és aktivitásáról egész évben. A begyűjtött mintákat folyamatosan szűrjük különböző kórokozókra genetikai módszerekkel, és az eredményekről mindenki számára hozzáférhető elterjedési térképeket készítünk.
5) Hogyan boldogulnak a városainkban fészkelő madarak?
Miért éheznek a városi madarak? Mit árulnak el a városi parkjainkban költő madarak életének nehézségeiről a fészekkamerás videófelvételek, a rádiótelemetriás nyomkövetés, a madárgyűrűzés és a madarak környezetében élő ízeltlábúak vizsgálata? A Pannon Egyetem Viselkedésökológia Kutatócsoportjánál mindebbe betekinthetsz!
6) Talaj = ÉLET! – A Talajtani Intézet bemutatója
A Talajtani Intézet tudományos kutatási eredményeivel segíti és támogatja a fenntartható, környezetkímélő talajhasználatot, illetve a talajok védelmét, lévén az egyik – ha nem a – legfontosabb természeti erőforrásunk. Az interaktív bemutató célja, hogy szemléltesse a talaj-növényzet-víz kapcsolatát, a talajok vízgazdálkodásának, szűrő-tisztító és tápanyag-szolgáltató funkciójának életünkben betöltött szerepét. Színes, interaktív programunk keretében lehetőség nyílik az érdeklődők számára egy ismeretlen világ, a parányi talajlakók felfedezésére is, melyek sok esetben szemmel nem is láthatóak, de annál érdekesebbek és izgalmasabbak.
7) Vízi makrogerinctelen élővilág, vizek felmérése – A Balatoni Limnológiai Kutatóintézet bemutatója
8) Kertünk, a növények egyik „Noé bárkája” – bemutatjuk a sokféleséget – A Nemzeti Botanikus Kert ismeretterjesztő játékai
Varietas delectat – mi sem érzékeltetné jobban a sokféleséget, mint az öt kontinensről származó több mint 12 000 féle növény a Kert 22 hektárján a vizes élőhelyektől a trópusok őserdők fajain keresztül a sivatagok specialistáiig, s mindehhez gazdag állatvilág is társul. Ez az élő múzeum, mint ahogy más növénykertek is, egyben menedék: az élőhelyek gyors ütemű pusztulása rávilágít arra, milyen fontos az élőhelyen kívüli megőrzés.
Tudós-beszélgetés 18.00 – 19.00
A beszélgetést Garamszegi László, az Ökológiai Kutatóközpont főigazgatója és Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és az est fővédnöke nyitja meg.
Bozó László – akadémikus
Gelencsér András – a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja
Báldi András – a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja
Moderátor: Litkai Gergely – újságíró
