Magyarország köztársasági elnöke Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adományozott Bajusz Tamásnak az Ökológiai Kutatóközpont és munkavállalói érdekében közel egy évtizede végzett lelkiismeretes és odaadó munkája elismeréseként.
Tamás 2014-től elhivatottan szolgálta a kutatóközpontot a vácrátóti telephely vezetőjeként, illetve 2020-tól ügyvezető igazgatóként, amely során folyamatosan számíthattunk rá. A szakmai feladatok magas szintű teljesítésén felül – amelyért 2016-ban a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárától dicséretet kapott – a Kutatóközpont munkavállalóinak segítésére is mindig jutott ideje. Kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a Nemzeti Botanikus Kert zavartalanul működhessen, így telepfenntartói munkájával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró gyűjteményt megóvjuk és a nagyközönség számára bemutassuk.
A kiérdemelt díjhoz az Ökológiai Kutatóközpont nevében gratulálunk!
Fotó: Bajusz Tamás és fia a kitüntetés átvételét követően
Egyre több tudományterületen próbálkoznak a kutatók azzal, hogy lelkes átlagembereket vonnak be munkájukba. Bár ennek több évtizedes hagyománya van a csillagászatban, ahol amatőr csillagászok a globális fényszenyezettségről vagy változócsillagokról gyűjtenek méréseket, a legtöbb citizen science kutatás biológiai, ökológiai és természetvédelmi kérdésekre koncentrál.
Szentiványi Tamara, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia Kutatócsoportjának tudományos munkatársa december óta a kutyaszívférgesség magyarországi elterjedésének felmérésén dolgozik a lakosság bevonásával. A biológus szerint, aki egy másik kutatási témájához nemrég elnyerte a rangos AXA Fellowship kétéves kutatási támogatását, a citizen science lényegét az adja, hogy lakossági bejelentések alapján gyűjtenek információt például egyes élőlényekről, és észrevételeit bárki meg tudja osztani a kutatókkal.
Szentiványi Tamara, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia Kutatócsoportjának tudományos munkatársa
Rengeteg adatot be lehet gyűjteni vele
Szentiványi szerint a módszernek számos előnye van. A potenciális közösségi tudósok a kutatókkal ellentétben térben és időben is szinte mindenhol jelen vannak, és adatokat tudnak gyűjteni. Ehhez ma már az eszközök is rendelkezésre állnak: ha a szakemberek fényképek beküldését várják, ez viszonylag könnyen megoldható a szinte mindannyiunk zsebében ott lapuló okostelefonnal. Emellett egy-egy területet az ott élők jobban ismernek, mint a távolról érkezett kutatók, így nagyobb esélyük van ritka fajok és kevésbé gyakori viselkedési formák megfigyelésére. Az így végzett információgyűjtés költséghatékonyabb is, mint a hagyományos terepmunka, mert nem a kutatóknak kell utazniuk.
Előnyei mellett a citizen science korlátokkal is rendelkezik. Szentiványi szerint ilyen például, hogy sokszor nagyon specifikus tudást igényel, aminek átadása, azaz az önkéntesek betanítása jelentős időbefektetést igényel a kutatók részéről. Szintén időigényes, hogy az összes begyűjtött adatot egy szakembernek, például egy rendszertannal foglalkozó taxonómusnak egyesével le kell ellenőriznie. A biológus ezen szempontok ellenére elsősorban azért részesíti előnyben a módszert, mert nagy mennyiségű adatot lehet vele beszerezni. Szentiványi tapasztalatai alapján az emberek világszerte nyitottak az ilyen típusú adatgyűjtésre, és érdekli is őket, hogy az általuk szolgáltatott információt később milyen kutatásban használják fel. A szakemberek a visszajelzésekkel így motiválni is tudják az önkénteseket, és jobban be tudják őket vonni a tudományos életbe.
Szentiványi akkor kezdett citizen science projektekkel foglalkozni, amikor tavaly januárban az Ökológiai Kutatóközpontba érkezett. Korábban többnyire saját maga vagy kollégái által denevérekről és parazitákról gyűjtött adatokat elemzett. A paraziták és kórokozók kutatása iránt még BSc képzése alatt kezdett el érdeklődni, mert kíváncsi volt a dinamikusan változó gazda-parazita kapcsolatokra és azok ökológiájára. Amikor egy parazitát vizsgált, rögtön két faj biológiáját és ökológiáját is alaposan megismerhette, és azt is feltárhatta, hogyan függenek egymástól ökológiai, illetve nagyobb léptékben evolúciós szempontból. Alapképzése alatt magyarországi denevérek külső élősködőivel (ektoparazita), denevérlegyekkel (Nycteribiidae) kezdett foglalkozni, amik a denevérek között különböző betegségeket tudnak terjeszteni, viszont az emberre nem veszélyesek, így közegészségügyi kockázattal nem járnak.
A biológus doktori képzése során ismét visszatért a denevérlegyekhez, de immár azt vizsgálta, hogy milyen hatása van ezekre az élősködőkre egy a parazitákat fertőző gombafajnak. Különösen az érdekelte, hogy egy apró parazita is milyen fontos élőhelyet tud biztosítani más organizmusoknak, például ennek a csak rajta növő, fajspecifikus gombának. Ekkor foglalkozott denevérekre specifikus kórokozókkal is, később pedig posztdoktori kutatóként denevérek bakteriális kórokozóit kutatta. Ezek, mint mondta, potenciálisan átterjedhetnek emberre, de közegészségügyileg jelenleg kevesebb kockázatot jelentenek, mint a vírusok.
Egy denevért vizsgál a kutató Fotó: Szentiványi Tamara
Egyenként ellenőrzik a válaszokat és a beküldött információkat
A kutató eddigi karrierje során két eltérő megközelítésű citizen science kezdeményezésben vett rész. A Szúnyogmonitor esetében előre meghirdették, hogy bizonyos fajokról szeretnének fotókat vagy begyűjtött szúnyogegyedeket kapni, mert így az önkéntesek szeme jobban rááll arra, hogy mely fajokat kell keresniük. Ehhez képest a kutyás szívférgesség-felmérés teljesen más megközelítést igényel: itt a résztvevőknek nem kell semmit gyűjteniük, csak egy pár perces kérdőívet kell kitölteniük a kutyájukról. A kutató mindkét megoldást hasznosnak tartja, és úgy látja, kutatási kérdéstől függ, hogy éppen melyiket kell alkalmazni. Tapasztalatai alapján ezekhez képest az olyan megoldások, amik közösségi oldalakra korábban feltöltött információk, például állatokról készített, az interneten publikált felvételek elemzésén alapulnak, szintén használhatók, de problémát jelent, hogy hiányosak a hozzájuk mellékelt adatok, és azokat utólag nem könnyű megszerezni.
Miként validálják a kutatók az önkéntesek által begyűjtött adatokat? A Szúnyogmonitor esetében a taxonómusok minden egyes felvételt leellenőriznek, és ha lehetséges, meghatározzák, hogy milyen fajról van szó. Ha ez nem megoldható, a kép kérdéses vagy több fajt is lefedő kategóriába kerül. A kutyaszívférgesség- felmérésnél Szentiványi egyesével ellenőrzi a válaszokat, amivel ki tudja szűrni azokat a válaszadókat, akik vélhetően valótlan adatokat töltenek fel (a különféle torzító hatások szűrésére az adatelemzés során, statisztikai módszerekkel van lehetőség). Emellett már a kérdések megfogalmazásánál is számolnak azzal, hogy a válaszok tartalmazhatnak valamennyi pontatlanságot, például ha egy városra vagy irányítószámra szűkített földrajzi adatokat kérnek.
A mesterséges intelligencia citizen science-ben betöltött szerepéről Szentiványi elmondta: az ilyen kezdeményezések által használt egyes mobilalkalmazásoknak már szerves részét képezik a gépi tanulási algoritmusok. A biológusnak az iNaturalist alkalmazással van tapasztalata, ahol, mint mondta, jól működik a beépített algoritmus, és általában képes az ismertebb fajokat a rendszertani nem (genus), vagy akár a faj szintjén azonosítani. Az algoritmusok rohamos fejlődésének ellenére ugyanakkor a beérkező adatokat továbbra is egyesével le kell ellenőrizniük.
A szúnyogok is megsínylették a tavalyi aszályt, de ez nem feltétlenül jó hír
Magyarországon a 2010-es években három invazív csípőszúnyogfaj is megjelent: a tigrisszúnyog, a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog. Ezek élőhelye eredetileg a nyugat-paleoarktikum és Ázsia egyes részei voltak, magyarázta Szentiványi, de különböző okokból, mint az egyre fokozódó áruszállítás és a globális felmelegedés, más területeken is megjelentek. Mivel a földközi-tengeri régióban már egy ideje jelen voltak, az, hogy végül Magyarországon is felbukkantak, nem érte váratlanul a kutatókat.
Az idegen szúnyogfajok megjelenésében közrejátszhatott az is, hogy a klímaváltozás miatt átlagosan egyre enyhébbek a telek, így a szúnyogok át tudnak telelni; felbukkanásukban szerepet játszik az áruszállítás, a turizmus és az élőhelyek fokozódó széttöredezettsége is. Az egyes invazív szúnyogfajok elterjedését a kutató szerint az urbanizáció is befolyásolhatja, és a szúnyogok által elfogyasztott vér elemzésével azt is megfigyelték, hogy a tigrisszúnyog a másik két fajnál jobban kedveli az ember vagy a háziállatok vérét.
Tigrisszúnyog (Aedes albopictus) Magyarországon Fotó: Szúnyogmonitor
Ezek a szúnyogfajok olyan kórokozókat képesek hordozni, mint a Chikungunya-vírus, a Dengue-vírus, vagy a Zika-vírus, mondta a biológus, aki hozzátette, az elmúlt években Európában voltak már kisebb, a Chikungunya-vírushoz vagy Dengue-vírushoz köthető betegségkirobbanások. A kutató szerint az invazív fajok Európán belüli elterjedése ezért előbb-utóbb komoly problémát is okozhat. Vizsgálatuk Szentiványi szerint nem kizárólag ezért fontos, az invazív fajok ugyanis az őshonos fajokkal ellentétben nem szürkületkor vagy hajnalban, hanem napközben is csípnek, és nagyon agresszívak tudnak lenni, így a napi komfortérzetünket is jelentősen befolyásolhatják. Emellett kiszoríthatják az őshonos csípőszúnyogfajokat, aminek előre nem látható ökológiai következményei lehetnek.
Az első invazív szúnyogfajt 11 éve találta meg az országban egy ezzel foglalkozó kutatócsoport, a rovarok elterjedésének követését célzó Szúnyogmonitor projekt pedig 2019-ben indult, így jelenleg közel 3 évre visszamenően vannak közösségi forrású adataik. A szúnyogot beküldő önkéntesek megadhatják email- vagy postacímüket, és ha sikerül meghatározni, hogy a szúnyog melyik fajhoz tartozik, értesítést kapnak, így ha valaki a kertjében talál egy szúnyogot, meggyőződhet róla, hogy tényleg tigrisszúnyogra bukkant-e.
— Mosquito Surveillance Hungary 🦟🇭🇺 (@mosquitoevoeco) July 13, 2022
Szentiványi szerint a tavalyi, elképesztően aszályos évben sokkal kevesebb szúnyogbejelentést kaptak, ami jól jelzi, hogy a csapadékszegény éveket a szúnyogok is megsínylik. Ilyenkor a nőstények nem találnak megfelelő vizes élőhelyeket, ahol el tudják helyezni tojásaikat, és a lárvák sem tudnak megfelelően fejlődni. Más országok példáiból viszont tudjuk, hogy ha egy aszályos évet egy csapadékos követ, az segítheti egyes fertőző betegségek terjedését, ahogy ez a nyugat-nílusi lázat okozó vírussal is előfordult, amit szintén a szúnyogok terjesztenek.
Egyre gyakoribb a szúnyogok által terjesztett kutyaszívférgesség
A szívférgességgel is hasonló okokból kezdtek el foglalkozni, mivel a szúnyogok által terjesztett és a Dirofilaria immitis fonálféreg faj által okozott megbetegedés szintén az elmúlt egy-két évtizedben jelent meg Magyarországon és indult jelentős terjedésnek. Az első magyarországi kutya 2007-ben kapta el ezt a féregfertőzést, és kizárható volt, hogy az állat külföldön fertőtődött meg. Azóta ez lett a kutyákat érintő egyik legsúlyosabb parazitafertőzés Magyarországon – 2018-ra egy felmérés szerint már a hazai kutyák akár 5,5 százaléka is megfertőződhetett. A fertőzés megelőző gyógyszeres kezeléssel elkerülhető, kezelése viszont elképesztően drága, több százezer forintra is rúghat.
A magyar kutyák több mint 5 százaléka fertőzött lehet Fotó: Draskóczy Eszter
Szentiványi szerint a szakirodalom alapján egyértelműen kijelenthető, hogy egyre gyakoribb fertőzésről van szó, és ez a tendencia várhatóan a következő években is így folytatódik. Ez arra vezethető vissza, hogy a szívférgességet az invazív szúnyogfajok is tudják terjeszteni, így azok hazai megjelenése, valamint a globális felmelegedés fokozódó hatásai miatt a betegség várhatóan egyre inkább elterjed.
Az adatgyűjtést tavaly decemberben kezdték, és idén egész évben várják az adatbejelentéseket – a kérdőívet itt lehet kitölteni. Már végeznek köztes elemzéseket is az adatokon, és az önkéntesek ezekből számíthatnak visszajelzésre. Az előzetes eredmények szerint a kór elterjedéséhez hozzájárulhatnak a kutyatartási szokások, vagyis az, hogy az állatot lakáson kívül, kint és bent is, vagy csak bent tartják-e. Bár ez Szentiványi szerint még változhat, most azt látják, hogy a kint tartott kutyáknál magasabb az átfertőződöttség, ami nem meglepő, hiszen a kutyák ilyenkor folyamatosan kivannak ki vannak téve a szúnyogcsípés lehetőségének.
A mostani kutatást megelőző publikációk arra jutottak, hogy a betegség elsősorban a keleti és a déli országrészben tűnt fel. Elterjedésének a kutyatartási szokásokkal való összefüggése mellett Szentiványit az érdekli leginkább, hogy miként alakul a betegség előfordulása országos szinten. A Qubittel is megosztott kezdeti, a fertőzés országos elterjedtségének egyenlőtlenségeit felfedő adataik szerint a Tiszántúlon, a Duna-Tisza közében és Közép-Magyarországon több a szívférgességgel fertőzött kutya, mint a Dunántúlon.
Forrás: Ökológiai Kutatóközpont
Magyarország nyugati részén a kutató szerint ennek ellenére szintén jelen van a fertőzés, csak vélhetően nem olyan nagy számban, mint a Dunán innen. Ezekre az eredményekre Szentiványi szerint kihathat az is, hogy regionálisan eltérő lehet, mennyire motiváltak az emberek a kérdőív kitöltésében, ezt ugyanakkor a végső elemzésükben statisztikailag korrigálják majd, de épp emiatt továbbra is várják az adatokat olyan területekről, ahonnan eddig kevés bejelentés érkezett (például Nógrád és Somogy).
Amikor Szentiványi kutyákkal foglalkozó Facebook-csoportokban posztolta a kérdőívet, jó visszajelzéseket kapott, és rövid időn belül több százan válaszoltak is: „mindenki lelkes volt, és mondták, hogy hamar szeretnék tudni, hogy mik lesznek az eredmények.” Szentiványi szerint a kutatás hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük a betegség elterjedését és ökológiáját. Ezzel az olyan kutyatartóknak segíthetnek, akik valamilyen okból, például állatuk egészségi állapota miatt nem akarják alkalmazni a folyamatos megelőző gyógyszeres kezelést: ők megtudhatják, milyen esetekben nagyobb az esély arra, hogy a kutyájuk megbetegedjen. A kutatók emellett hosszabb távon azt is szeretnék megérteni, hogy mutat-e összefüggést az invazív szúnyogok elterjedése és az, hogy hol van több fertőzött kutya. Ez akár arra is rávilágíthat, hogyan kell területileg módosítani a mostani, invazív szúnyogok elleni védekezési stratégiákat.
A kontinensek belsejében elhelyezkedő sós tavak speciális képviselői a magyarországi szikes tavak. A szikes tavak Eurázsiában területarányosan legnagyobb számban a Kárpát-medencében találhatók, ezek a tavak egyúttal az európai-afrikai madárvonulás útvonalában kiemelten fontos pihenő és táplálkozó helyei az északon költő és tengerparton telelő vándorló madaraknak.
Kutatások sora bizonyítja, hogy globálisan a vizes élőhelyek és a vízimadár populációk rohamosan pusztulnak az elmúlt évtizedek tájátalakító tevékenysége (lecsapolás, vízelvezetés), a hőmérséklet emelkedése és a csapadék rendszerek átalakulása miatt. A vízimadár populációk fontos szerepet töltenek be a táplálékhálózatban és a gazda-parazita hálózatokban, jelentős a kulturális és rekreációs szerepük is, a madárpopulációk és élőhelyük visszaszorulásával ezek az ökológiai szolgáltatások is csökkennek.
Boros Emil, az ÖK Vízi Ökológiai Intézet tudományos főmunkatársa évek óta kutatja a vízimadarak és a szikes tavak kölcsönhatását. A Duna-Tisza köze szikes tavainak vizsgálata során egy korábbi Science of The Total Environment tanulmányukban megállapították, hogy a vízimadarak ürülékükkel óriási mennyiségű foszfort (P) visznek be a szikes tavak vizébe, vagyis a madarak a külső foszfor források biotikus közvetítőiként viselkednek, amit guanotrofizációnak neveznek (a madarak okozta tápanyag feldúsulás). Kimutatták, hogy a szikes tó vizének extrém magas foszfortartalmáért 64%-ban a vízimadarak: a nagy testű növényevők – liba és kacsa fajok és a közepes-testű mindenevők pl. sirályok felelősek. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy a nagyon magas foszforkoncentráció ellenére a tavak primer produkciója (az algák felszaporodása) csak mérsékelt volt a tavakban, ennek oka a tavak jellemzőiben keresendő: a sekély vízmélységben, a víz nagyfokú lúgosságában (PH > 9), a tavak időszakos kiszáradásában.
Balkas -tó
A sós, szikes tavak és a vízimadarak kölcsönhatásának további vizsgálatában arra keresték a választ, milyen módszerrel lehetne megmutatni, hogy a vízimadarak különböző csoportjai alapján megjósolható-e a víztestek ökológiai/trofikus állapota. Szintén a Science of The Total Environment rangos folyóiratban a közelmúltban megjelent publikációjukban Boros Emil és munkatársai különböző térbeli léptékben, Kazahsztán sztyepp és félsivatagi régiójában 1700 km-szer 1000 km-es óriási területet vontak vizsgálataikba, ahol 63 mintaterületet választottak ki. A mintaterületeken közel 100 vízimadár faj fordult elő, ezeket a tápanyag-forgalomban és betöltött szerepük szerint három csoportba sorolták Boros Emil módszere szerint: nettó importőrökre (nagy testű növényevők pl. lúdfélék, darvak) importőr-exportőrökre (mindenevő kacsák és sirályok) és nettó exportőrökre (különböző növény-, mindenevő és halevő fajok). Ezeknek a madárcsoportoknak a gyakoriságát, össztömegét és diverzitását vetették össze a tavak több térbeli skálán történő jellemzőivel pl. vízmélység, klorofill tartalom, – nagyobb térbeli skálán- a tavak 1 és 10 km-es környezetében talált felszínborítással pl. füves terület vagy mezőgazdasági terület.
Eredményeik szerint a fenti vízimadár csoportok előfordulása szoros összefüggést mutatott a sós tavak különböző léptékű jellemzőivel. A vízborítás és a sótartalom jelzi leginkább, hogy milyen madár csoport fordul elő az adott környezetben. Az importőr-exportőr és a nettó exportőr madár csoportok a tavak táplálék ellátottságával és a vízmélységgel mutatnak pozitív összefüggést, míg az importőrök a tavak környezetét pl. füves terület a jelzik előre.
A tanulmány gyakorlati jelentősége, hogy számszerűsíti ezt a vízimadarak által végzett ökoszisztéma szolgáltatást, a tápanyag körforgalomban betöltött szerepüket, amely elengedhetetlen a rendszeres monitoringhoz és a tavak területkezeléséhez. A tanulmányban leírt osztályozási rendszer és módszertan segítségével nagy geográfiai régiók esetében is jól megbecsülhetők a vízterületek bizonyos környezeti tulajdonságai a vízimadár populációk megszámlálásával. Ez a jövőt tekintve lehetőséget ad arra, hogy a madarak segítségével becsülhető legyen a vízi rendszerek ökoszisztéma funkciója és szolgáltatása, amely viszont még további módszertani vizsgálatokat igényel.
Publikációk:
Emil Boros, Zarina Inelova, Zsuzsanna Lánczos, Zsolt Végvári: Waterbird guilds predict environmental attributes of inland saline aquatic ecosystems on multi-spatial scales,
Science of The Total Environment, Volume 855, 2023.
https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2022.158845. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0048969722059447
Emil Boros, Anita Takács, Péter Dobosy, Lajos Vörös: Extreme guanotrophication by phosphorus in contradiction with the productivity of alkaline soda pan ecosystems,
Science of The Total Environment, Volume 793, 2021.
https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2021.148300. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0048969721033714
Képek: Boros Emil – Vékonycsőrű víztaposók és Balkas-tó
Nem új elmélet, hogy az emberi nyelv csírájának, a protonyelvnek a kialakulása a dögevéshez kapcsolódik, de eddig nem született olyan tanulmány, ami ennek erős valószínűségét igazolta volna. Az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének kutatói egy számítógépes szimuláción alapuló evolúciós modell alapján jutottak arra, hogy kétmillió évvel ezelőtt a dögevés indíthatta el az emberősöket a tudatos kommunikáció és kooperáció felé.
A mai ember, a Homo sapiens sapiens nagyjából háromszázezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, de már a kétmillió évvel ezelőtt él emberelőd, a Homo erectus is képes lehetett korlátozott mértékű kommunikációra. De mi sarkallhatta arra, hogy beszéljen, ha addig jól elvolt anélkül is? A feltételezések szerint egy környezeti sokkhatás.
„Emberelődeink kelet-afrikai elterjedési területén földtörténeti szempontból nagyon gyorsan fordult hidegebbre a klíma, és a növényi tápanyag (bogyók és gyümölcsök) mennyisége erősen lecsökkent. Ehhez a hirtelen éghajlatváltozáshoz kellett alkalmazkodnia az erectusnak, és át kellett állnia egy másik diétára, a húsevésre. Számára ez azért volt embert próbáló forgatókönyv, mert meg kellett tanulnia a kooperációt. Amikor növényevő volt, akkor, kis túlzással, ha nem aludt, bokorról bokorra járt és gyűjtögetett. A gyűjtögetés egyéni cselekvés volt, nem igényelt kommunikációt, így nem volt meg ennek kialakulásának az evolúciós kényszere. Az evolúció nem tűri a presztízsberuházásokat, nem épít egy falu mellé háromsávos autópályát, ha arra nincs szüksége. Ha egy képesség nem nyereséges, például energetikai szempontból, akkor nem fog megjelenni, illetve fennmaradni” – mondta a Telexnek Szilágyi András, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének igazgatója.
A Homo erectus korszakában nagy mennyiségben elérhetők voltak nagyobb testű állatok tetemei, de az emberős nem tehette meg, hogy a talált dögöt csak úgy hazavonszolja. A dög nemcsak az erectusok diétájában szerepelt, más, veszélyes ragadozók is ugyanerre a zsákmányra pályáztak. Míg az állatoknak várniuk kellett arra, hogy valamelyest oszlásnak induljanak a tetemek, addig a Homo erectusok rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyekkel képesek voltak megbontani a friss dögöt, így ők hamarabb juthattak a húshoz, bár a többi ragadozó miatt ez igen veszélyes vállalkozás volt.
„Hogy sikeresebbek legyenek, szükség volt a kooperációra és ezzel együtt a kommunikációra. El kellett mondani, hol van a táplálék, mennyire veszélyes a megszerzése, és mekkora csoport kéne a megszerzésére. A protonyelvet használó csoportok hatékonyabbak voltak az élelemszerzésben, és ez fitneszbeli előnyöket is adott” – mondta Szilágyi András.
Kőeszközök a tanzániai Olduvai Gorge Múzeumban Fotó: Wolfgang Kaehler / LightRocket / Getty Images
Hogy hogyan kommunikáltak egymással az emberősök, azt csak találgatni lehet, de a feltételezések szerint volt hangadási összetevője, és gesztusokat is tartalmazott a kommunikációjuk: tárgyakra mutogattak, vagy azok megjelenését mutogatással utánozhatták, és hangadással segíthették az információ megértését.
„Azt a mai ember is el tudja képzelni, hogyan működhetett a protonyelv. Ha kimegyünk egy idegen országba, amelyiknek a nyelvéből csak 10-20 szót tudunk, például olyanokat, mint vacsora, jó napot, akkor ezekkel a szavakkal és a metakommunikációval is tűrhetően el lehet lenni egy darabig, de a csetüzenetek és az SMS-ek igen szűk szókészletével is átmegy az információ. Valószínűleg a Homo erectusoknál is ki tudott alakulni egy konszenzusos kódrendszer, amivel át tudták adni az információt. Azt viszont nem tudjuk, hogy ekkorra milyen mértékben alakult már ki a jelenkori, beszédhez szükséges anatómiai struktúra” – mondta Szilágyi.
A konfrontatív dögevés elmélete a brit Derek Bickertonhoz kapcsolódik, de ez, ahogy az Evolúciótudományi Intézet igazgatója megjegyezte, egy verbális modell volt. A magyar kutatók viszont egy részletes számítógépes modellel igazolták ennek az evolúciós forgatókönyvnek a működőképességét.
„Mi azt próbáltuk meg minél realisztikusabban modellezni, hogy az egyre fejlettebb kommunikáció és az így lehetővé váló kooperáció folyamatos előnyt jelentett azokkal a csoportokkal szemben, amelyek nem vagy csak rosszabbul kommunikáltak. Olyan volt, mintha egy Sim City vagy esetünkben inkább egy Sim Horde játékot játszottunk volna, amit azonban nem mi, hanem az evolúciós hajtóerő irányít” – mondta Szilágyi András.
A szimulációjukban 120 ezer évet futtattak le 15 perces időegységekre felbontva – ez is jelzi, hogy milyen óriási számítási kapacitásra volt szükség –, és vizsgálták az egyedek túlélését, szaporodását, kommunikációját. A modellbe az evolúciós változók mellé kulturális elemek is bekerültek, hiszen az együttműködés formája is lényeges volt a kommunikáció fennmaradásához.
Látogatók az indonéziai Sangrian Museumban – Fotó: Agoes Rudianto / Anadolu Agency / Getty Images
„Minden egyedet külön vizsgáltunk, hogy merre keresi a táplálékot, talál-e táplálékot, visszatalál-e a csoportjához, egyáltalán megéri-e a másnapot. De olyan adatokat is bevittünk, hogy a dögöknek mekkora volt a tömegük, milyen volt a növényi és az állati források energiatartalma, vagy azt, hogy mennyi energiába került az előembereknek a zsákmány megszerzése, egy csoport abból mennyit tudott bevinni a táborba, és a többi. Vizsgáltuk azt is, hogy a megnövekedett tápanyagbevitel mennyivel járult hozzá az egyre effektívebb kommunikációt és kooperációt is lehetővé tevő, folyamatosan növekvő agy energiaigényének fedezéséhez” – mondta Szilágyi András.
Mivel kevés a fosszilis lelet a Homo erectus korszakából, a kutatók ökológiai ismeretek és az evolúció működésének elvei alapján juthattak egy elfogadható forgatókönyvhöz.
„Bár a kommunikáció kialakulásának pontos forgatókönyvét valószínűleg senki nem fogja tudni megalkotni, az azonban biztosnak látszik, hogy a Homo erectus agymérete és alkata is alkalmas volt arra, hogy egy protonyelv ki tudjon fejlődni, valamint a konfrontatív dögevéshez szükséges kooperáció meg tudjon jelenni. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen egymást segítve alakult ki kiugróan jó kommunikációs és kooperációs képességünk, ami végül a Föld – nem túl jó – urává avatott minket. A folyamat, amelyet valahol Kelet-Afrikában a dögökért való versengés indított meg, Shakespeare-szonettekig és Babits-versekig vezetett. Kétmillió évbe telt, de hát minden kezdet nehéz” – összegezte a kutató.
Szöveg: telex.hu
Kiemelt kép: Dioráma a Nairobi Nemzeti Múzeumban – Fotó: Ninara / Wikipedia
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Vízi Ökológiai Intézetének Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportja 2023. februárban indította el a Tudós Horgász országos citizen science projektet. A magyar szabadidős horgászok részvételével folytatott kutatás elsődleges célja annak megértése, hogy milyen ökológiai hatások befolyásolják felszíni vizeink állapotát, például mikor, hol, és milyen tényezők együttállása esetén alakul ki az algavirágzás. A horgászok a projekt számára létrehozott külön weboldalon és mobilalkalmazásban tudnak adatot szolgáltatni, ahol néhány felszíni vizeinkhez köthető fontosabb élőlény megfigyelésének dokumentálásával, illetve időről időre megújuló kérdőívek kitöltésével is segíthetik a kutatást. „Őrszemekként” történő bevonásuk vizeink megfigyelésébe egyben lehetővé teszi a kutatók számára ökológiai tudásuk és percepcióik alaposabb megismerését, és így remélhetőleg elindulhat velük a párbeszéd a felszíni vizeinkkel kapcsolatos legfontosabb ökológiai kérdésekben.
A vizek állapota az intenzív használat és terhelés miatt nagyon gyorsan és folyamatosan változik, és mivel a jó állapot fenntartása állami feladat, a téma kiemelten fontos. A változás szabad szemmel is látható jelei például az algásodás, jellegzetes fajok eltűnése vagy akár újak megjelenése, de ennek következménye lehet bizonyos fajok túlzott elszaporodása is.
Az elmúlt évtizedekben az ökológiai kutatásokban világszerte egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a természettel együtt élő, a helyi ökoszisztéma-szolgáltatásokat használó szakemberek ökológiai tudásának. A kutatók csak az utóbbi évtizedben ismerték fel, hogy a hivatásos halászok mellett a szabadidős horgászok helyi ökológiai ismeretei is hozzájárulhatnak a vizes élőhelyek megőrzéséhez és az itt végzett tudományos kutatásokhoz. A horgászok ugyanis rendszeresen kint vannak a természetben, és hol tudatosan, hol önkéntelenül, de folyamatosan megfigyelik az élővilágot.
Ha szoktál horgászni, légy mostantól Tudós Horgász! Csuja Imre/Ökológiai Kutatóközpont
A horgászat ma is az egyik legnépszerűbb hobbi hazánkban, a horgászok a vizes élőhelyek legfőbb használói. Míg három éve csupán 500 000 regisztrált horgászt tartottak számon Magyarországon, 2022 végére számuk átlépte a 870 000-et. Mindezek ellenére a rekreációs horgászok helyi környezeti tudása még mindig az ökológiai tudás egyik legkevésbé kutatott területe. Az ÖK kutatói 2020 óta foglalkoznak a témával, céljuk a horgászok ökológiai tudásának és percepcióinak alaposabb megismerése, illetve a velük folytatott párbeszéd elindítása a felszíni vizeinket érintő legfontosabb ökológiai kérdésekben.
A projekt honlapján további információk találhatók a kutatás és a célkitűzések részleteiről, a kép- és adatszolgáltatás pontos módszertanáról, az alkalmazás használatáról, továbbá Csuja Imre színművész által narrált két tájékoztató videó is megtekinthető.
Mi az a Montreali Egyezmény, és mire lehet jó? Sipos Katalin biológus (WWF Magyarország) és Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus (Ökológiai Kutatóközpont) ebben a kérdésben segítettek eligazodni a ZöldVálasz korábbi adásában , amely a bolygó ügyeit járta körül. Most, a második részben Litkai Gergely arról kérdezi beszélgetőpartnereit, hogy Magyarországra milyen hatása lesz ennek a nemzetközi egyezménynek. Noha vannak szkepszisre okot adó jelek, a felszíni víz megtartását elvileg finanszírozni fogja az új magyar rendszer is. A gazda tehát pénzt kap majd akkor is, ha víz van a területén, nem csak akkor, ha kukorica. S hogy ez miért fontos? Mert hiába kenték a nagy melegre az aszálykárt tavaly, annak a klímaváltozás csak az egyik oka. Az, amelyet legkevésbé tudunk befolyásolni. A művelés módja viszont rajtunk áll – s ez okozza a Kárpát-medencében a nagyobb gondot. Részletek az adásban.
Egy nemzetközi kutatás szerint az általunk termelt vegyszerek és műanyagok pusztító hatása mára felülmúlta a klímaváltozásét. „Helyzetünk egy kicsit ahhoz hasonlatos, amikor egy Lyme-kórosba villám csap egy lávafolyam közepén, ezzel véve el egy medvetámadás lehetőségét” – érzékelteti a probléma nagyságát a ZöldVálasz új adásának felvezetőjében Litkai Gergely. Miért kulcsfontosságú megőrizni a fajok sokszínűségét? Mi az a Montreali Egyezmény, és mire lehet jó? Sipos Katalin biológus (WWF Magyarország) és Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus (Ökológiai Kutatóközpont) segítenek eligazodni a most hallható első részben, amely a bolygó ügyeit járja körül. (A második részben később a biodiverzitás magyar valóságával foglalkozik majd a ZöldVálasz.)
Nemrég Mauritániában, az Atlanti-óceán partjánál bukkantak rá egy elpusztult gulipánra, amely tavaly tavasszal a Kiskunsági Nemzeti Parkban lévő fészkelőterületén kapott gyűrűt és GPS-jeladót.
Minderről a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adott hírt. A partimadár tavaly május 25-én a Dunatetétlen határában elterülő Bába-széken kapott GPS-jeladót és gyűrűt Bárdos Tibor és Sápi Tamás természetvédelmi őrkerület-vezetőktől, valamint Barna Krisztiántól, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság munkatársától. Mindez az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet gulipán-monitorozási projektjének keretén belül valósult meg (dr. Boros Emil projektvezető, Lánczos Zsuzsanna projekt asszisztens).
A jeladós madarat a kutatók Flippernek nevezték el. A GPS-jeladó révén tudható, hogy a madár tavaly viszonylag korán, már július elsején elhagyta Magyarországot, feltehetően a súlyos aszály miatt. A nyarat Olaszországban töltötte, majd onnan október végén átrepült Tunéziába, majd Algéria, Marokkó, Nyugat-Szahara érintésével Mauritániába, fészkelőhelyétől 4 és fél ezer kilométerre repült.
Flipper útvonala (ELKH, Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Boros Emil)
AZ MME beszámolója szerint itt a madár jeladója napokig egy helyről küldött adatokat, így feltételezhető volt, hogy valami baj történt vele. A madárgyűrűzési központok szövetségén (EURING) keresztül felvették a kapcsolatot egy helyi lakossal, aki az adott ponton meg is találta a már sajnos elpusztult gulipánt. Az elhullás oka nem volt megállapítható.
Magyarországon eddig kétezer gulipánt gyűrűztek, amelyek közül 32 példány került meg külföldön, a legtöbb Európán belül, a Kárpát-medencétől délre, délnyugatra, illetve nyugati irányban. Mind közül a most megtalált madár a legtávolabb megkerült hazai jelölésű példány. Afrikában még kettő magyar gyűrűs gulipán került meg, 1955-ben és 1977-ben, Tunéziában.
Sápi Tamás és Bárdos Tibor összesen négy gulipán gyűrűzött, kettőt a Bába-széken (köztük Flippert), kettőt pedig Akasztó mellett, Miklapuszta északi részén, Sörkén.
A gulipán fokozottan védett, rendszeres fészkelő partimadarunk. Márciustól novemberig lehet megfigyelni a síkvidékek szikes tavain vagy sekély időszakos kiöntéseken, tavakon. Vonuló madárfaj, a telet elsősorban a Földközi-tenger partvidékein és Északnyugat-Afrika peremvidékein tölti.
Rejtélyes pusztulások
Néha szemmel látható ok vagy racionális magyarázat nélkül pusztulnak el állatok. Így volt még a nyáron Botswanában, ahol tömeges elefánt elhullást tapasztaltak, sokáig nem is tudták megmondani mi lehet az oka. A szadai szafariparkban is rejtélyes körülmények között pusztult el két elefánt, ügyükben állatkínzás miatt nyomoztak és tetemes bírságot szabtak ki. Erdélyben egy barnamedvét altattak el, mert el akarták szállítani, sajnos nem élte túl a mutatványt. Legutóbb pedig a pécsi rendőrség kötelékébe tartozó három kutya brutális megmérgezéséről érkeztek híradások.
A hód őshonos a Kárpát-medencében, de mivel vadászták, illetve zsugorodott az élettere, több mint száz évre eltűnt. A kilencvenes évek végén visszaszivárgott, telepítették is. Most van, ahol engedélyt adnak a gyérítésére, máshol viszont többhektáros vizes élőhely kialakításában segít.
A Bács-Kiskun megyei sajtó arról számolt be, hogy jelentős mennyiségű kárt okoztak a hódok a szikrai Holt-Tiszán, az Alpári-holtágnál és a lakiteleki Tőzegbányánál. A hódok megrágják, ki is döntik a part menti tíz-húsz éves fákat, amelyeket a horgászegyesület azért ültetett, hogy árnyékolják a horgászhelyeket. A károk miatt a tiszaalpári önkormányzat kérelmezte a hódok gyérítését. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság friss jogszabály alapján megadta az engedélyt olyan kikötésekkel, hogy tíznél több hódot nem szabad lelőni, a hódgyérítést március 15-ig be kell fejezni, és „kizárólag az az egyed lőhető ki, amelyik az élettevékenységével a kérelmező dokumentált adatai szerint akadályozza, illetve veszélyezteti a természetvédelmi érdeket is szolgáló tevékenység (őshonos, idős fák védelme) eredményességét”. Az engedélyezett tízből négyet már decemberben lelőttek, az elsőből pörköltet főztek. Aki evett belőle, azt mondta, a hús íze a borjúéhoz vagy a bárányéhoz hasonlít.
Az eurázsiai hód (Castor fiber) 1854-ig folyamatosan jelen volt Magyarországon: akkor Ács mellett, a Concó-pataknál látták az utolsó példányt. A 20. század 90-es éveiben ismét észlelték néhány helyen, Ausztria és Horvátország irányából tértek vissza hozzánk. A Szigetközben már stabil állománya élt, amikor a WWF Magyarország 1996-ban Gemencen elindította visszatelepítési programját. Az ezredfordulón folytatta a Hanságban, majd a Tiszán, a Dráván, és 2008-ban Tiszatarjánban fejezte be a munkát a természetvédő szervezet. Összesen 234, Bajorországból származó hódot engedett szabadon.
A hód azonban egy „ökoszisztéma-mérnök faj”, amely alakítja a környezetét. Az ebből származó konfliktusokról a WWF Magyarország munkatársa, Samu Andrea környezetkutató azt mondta, hogy Nyugat-Európában mihelyt megszűnt a kereslet a hódprém iránt, megszülettek az első védelmi intézkedések, és elkezdődött a visszatelepítés is. Hamarabb megtapasztalták, hogyan lehet együtt élni ezzel a fajjal. A WWF Magyarország egy ideig szervezett tájékoztató rendezvényeket, segítve a konfliktushelyzetek megoldását. Lefordították magyarra a hódkezelés kézikönyvét is, de a segítségre nem nagyon tapasztaltak fogadókészséget (lásd: Kiemelt közérdekről nem beszélhetünk, Magyar Narancs, 2021. március 25.).
Mocsarak, gabonakörök „Azok az életközösségek, amelyekből a hód eltűnt, még mindig megvannak, még ha történtek is bennük változások. Az egy-egy területről eltűnt fajok visszatelepítése sok szempontból hasznos és erkölcsi kötelességünk is. Annak érdekében, hogy kevesebb legyen a konfliktus, ebben a munkában nem hűbelebalázs módjára született döntésekre, hanem párbeszéden alapuló, hosszú távú stratégiára van szükség” – mondja Kelemen András. A Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének adjunktusa arra is emlékeztet, hogy amikor a hód eltűnt Magyarországról, nem a mezopredátorok – róka, aranysakál – álltak a tápláléklánc csúcsán: sokkal elterjedtebbek voltak a nagy testű ragadozók, mint a farkas, amely hozzájárulhatott a hódpopuláció szabályozásához. Emellett az Alföld ma csontszáraz részei – mint a Duna–Tisza közi Homokhátság – akkor még tele voltak kisebb-nagyobb tavakkal. Több mint egy éve Kelet-Ukrajnában, a Donyec folyó mentén kialakult homokvidéken, ahol most háború van, Kelemen András látott egy ezer négyzetméteresnél is kisebb buckaközi lapost tóval, hódvárral. Ilyenek lehettek nálunk is azokon a helyeken, ahol most épp az elsivatagosodás a legnagyobb gond. Az alföldi erdők puhafaállományának, amelyet most a hódoktól félteni lehet, százötven éve sokkal kisebb gazdasági jelentősége volt. Ami most történik – sokakat érintő folyamat zajlik a természetben nem az ember, hanem egy védett állat jóvoltából – tanulságos, mert előbb-utóbb kialakulnak mindenütt azok a módszerek, amelyek minimalizálják vagy megszüntetik a problémát. Ezek közül csak az egyik az úgynevezett gyérítés. Az ökológus szerint nagyon jó, hogy ezt csak a természetvédelmi hatóság engedélyezheti, és a vadászok csupán végrehajtók.
A történtekből a természetvédők, ökológusok is tanultak. Most már határozottan cáfolják azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy az eurázsiai hód nem épít gátat. „A Wikipédián is szerepelt téves információ ezzel kapcsolatban – mondja a Magyar Narancsnak Juhász Erika ökológus, hódkutató, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa –, ez a hiedelem valószínűleg egy oroszországi kutatásra vezethető vissza. Több évtizeddel ezelőtt orosz kutatók közölték egy tanulmányban azt, hogy az eurázsiai hód kevésbé hajlamos a gátépítésre, mint a kanadai hód. Náluk mindkét faj jelen van, lehetett alkalmuk az összehasonlításra. Erre a cikkre más kutatók hivatkoztak később, a sajtóban is elterjedt ez a megállapítás. Egyes fórumok pedig ferdítve vették át az információt, és sok helyen megjelent az interneten az állítás, hogy az Európában őshonos faj egyáltalán nem épít gátat.
Ebből adódik az az alapjaiban téves elgondolás, hogy a magyarországi hódgátakat kanadai hódok építik. Kanadai hód nem él hazánkban. Mindeközben újabb vizsgálatok azt mutatták ki, hogy nem is igazán különbözik a két faj gátépítési hajlandósága. Az ember napjainkra jelentősen átalakította a vízparti területeket. Faültetvények kísérik a medret, gyakran a partszegélyig húzódik a szántóföld, sok helyen a patakok egykori árterületét is beépítették. Előfordul, hogy a hód olyan területet vesz birtokba, ahol gazdálkodnak vagy épületek vannak. Az sem jó, ha az árvízvédelmi töltésbe fúr kotorékot, vagy a híd lábához épít gátat. Hódrágás általában a tíz-húsz méter széles vízparti sávban jelentkezik. Igaz, a nyárfák kedvéért hajlandó messzebbre elmenni. Ha pedig a víz szomszédságában kukoricaföld van, kialakít egy diszkrét csapát, azon bemegy, aztán beljebb kör alakban kezdi letermelni a kukoricát. Mondhatni, gabonaköröket készít. Érdemes megjegyezni, hogy a hód taposási kárt nem okoz, ellentétben a szarvassal vagy a vaddisznóval.” A tiszaalpári esetről a hódkutató elmondta, a horgászhelyek melletti árnyékadó fákat inkább a törzsek egyedi körülkerítésével lehet megvédeni a hódrágástól. Ez hosszú távú megoldás. A gyérítésről ugyanez nem mondható el, mert a jelenlegi hódállományt figyelembe véve ugyanazt az élőhelyet idővel másik hódcsalád is megtalálhatja.
A békák és a darvak örülnek „Meg kell említeni – folytatja Juhász Erika –, néhány természetvédelmi szempontból is problémás jelenséget. A fűz- és nyárfák fontos növényei az ártereknek. A Tisza hullámterében azonban a folyószabályozás nyomán olyan hidrológiai viszonyok alakultak ki, amelyek mellett e fajok természetes felújulása, sarjadása sok esetben nem biztosított. A hód a füzeket is, a nyárfákat is szereti, és mivel ezek a fák természetes úton gyakran már nem pótlódnak, a helyüket gyalogakác, amerikai kőris, zöld juhar foglalhatja el. Ez a kicserélődés a hód nélkül is zajlik, a rágás azonban gyorsíthatja a folyamatot. Egy másik jelenség, hogy a hódgátak révén lassabb folyású szakaszok alakulnak ki, amelyek nem kedveznek olyan állatfajoknak, amelyeknek lételeme az addigi gyors áramlás. A mérleg másik serpenyőjében azonban számos értékes hódhatás van: ez az állat valóságos élőhely-rekonstrukciókat hajt végre. Ezt a témát is átfogóan vizsgáljuk.” A kutatók azt tanulmányozzák, hogy a hód hogyan hoz létre a gátak révén nagy kiterjedésű mocsarakat, tehát vizes élőhelyeket, amelyeken azután sok más élőlény talál otthonra, számos védett, fokozottan védett faj is. Az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság területén a helyi természetvédők egy hód által létesített vizes élőhelyen költő darupárt figyeltek meg, amire a 20. század eleje óta csupán második alkalommal volt példa Magyarországon. „A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság belekezdett egy vízmegtartást szolgáló projektbe, ehhez »csatlakozott« a hód is” – számol be Juhász Erika. „Most az látszik, hogy az állat ügyködése nagyobb mértékben járult hozzá a jelenlegi látkép kialakulásához, mint az emberé. Ez egy sikeres együttműködés, egy közel kétszáz hektáros terület került ismét természetközeli állapotba, heterogén élőhely lett belőle. Kelemen Andrással közös kutatásunkban vizsgálni kezdtük azt is, hogyan változott a növénytömeg és a növényzet tápértéke az elöntés hatására. Feltételezzük, hogy az időszakos vízborítottság jótékony hatással lehet a kaszálórétekre.” A hód, megtalálva a régi medreket, laposokat, ismét elöntött területet hoz létre. Ilyenkor jellemzően az egykori természetes állapothoz hasonló viszonyok alakulnak ki. Ha egy szántóföld kerül víz alá, annak tulajdonosa nyilván nem örül. Ha viszont csak a szántó szomszédságában van ez a terület, annak kedvező hatása lesz a szántóra is, mert a mocsár „vízpufferként” működve nem hagyja könnyen kiszáradni a környezetét. A hód tevékenységébe beavatkozni nagy felelősség a kutatók szerint, legyen szó akár gyérítésről, akár gátak elbontásáról. Egyes esetekben, főként, ha veszélyes helyzetet kell elhárítani, valóban fontos lehetőséget biztosítani erre, más esetekben viszont nagy kárt okozhat ezzel az ember. Hódokat befogni, elpusztítani, gátépítésükbe beavatkozni kizárólag a természetvédelmi hatóság engedélyével lehet. „Egy ilyen hód által elárasztott területen, amely más kétéltűfajok mellett a ritka gyepi békáknak is szaporodóhelyet jelentett, herpetológiai felmérés közben belesétáltunk egy ebihalrajba” – mondja Juhász Erika, utalva Vági Balázzsal, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak a debreceni egyetemen dolgozó kutatójával végzett munkájára. „Próbáltuk megbecsülni, hány példány lehet, és 100 négyzetméteren 200 ezer példányt becsültünk. Barna varangyok voltak. Ennek a békának a pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 10 ezer forint egyedenként. Kétmilliárd forint úszkált ott a lábunk körül a kétéltűek életmódja szempontjából ideális, sekély, halmentes állóvízben. Ha ott akkor lebontjuk a hódgátat, ekkora értéket engedünk a lefolyóba. Munkatársaimmal nem csak a terepen végzünk kutatást, de interjúkat is készítettünk természetvédelmi szakemberekkel, hogy jobban megérthessük a tapasztalt jelenségeket. Ugyanígy kíváncsiak vagyunk mindenki más véleményére, észrevételére. Az Ökológiai Kutatóközpont Közcélú Monitoring Programjának keretében közösségi adatgyűjtést végzünk. HódTérkép – a hodterkep.hu címen megtalálható – projektünkben a lakosság hódokkal kapcsolatos megfigyeléseit, tapasztalatait és véleményeit gyűjtjük. Bárki segítheti a kutatómunkánkat azzal, hogy a megfigyeléseit feltölti ide.”
BÁLDI ANDRÁS az MTA levelező tagja, az Ökológiai Kutatóközpont kutatóprofesszora 2023. február 14-én megtartotta székfoglaló előadását az MTA Székház Nagytermében.
Az előadás címe: Biodiverzitás és ökoszisztéma-szolgáltatások: tereptől a szakpolitikáig
A biodiverzitás az elmúlt évtizedek során jelentősen csökkent. Az ökoszisztémák mintázatainak és folyamatainak megismerése, megértése és ezáltal a pusztulás megállítása létérdekünk. A biodiverzitás csökkenésének egyik fő oka az eredeti természetes élőhelyek átalakítása, így ezeknek csak kicsi izolált maradvány-foltjai találhatóak az ember dominálta tájban. Ezekre az élőhely foltokra érvényes a fajszám-terület összefüggés, mely egyike az ökológia kevés törvényszerűségeinek. Lecsökken továbbá a belső-, és megnő a szegély-élőhelyek aránya. Mindezek tükröződnek a fajok és egyedek előfordulásában, de a természetes mintázatokat és folyamatokat befolyásolhatják az emberi beavatkozások. A természetes élőhely foltokat ember dominálta – nagyrészt mezőgazdasági – terület veszi körül; ezekhez ugyanakkor még jelentős biodiverzitás kötődhet. Alapvető kérdések várnak megválaszolásra, például mi a hatása a gazdálkodásnak és a tájszerkezetnek – és ezek interakciójának – a biodiverzitásra, illetve az ezen alapuló ökoszisztéma-szolgáltatásokra? A kapott kutatási eredmények alapvető információkat biztosítanak a természetbarát gazdálkodás, és ezzel a biodiverzitás hatékony megőrzése érdekében. A gyakorlat felé történő következő lépés a kutatási eredményeknek a beépítése a szakpolitikákba. E lépéshez számos eljárás, illetve intézmény tartozik, melyekben a kutatói részvétel kulcsfontosságú.
Báldi András előadásában bemutatta a fajszám-terület összefüggést felülíró emberi behatás meglétét, továbbá az élőhely szegélyek pozitív, ám fajspecifikus hatását madarak előfordulására, és negatív hatását a fészekaljak túlélésére. Sok év alatt számos mezőgazdálkodási élőhely biodiverzitását vizsgálták, benne növényeket, egyenesszárnyúakat, futóbogarakat, poloskákat, kabócákat, méheket, darazsakat, madarakat, és kimutatták, hogy a hazai fajgazdagság jelentősen nagyobb más, intenzíven gazdálkodó országokénál. E gazdagság megőrzéséhez kontextus függő – például lokális élőhely, táji környezet, taxon – célzott kezelés szükséges. Az elmúlt években indított táji szintű kísérleteikben vadvirágos parcellák létrehozásával, illetve ugarok felülvetésével derítik fel a leghatékonyabb kezelési lehetőségeket, ahol mind a gazdálkodó, mind a biodiverzitás gyarapodhat. Végül bemutatta, hogy a kutatási eredmények átvitele a szakpolitikába és döntéshozatalba hogyan valósulhat meg, és milyen szerepe van nemzetközi szinten a hazai kutatóknak.
Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK), a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem és a dániai Aarhus Egyetem munkatársai a metaanalízis statisztikai módszerének segítségével 103 urbanizációs tanulmányt elemeztek a világ minden tájáról a városiasodás talajfaunára gyakorolt hatásának megértése céljából. A kutatók az éghajlati viszonyok függvényében vizsgálták a talajállatok fajgazdagságának változását és az egyedszámok alakulását. Azt találták, hogy az erőteljesebb talajtömörödésre érzékeny és általánosságban is nehezebben terjedő talajállatcsoportok, így a giliszták, a csigák és az ugróvillások fajgazdagságát negatívan, az ászkák, az ezerlábúak és a százlábúak mozgékony, jól alkalmazkodó csoportjainak az egyedszámát azonban előnyösen befolyásolja az urbanizáció. A talajállatok egyedszámára általánosságban szárazabb éghajlaton a sok locsolás következtében kedvezően hat a városiasodás, nedves éghajlaton ugyanakkor az intenzívebb párolgás és a gyorsabban elfolyó csapadék miatt kialakuló szárazabb városi környezet csökkenti az egyedszámokat. Az eredményeket bemutató publikáció a Science of the Total Environment nemzetközi tudományos folyóiratban jelent meg.
Egy gramm talajban akár tízmilliárd mikroba is élhet, egy maroknyiban pedig több ezer szabadon élő, vagyis nem parazita életmódú fonálféreg bújhat meg. Egy négyzetméteren pár ezertől akár százezres nagyságrendig fordulnak elő ugróvillások és talajlakó atkák. A talajállatok számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak az ember számára. A giliszták úgynevezett ökoszisztéma-mérnökök, nagyban képesek átalakítani a környezetüket a talaj intenzív átkeverésével. Hektáronként akár több ezer kilométernyi járatot hoznak létre, így segítik a víz bejutását a talajba, fellazítják azt, és hozzájárulnak a humuszképződéshez is. A talajlakó atkák sokféle szerepet betölthetnek a táplálékláncban: lehetnek növényevők, ragadozók vagy lebontók. Ez utóbbiak holt szerves anyagokkal táplálkoznak, és segítik azok tápanyaggá válását. A talajlakó fonálférgek lehetnek baktériumevők, növényevők vagy ragadozók. A lebontó ugróvillások a talajlakó baktériumokat és gombákat szabályozzák, illetve a mohák beporzását is végzik. A csigák, az ászkák és az ezerlábúak is a lebontók közé tartoznak, a százlábúak kizárólag ragadozók, míg a futóbogarak között előfordulnak a gyomok terjedését szabályozó növényevők, vegyes táplálkozásúak és a biológiai védekezésben segítő ragadozók is.
A városiasodás, vagyis a városok területének és népességének növekedése gyökeresen átalakítja az élőhelyeket. A talajt lerontják vagy kicserélik, idegenhonos növényekkel telepítik be, sokszor és nagy területen aszfalttal, betonnal és épületekkel fedik le, illetve sok helyen az év minden szakában élénk zöld pázsitot tartanak fenn. Ezek az átalakítások azonban több állatcsoport élőhelyét is veszélyeztetik vagy megszüntethetik.
A kutatók megállapították, hogy a giliszták, a csigák és az ugróvillások fajgazdagsága a külvárosi és vidéki területekhez képest a városokban ‒ ahol több a lefedett terület, és kevesebb a természetes zöldfelület ‒ lecsökkent. Ennek valószínűsíthető oka, hogy ezek a csoportok általánosságban rosszabb terjedők, így nehezebben mozognak a városban az elszigetelt területek között, illetve érzékenyek a talaj tömörödésére, ami a városokban a nagyobb mértékű taposás és forgalom miatt erőteljesebb, mint a külvárosban vagy vidéken. Az egyedszámok esetében azt találták, hogy a városiasodás az ászkák, az ezerlábúak és a százlábúak csoportjának kedvezett. Ezek mozgékony csoportok, táplálkozásukat tekintve pedig nem válogatósak, így könnyen boldogulnak a városi környezetben. Az éghajlati viszonyokat is számításba véve azonban kiderült, hogy a fenti megállapítás csak akkor igaz az egyedszámokra, ha a vizsgált városban alacsonyabb az éves csapadékmennyiség, míg nedves éghajlaton az urbanizáció hatása csökkenti az egyedszámokat. Ennek oka valószínűleg az, hogy szárazabb éghajlaton a városokban locsolással tartják fenn a növényzetet, ami kedvez a talajállatok felszaporodásának, míg nedves éghajlaton az aszfalt és a beton miatti intenzívebb párolgás és a gyorsabban elfolyó csapadék következtében szárazabb a környezet, ami kedvezőtlen a talajállatoknak. A kutatók emiatt azt javasolják, hogy a városi zöldterületeket lehetőleg úgy kezeljék, hogy azok a várost körülvevő természetes környezethez hasonlóak legyenek, ahelyett hogy túllocsolással vagy túl sok lefedett területtel idegen környezetet teremtenének a talajfaunának.
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Evolúciótudományi Intézete 2023-ben is folytatja a Magyarországon nem őshonos Hyalomma kullancsok hazai megjelenését kutató, 2021-ben elkezdett Kullancsfigyelő programját. A program keretében a kutatók a citizen science módszerével, a lakosság bevonásával már kora tavasztól gyűjtik az adatokat az országban újonnan megjelenő veszélyes fajokról. Emellett, idén elindítják a Kullancs a kertben projektet is, melynek célja a városi környezet, a hazai őshonos kullancsfajok és az általuk hordozott kórokozók kapcsolatának feltérképezése. Az ÖK kutatói ebben a projektben a kerttel rendelkező, elsősorban városi lakosokat kérik arra, hogy vegyenek részt a gyűjtésben, jelentkezni a kullancsfigyelo.hu honlapon található kérdőív kitöltésével lehet. A beküldött példányokat laboratóriumi vizsgálatoknak vetik alá, és a gyűjtők is visszajelzést kapnak.
A 2022-es év első Hyalommája egy lovon bukkant fel. A kullancsot beküldte és a képet készítette: Bánya Márió
A 2021-ben indult Kullancsfigyelő program célja a klímaváltozás hatására hazánkban is megjelenő nem őshonos – különösen a Hyalomma – kullancsfajok, és az esetlegesen hordozott kórokozóik vizsgálata. Ezek a fajok számos patogén terjesztésére képesek, melyek közül kiemelkedik az akár 30 százalékos halálozási aránnyal járó krími-kongói vérzéses láz vírusa. Hazánkba vándormadarak útján érkeznek, eredeti élőhelyük Magyarországtól jóval délebbre található, ám a klímaváltozás miatt a közép- és észak-európai éghajlat is egyre inkább megfelelő számukra. A Hyalomma-k nagyobbak és gyorsabbak a hazai kullancsoknál, pajzsuk egyszínű, sötét, lábuk látványosan sávozott. A kutatás első évében hazánkban mindössze két Hyalomma kullancsot azonosítottak, 2022-ben viszont már kilenc példányról érkezett bejelentés. A gyűjtés a kullancsok első megjelenésével már kora tavasszal elkezdődik, az ekkor talált egyedeknek különösen nagy a jelentőségük, hiszen ez arra utalhat, hogy nem közvetlenül vándormadarak segítségével érkeztek az országba, hanem itt teleltek át.
Kullancsgyűjtés zászlós módszerrel (Fotó: Kovács Márton)
A kutatók a nem őshonos fajokon túl a hazai kullancsokat is vizsgálják, idén tavasszal egy új kezdeményezéssel jelentkeznek. A Kullancs a kertben projekt célja a városi környezet, a kullancsok és az általuk hordozott kórokozók kapcsolatának feltérképezése. A kutatásra a kerttel rendelkező, elsősorban városi lakosok jelentkezését várják a kullancsfigyelo.hu honlapon található kérdőív kitöltésével. Az önkéntesek ezt követően egy csomagot kapnak, amely tartalmazza a kertben történő kullancsgyűjtéshez szükséges eszközöket. A projekt résztvevői megtudhatják, hogy vannak-e kullancsok a kertjükben, ha igen, akkor hol és mennyi, illetve hogy ezek milyen potenciális veszélyt jelentenek. Az így gyűjtött egyedek önmagukban is fontos adatokat szolgáltatnak a kutatók számára, akik laboratóriumi vizsgálatokkal a kórokozókkal való fertőzöttségüket is elemzik. Mindkét kutatásról, az eddigi évek eredményeiről a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon olvashatnak az érdeklődők.
Báldi Andrást az Ökológiai Kutatóközpont kutatóprofesszorát, az MTA levelező tagját választották a vezető európai kutatókat tömörítő Academia Europaea Élettudományi Osztálya Organizmus- és Evolúcióbiológiai Szekciójának vezetőjévé.
Az 1988-ban alapított Academia Europaea (AE) (Európai Tudományos Akadémia), amely körülbelül 5 ezer tagot számlál, 83 Nobel-díjast is a soraiban tud. Az AE célkitűzései között szerepel az európai kutatások eredményeinek népszerűsítése és terjesztése, az interdiszciplináris és nemzetközi kutatási együttműködések támogatása, valamint a társadalom figyelmének felkeltése a tudományos eredmények hasznossága iránt.
„Az Academia Europaea a régi idők akadémiáira, »learned societies«-re hasonlít. Mindössze néhány fős stábja van, így bármi, amit csinál, az akadémia tagjaitól induló és általuk megvalósított tevékenységet jelent. Szemináriumok, konferenciák, szakértői munkák sora jelzi ezeket. Az Organizmus- és Evolúcióbiológiai Szekció az egyik legkisebb a maga 139 tagjával. Viszont összesen nyolc magyar kiválóság a tagja az ország több intézményéből” – mondta Báldi András az mta.hu-nak.
Báldi András megbízatása három évre szól 2023. január 1-jétől. Mint elmondta, megválasztásában szerepe lehetett egyrészt nemzetközi társaságok vezetésében szerzett tapasztalatainak, másrészt annak, hogy nem ismeretlen számára a tudomány és a szakpolitika közötti közvetítő szerep. Ez utóbbinak azért is van jelentősége, mert a szekció tagjainak egyik fő célja, hogy hasznos tanácsokkal segítsék az Európai Unió döntéshozóinak munkáját.
„Ennek érdekében célom a tagság kiegészítése a szakterület európai vezetőinek bevonásával – mondta. – A szakmai kiválóság mellett figyelembe vesszük a megfelelő egyensúly kialakítását is nemek, országok és diszciplínák között. Azaz nem mechanikusan a tudománymetriai adatok számítanak, hanem hogy a jelölt az adott helyzetében kiemelkedő-e.”
Báldi András szerint érezhető, hogy a klímaváltozás és a biodiverzitást fenyegető folyamatok miatt az általa művelt ökológia súlya erősödik mind a tudományos kutatásokban, mind a nemzetközi tudományos szervezeteken belül.
Példaként említette, hogy a davosi Világgazdasági Fórumra készült, Globális kockázatok című jelentésben a következő 10 évre becsült legnagyobb veszélyek közül 6 környezeti probléma, a klímaváltozás és a biodiverzitás pusztulása is szerepel köztük. „Az Academia Europaeán belül is megkezdődött egy olyan munkacsoport kialakítása, amely a környezeti fenntarthatóságot célozza meg.”
Az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Evolúciótudományi Intézetének kutatói, Zachar István és Czégel Dániel, valamint az ELKH Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) tudományos főmunkatársa, Számadó Szabolcs vezetésével az evolúciós egyensúlyban használt szignálok őszinteségének feltételeit vizsgálták. A kutatók egy általános megoldó képletet alkottak, amelynek segítségével ki lehet számolni az őszinte evolúciós egyensúly lehetséges állapotait. Eszerint léteznek olyan őszinte egyensúlyi állapotok, amelyekben az őszinte szignál nemhogy költségmentes, de akár többlet hasznot is hozhat a jelzést használó egyed számára. Ezzel magyarázatot kaphatunk Darwin kérdésére is, hogy miért a díszes hímeket preferálják a nőstények. A kutatást bemutató publikáció a BMC Biology szakfolyóiratban jelent meg.
Az állatvilágban használt szignálok, mint például a pávakakas díszes farktolla, a szarvasok agancsa, a pillangók sokszínűsége mindig is csodálkozással és kíváncsisággal töltötte el az embereket. Első látásra e meghökkentő díszeknek kevés haszna van. A 19. században élt Charles Darwin, a modern evolúcióelmélet atyja egy forradalmian új elmélettel magyarázta a jelenséget. Véleménye szerint a hímek azért díszesek, mert a nőstények szívesebben szaporodnak az ilyen egyedekkel. E mechanizmusnak a „szexuális szelekció” elnevezést adta. Elméletének lényege, hogy a nőstények bizonyos jellegeket preferálnak, és ezt azóta számos állatfaj esetében kimutatták. Darwin azonban a jelenség okára nem adott magyarázatot miért pont a díszes hímeket preferálják a nőstények?
Ez a kérdés egy jó ideig háttérbe szorult, helyette a génközpontú szemléletmód került a középpontba. Ezt a nézetet Richard Dawkins az 1976-ban megjelent Az önző gén című könyvével tette világszerte ismertté. Ennek lényege, hogy az egyedek a génjeik érdekeit képviselik, ez viszont felveti a csalás és őszinteség problémáját. Ha egy egyed, például egy hím előnyt tud szerezni a génjei számára azzal, hogy megtéveszt egy nőstényt, akkor miért ne tenné ezt meg? Dawkins a kommunikációs kölcsönhatásokat „manipulátorok” és „gondolatolvasók” párbajaként írja le, és arra a nem túl optimista következtetésre jutott, hogy a szignálok többsége manipulatív, azaz nem őszinte, mert a szignálból nem lehet következtetni az állat nem látható tulajdonságaira.
Amotz Zahavi 20. századi evolúcióbiológus Darwin után több mint 100 évvel összekapcsolta a két kérdést. Zahavi szerint a nőstények azért fogják a díszes tollú hímeket előnyben részesíteni párválasztáskor, mert ezek a díszek pazarlóan költségesek, és ez a pazarló költség tartja fenn a szignálok őszinteségét. Egy ilyen nagyon költséges jelleget egy kevésbé jó génekkel bíró vagy kevésbé jó kondícióban lévő egyednek nem éri meg kifejlesztenie. Ezt a mechanizmust Zahavi hátrányelvnek nevezte el. Ezzel okozott némi zűrzavart, ugyanis nem arról van szó, hogy ezeknek a jellegeknek semmilyen haszna ne lenne, hanem arról, hogy a túlélés szempontjából hátrányosak, azaz költségesek, viszont a szaporodás szempontjából előnyösek, hiszen itt is a darwini szexuális szelekcióról van szó.
A hátrányelvet Zahavi meglehetősen magabiztosan az összes szignálra kiterjesztette. Azt állította, hogy a természetben megtalálható összes szignál a hátrányelv alapján működik, azaz őszinte és pazarló. A biológusok elkezdték megmérni a szignálok evolúciós egyensúlybéli költségét. Nagyon hamar arra a következtetésre jutottak, hogy a Zahavi-féle „pazarló” költség sok esetben nem figyelhető meg. Az óvatos biológusok azonban nem vetették el a hátrányelvet, hanem arra gyanakodtak, hogy ezeknek a szignáloknak lehet olyan költsége, amelyet még nem mértek meg.
Ezzel párhuzamosan több elméleti modellben is megmutatták, hogy az őszinte szignáloknak nem kell költségesnek lenniük az evolúciós egyensúlyban. Ezek a modellek azonban sok esetben speciális helyzeteket írtak le, és speciális feltevésekből indultak ki. A hátrányelvre irányuló kritika általánosságát tehát sokan megkérdőjelezték, ugyanis nem lehetett tudni, hogy ezekből a speciális modellekből milyen általános kritikát lehet levonni.
A jelen cikkben kifejlesztett modellnek az a jelentősége, hogy egy általános megoldó képletre épül, melynek segítségével bármely szituációban ki lehet számolni az őszinte egyensúly összes lehetséges állapotát. Ezekből a megoldásokból nyilvánvalóvá vált, hogy az őszinteségnek egyáltalán nem feltétele az egyensúlyban fizetett költség, és ezzel a Zahavi-féle hátrányelvet meg lehet cáfolni. Lehetnek olyan őszinte egyensúlyok, ahol az egyensúlyban használt szignál őszinte és költségmentes, azaz ingyen van, de vannak olyan egyensúlyok is, ahol az őszinte szignál többlethasznot hoz a szignált használó egyed számára. A pávakakas esetében például egy jó génekkel rendelkező és jó kondícióban lévő hím számára a tolldísz lehet olcsó, mert hatékonyan előállítja. Mégis őszinte lesz a szignál, ha a potenciális csaló számára viszont költséges a dísz. A csalás költsége az, ami igazán számít. Jó hasonlat a bankjegyhamisítás példája. Nem a Nemzeti Bank költsége kell, hogy nagy legyen, hanem a potenciális bankjegyhamisítók költségének kell nagyobbnak lennie a hamisításból származó nyereségnél. A Nemzeti Banknak az a jó, ha olcsón nyomtat, olyan mennyiségben és olyan technológiával, ami ezt lehetővé teszi. Ugyanakkor az a cél, hogy a potenciális csalók számára ez a költség minél nagyobb legyen, tehát aszimmetria legyen a kettő között.
Azt, hogy a csalás költsége számít igazán az őszinteséghez, már a korábbi modellekből is tudni lehetett. Az új modell a korábbiakkal ellentétben ezt a tudást egy általános képlet formájában prezentálja. Ennek az a jelentősége, hogy bármilyen kontextusban ki lehet számolni az őszinte egyensúly állapotát, ami egy nagyon erős eszközt ad a tudomány kezébe.
A kutatás segítségével választ kaphatunk Darwin eredeti kérdésére ‒ hogy miért a díszes hímeket preferálják a nőstények ‒ anélkül, hogy azt kellene feltételezni, hogy a hímek ezért „pazarló” költséget fizetnek. Az őszinteség is a hatékonyságról szól, mint általában a darwini szelekció, vagyis az őszinte egyedek hatékonyak, és nem pazarlók.
A hagyományos ökológiai tudásrendszerek megértését és jelentőségét világszerte egyre inkább elismerik, mert elősegíti napjaink válságaiban a hatékonyabb szakpolitikák kidolgozását pl. a természetvédelemben vagy a gyepek, legelők kezelésében. Molnár Zsolt az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója több mint 20 éve kutatja a pásztorok hagyományos ökológiai tudását. Iráni tanítványának elsőszerzőségével, európai, ázsiai és afrikai szerzők együttműködésével írt publikációjuk a Journal of Environmental Management folyóiratban jelent meg. A tudományos publikációknál nem megszokott jelenség, de a publikáció kutatók és gyakorló pásztorok közös munkája.
„Mivel a hagyományos tudás hordozói leginkább nem kutatók, hanem pásztorok, gazdák, halászok, ezért amikor az ő tudásukkal dolgozik egy kutató, akkor az az etikus megközelítés, ha e „nem tudományos” szakemberek szintén szerzőként jelennek meg. Hiszen az alkotás közös gondolkodás eredménye. A hagyományos tudás ilyetén elismerése ma már szerencsére egyre gyakoribb” – nyilatkozta Molnár Zsolt a kutatás vezetője.
A pásztorok gyakran olyan tájakat használnak legeltetésre, amelyek az éghajlati szélsőségek vagy a talajadottságok miatt kevéssé alkalmasak a növénytermesztésre. A hagyományos legeltetési rendszerek nagyon eltérő természeti környezetben léteznek, például a tundrán, sztyeppén, szavannán, sivatagban, hegyvidéken. A legelők növényeiről a pásztorközösségek helyileg releváns, többgenerációs hagyományos ökológiai tudással bírnak, e tudásra épül a legelőik hasznosítása.
A kutatás során a szerzők a pásztoroknak a legelők (és részben kaszálók) növényeire és a növény-jószág kölcsönhatásaira vonatkozó ismereteit gyűjtötték össze áttekintő (review) cikkükben. 372 témába vágó tudományos cikkből a releváns 24-et, illetve a pásztorokról és legelőikről szóló 105 videóból 18-at elemeztek. Ezeken túl félig strukturált interjúkat is készítettek gyakorló pásztorokkal Iránban, Mongóliában, Kenyában, Lengyelországban és Magyarországon, hogy az eredményeket és a következtetéseket átbeszéljék velük.
35 indikátort (mutatót) azonosítottak a nemzetközi irodalomban és a filmekben, ahogyan a pásztorok ’látják’ a legelő növényeit. Ezek a mutatók egyrészt a növények botanikai jellemzőit írták le, másrészt a jószág viselkedését a legeltetés során, valamint a növényeknek a jószág állapotára és egészségére gyakorolt hatását. A pásztorok a mutatókat a legeltetés optimalizálására irányuló, a legelhető füvek elérhetőségét és minőségét, valamint a legeltetés megfelelő módját illető gazdálkodási döntésekben használták.
Bár a pásztorok világszerte nagyon különbözőek, a legelő füveire, illetve a jószág és a füvek közti kapcsolatra vonatkozó tudásuk feltűnően hasonló elveket követ. A kutatók tíz általános alapelvet határoztak meg, amely globálisan jellemző volt helyszíntől, élőhelytípustól szinte függetlenül. Ilyen szintézis még sose készült a világon.
Molnár Zsolt szerint „a globális alapelvek közül talán a legfontosabb a jószágközpontú szemlélet: a pásztorok a növényeket a „jószág száján át látják”. Miközben együtt vannak a legelőn, a pásztor és a jószág egymástól tanul. A legelők füveinek állapotát a pásztorok szorosan nyomon követik, az egyes foltokat célzottan legeltetik, miközben a jószág mozgását sokszor meglepő stratégiai alapossággal tervezik meg mind napi, mind heti és havi szinten. Azért, hogy a rendelkezésre álló füvet, mint erőforrást optimálisan használhassák fel, és a legelők jó állapotát is hosszú távon biztosítani tudják (láss további részleteket ebben a filmben). E tudás részletei természetes erősen a hely adottságaira vonatkoznak, de az alapelvek globálisan általánosak. Kérdezhetnénk, hogy jó, de miért fontos ez? Meglepő lehet, de azokban az esetekben is, amikor az állam vagy egy nemzeti park segítő szándékú szabályokat, támogatási rendszereket alakít ki a pásztoroló legeltetés kapcsán, ott is könnyen káros hatású szabályok születnek. Merthogy a döntéshozók sokszor nem értik kellően a miénktől annyira eltérő pásztorvilágot. Cikkünk arra mutat rá, hogy vannak olyan általános alapelvek, amikre bátran építhetünk, amiket figyelembe véve mind ökológiai, mind kulturális szempontból jobb szabályozást alakíthatunk ki. „
A kutatók bíznak abban, hogy a pásztoroknak a legelőkkel és a jószág legelésével kapcsolatos tudásának jobb megértése segíti nemcsak a kevésbé produktív természetközeli gyepek biodiverzitásának fennmaradását és gazdasági hasznosulását, hanem a hagyományos pásztor életforma innovatív megőrzését is.
Az Ökológiai Kutatóközpont Lendület Vegetáció és Magbank Dinamikai Kutatócsoport tagjai több éven keresztül nyomon követték mesterségesen létrehozott gyepparcellák dinamikáját. A kutatók rámutattak, hogy a gyeprekonstrukció korai fázisaiban befektetett nagyobb munkamennyiség megtérül és sikeresebb végkimenetelhez vezet. Füvek és gyepi kísérőfajok egyidejű vetését követően ugyanis fajgazdag, gyomszegény közösség alakítható ki a felhagyott területeken.
Mint egyéb rekonstrukciós munkák is, amelyek célja valaminek a helyreállítása, a gyeprekonstrukciók célja a gyepi élőhelyek és közösségek helyreállítása. Sok esetben azonban az eredeti élőhely és közösség már nem állítható vissza, de az emberi tevékenység nyomán létrejött tájsebek kijavítására a gyeprekonstrukció még így is alkalmas. A gyeprekonstrukciónak köszönhetően nem csak újra gyönyörködhetünk a diverz közösségekben, de az ezek által nyújtott ökoszisztéma szolgáltatások is újra elérhetővé válnak (takarmány az állatoknak, mézelő területek, talajfelszín védelme, szénmegkötés). Magvetéses gyeprekonstrukció során a vetett fajok kiválasztásának, a magvetés időzítésének, az elvetett magok mennyiségének és arányának mind döntő szerepe van a sikeres rekonstrukcióban. A kutatók a vizsgálatban arra keresték a választ, hogy a magkeverékek fő komponenseinek (füvek és kétszikűek) vetését hogyan érdemes időzíteni a legsikeresebb kísérőfaj megtelepedés biztosítása és a sikeres gyomvisszaszorítás érdekében.
„A gyepek mátrixát a fűfélék képezik. Korábbi kutatások rávilágítottak arra, hogy fűmagkeverék vetése gyors eredményekkel jár, ugyanis a füvek pár év alatt képesek zárt gyeptakarót létrehozni és a gyomosodást meggátolni. Ezért is élvez a fűmagkeverékek vetése prioritást a tájléptékű gyeprekonstrukciók során. Ennek azonban megvan a hátránya is, ugyanis a kialakuló gyep fajszegény, az erősen kompetitív füvek pedig más fajok betelepedését megnehezítik.” – ismertette Kiss Réka, a Nature- Scientific Reports c. folyóiratban közölt tanulmány első szerzője.
A fajgazdag gyepek visszaállításának elősegítésére alkalmasak a diverz (fajgazdag) magkeverékek, azonban ezek előállítása magasabb munkaigényű (több faj nagy mennyiségű, jó minőségű magjának beszerzése szükséges) és az eredmény sem biztos. Emiatt ritkábban alkalmazzák a gyeprekonstrukciók korai fázisaiban, a kialakult fajszegény, zárt gyepekben pedig a rekonstrukció későbbi fázisaiban a kísérőfajok megtelepítése további erőfeszítéseket és többletmunkát igényel.
„Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha nem együtt vetjük a füveket és a kétszikűeket, mekkora az az időablak, amikor még a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb sikert érhetjük el.” – magyarázta Kiss Réka. – „A vizsgálat elején egy frissen felhagyott parlagon 36 parcellát hoztunk létre. A parcellákba kizárólag fűmagot, kizárólag fajgazdag magkeveréket (20 faj) vagy a kettőt együtt vetettük. Ezeknél a kombinált vetéseknél a fűmagkeverék vetését azonnal vagy 1, 2 vagy 3 év késéssel követte a fajgazdag magkeverék vetése.”
A több éves adatgyűjtés eredményeként a kutatók a legjobb megoldásnak azt találták, amikor a fűmagvetés egyszerre történt a többi faj vetésével. Ezekben a parcellákban volt a legnagyobb a kialakított gyepek fajgazdagsága, itt volt a legkisebb a gyomosodás mértéke, és itt telepedtek meg a legsikeresebben a kísérőfajok. Ez tehát a leginkább költségkímélő és leghatékonyabb módszer a vizsgált lehetőségek közül. Viszont ha egyidejű vetésre nincs lehetőség, az egy évvel későbbi vetés még mindig eredményes lehet. Ez után azonban a füvek olyan előnyre tesznek szert, amit segítség nélkül a kísérő fajok nehezen tudnak áthidalni. Sikeres megtelepítésük a későbbi fázisokban újabb aktív beavatkozásokat igényel.
Szentiványi Tamara az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia Kutatócsoportjának tudományos munkatársa elnyerte az AXA Fellowship két éves kutatási támogatását.
2008-as indulása óta az AXA Kutatási Alap támogatja a főbb globális kockázatokkal kapcsolatos transzformatív tudományos kutatásokat és a kutatási eredmények terjesztését. Az Alap az egészségügy, a környezetvédelem, az új technológiák és társadalmi-gazdasági kérdések területén támogat projekteket. Az AXA Kutatási Alap tudományos testülete aktuálisan nyolc kutatási projektnek nyújt támogatást a klímaváltozás és egészség (Field of Climate Change and Health) témakörben, közte Dr. Szentiványi Tamara: Effects of climate change on the eco-epidemiology of zoonotic arbovirus infection in avian hosts című témájának.
Dr. Szentiványi Tamara nyertes kutatási terve során a madarakkal kapcsolatos arbovírusok, – amelyek zoonózisokat terjeszthetnek – aktuális elterjedését és közegészségügyi kockázatát fogja elemezni valamint a vektorok által terjesztett betegségek monitorozásának módszereit fejleszti.
Mennyit ér egy poszméh, egy pillangó, mennyi a gazdasági értéke egy belvárosi zöldterületnek, egyáltalán, pénzben kifejezhető-e az ózonréteg értéke? Az ökológiai közgazdászok abban bíznak, hogy a döntéshozók az összegek láttán meggyőzhetők: a természeti értékek megvédése anyagi haszonnal is jár. Kelemen Eszterrel, az ESSRG Nonprofit Kft. kutatójával és Tanács Eszter térinformatikussal, az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) kutatójával beszélgettünk.
A 70-es években a természettudományokkal, biológiai sokféleséggel és az ökológiai folyamatokkal foglalkozó kutatók számára egyértelművé vált, hogy a döntéshozók figyelmét a természetvédelemre egy sokkal erősebb üzenettel kell fölhívni: a közgazdasági érveléssel. Az ökológiai közgazdaságtan értelmezése szerint a természetbe beágyazottan működik a gazdasági rendszer, s a természet az ökológiai folyamatokon keresztül nélkülözhetetlen szolgáltatásokat nyújt az emberi élet számára és a társadalom működéséhez is. Az ökoszisztéma-szolgáltatások egy része pénzben is számszerűsíthető, és a remények szerint ez az árazás segíti majd a természet védelmét a gazdasági és a piaci érdekekkel szemben. Számszerűsíthetők például az ivóvíz, az élelmiszer, a nyersanyag vagy gyógyászati anyagok, míg pénzben nehezebben kifejezhető a levegőminőség-szabályozás, a szénmegkötés, az éghajlat-szabályozás, a talajerózió, az árvizek és járványok elleni védelem, a víztisztítás, a növényvédelem, a beporzás vagy az oktatáskulturális örökség.
Jó pár, ráadásul nem is feltétlenül szakpolitikai példa bizonyítja, hogy egy-egy természeti érték ennek a tudományos vonalnak köszönhetően menekült meg.
Az 1990-es években Franciaországban például, némiképp ironikusan, de épp a Nestlé lépett föl az erősen szennyező mezőgazdasági tevékenység ellen, ami azon a vízgyűjtő területen zajlott, ahol a cég a Vittel ásványvizet palackozza. Mivel a Nestlé termékének minősége – és egyben a vízbiztonság előállítását garantáló szabályozó szolgáltatás – attól függ, hogy mennyire tiszta az ott fellelhető víz, a cég végül megállapodást kötött az agrárvállalkozásokkal, technikai segítséget nyújtott és fizetett is azért, hogy a gazdák visszaszorítsák a műtrágyák és a növényvédő szerek használatát.
De vannak globális, sokszor egymással összefüggő szakpolitikai beavatkozások eredményeként létrejövő példák is. Costa Rica-ban például nagyvállalatok fektetnek be a helyi erdők megóvásába úgy, hogy maga a pénzösszeg közvetlenül a helyi gazdálkodókhoz kerül, akiknek ebből olyan intézkedéseket kell megvalósítaniuk, amelyek növelik a terület biológiai sokféleségét. Vagyis az egyébként biodiverzitás-romboló tevékenységet végző szereplők pénzügyi alapot képeznek, amelyből az adott területen ökoszisztéma-szolgáltatásokat megőrző beavatkozásba kezdenek, és az összeget egy védett faj élőhelyének megóvására fordítják.
Az ökoszisztéma-szolgáltatások rendszere a területhasználat helyes megválasztásában is releváns lehet. Előfordul, hogy egy adott területen egy szektor a saját előnyeiért „lobbizik” más szektorok érdekeivel szemben. Gyakori eset, hogy az erdőgazdálkodók inkább akácot ültetnének a fűtőértéke miatt és azért, mert jó az épületanyag, ami rövid távon a szénkötés szempontjából akár még kedvezőbb is lehet. Mivel ennek a faültetvénynek élőhelyként az értéke gyér, az ökológusok inkább valódi erdőket, őshonos tölgyeseket vagy erdős sztyeppéket telepítenének, amelyek nem csak élőhelyként értékesebbek, de a szenet is hosszabb távon kötik meg és tárolják. Ilyen esetekben a természetvédelmi jogszabályoknak kellene gátat jelenteniük, bár a magyarországi tűzifarendelet kapcsán látható, hogy politikai akarattal azok is felülírhatók, de deliberációra és társadalmi szinten meghozott közösségi döntésekre sem láthatunk gyakran példát. (Az érték nyilván függ attól is, hogy mi az az ökológiai adottság, amelyből kiindulunk. Egy adott tájtípus attól válik értékessé, mert a társadalom bizonyos szereplői annak tartják. Ugyanannak a bükknek más értéke van Magyarországon, mint például Németországban vagy akár Közép-Amerikában.)
– Itthon egyelőre helyi szintű, apróbb változások történnek. Például most zajlik egy kutatásunk, amelynek előzményeként már készítettünk egy ökoszisztéma-szolgáltatás felmérést az Őrségben. Most az Őrségi Nemzeti Park Igazgatósággal és a helyi gazdákkal együtt egy olyan támogatási rendszert dolgozunk ki, amelyben az agrár-környezetgazdálkodási támogatások, a pénzügyi ösztönzők bizonyos ökoszisztéma-szolgáltatásokban fókuszáltabban jelennének meg. Persze egy új típusú támogatási rendszer bevezetése mégis a magasabb szakpolitikai szinten dől el, amelyekre kutatóként nincs érdemi ráhatásunk – mondja Kelemen Eszter, az ESSRG Nonprofit Kft. kutatója.
Bár igaz, az ökoszisztéma-szolgáltatások gazdasági értékelésének célja nem a pontos ár meghatározása, hanem az, hogy tudatosítsa a szolgáltatás hozzájárulását az emberi jóléthez, mégis meghatározza azoknak a tevékenységeknek a tényleges költségeit, amelyek bizonyos ökoszisztéma-szolgáltatások leépüléséhez vagy megszűnéséhez vezetnek. Azt, hogy mennyit is ér egy hektárnyi erdőnek a szolgáltatása, hogyan tisztítja a levegőt és lassítja a klímaváltozást, a tudomány jelenlegi állása szerint megmondani valójában nem lehet. A biodiverzitást és az ökoszisztéma-folyamatokat jellemző bizonytalanság, a rendszer elemei közötti kölcsönös függőségek miatt az egyes ökológiai szolgáltatásokat nem lehet külön-külön értékelni. Az emberi beavatkozások hirtelen összeadódhatnak, ráadásul egy külső hatásra az ökoszisztémák nem lineárisan reagálnak, ezért is lehet beláthatatlan következménye annak, ha például egy táplálékláncból eltűnik egy-egy kulcsfontosságú faj.
Egy közelmúltban végzett kutatás bebizonyította, hogy a darvak jelentős élőhely-átalakításra képesek. A kutatások a Hortobágyon zajlottak, de az eredmények igazak a Körös-Maros Nemzeti Park területén található kardoskúti Fehér-tó környékére is.
A természetben az élőlények összetett, bonyolult kapcsolatrendszerben élnek egymással. Közülük némelyik jelentős hatással van a velük együtt előforduló élő és élettelen környezetükre – írta a Körös-Maros Nemzeti Park. A tudomány „ökoszisztéma-mérnököknek” is nevezi ezeket az élőlényeket. Ilyen, a saját környezetüket jelentősen átalakító élőlények például a hódok, amelyek képesek befolyásolni a folyók viselkedését, megváltoztatni a növényzet összetételét, és végső soron az egész tájat át tudják alakítani.
Magyar kutatók bizonyították, hogy gyepes élőhelyeken is van ilyen jelentős ökoszisztéma-átalakító tevékenység, melynek főszereplője egy madárfaj, a daru. Az Ökológiai Kutatóközpont kutatócsoportja ezt először a Hortobágyon bizonyította be, amely a darvak legjelentősebb magyarországi pihenő- és gyülekezőhelye.
A daru annak ellenére képes az ökoszisztéma jelentős átalakítására, hogy nem állandó lakója a területnek, hanem csupán a vonulási időszakban jelenik meg nagy tömegben. A vonulás alatt a darvak fő táplálékukat a kukoricatarlókon szedegetik, de sokszor a gyepeken is kutatnak, ahol ízeltlábúakkal, rovarfélékkel és azok lárváival egészítik ki az étrendjüket. A talajlakó gerinctelenek után kutatva erős csőrükkel felszabdalják, felvágják, forgatják a talajt a növényzettel együtt, így alakulnak ki az úgynevezett daruszántások. Ezeknek a területeknek a mérete általában csupán néhány négyzetméter. A daruszántások korábban is ismert tájképi elemei voltak a pusztáknak, de a tájban betöltött ökológiai szerepükről nem voltak ismereteink.
A fent említett kutatások rávilágítottak arra, hogy a darvak talajforgató tevékenysége nyomán olyan foltok alakulnak ki a gyepen, amelyeken tartósan kisebb a növényborítás, s rövid idő alatt nemcsak a növényzet szerkezetében, hanem a fajösszetételben és az ökoszisztéma működésében is jelentős változások következnek be. A daruszántásokon hamarabb sarjad a vegetáció, a nyitott foltok kedveznek a kétszikűek megtelepedésének. (Másutt inkább az egyszikű növények vannak jelen). A rovarbeporzású növények jelenléte is nagyobb mennyiségben tapasztalható, ami fontos táplálékforrás a beporzó közösségek számára. Például a ködvirág az, amely az elsők között megjelenik ezeken a részeken.
A gyepi madárfajoknál eddig nem volt ismert ilyen élőhely-átalakító tevékenység, ráadásul a darvak ezt a jelentős hatást mindössze néhány hét alatt fejtik ki.
Bár a kutatás a Hortobágyon zajlott, a kardoskúti Fehér-tó környékén is hasonló tapasztalatokról számolhatunk be. Ez a szikes tó az Alföldön az egyik legjelentősebb gyülekező- és pihenőhelye a darvaknak, számuk a csúcsidőszakban idén is meghaladta a 30 ezret. A daruszántások legnagyobb számban a tó körül alakulnak ki, mert a madarak az esti behúzás előtt nem közvetlenül a tóra szállnak be, hanem a környéki gyepekre. Ott gyülekeznek, bevárják egymást, s közben a föld alól hozzájutnak az állati eredetű táplálékhoz. Tavaly a Tatársánci-ősgyep pufferterületén is láttunk hasonló daruszántásokat.
A Fehér-tó környéki daruszántások általában csupán néhány négyzetméteresek, kevés az összefüggő, nagyobb terület. Idén szeptemberben a tó déli oldalán egy félhektáros löszháton 8 ezer virágzó vetővirágot találtunk. A vetővirág egy olyan növényfaj, amely a természetesen záródott gyepekben csak szálanként fordul elő, a nyitottabb gyepekben viszont jóval nagyobb egyedszámban. Az említett félhektáros, löszös gyepfolton 4-5 nagyobb (20-30 négyzetméteres) daruszántás volt, ezeken jóval nagyobb egyedszámban virított a vetővirág, mint a löszgyep többi részén. Bebizonyosodott tehát, hogy a darvak talajforgató tevékenységükkel itt is jelentős ökoszisztéma-átalakítást végeztek.
Nem is gondolnánk, hogy a lábunk alatt mennyi élet van, akár egy városi kiskertben is. Jó példa, hogy egyetlen gramm talajban akár tíz milliárd mikróba is élhet, egy maroknyi talajban több ezer szabadon élő (vagyis nem parazita életmódú) fonálféreg él és egy négyzetméteren a pár ezertől akár százezres nagyságrendig fordulnak elő ugróvillások és talajlakó atkák. A talajállatok számos ökoszisztéma szolgáltatást nyújtanak a számunkra. A giliszták, úgynevezett ökoszisztéma mérnökök, nagyban képesek átalakítani a környezetüket a talaj intenzív átkeverésével, fellazítják a talajt, segítik a víz bejutását a talajba és a humuszképződést akár több ezer km járatot létrehozva hektáronként. A talajlakó atkák számos szerepet betölthetnek a táplálékláncban, lehetnek növényevők, ragadozók vagy lebontók (vagyis holt szerves anyagokkal táplálkoznak és segítik a tápanyaggá válását). Talajlakó fonálférgek lehetnek baktériumevők, növényevők vagy ragadozók is. Az ugróvillások lebontók és a talajlakó baktériumokat és gombákat szabályozzák, illetve a mohák beporzását is végzik. A csigák, ászkák és ezerlábúak is a lebontók közé tartoznak, a százlábúak kizárólag ragadozók, míg a futóbogarak között találunk növényevőket, melyek a gyomok terjedését szabályozzák, vegyes táplálkozásúakat és ragadozókat is, melyek a biológiai védekezésben segítenek.
A városok területének és népességének növekedését városiasodásnak, idegenszóval urbanizációnak hívjuk. Ez a folyamat az élőhelyeket gyökeresen átalakítja, mivel a talajt sokszor és nagy területen lefedjük aszfalttal, betonnal és épületekkel, a talajt lerontjuk vagy kicseréljük és mutatós idegenhonos növényekkel telepítjük be, illetve sok helyen az év minden szakában élénk zöld pázsitot tartunk fenn. Azonban ezek az átalakítások több állatcsoport élőhelyét is veszélyeztetik vagy megszüntethetik. Az Ökológiai Kutatóközpont, a Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem és az Aarhus Egyetem (Dánia) kutatói metaanalízis statisztikai módszer segítségével 103 urbanizációs tanulmányt elemeztek a világ minden tájáról, hogy megértsék annak hatását a talajfaunára. Eredményeiket a Science of the Total Environment című rangos, nemzetközi tudományos folyóiratban tették közé.
A kutatók azt találták, hogy a giliszták, csigák és az ugróvillások fajgazdagsága lecsökkent a városokban, a külvárosi és vidéki területekhez képest, ahol kevesebb a lefedett terület és több a természetes zöldfelület. Valószínűleg azért csökken ezeknek a csoportoknak a fajgazdagsága, mert általánosságban rosszabb terjedők, így nehezebben mozognak a városban az elszigetelt területek között, illetve érzékenyek a talaj tömörödésére, ami a városokban a nagyobb taposás és forgalom miatt erőteljesebb, mint a külvárosban vagy vidéken. Az egyedszámok esetén azt találták, hogy a városiasodás az ászkák, az ezerlábúak és a százlábúak csoportjának kedvezett. Ezek mozgékony csoportok, táplálkozásukat tekintve pedig nem válogatósak, így könnyen boldogulnak a városi környezetben. Azonban amennyiben a kutatók az éghajlati viszonyokkal is számoltak kiderült, hogy ez csak akkor igaz az egyedszámokra amennyiben olyan várost vizsgáltak, ahol alacsonyabb az éves csapadék, míg nedves éghajlaton a városiasodás hatása csökkenti az egyedszámukat. Ez amiatt lehet, mivel szárazabb éghajlaton a városokban locsolással tartják fenn a növényzetet, ami kedvez a talajállatok felszaporodásának, míg nedves éghajlaton az aszfalt és beton miatti intenzívebb párolgás és a gyorsabban elfolyó csapadék miatt szárazabb a környezet, ami kedvezőtlen a talajállatoknak. Emiatt a kutatók azt javasolták, hogy a városi zöld területeket lehetőleg kezeljük úgy, hogy a várost körülvevő természetes környezethez hasonló legyen, ne teremtsünk egy idegen környezetet a talajfaunának túllocsolással vagy túl sok lefedett területtel.
