A poszméheknek és más vadon élő méheknek, valamint a lepkéknek túl kevés természetes és természetközeli élőhely áll rendelkezésükre a túléléshez. A Wageningeni Egyetem és Kutatóközpont kutatói által vezetett, a Science folyóiratban megjelent új tanulmány szerint ezen rovarok populációinak helyreállításhoz jóval több élettérre van szükség, mint amennyit az uniós irányelvek jelenleg előírnak. A kutatásban a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói is részt vettek. A kutatás eredményeiről és hazai vonatkozásairól Báldi András kutatóprofesszorral a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat kommunikációs munkatársa beszélgetett.
Hogyan zajlott a kutatás?
A most megjelent tanulmány már meglévő publikált adatsorokból készült, 19 ország 59 korábbi tanulmányának az összegzése alapján született meg, 87 szerző munkája által. Tehát valóban egy jelentős, mondhatni globális képet kaptunk. A kutatási eredmények leginkább Európát és Észak-Amerikát fedik le. Ennek oka egyrészt, hogy ezekről a területekről vannak hosszabb távú kutatások, megfigyelések. A másik ok, hogy az említett területeken a beporzók csökkenése már problémát jelent. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a beporzók kiemelt szerepet játszanak az élelmezésbiztonság fenntartásában. A termesztett növények 75 százaléka, a gyümölcsök, zöldségek mind rászorulnak a beporzásra, sőt, a gyümölcsöknek még a minősége, vitamintartalmai is javul, ha többféle beporzó szorgoskodik a virágain. Ez összességében évi több százmilliárd dollár értéket jelent globálisan a mezőgazdaság számára. Ennek ellenére csökken a beporzók mennyisége és a fajok száma, mert egyre kevesebb számukra az élőhely. A csökkenését pedig elsősorban az intenzív mezőgazdálkodás okozza. Ezért több természetes élőhelyre van szükség az agrártájban.
Milyen konkrét eredményekre jutottak a korábbi tanulmányok összegzésével?
Nemzetközi tanulmányunkban összegeztük, hogy mekkora területre lenne szüksége az egyes beporzó-csoportoknak, hogy a fajok és az egyedszámok csökkenése megállítható legyen, a beporzó csoportok jól érezzék magukat az agrártájban. Arra jutottunk, hogy a zengőlegyeknél – mert ők is beporzók – hat százalékos élőhely-borítottságra lenne szükség, a vadon élő méheknél 16-18 százalékra, míg a lepkék esetében 37 százalékra. Az adat csak a terület nagyságára vonatkozik, és nem a minőségére. Azaz a számok azt a minimális területet jelzik, ahonnan érdemes a minőségfejlesztésre is figyelmet fordítani. A most megállapított értékek részben meglepőek, például a lepkék tekintetében. Más szempontból viszont a számok némileg közelítenek az Európai Unió Természet-helyreállítási rendeletéhez. Ez a szabályozás a környezetünk megóvása érdekében azt írja elő, hogy a mezőgazdasági területeknek a 10 százalékán természetközeli heterogén diverz élőhelyeket kell létrehozni. Ez egy jó kiindulási alap, de még ez is messze van a méheknek szükséges 16-18 százaléktól, pláne a lepkék számára minimálisan szükséges 37 százalékos élőhely-aránytól.
Ha kisebb területen zajlana termelés, akkor biztosítható lenne a mezőgazdasági termeléshez szükséges beporzó-állomány. Ha viszont több élelmiszert akarunk termelni, akkor éppen a beporzókat veszélyeztetjük. Feloldhatatlan ez az ellentét?
Első ránézésre valóban feloldhatatlan konfliktusnak tűnik az emberiség igényének a kiszolgálása és a természet megőrzése. De valójában ez azért nem így van. Rengeteg olyan agroökológiai lehetőség van, amely a gazdálkodás mellett segítheti az élővilágot is. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont egyik kutatása is erre épül. A Kiskunságban gyenge minőségű, 15-20 éve parlagon hagyott ugarokat felülvetettünk helyi, pillangósvirágú növényeket tartalmazó magkeverékkel. Az eredmények 2-3 év után jelentkeztek: elkezdett jelentősen nőni a biomassza, tehát egyre több növény lett. Ez ugye jó a gazdának, hiszen több a széna. Másrészt pedig jó az élővilágnak, mert több lett a beporzó, sűrűbb a növényzet, így lassanként megjelennek az ott megbúvó apróvadak is. Ráadásul úgy tűnik, hogy a helyben honos növényekkel felülvetett parcellák a szárazságot, az aszályt is viszonylag jól átvészelik. Láttuk, hogy a mellette levő kezeletlen gyepekben minden pusztul ki. A virággazdálkodás tehát még klímaadaptáció szempontjából is egy jó megoldás. Sok ilyen példa van, stílszerűen szólva egy csokorra valót össze lehet gyűjteni. A heterogenitás is kedvezően hat: tehát ha többféle bokor, fa, gyep, présház, szénaboglya van, az is segíti a biodiverzitást. A precíziós gazdálkodás is számos lehetőséget tud biztosítani. Nyilván az, hogy a mezőgazdasági területek 37 százalékát teljesen átalakítsuk, az jelenleg nem egy járható út. De rengeteg lépést lehetne tenni, hogy meglegyen a szükséges élelem mennyisége, minősége és az élővilág se csökkenjen tovább.
Létezik-e valamilyen előrejelzés arra vonatkozóan, hogy ha növeljük az élőhelyek területét, az mikorra fog jelentős ökológiai és ezzel párhuzamosan gazdasági hatást eredményezni?
A Kiskunságban zajló kutatásunk azt mutatja, hogy 3-5 éves idő alatt már lehet változásokat elérni. Nyilván, egy rendes gyep létrejöttéhez százéves időtartamban kell gondolkodni. Kontinentális léptékű változásokhoz még több idő kell. Azt is számításba kell venni, hogy az egyes területeken más-más a biodiverzitás mértéke. Bizonyos komponensek elég gyorsan meg tudnak jelenni a megfelelő helyen, a megfelelő környezetben, máshol meg ki tudja, meddig tartana.
A jelenlegi szabályozás, a tíz százaléknyi természetközeli élőhely biztosítása elegendő?
A szabályozás jó kiindulási alap, de az intenzív gazdálkodás és a beporzó védelmi intézkedések léptéke nem hasonlítható össze. Ha a szántőföldi parcellák köré virágos sávokat telepítenek, az nyilván sokkal kisebb területet. Ráadásul ez a sáv is a termelési területhez tartozik, ezért lehet, hogy csak 1-2, esetleg hároméves időtartamra szól. Csak rövidtávú megoldásnak tekinthető, nem biztosít állandó élőhelyet. Arról nem is beszélve, hogy ha a virágos sáv melletti táblán esetleg rovarölőt szórnak ki, amit a szél befúj a virágokhoz, akkor az végzetes a beporzók számára. A védelmi intézkedések ellenére folyamatosan csökken a beporzók állománya. Például a gyepi lepkék felvételezését 1990-91 óta folyamatosan végzik 18 európai országban. Ezidő alatt 30 százalékkal csökkent a számuk. Az európai méhek esetében is hasonló a tendencia: a fajok egyharmadának állománya csökken. Ha ez így folytatódik, akkor hamarosan nem látunk a réteken beporzókat.
Pedig egyre többet hallani a beporzók védelméről, a városi környezetben is számos kezdeményezés indult. Érezhető már annak a hatása, hogy elkezdtünk másként gondolkodni a beporzókról?
Igen, lassanként változik a szemlélet, a gondolkodásmód. Húsz évvel ezelőtt szinte mindenki reflexből agyoncsapta a darazsat vagy a vadméhet. Ma már másként állunk hozzá. Ebben sokat jelentenek például a városokban a vadvirágos parcellák, amelyek mind a hazai, mind az európai városokban egyre inkább jelen vannak. De azért nem ugyanaz a városi, meg az agrártáj. A mostani összegzés kifejezetten az agrártájra koncentrált.
A kutatás eredményei alapján megfogalmaznak ajánlásokat az európai szabályozásra vonatkozóan?
Igen, készült szakpolitikai ajánlás, amely felhívja a döntéshozók figyelmét, hogy a természetközeli élőhelyek 10 százalékos aránya nem elegendő a beporzók állományának a helyreállításához. Ez az egyik része. A másik része a hosszú távú megoldások kérdése. A zöld ugarsávok vagy a vadvirágos parcellák a táblák szélén általában 1-2-3 évig maradnak meg, utána beszántják, ezzel eltűnik az élőhely. Holott ezek ez az agrártájban jelenlévő magas biodiverzitású területek arra hivatottak, hogy megmaradjanak. Most és mindörökké.
Forrás: HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat / Tudományos hírek / Báldi András
