A Philosophical Transactions of the Royal Society különszámában magyar kutatóktól megjelent tanulmány új megvilágításba helyezi a sejtmag és az eukarióták eredetét. Bár mind a sejtmag, mind a mitokondrium egyedi és komplex eukarióta találmányok, a hagyományos magyarázatok szerint a mitokondrium-ős, azaz egy bakteriális partner bekebelezése indította el az eukariótává válás hosszú folyamatát. A HUN-REN Evolúciótudományi Intézetének kutatói, Zachar István, Máté Jakab és Oszoli István ezzel szemben azt állítják, hogy a valódi kulcs a sejtmag kialakulása lehetett, amely vélhetően már a mitokondrium előtt létrejött, s mintegy kikövezte az utat az első, stabil sejten belüli (endoszimbionta) partnerkapcsolat felé.
Az egysejtűekre rendkívül jellemző a horizontális géntranszfer (HGT), amely során a mikrobák egymást közt intenzíven kicserélik a genetikai anyagaikat. Ez a folyamat rendkívül gyakori a sejtmag nélküli egysejtűekben (prokariótákban), és bár gyors alkalmazkodást biztosít, egyben instabilitást is okoz: a baktériumok genetikai állomány folyamatosan változik, ahogy a változó forrásokhoz, körülményekhez és partnerekhez alkalmazkodnak. Ennek a következménye, hogy szoros, fajspecifikus együttműködések nehezen tarthatóak fenn.
A baktériumok között az együttélés és együttműködés rendkívül gyakori – csak éppen soha sem tartósan sejten belüli. A nagy mennyiségű HGT magyarázatot adhat arra, hogy miért hiányoznak a stabil endoszimbiotikus partnerkapcsolatok a prokariótáknál: egyszerűen túl nagy a genetikai „átjárhatóság”, és a szimbionta partnerek (még ha be is jutnak a sejtbe), könnyen lecserélhetők vagy kifoszthatók: a hasznos gének átvétele után a gazda megszabadul a partnertől. Rosszabb esetben a gazda maganyaga állandó veszélynek van kitéve, ahogy a partnerek génjei folyamatosan bombázzák.
A szerzők szerint a sejtmag, illetve az azt megelőző egyszerűbb belső membránok, megoldást jelenthettek erre a problémára. A DNS újabb membránok mögé rejtésével a leendő gazda csökkenthette az idegen gének beépülésének esélyét, hiszen akár egyetlen átmeneti endoszimbionta partner esetében is rendkívül kártékony lehetett a HGT. Ezen felül a génátírás és fehérjeszintézis térbeli elválasztásával a gazda stabilabbá tehette a genetikai információ feldolgozását. A magmembrán kialakulása után a bekebelezett baktérium (a mitokondrium őse) már jóval kisebb eséllyel szólhatott bele károsan a gazdasejt genomjába, ugyanakkor a szelekció lehetővé tette a hasznos partner-gének biztonságosabb átjutását a gazda genomba. A génáramlás gazda-által irányítottá vált, ami lehetővé tette, hogy kialakuljon a tartós endoszimbiózis. Az eukarióták kialakulásának kulcsa tehát nem maga az endoszimbiózis volt, hanem az azt lehetővé tevő belső strukturálódás és munkamegosztás. Ez az egyedülálló innováció megmagyarázhatja, miért csak egyszer történt meg ez az evolúciós áttörés.
A várható horizontális génátvitel (HGT) mértéke különböző szimbiózis-körülmények között. A piros nyilak a lehetséges génátvitelt, a zöld nyilak az elakadt átviteli kísérleteket jelzik; a nyilak vastagsága az egységnyi idő alatt végbemenő sikeres átvitelek feltételezett mértékét jelzi.A sejtmag, a mitokondriumok eredetét és az intronok evolúcióját magában foglaló, különböző eseménysorrendet felvázoló elméletek áttekintése. A) A mitokondriumok korai megjelenését feltételező forgatókönyv (Martin és Koonin 2006): Első lépésként egy (sejtmembrán nélküli) archaea felveszi a mitokondriális endoszimbiótát. Az endoszimbionta fokozott HGT-szintet (EGT; vastagabb nyíl) eredményez, és ennek következtében a II. csoportba tartozó intronok (többek között) bejutnak a gazda genomjába, és ott elszaporodnak. Az önszerkesztő képességüket elvesztő intronok terhet jelentenek a gazdaszervezet számára, és ennek eredményeként a NE és a spliceoszómális gépezet csak az intronok elszaporodása után alakul ki. B) Korai intron-evolúció és késői mitokondrium-szerzés (Vosseberg et al. 2020, 2022) alapján. A II. csoportba tartozó intronokat vagy a gazda szerzett meg HGT útján a mitokondrium előtti endoszimbiontáktól, vagy vertikálisan örökölte a már a leszármazási vonalban jelen lévő archaea intronoktól. Kialakul a NE kezdetleges változata (vagy más mechanizmus a transzkripció és a transzláció elválasztására), miközben a génduplikációk hulláma potenciálisan további intronokat vezet be. Ahogy az intronok elszaporodtak a genomban, a spliceoszómák a fent leírtakkal megegyező okokból fejlődtek ki. A mitokondriális endoszimbionta megtelepedésével a génduplikációk második hulláma és valószínűleg további intronok alakították tovább a proto-eukarióta genomot. C) A mitokondriumok előtti sorozatos endoszimbiózist feltételező hipotézis (Pittis és Gabaldón 2016, Gabaldón 2018), amely összeegyeztethető a B forgatókönyvvel. Az átmeneti endoszimbionta partnerekből származó fokozott HGT zavart okoz a gazda genomjában, mielőtt a sejtmembrán teljesen kialakulna. A korai endoszimbionták nem tudtak stabilizálódni, mivel hiányzott a sejtmembrán, amely lehetővé tette volna az EGT szabályozott folyamatát, és végső soron a szimbionták központi irányítását. A forgatókönyv további része a B pontot követi.
2026-ban is folytatódik a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Kullancsfigyelő programja, amely a nálunk nem őshonos Hyalomma kullancsok hazai megjelenését vizsgálja. Ezek a fajok számos kórokozó terjesztésére képesek, melyek közül kiemelkedik az akár 30%-os halálozási aránnyal járó krími-kongói vérzéses láz vírusa. A Hyalomma-k könnyen felismerhetők sávozott lábaikról, nagy méretükről, sötét, egyszínű pajzsukról, valamint gyors mozgásukról. A kutatás a citizen science módszerével, lakossági bejelentések alapján gyűjt adatokat ezekről a klímaváltozás hatására Magyarországon is egyre gyakrabban felbukkanó veszélyes fajokról. A leírásnak megfelelő gyanús vérszívók bejelentése pár kattintással elvégezhető akár e-mailben, akár a 2025 óta működő PragmaTick alkalmazás segítségével, mindkét esetben a beküldő visszajelzést kap a talált fajról a program szakértőitől. További információ és elérhetőségek a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon találhatóak, ahol más kullancsokkal kapcsolatos tudnivalókról, gyakori tévhitekről is tájékozódhatnak az érdeklődők.
A Hyalomma kullancsok eredeti élőhelye Magyarországnál jóval délebbre található, hozzánk leggyakrabban vándormadarak segítségével jutnak el. A hazánkban őshonos 20–30 fajhoz képest melegebb éghajlathoz adaptálódtak, ám a globális felmelegedés hatására a közép- és észak-európai körülmények is egyre inkább megfelelővé válnak számukra. Ez megnöveli annak esélyét, hogy ezek a fajok tartósan is megjelenjenek, akár át is teleljenek hazánkban és más európai országokban, így Magyarország mellett immár számos helyen, például Németországban, Lengyelországban és Svédországban is indultak hasonló, közösségi megfigyeléseken alapuló programok.
A Kullancsfigyelő program 2021-es indulása óta 29 Hyalomma kullancsot találtak a lakosok szerte az országban. A beérkező példányok molekuláris vizsgálata megtörtént, nem hordozták a krími-kongói vérzéses láz vírusát. Az eddigi tapasztalatok alapján a Hyalomma kullancsok leginkább nagytestű emlősökön, például lovakon vagy szarvasmarhán bukkannak fel, így kiemelten fontos a ló- és más nagyállattartók bevonása, tájékoztatása. Mindezek mellett érkezett már be kutyán vagy emberen talált egyed, sőt, konyhapadlón vagy medencefalon elcsípett példány is.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói arra kérik a lakosságot, hogy amennyiben a leírásnak megfelelő kullanccsal találkoznak, azt fotózzák le és tegyék el egy zárható tégelybe, tasakba. A kullancs bejelentése ezután egyszerűen elvégezhető akár a www.kullancsfigyelo.hu oldalon megadott e-mail-címen keresztül, de még könnyebben a PragmaTick mobilalkalmazásban. A bejelentő mindkét esetben visszajelzést kap a talált fajról. A kutatók számára különösen nagy segítség, ha az elcsípett példányokat elteszik a megtalálók, így tudják ugyanis molekuláris módszerekkel vizsgálni a krími-kongói vérzéses láz vírusának jelenlétét.
A PragmaTick mobilalkalmazással könnyen és gyorsan bejelenthetőek a szokatlan, gyors mozgású kullancsok, ezen kívül az appban megtalálhatunk sok más, hasznos információt a hazai kullancsokról, gyakori tévhitekről.
Címfotó: A Hylalomma kullancs (bal oldalon) látványosan külömbözik más, hazánkban őshonos fajoktól
A „A botanikus kert titkos élete” című kiállítás Urbán Ádám legfrissebb fotósorozatának esszenciáját tárja a közönség elé. A Balogh Rudolf-díjas fotográfus dokumentarista sorozataiban különböző szakmai kollektívák mindennapjaiba enged betekintést. Hosszú távú munkája során a közösségek belső dinamikájára fogékony beavatottként ad képet a műhelyekben zajló tevékenységek karakteréről.
Urbán Ádám régóta vizsgálja a zárt terekben kialakuló növény- és állatvilág különleges közegét, dolgozott már számos hazai és külföldi állat- és növénykertben, ezúttal pedig a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert szerteágazó feladatkörét megismerve, a tudományos munka intenzív folyamatainak bemutatása vonzotta. A Kert inspiráló miliőjében született képek a klímaváltozás tükrében emlékeztetnek arra, hogy a környezetünkhöz fűződő viszonyunk kulcsfontosságú. A képek ráirányítják a figyelmet az itt dolgozó emberek pótolhatatlan munkájára, s megjelenítenek egy kivételes civilizációs teret, egy élő múzeumot, ahol a veszélyeztetett fajok még menedékre lelhetnek.
Az úgynevezett ex situ magbankok – vagyis a természetes élőhelyeken kívül, ellenőrzött körülmények között tárolt maggyűjtemények – biztosítják az őshonos növényfajok magjainak hosszabb távú megőrzését és szükség szerinti felhasználását. Ezek a gyűjtemények kiemelt szerepet tölthetnek be a természetvédelmi célú gyeprestaurációban és a klímaváltozás hatásainak mérséklésében.
A Restaurációs Ökológiai Kutatócsoport legújabb tanulmányában azt vizsgálta, hogy a rövid távú magtárolás és a vetés időzítése miként befolyásolja a nyílt homoki gyepek helyreállításának sikerét. Ehhez a hazai flóra megőrzését szolgáló Pannon Magbankból származó, 0-3 évig tárolt magokat használtunk. Tíz őshonos homoki növényfaj tárolt magját négy egymást követő évben (2011-2014) vetettük el egy felhagyott homoki szántó öt parcelláján a Fülöpházi buckavidék szomszédságában. A növényzet fejlődését kilenc éven keresztül követtük kezelésenként három cönológiai kvadrát felvételezésével.
Eredményeink azt mutatták, hogy a vetés hatására a növényzet az ötödik évtől kezdve fokozatosan a természetes referencia gyep irányába fejlődött. A célfajok borítása jelentősen megnőtt, egyes esetekben elérte a 90%-ot is, elsősorban a vetett fajok (például magyar csenkesz) sikeres megtelepedésének köszönhetően. Ezzel párhuzamosan az egyéb fajok, köztük az inváziós fajok (például a parlagfű) visszaszorultak.
A magtárolás hosszának (0-3 év) nem voltak hosszútávú hatásai: kezdetben például a frissen vetett magok alkalmazása magasabb fajszámot eredményezett, azonban a vizsgálat végére minden kezelés esetében hasonló, a referencia gyephez közelítő állapot alakult ki. Ezzel szemben a vetés éve tartós hatással bírt. A csapadékban gazdagabb évek (például 2013) kedveztek a célfajok megtelepedésének és borításnövekedésének, míg a kedvezőtlen, aszályos időszakok (például 2012) jelentősen visszavetették a restauráció sikerét. Ezek az évről évre változó környezeti feltételek nemcsak a célfajok hosszú távú sikerességét, hanem az inváziós folyamatok alakulását is befolyásolták.
Összességében megállapítható, hogy a restauráció kimenetelét inkább a vetés időzítése határozza meg, mint a rövid ideig tartó magtárolás. Ez rámutat arra, hogy a helyreállítási beavatkozások tervezésekor elengedhetetlen a rugalmas, adaptív szemlélet. Eredményeink alapján javasoljuk a több éven át, ütemezetten megvalósított vetést, amely csökkentheti a kedvezőtlen időjárási körülmények kockázatát. Ebben a megközelítésben a rövid távú magbanki tárolás gyakorlati megoldást kínál: a kedvező években gyűjtött vetőmag több éven át felhasználható, így a vetések időzítése rugalmasabbá válik, és jobban alkalmazkodhat a változó időjárási feltételekhez.
Publikáció:
Kövendi-Jakó, A., Reis, B. P., Szitár, K., Török, K., Sáradi, N., Halász, K., Mojzes, A., & Halassy, M. (2026). Short-term seed banking enables adaptive, multi-year seeding strategies in grassland restoration. Global Ecology and Conservation, e04156.
Ahogy már megszokhattuk, áprilisban tulipánözön virágzik a Nemzeti Botanikus Kertben! Idénre azonban a szokásosnál is nagyobb attrakcióval készülnek Vácrátóton, hiszen ősszel több mint 50 ezer hagymát ültettek el a kertészek. A hagymás tavaszi virágokon (nárciszok, hófények, csillagvirágok és nyári tőzikék) kívül következő hetekben virágba borulnak a cseresznyefák is a 22 hektáros történeti kertben.
Áprilisban indulnak az Élményséták is Vácrátóton azoknak, akik a látvány mellett szívesen elmélyednének a tulipánok vagy a japán cseresznyevirágzás kultúrtörténetében, és kíváncsiak a botanikus kerti szakemberek tippjeire, tapasztalataira.
Brest tulipánok
A tulipánok méltán népszerűek: változatosságuk és színpompás látványuk mellett még a fordulatokban gazdag, ezerévnyi történetük is kiemeli őket a tavaszi virágok sorából. Ez a különleges virág Közép-Ázsiából származik, de a 10. században már Perzsiában termesztették, majd az Oszmán Birodalom egyik legértékesebb, szimbolikus virága lett. A 16. században került Európába, ahol a hollandoknál a 17. században valóságos „tulipánmánia” alakult ki, és a hagymák a luxust jelképezték, sőt, volt idő, amikor egy hagyma értéke egy ház árával is felért. A tulipántőzsde összeomlott, de a virág ma is Hollandia és a tavaszi kertek ikonikus növénye. Április 11- 19-e között Tulipánmánia Élménysétákra várják az érdeklődőket, melyek alkalmával Lunk Gergely főkertész kalauzolja el a látogatókat a tulipánok izgalmas világában.
dézsás tulipánok a Karbonház előtt
„Az őszi hónapokban közel 53.000 hagymát ültettünk el a botanikus kertben, melyek a kert több pontján, összesen 400 négyzetméternyi ágyásban és 400 dézsában borulnak virágba áprilisban. Az idei szezonban húsz ágyásban, több mint 200 fajta tulipánban gyönyörködhetnek a látogatók, köszönhetően két nagy adományozónak, akik több tízezernyi hagymával járultak hozzá a gyűjtemény bővítéséhez” -meséli Lunk Gergely, főkertész.
Március végétől csodálhatjuk meg a cseresznyefák virágzását, melyhez Japánban ünnep is kapcsolódik: a Hanami. A szó lefordítva „virágnézést” jelent, ahol a „virágok” alatt főleg Sakura (cseresznyevirág) és Ume (sárgabarack vagy szilva) értendő. Az ázsiai szigetországban a pár hetes virágzás idején fesztiválokat, piknikeket, teaceremóniákat és zenés esteket tartanak, éjszaka pedig a megvilágított fákban gyönyörködnek.
Prunus serrulata ‘Ichiyo’
A Nemzeti Botanikus Kert Hanami Élménysétáin Bárány Tibor, a Dendrológia gyűjtemény kurátora nem csak a keleti ünnep hagyományaival ismerteti meg a látogatókat, hanem a szigetországban őshonos és gyakran ültetett növényekről is mesél. A botanikai kalandozás mellet a japán növények és szimbólumok kapcsán megismerhetjük a szamurájok érdekes és titkos világát, sőt, a program végén a séta résztvevői megtekinthetik a Kendo harcművészet eszközeit.
Kurili cseresznye
A tulipánok és cseresznye fajok mellett tavasszal kertszerte találkozhatunk nárciszokkal, hófényekkel, puskin-csillagvirágokkal, de a vácrátóti gyűjteményben botanikai tulipánok, csillaghagymák, gyöngyikék, sárga kakasmandikók, vadjácintok, kis-ázsiai téltemetők és nyári tőzikék is találhatók.
A szántóföldi területeken telepített vadvirágos sávok nemcsak a beporzó rovarok azonnali támogatását szolgálják, hanem idővel egyre természetesebb, fajgazdag élőhelyekké is alakulhatnak. Ebben a folyamatban a vetett növényfajok mellett a spontán betelepülő fajok is kulcsszerepet játszanak – derül ki egy új, többéves kutatásból.
A beporzók, köztük a vadméhek állománya az elmúlt évtizedekben világszerte jelentősen csökkent. Ennek egyik fő oka a mezőgazdaság intenzifikációja: a permetezőszerek használata közvetlenül hozzájárul a beporzók pusztulásához, miközben a nagy, homogén szántóföldek térnyerése és a természetes élőhelyek visszaszorulása jelentősen átalakítja az agrártájak szerkezetét. Ennek következtében a mezőgazdasági területek egyre kevésbé képesek fenntartani a beporzó közösségeket, hiszen egy átlagos mezőgazdasági parcella ma már sem nektárforrást, sem búvóhelyet, sem szaporodóhelyet nem kínál a beporzó rovarok számára. Ez nemcsak természetvédelmi szempontból jelent problémát: a beporzók számos termesztett növény terméshozamában és minőségében is kulcsszerepet játszanak, így csökkenésük közvetlen hatással lehet az élelmiszer-termelésre is. Erre a problémára kínálnak megoldást az agrár-környezetgazdálkodási programokban egyre szélesebb körben alkalmazott vadvirágos sávok, amelyek virágzó növényekkel gazdagítják a tájat, és így kulcsfontosságú forrásokat biztosítanak a beporzóknak. A legtöbb ilyen beavatkozás azonban rövid távú hatásokra fókuszál, és kevéssé ismert, hogyan alakul ezeknek az élőhelyeknek a növényzete és ökológiai működése többéves időtávon.
Ezt a kérdést vizsgálta a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoportja a Kiskunságban, Harta és Újsolt térségében egy nagyléptékű és hosszútávú ökológiai kísérlet részeként. A kutatáshoz a területet és a parcellák gondozását az Állampusztai Mezőgazdasági és Kereskedelmi Kft. biztosította, így a projekt a gazdálkodók és a kutatók közötti együttműködésnek is szép példája. A kutatási program célja újtípusú vadvirágos élőhelyek létrehozása és azok többszempontú – többek között növényzeti és beporzóközösségi – vizsgálata. A kutatás különlegessége, hogy a vadvirágos parcellákat nemcsak telepítették, hanem több éven keresztül megfigyelték a növényzet változásait. A kísérlet során kizárólag őshonos növényfajokat vetettek (összesen 32-t), és a magkeverékből szándékosan kihagyták a füveket. Ez megakadályozta a gyors záródást, és „nyitott ablakot” hagyott a spontán, a talaj magbankjából vagy a környező élőhelyekről betelepülő fajok számára. Így egy olyan egyedi rendszer jött létre, ahol a célzott vetés és a természetes ökológiai folyamatok egyszerre formálták a közösséget, lehetővé téve, hogy a vetett és spontán fajok hosszú távon, egymással kölcsönhatásban formálják az élőhely fejlődését. A vizsgálat öt éven át követte a növényzet alakulását különböző táji környezetben, eltérő természetes élőhelyaránnyal rendelkező mezőgazdasági tájakban. A kutatók a borítást, a fajszámot, a diverzitást és a fajösszetétel időbeli változását elemezték.
Az eredmények szerint a spontán fajok már az első évben meghatározó szerepet játszottak: borításuk magasabb volt, és mindvégig nagyobb fajszámot és diverzitást mutattak, mint a vetett növények. Öt év alatt összesen mintegy 240 spontán faj jelent meg a parcellákban.
A harmadik évre a vetett fajok borítása elérte csúcsát, majd a negyedik és ötödik évre kiegyenlítődött a spontán fajokéval. Eközben a növényközösség összetétele folyamatosan változott, a legnagyobb különbség az első és az ötödik év között volt megfigyelhető. Míg a vetett fajok a közösség stabil szerkezeti vázát adták, a spontán fajok nagyfokú változatosságot vittek a rendszerbe.
„Egészen csodálatos látni, hogy az egykori szántóföldek, ahová 32 vadvirágfajt telepítettünk, mostanra virágba borultak, és összességében mintegy 270 növényfajnak adnak otthont” – mondta Báldi András, a kutatás vezetője.
Érdekes módon a táji környezet hatása a vártnál gyengébbnek bizonyult. A növényzet alapvető jellemzőit, mint például a fajszámot vagy a borítást, közvetlenül nem befolyásolta, és a fajösszetétel alakulásában is csak mérsékelt szerepet játszott. Ennek hátterében valószínűleg az áll, hogy a helyi tényezők, például a talajmagbank, a korábbi földhasználat öröksége és a finomléptékű élőhelyi különbségek ebben a korai szukcessziós szakaszban erősebben határozzák meg a növényközösségek fejlődését, mint a tágabb táji környezet.
A kutatás arra is rámutat, hogy a közép-európai agrártájak még mindig jelentős „rejtett” biodiverzitási potenciállal rendelkeznek. A régió gazdag talajmagbankja és a környező élőhelyekből érkező fajok lehetővé teszik a spontán regenerációt – ellentétben Nyugat-Európa számos területével, ahol a hosszabb ideje tartó intenzív földhasználat már jelentősen kimerítette ezt a potenciált.
A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a vadvirágos sávok tervezésekor érdemes nemcsak a vetett fajokra, hanem a természetes betelepülés lehetőségére is építeni. Hiszen a spontán módon megjelenő növények jelentős mértékben hozzájárulnak a közösség alakulásához, növelik a fajgazdagságot és a diverzitást, valamint folyamatos változást hoznak a fajösszetételben.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a tervezett és spontán folyamatok integrálása kulcsfontosságú lehet.
Ez a megközelítés hidat képez az agrár-környezetgazdálkodási beavatkozások és a természetközeli gyeprekonstrukció között” – hangsúlyozta Bereczki Krisztina, a tanulmány vezető szerzője.
Az eredmények azt mutatják, hogy a hosszútávon fenntartott fajgazdag, virágos élőhelyek egyszerre képesek biztosítani a vetett fajok által nyújtott előnyöket, miközben teret adnak a spontán betelepülésnek és a természetes közösségfejlődésnek. Ez a megközelítés hozzájárulhat ahhoz, hogy a vadvirágos sávok ne csak rövidtávú, beporzókat segítő eszközök legyenek, hanem idővel egyre ellenállóbb és többfunkciós élőhelyekké váljanak az agrártájban.
A kutatás egy nagyobb, hosszú távú program része, amely nemcsak a növényzet, hanem a beporzó rovarok és más élőlénycsoportok változásait is vizsgálja. A jövőbeni eredmények segíthetnek jobban megérteni, hogyan járulnak hozzá ezek az élőhelyek az agrártájak ökológiai működéséhez és a beporzási szolgáltatások fenntartásához, így hozzájárul a Természethelyreállítási Rendelet sikeres megvalósításához.
Publikáció: Krisztina Bereczki, Viktor Szigeti, Csaba Molnár, András Máté, Áron Domonkos Bihaly, Anikó Kovács-Hostyánszki, László Somay, Gabriella Süle, András Báldi: Newly established wildflower patches in agricultural landscapes: Temporal dynamics and spatial factors of sown and spontaneous plant species over five years of succession https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0167880926001635
Amikor hosszabb idő után kinyitjuk a vízóraaknát, gyakran fogadnak meglepetések, amelyek nem minden esetben a kerti csap problémáival kapcsolatosak. Rovarok, csigák gyakran esnek bele az aknákba és hasonló kerti mélyedésekbe, ugyanakkor esetenként gerincesekkel, leggyakrabban hüllőkkel és kétéltűekkel is találkozhatunk a vízóra mellett.
Táplálék- illetve búvóhelykeresés közben ezek az állatok gyakran mennek be különböző tereptárgyak alá, az aknafedő alá bebújva viszont csapdába esnek. A rosszabb állapotú, csak részben lefedett aknák az idők során különösen sok kétéltűt és hüllőt tudnak összegyűjteni. Bár bizonyos fajok, mint például a zöld levelibéka (Hyla arborea) vagy éppen a fali gyík (Podarcis muralis) képesek lehetnek elhagyni az aknákat, a legtöbb béka, gőte, gyík és kígyó erre képtelen. Az aknába esve bár a békák és gyíkok egy ideig találnak maguknak élelmet a szintén beeső rovarok, giliszták és csigák formájában, ez az élelemforrás könnyen kiapad, amelyet esetenként hosszas éhezés követ. Tovább nehezítheti a helyzetet az aknában felgyülemlő víz, mivel bár ezek az állatok tudnak úszni, a többségében szárazföldi fajok hamar kimerülnek a vízben, amibe egy idő után belefulladnak. Gyakran megfigyelhető, hogy az olyan aknákban, amelyekben van víz, a beesett állatok a megmaradt szárazulatokon kapaszkodnak. Személyes megfigyelésem, ahogyan egy balkáni tarajosgőte (Triturus ivanbureschi) egy már elpusztult és felpuffadt vakondon kapaszkodik, mivel más szárazulatot nem talált.
Ha az aknánkban bajba jutott kétéltűt vagy hüllőt látunk, mielőbb érdemes cselekedni, és biztonságba helyezni az állatot. A békák megfogása legbiztosabban a két hátsó combjuknál vagy a testet a két mellső láb mögött átfogva megvalósítható. Igyekezzünk kerülni azt, hogy a békákat az egyik lábuknál fogva tartsuk, ugyanis így könnyedén sérülést, lábtörést okozhatunk nekik. A gőték megfogása egyszerű, őket a testük oldalát finoman megfogva célszerű mozgatni. A vízzel telt aknákból való mentéshez egy háló is segítségünkre lehet. Ügyeljünk arra, hogy kezünk nedves legyen a kétéltűek mozgatása közben, ugyanis ezek az állatok könnyen kiszáradhatnak. Miután finoman kiemeltük őket az aknából, a kétéltűeket nyirkos, harmatos fűben engedjük szabadon, hogy elkerüljük azok kiszáradását. A nyári időszakban a mentést érdemes az esti, vagy esetleg a kora reggeli órákra időzíteni, hogy a kétéltűek mindenképp találjanak megfelelő búvóhelyet, mielőtt az idő nagyon szárazra és melegre fordul. Mivel több kétéltűfajunk (sárga- és vöröshasú unka, foltos szalamandra, barna és zöld varangy) bőre mérgező vegyületeket tartalmaz, a kétéltűek kézbevétele után mindenképp mossunk kezet.
A gyíkok mentése esetén arra fontos figyelni, hogy a testüknél, lehetőleg a mellső és hátsó lábak között fogjuk meg őket, finoman, de határozottan. Arra mindenképp ügyelni kell, hogy ne érjünk a gyíkok farkához, ugyanis azt az összes hazai gyíkfaj képes eldobni veszély esetén. A lábatlangyíkok esetében ez különösen fontos, ugyanis az ő farkuk csak rendkívül lassan nő vissza. Őket a testük első egyharmadánál érdemes megfogni. Kígyók esetében először mindenképp győződjünk meg arról, hogy milyen fajjal van dolgunk, ugyanis bár csekély valószínűséggel találkozunk vele, de a Zempléni-hegységben, a Kerka-mentén, Belső-Somogyban, valamint Szatmár és Bereg különböző részein előfordul a keresztes vipera (Vipera berus) is. Ha nem vagyunk biztosak a kígyó fajában, kézzel ne nyúljunk hozzá, egy hálóval, vagy kampós bottal segítsük ki az aknából. A legtöbb esetben négy leggyakoribb siklófajunk, a vízisikló (Natrix natrix), a kockás sikló (Natrix tessellata), az erdei sikló (Zamenis longissimus) és a rézsikló (Coronella austriaca) fordulnak elő emberi környezetben, így ezek a fajok esnek bele leggyakrabban a vízóraaknákba is. A kígyókat testüknél érdemes megfogni, nem erősen, valamelyest biztosítani számukra a mozgás lehetőségét, de stabilan tartva őket. Célszerű őket több ponton is támasztani, a sok filmben megjelenő, közvetlenül fej mögötti szorításuk nem javasolt, stresszes az állat számára. A hüllők esetében fontos megemlíteni, hogy míg a gyíkok nagy része, valamint az erdei és rézsiklók gyakran védekeznek ártalmatlan harapásokkal, a vízi- és kockás siklók bűzös váladékkal, a lábatlangyíkok pedig béltartalmuk kieresztésével adják tudtunkra, hogy nem értékelik a megfogást. Érdemes lehet kesztyűt húzni a mentéshez, ha el szeretnénk kerülni a harapásokat (a viperákon kívül ezek egyébként maximum a bőr enyhe felsértésére alkalmasak, nem veszélyesek). Ha kivettük őket az aknából, a hüllőket is annak közelében érdemes elengedni, például egy farakás, vagy néhány kő közelében, a nyári időszakban lehetőleg ne a legmelegebb órákban.
Vízóraaknáink rendszeres ellenőrzésével és a csapdába esett állatok kimenekítésével jelentősen segíthetjük a kertünkben lakó hüllő- és kétéltűállományok fennmaradását. Fontos azonban az időzítés, ha a téli időszakban észlelünk az aknában rekedt állatot, akkor érdemes megvárni a fagyok elmúltát a mentőakcióval, ugyanis az akna biztosítja az állandó hőmérsékletet a téli hibernációhoz a hüllők és kétéltűek számára. A nyári időszakban a mentést érdemes este vagy reggel végezni, hogy az elengedéskor az állatok megfelelő nedvességet találjanak, illetve elkerüljék a túlhevülést. Fontos, hogy az aknáinkat megfelelően lefedjük, ezzel megelőzve a további állatok csapdába esését is.
Amennyiben esetleg tart az aknába esett állat megfogásától úgy érdemes felkeresni a területileg illetékes nemzeti parkot, akik segíthetnek a mentésben, valamint az állat meghatározásában is.
Súlyosan lesoványodott barna varangy (Bufo bufo) egy nógrádi aknából mentve, fotó: Wenner Bálint
Érdekel hogyan keletkezhetett az élet? Milyen evolúciós folyamatok tették lehetővé korunk komplex biológiai rendszereinek létrejöttét? Milyen mechanizmusok formálják az együtt élő közösségeket? Miként alakítják ökológiai és evolúciós folyamatok együttesen az új betegségek megjelenését, vagy milyen dinamika jellemzi a rák térbeli expanzióját? Vagy érdekel egy járványökológiai laboratórium munkája?
Kedves Hallgató, ha csak egy kérdés is megfogott, akkor szeretettel várunk április 22-én az Evolúciótudományi Intézet nyílt napjára, ahol rövid előadásokon keresztül betekintést nyerhetsz főbb kutatási témáinkba, az intézetben folyó munkába, bejárhatod kutatócsoportjaink laboratóriumait, majd kötetlen beszélgetés során megismerkedhetsz intézetünk munkatársaival is.
A részvétel regisztrációhoz kötött, ezt a következő űrlap kitöltésével, ide kattintva tudod megtenni. A témakiírások listáját a csatolt dokumentumoknál találod (ETI témajavaslatok).
Ha kérdésed van, azt erre az e-mail címre írd meg nekünk: ivan.alexa@ecolres.hu
Találkozunk: április 22-én 14:30-kor a KFKI kampusz portáján (1121 Konkoly-Thege Miklós út 29-33.)
Kérjük, a személyi igazolványodat mindenképpen hozd magaddal, mert a belépéshez szükséges és számolj azzal is, hogy a Csillebércig közlekedő 221-es autóbusz csak 10-15 percenként indul a Széll Kálmán térről.
Planetáris egészség a polikrízis idején. Összekapcsolt rendszerek és komplex válságok – új irányok a planetáris egészség kutatásában
A klímaváltozás és az ökológiai lábnyomunk mellett, a gazdasági bizonytalanságok, a társadalmi egyenlőtlenségek és a közegészségügyi kihívások egyre inkább egymással összefonódva jelentkeznek – ezt az összetett jelenséget nevezzük polikrízisnek, amely globális mértékű probléma. Erre a sürgető helyzetre keresett válaszokat a „Polikrízis konferencia”, amely a planetáris egészség szemléletén keresztül vizsgálta a 21. század legnagyobb válságát.
A szakmai rendezvény teret biztosított a különböző tudományterületek képviselői számára – többek között az egészségügy, a környezettudomány, a gazdaság és a társadalomtudomány szakértőinek a probléma különböző szemszögből való megvilágítására. A konferencia szervezői, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület a résztvevőkkel közösen arra keresték a választ, miként érthetők meg és kezelhetők az egymást erősítő válságok, és milyen új, rendszerszintű megközelítésekre van szükség a jövőben. A konferenciát március 19-én rendezték meg az egy éve átadott HUN-REN Kutatási Hálózat székházában.
A planetáris egészség koncepciója arra épít, hogy az emberi egészség elválaszthatatlan a természeti, a gazdasági és a társadalmi rendszerek állapotától. Az előadók hangsúlyozták: a polikrízis nem kezelhető elszigetelt intézkedésekkel, mivel ezek kölcsönösen hatnak egymásra, formálva a globális és helyi folyamatokat. E kölcsönhatások rendszerszintű megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy a döntéshozatal, a tudomány és a közpolitikák a tüneti kezelések helyett tartós megoldásokat dolgozzanak ki.
A konferencia előadói azonos álláspontot képviseltek abban, hogy az emberi egészség csak a társadalmi és környezeti hatások összességében értelmezhető. A planetáris egészség szerinti gondolkodásmódhoz rendszerszemlélet szükséges, ami annyit jelent: a társadalmi és környezeti hatások összekapcsolódnak, ok-okozati viszonyban működnek és egymásra épülve, egymást erősítve hatnak az emberiségre. Nyitó előadásában Mihók Barbara és Kelemen Eszter, a sikeres hazai környezeti társadalomkutató csoport (ESSRG) két vezető kutatója kiemelte, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és az igazságosság kérdése sem választható el a planetáris jóllét rendszerétől. A távolság ellenére is hatással vannak ránk a világ másik felén zajló válságok, pl. egy klímaválság Indiában, hiszen a gazdasági és élelmezési rendszereink már globális szinten, ezer szálon összefűződtek.
A válságok nem különálló jelenségek – magyarázta Mihók Barbara -, hanem egymással összefonódó, egymást erősítő folyamatok. Ezt egy kötélsodrony példáján érthetjük meg leginkább, amelynek közepében az ember áll: a különböző rendszerek (társadalom, gazdaság, természet) állapota, egymásba fonódásának erőssége adja a kötél stabilitását és a társadalmi jóllét minőségét. Ha a sodronyt alkotó kötélszálak közül csak egy is gyengének mutatkozik, csökken a szakítószilárdság.
A természet és az egészség kapcsolatáról szóló szekcióban Szentiványi Tamara, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa elmondta: nem az a kérdés, hogy a globális egészségügyi válságok – mint például a trópusi szúnyogok által terjesztett Dengue-járvány – elérnek-e bennünket, hanem az, hogy mikor. Az elmúlt években már megjelent ez az influenzaszerű tünetekkel járó, de esetenként életveszélyes állapotot okozó betegség Olaszországban, így a szakértők becslése szerint kb. 6 év múlva biztosan hozzánk is megérkezik. A hangsúlynak tehát az alkalmazkodásra és a felkészülésre kell helyeződnie, mert megállítani már nem tudjuk a folyamatot. Ebben kulcsszerepe van a lakosság tájékozottságának is, hogy tudják, hogyan tehetnek egyénenként a betegséget terjesztő szúnyogok szaporodása ellen. Csupán ezzel lassíthatjuk a járvány hirtelen begyűrűzését.
A globális polikrízis gazdasági dimenzióit tárgyaló szekcióban Köves Alexandra, a Budapesti Corvinus Egyetem Ökológiai Közgazdaságtan Intézet vezetője rámutatott: a jelenlegi gazdasági berendezkedés teljes mértékben feléli az ökológiai és társadalmi erőforrásokat, s eközben a fejlődés mérésére használt mutatók – mint például a GDP – nem tükrözik a valós emberi jóllétet, csupán a gazdasági növekedést. Becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, a GDP növekedésével a társadalom jólléte is nő. Ahogy Garamszegi László, a HUN-REN Ökológiai Központ főigazgatója hangsúlyozta, kizsaroljuk a természetet, amikor egyre több és több természetes élőhelyet alakítunk át a gazdasági és élelmezési célok érdekében. Ez a tájátalakítás már olyan mértékeket öltött globális szinten, amely a bioszféra állapotromlásában már a klímaváltozásnál is nagyobb hatással bír.
A humán egészségügyi szekció rámutatott: az egészség egyszerre elszenvedője és alakítója a válságoknak. Ahogy Kardos Gábor, a Debreceni Egyetemen működő Planetáris Egészség Tanszék vezetője elmondta, az európai lakosság körében a magyarok használják a legtöbb széles spektumú antibiotikumokat, oly annyira, hogy az már a környezetünkben is kimutathatóvá vált. A vízi élőlényekben, madarakban, de még a talajvízben is kimutathatók antibiotikum maradványok, amelyek közül van, amelyiknek felezési ideje akár 10 év is lehet. Ez annyit jelent, hogy ha elejtünk egy szem antibiotikumot a kertben, a szer jelenléte 10 év múlva is kimutatható. Az egészségünk megőrzésével tehát szépen lemérgezzük a környezetünket, amely aztán visszahat ránk.
De nem csak a humán egészségügyben használt szerek mérgezik a környezetünket. Az állategészségügyben használt ivermectin-t, amely egy széles spektrumú parazitaölő szer, a szarvasmarhák esetében használják férgek és paraziták ellen. Amikor ezeket az állatokat kihajtják a legelőre, mérgezett trágyát ürítenek. Ennek az a következménye, hogy a trágya, ami alapesetben a talaj tápanyagkészletének dúsítását szolgálná, éppen a természetes folyamatok ellen hat, mivel a trágyában lévő méreg, amely csak 6 hét alatt bomlik le, számos talajlakó faj pusztulását okozza – magyarázta Lengyel Szabolcs, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatója.
Na jó, de mégis mit kellene tenni?
A konferencia előadói kiemelték: a változás kulcsa a közösségekben rejlik. A polikrízis kezelése csak együttműködéssel lehetséges, amelyben fontos szerepet kapnak a helyi kezdeményezések és a közösségi koalíciók. A jóllét, ami nem egyenlő az anyagi jóléttel, hanem többek között magában foglalja a fizikai és mentális egészséget, a környezeti és szociális közeg stabilitását, közös célként és erős mozgósító erőként kell hatnia a társadalmi szereplőkre.
A konferencia egyik visszatérő gondolata volt, hogy újra kell gondolnunk a fejlődésről alkotott képünket, és el kell szakadnunk azoktól a gondolkodási mintáktól, amelyek a jelenlegi válságokat létrehozták. Ehhez szemléletváltásra, rendszerszintű megközelítésre és széles körű együttműködésre van szükség.
A szervezők szerint a következő lépés a tudományos és szakpolitikai párbeszéden túl a közösségi cselekvés erősítése és egy szélesebb társadalmi mozgalom építése lehet. A cél olyan kapcsolódási pontok megtalálása, amelyek mentén a különböző szereplők együtt tudnak dolgozni egy fenntarthatóbb és igazságosabb jövő érdekében.
A hangyák világa első pillantásra távolinak tűnhet a mindennapjainktól. Mégis, ha közelebbről megnézzük, sokszor meglepően hasonló problémákkal szembesülnek, mint mi. Ők is összetett társadalomban élnek, ahol egy kolónia működése sokszor szorosan szervezett logisztikai hálózatot épít fel. Ezek a hálózatok fontos erőforrások köré szerveződnek, amiknek egyszerre kell hatékonyan működniük és ellenállniuk a zavarásoknak. A havasi vöröshangyák (Formica lugubris) különösen izgalmasak ebből a szempontból, mert igazi szállítási hálózatokat működtetnek az erdőkben. Kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogyan reagálnak ezek a hangyahálózatok a zavarásokra. Mi történik akkor, ha egy kulcsfontosságú erőforrás tűnik el a rendszerből, és mi történik akkor, ha csak egy kevésbé fontos táplálékforrás esik ki? Az eredmények nemcsak a hangyák életéről árulnak el sokat, hanem arról is, hogyan működnek általában az önszerveződő hálózatok a természetben és akár az emberi társadalomban is.
A vöröshangyák nemcsak lakói, hanem alakítói is az erdőnek
A vöröshangyák sok szempontból az erdei ökoszisztémák mérnökei. Feltűnő, kupolaszerű bolyaik tűlevelekből, gallyakból és más növényi részekből épülnek, környezetükban pedig kiterjedt ösvényrendszert hoznak létre. Egy-egy nagyobb bolyban akár többmillió hangya is élhet, akik napi tevékenységükkel folyamatosan alakítják a környezetüket.
Sűrű forgalmat bonyolító ösvényeiket folyamatosan karbantartják és takarítják, szó szerint nyomot vágva az aljnövényzetben. A táplálékgyűjtés, a fészeképítés és a boly fenntartása során rengeteg szerves anyagot mozgatnak, alakítják a talaj és a növényzet szerkezetét, és szoros kapcsolatot alakítanak ki más élőlényekkel. Nem véletlen, hogy a vöröshangyákat kulcsfajokként tartjuk számon.
Hatalmas bolyaik nem csak nekik adnak otthont, számos más élőlény is kötődik ezekhez a bolyokhoz. Egyes apró rovarok, atkák vagy bogarak képesek szinte észrevétlenek maradni a hangyák számára, így kihasználva a boly védelmét és stabil mikroklímáját. Ennek egyik legismertebb képviselője a vendéghangya (Formicoxenus nitidulus), amely kifejezetten vöröshangyák fészkeiben él, és teljes életciklusát ezekhez a bolyokhoz köti. Így egy vöröshangya-boly nem csak egyszerű fészek, hanem egy külön élőhely az erdőben.
Havasi vöröshangya (Formica lugubris) kolónia több, egymással összekapcsolt fészekkel. Ezek a polidóm vörös hangyák nemcsak a mézharmatgyűjtő ösvényeket tartják fenn a fákhoz, hanem a fészkek között is, ahol élelmet, bábokat és fészekanyagot szállítanak. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Több királynő, több boly, mégis egy kolónia
A hangyakolóniáról sokan úgy gondolkodunk, mint egyetlen királynő és egyetlen boly egységéről. A vöröshangyák esetében azonban a kép ennél összetettebb lehet. A havasi vöröshangyáknál előfordulhat, hogy egy kolónia több királynőt és több fészket is magában foglal.
Az új kolóniák kialakulásának egyik klasszikus módja az, hogy egy fiatal királynő egy másik hangyafaj fészkét foglalja el. Ilyenkor a saját utódai fokozatosan átveszik a boly működését, míg végül a fészek vöröshangya-bollyá válik. Ez azonban nem az egyetlen út.
A vöröshangyák sok esetben úgy is terjeszkednek, hogy az eredeti fészekből egy királynő dolgozók kíséretében kivonul, és a közelben új bolyt alapít. Ezt a folyamatot nevezhetjük sarjkolónia-alapításnak. Az új fészek ilyenkor nem mindig válik teljesen idegenné az eredeti boly számára. Ilyenkor a két boly lakói továbbra is társként ismerik fel egymást, és fennmaradhat köztük az együttműködés.
Ha ez többször ismétlődik, akkor fokozatosan kialakulhat egy sokfészkű kolónia. Kívülről nézve ez több különálló bolynak tűnhet, valójában azonban egyetlen társadalmi egységről van szó. A hangyák szabadon közlekedhetnek e fészkek között, erőforrásokat cserélhetnek, és a kolónia egésze együtt használja ki a környezet erőforrásait.
Havasi vöröshangyák (Formica lugubris) bolya, amelyből erősen járt hangyaösvény indul ki. A vörös hangyák karbantartják ösvényeiket, eltávolítják a törmeléket, sőt hangyasavat is permeteznek, hogy kordában tartsák a növényzetet. A vörös hangya bolyok több mint 1 000 más fajnak nyújtanak élőhelyet. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Kolóniák mint logisztikai hálózatok
Az észak-yorkshire-i vizsgálati területen a havasi vöröshangyák már nagyrészt már csak ilyen, több bolyból álló rendszerekben élnek. Ezek a kolóniák kiterjedt hálózatokat alkotnak, amelyekben nemcsak a bolyok fontosak, hanem azok a fák is, amelyek a hangyák fő táplálékforrását biztosítják.
A havasi vöröshangyák étrendjében kiemelt szerepet játszik a mézharmat. Ezt a cukros anyagot levéltetvek választják ki, miközben a fák nedveit fogyasztják. A hangyák a tetveket védelmezik, cserébe begyűjtik a mézharmatot, amely számukra létfontosságú energiaforrás.
Így a hálózataik csomópontjai valójában kétféle elemből állnak: bolyokból és táplálékot adó fákból, amiket ösvények kapcsolnak össze. Ezek sokszor kifejezetten feltűnőek, és számunkra is jól követhető a forgalom rajtuk.
A fákhoz vezető utakon a dolgozók a begyűjtött táplálékot szállítják a bolyok felé. A bolyok közötti utak azonban legalább ennyire fontosak. Ezeket nem csak közlekedésre használják, hanem táplálékot vagy akár bábokat is szállítanak rajtuk a bolyok között összetett logisztikai rendszert logisztikai rendszert alkotva.
Ez a bolyközi forgalom lehetővé teszi az egyes bolyok specializációját. Egy olyan boly, amely közel van a jó táplálékforráshoz, táplálékelosztó szerepet tölthet be, míg más bolyok inkább az utódok nevelésében lehetnek fontosak. Ez a szerveződés hatékonnyá teszi a rendszert, de közben felveti a kérdést is: mennyire sérülékeny egy ilyen hálózat?
Mi történik, ha kiesik egy kulcsfontosságú fa?
Kutatásunk központi kérdése az volt, hogyan reagálnak a havasi vöröshangyák hálózatai a zavarásokra, például egy táplálékforrás, azaz egy fa elvesztésére. Nem minden forrás egyformán fontos. Vannak olyan fák, amelyeket a hangyák különösen intenzíven használnak, míg mások kisebb szerepet játszanak a teljes rendszer működésében.
A kérdés ezért nem pusztán az, hogy történik-e zavarás, hanem az is, hogy a hálózat melyik pontját éri. Mivel ez egy összekapcsolt hálózat, egyetlen forrás kiesésének hatása nem marad helyi: az egész rendszer működésére kihathat. Egy kevéssé használt elem elvesztése még viszonylag korlátozott következményekkel járhat, míg egy olyan csomópont kiesése, amelyhez erős forgalom kapcsolódik, az egész hálózatot átrendezheti. Ezt a problémát terepi megfigyelések, korábbi terepi kísérletek és hosszú távú adatok alapján felépített dinamikus szimulációs modellel vizsgáltuk.
A munka alapját tíz év empirikus adatgyűjtése adta. Ezek segítségével olyan modellt építettünk, amelyben a hálózat nem statikus rajzként jelenik meg, hanem folyamatosan változó rendszerként. A bolyok növekedhetnek vagy eltűnhetnek, új kapcsolatok jöhetnek létre, régiek megszűnhetnek, és a hangyák a körülményekhez igazodva újraszervezhetik útvonalaikat.
A szimulációkban különböző erősségű zavarásokat vizsgáltunk. Megnéztük, mi történik akkor, ha egy gyengén használt fát veszít el a rendszer, mi történik egy véletlenszerű kieséskor, és mi történik akkor, ha éppen a legerősebben használt táplálékforrás tűnik el. Azt is teszteltük, hogy számít-e, ha ez a kiesés csak átmeneti, vagy tartósan fennmarad
Havasi vöröshangyák (Formica lugubris) nyírfán (Betula pendula) másznak fel a levelek között élő levéltetvekhez, hogy összegyűjtsék a mézharmatot. A levéltetvek a fák nedveiből táplálkoznak, majd magas cukortartalmú mézharmatot választanak ki, amit a hangyák előszeretettel fogyasztanak. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
Egy erős zavarás át is rendezheti a hálózatot
Az eredményeink azt mutatták, hogy a zavarás hatása erősen függ attól, melyik elemet érinti. Ha egy kevésbé fontos vagy véletlenszerűen kiválasztott táplálékforrás esett ki, a hálózat viszonylag jól tudott alkalmazkodni. Bizonyos esetekben még az is előfordult, hogy a rendszer rövid távon hatékonyabbá vált, mert a kevéssé fontos kapcsolatok eltűnése egyszerűbbé tette a hálózatot.
Nagyon más volt a helyzet akkor, amikor a legfontosabb táplálékforrást jelentő fa tűnt el, ilyenkor a hálózat hatékonysága tartósan csökkent. A rendszer ugyan nem omlott össze teljesen, de átrendeződött, és az új állapotok kevésbé bizonyultak jónak, mint a korábbiak. Ráadásul nemcsak az átalakult működés romlott, hanem a hálózat további ellenállóképessége is. Vagyis ezek a kolóniák az esetleges későbbi zavarásokkal szemben még védtelenebbeké váltak.
Különösen érdekes, hogy még akkor sem tért vissza teljesen a korábbi állapot, amikor a kiesett erőforrás később újra elérhetővé vált. Ez arra utal, hogy az önszerveződő rendszerekben a helyreállás nem egyszerűen a veszteség pótlását jelenti. Ha egy hálózat elveszti azt a kritikus erőforrást ami köré szerveződött, hiába pótolja azt, a hálózat szerkezete az új állapotban szükségszerűen kedvezőtlenebb lesz, amit csak hosszas átrendeződéssel javíthat csak meg.
A havasi vöröshangyák sokfészkű életmódja számos előnnyel járhat, például hatékonyabb táplálékszerzést vagy rugalmasabb térhasználatot tehet lehetővé. Ugyanakkor az is kiderült, hogy ha a rendszer működése néhány kulcsfontosságú erőforrás köré szerveződik, akkor ezek elvesztése aránytalanul nagy következményekkel járhat.
Mit tanulhatunk a hangyáktól a saját hálózatainkra vonatkozóan?
A havasi vöröshangya hálózatai azért különösen érdekesek, mert a természetben és az emberi világban is sok olyan rendszer létezik, amely hasonló alapelvek szerint működik. A biológiában ilyenek például a sejteken belüli szállítási rendszerek, ahol molekulák és sejtszervecskék mozognak meghatározott útvonalakon.
Nagyobb léptékben ugyanez a probléma jelenik meg az emberi rendszerekben is. Az úthálózatok, a tömegközlekedés, az elektromos hálózatok vagy a nemzetközi ellátási láncok mind azt a kérdést próbálják megoldani, hogyan lehet sok forrás és sok célpont között megbízhatóan mozgatni embereket, árut vagy energiát. Ezek a hálózatok sokszor önszerveződő módon fejlődnek, és egyre összetettebbé válnak. Ez hatékony működést tehet lehetővé, de közben növelheti azt is, mennyire függ a rendszer néhány kiemelt csomóponttól.
Az utóbbi évek eseményei különösen jól megmutatták, mennyire fontos ez. A járvány, a háborúk, a szélsőséges időjárási események rávilágítottak arra, hogy egyetlen kulcsfontosságú pont kiesése sokkal nagyobb fennakadást okozhat, mint azt elsőre gondolnánk. A hangyák kutatása ezért nem csupán természeti érdekesség. Segít jobban megérteni, milyen tulajdonságok tesznek egy hálózatot valóban ellenállóvá.
A hangyák tehát olyan természetes modellrendszereket kínálnak nekünk, amelyek segítenek új szemszögből ránézni az összekapcsolt rendszerek világára. Kutatásunk egyik legfontosabb üzenete éppen ez: az önszerveződés lenyűgözően hatékony lehet, de a valódi ellenálló képességhez nem elég a jó működés békés időkben. Azt is értenünk kell, mi történik akkor, amikor a rendszer legfontosabb elemei kerülnek veszélybe.
Prof. Elva Robinson (Yorki Egyetem, Egyesült Királyság), a projekt vezető kutatója, a havasi vöröshangya (Formica lugubris) fészkek közötti forgalmat méri. Peak District Nemzeti Park, Egyesült Királyság. Fotó: Piross Imre Sándor
A kutatás háttere
Piross Imre Sándor, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa posztdoktori kutatóként csatlakozott az Egyesült Államokbeli Harvey Mudd College és a Yorki Egyetem hangyahálózatokat vizsgáló közös kutatásához, ahol egy évet töltött.
„Nagyon tetszett a csapat megközelítése, hogy ugyanazt a kérdést több kutatási módszerrel, terepi megfigyelésekkel, kísérletekkel és számítógépes szimulációkkal is vizsgálja. Ezek egymásra épülve sokkal jobb betekintést adnak a vizsgált rendszerekbe.”
A kutatás eredményeit bemutató tudományos cikk a Royal Society (brit Királyi Tudományos Akadémia) Proceedings B című folyóiratában jelent meg és szabadon elérhető az alábbi linken:https://doi.org/10.1098/rspb.2024.2342
A kutatást az amerikai Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation, NSF) támogatta az alábbi pályázat keretében: “NSF award IOS 1755425: Dynamic ant networks: How environmental constraints and ecological context shape resource transport systems.” („Dinamikus hangyahálózatok: hogyan formálják a környezeti korlátok és az ökológiai környezet az erőforrás-szállítási rendszereket”)
Kiemelt fotó: Egy vörös hangya (Formica rufa) közelről. A vörös hangyák nemcsak az erdők jellegzetes lakói, hanem valódi ökoszisztéma-mérnökök is. Nagy bolyokat építve átalakítják az erdőt, sőt a talaj tulajdonságait is megváltoztatják. A vörös hangya bolyok több mint 1 000 más fajnak nyújtanak élőhelyet. Fotó: Richard Bartz
Mély fájdalommal osztjuk meg a hírt, hogy Prof. Dr. Gallé László, a Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének alapítója, a magyar ökológusok egyik „nagy öregje” 2026. március 17-én, hosszan tartó betegség után elhunyt.
Gallé László munkássága számos szálon kapcsolódik a vácrátóti intézethez, elsősorban a bugaci kutatásokhoz. Időről-időre meglátogattuk a JATE (ma SzTE) bugaci kutatóállomását, vagy ahogy magunk közt hívtuk, a Gallé-tanyát. Ilyenkor a terepen sétálva, majd az asztal mellett szóba került sok minden, persze kezdve a hangyákkal, meg aztán a diverzitás, a növényzeti határok detektálása, a produkció, legeltetés-hatás, stb. Gallé Laci nemcsak jól ismerte a szakmát, és jó embereket gyűjtött maga köré, hanem mindent tudott a bugaci emberekről, gyakorlatilag mindenkit ismert a tanyavilágban. Csak később, amikor az ember-természet kapcsolat is fókuszba került, jöttünk rá, hogy mennyit tanultunk tőle ezen a téren is. De a szakma mellett mesélt a jazzről is, és persze felidéztünk emlékezetes társasági eseményeket.
Emlékét hálával és tisztelettel őrizzük. Nyugodjon békében!
A szúnyoghangok Mesterséges Intelligencia felhasználásával történő kutatása felkeltette a BBC World Service Rádió Health Check című műsorának érdeklődését.
A program egyik producere megkereste Julie Augustin-t és Garamszegi László Zsoltot a legfrisebb publikációjuk kapcsán, mely a „A szúnyoghangok frekvenciájának közelítő meghatározói: a fajspecifikus hatások elkülönítése a környezeti változásoktól – Következtetések a mesterséges intelligencia által vezérelt fajfelismerésre” címmel jelent meg a PLOS One oldalon.
A szúnyoghang minták küldését követően került be a március 11-i rádióadás végére az ezzel kapcsolatos hír, melyet itt hallgathatnak meg:
https://www.bbc.com/audio/play/w3ct6vkt
A műsor oldala, amelyen a publikáció linkjét elhelyezték: https://www.bbc.co.uk/programmes/w3ct6vkt
Amikor beporzókról beszélünk, legtöbben azonnal a méhekre gondolnak. A természet azonban sokkal több szereplővel dolgozik. 2026-ban a figyelem egy kevésbé ismert, mégis rendkívül fontos csoportra irányul: a zengőlegyekre (Syrphidae).
Kik is a zengőlegyek?🔎
Ezek a kétszárnyú rovarok gyakran megtévesztően hasonlítanak méhekre vagy darazsakra. Sárga-fekete mintázatuk és jellegzetes lebegő repülésük miatt sokszor összetévesztik őket velük (pedig csak két szárnyuk van). Valójában azonban teljesen ártalmatlanok: nem csípnek, nem támadnak.
Fontos beporzók 🌸
A kifejlett zengőlegyek virágport és nektárt fogyasztanak. Táplálkozás közben pollen tapad a testükre, amelyet egyik virágról a másikra szállítanak. Sok élőhelyen – különösen hűvösebb vagy borult időben – a méhek mellett vagy akár azok helyett is jelentős szerepet töltenek be a beporzásban.
A lárvák rejtett munkája 🐛
A zengőlegyek története nem csak a virágokon játszódik. Számos faj lárvája ragadozó, és fejlődése során nagy mennyiségű kértevő levéltetvet fogyaszt el. Más fajok a bomló szerves anyag lebontásában vesznek részt, így a természet „újrahasznosító rendszerének” is fontos részei.
Miért fontosak?🌿
A zengőlegyek egyszerre beporzók, kártevő-szabályozók és lebontók. Vagyis többféle módon is hozzájárulnak az ökoszisztémák működéséhez – gyakran anélkül, hogy észrevennénk őket.
Legközelebb, amikor egy virág felett lebegő, „méhszerű” rovart látunk, érdemes egy pillanatra megfigyelni. Jó eséllyel éppen az év egyik beporzója dolgozik a szemünk előtt. 💚
A magányosan élő vadméhek és darazsak kulcsszerepet játszanak az ökoszisztémák működésében – beporzóként és természetes kártevő-szabályozóként egyaránt. Mégis sok fajuk életmódjáról, populációinak alakulásáról és ökológiai kapcsolatairól meglepően keveset tudunk. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatóinak most jelent meg egy tanulmánya, amely elsőként mutat be részletes, lépésről lépésre követhető protokollt az üregben fészkelő hártyásszárnyúak (magányos méhek és darazsak) vizsgálatára szolgáló úgynevezett fészekcsapdák használatához (1. ábra). A mintavételi módszer egységesítése lehetővé teszi, hogy a világ különböző pontjain gyűjtött adatok összehasonlíthatóvá váljanak, ami fontos lépés a beporzók védelmében.
1. ábra
A kutatók által használt fészekcsapdák sokak számára ismerősek lehetnek: a kertekben egyre gyakrabban látni „méhhoteleket”, amelyek üreges szárakból vagy fúrt lyukakkal ellátott fahasábokból állnak (2. ábra – Címfotó).
Ezek a szerkezetek a természetes fészkelőhelyeket utánozzák, és odavonzzák az üregben fészkelő méheket és darazsakat. Az üregekben kialakított ivadékbölcsőkben fejlődnek a méh- és darázslárvák, az anyaállat által felhalmozott táplálékon (3. ábra).
3. ábra
A módszer különlegessége, hogy nemcsak az ott élő fajokat lehet vele azonosítani, hanem számos ökológiai folyamat – például a fészkelési viselkedés, a paraziták jelenléte vagy a különböző környezeti források (táplálék és fészkelőanyag) használata – is vizsgálható segítségével.
A most publikált tanulmány részletes útmutatót ad arra, hogyan készítsük el a fészekcsapdákat, mikor és hogyan helyezzük ki őket a terepen, majd miként gyűjtsük be és dolgozzuk fel a bennük található mintákat. A folyamat akár két évet is igénybe vehet: a fészkek kihelyezésétől kezdve a lárvák fejlődésén és áttelelésén át egészen a fajok azonosításáig (4. ábra).
4. ábra
„A fészekcsapdák hatalmas mennyiségű ökológiai információt rejtenek. Egyetlen fészekből megtudhatjuk, milyen táplálékot gyűjtött a fészket építő hártyásszárnyú, milyen anyagokból építette a fészkét, és hogy milyen természetes ellenségek támadták meg az utódokat” – mondta Bihaly Áron, a tanulmány első szerzője. „A protokoll célja, hogy ezeket az adatokat a kutatók világszerte azonos módszerekkel gyűjtsék, így a különböző kutatások eredményei összehasonlíthatóvá váljanak.” Majd azt is hozzátette, hogy „bár az adatgyűjtés folyamata hosszú lehet, de segítségével olyan részletes információkhoz juthatunk, amelyet szinte semmilyen más mintavételi módszer nem tesz lehetővé.”
A módszer egyik előnye, hogy viszonylag kevés terepi munkával is értékes adatokat szolgáltat. A csapdák kihelyezése tavasszal történik, majd ősszel gyűjtik be őket, így a módszerrel gyűjtött minták egy teljes év ökológiai folyamatairól adnak képet. A fészkek vizsgálata nemcsak a fajok jelenlétéről ad információt, hanem a helyi rovar-közösségek szerkezetéről, reprodukciós sikeréről és a táji környezetben elérhető források használatáról is.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a standardizált módszerek különösen fontosak a globális beporzó-válság idején. A vadméhek és más hártyásszárnyú rovarok számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, például a növények beporzását és a kártevők természetes szabályozását, ezért populációik változásainak pontos nyomon követése kulcsfontosságú a természetvédelmi intézkedések megtervezéséhez. Ebben különösen hasznos eszköznek bizonyul a fészekcsapdás mintavételi módszer.
A publikáció egyik online elérhető melléklete egy részletes, képekkel ellátott leírást és útmutatót tartalmaz a magyarországi üregben fészkelő méh és darázsfajokról. Ezt a laikus méhhotel-tulajdonosok is hasznosíthatják „Az ilyen protokollok nemcsak a hagyományos kutatásban hasznosak, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy szélesebb közösségeket vonjunk be a megfigyelésekbe” – mondta Török Edina, a tanulmány egyik vezető szerzője. „Most indítjuk például a budapesti vadméhek felmérését is a lakosság bevonásával, citizen science keretében az UrbanBEE projektben. A projekt keretében méhhoteleket osztottunk ki a résztvevőknek, akik néhány alapvető megfigyelést rögzítenek. Az ilyen kezdeményezések segítenek jobban megérteni, hogyan élnek a beporzók a városi környezetben.”
A kutatók remélik, hogy az új protokoll hozzájárul a fészekcsapdák szélesebb körű és egységes használatához, ami hosszú távon segítheti a beporzók és más rovarok védelmét, az ökológiai kutatások nemzetközi együttműködését, valamint a pontos és jól megtervezett agrárkörnyezetvédelmi beavatkozásokat és élőhely-helyreállításokat.
Egy fénykép vagy hangfelvétel is elég lehet ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia kiszűrje a veszélyes, betegséget terjesztő szúnyogfajokat: új korszak kezdődhet a járványmegelőzésben. Az MI modellek akkor működnek jól, ha nagy mennyiségű, jó minőségű adaton tanulhatnak, azonban szúnyoghangokból jelenleg még nincsen elég használható felvétel. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói frissen megjelent tanulmányukban kimutatták, hogy a szúnyogok hangja egyeden és fajon belül is viszonylag állandó. Továbbá, figyelembe véve a környezeti paramétereket, például a hőmérsékletet, a hangok még pontosabban kapcsolhatóak az egyes fajokhoz. Mindez azt vetíti előre, hogy az MI alapú automatikus terepi szúnyoghatározás a környezeti tényezők beépítése mellett lehet igazán hatékony. A jövőben ezek az automatizált monitorozó rendszerek segíthetik a hatékony közegészségügyi intézkedéseket a vektorpopulációk, vagyis a potenciálisan betegséget terjesztő állatok nyomon követésével.
A szúnyogok számos, közegészségügyi szempontból fontos betegséget terjesztenek, többek között, a maláriát, a dengue-lázat, a chikungunya-lázat és a zika-lázat. Ezek a vektorok által terjesztett betegségek évente több millió megbetegedést és több százezer halálesetet okoznak. A leghatékonyabban ezek ellen a betegségek ellen szigorú megfigyelési és felügyeleti rendszerrel lehet védekezni, amely elősegíti a kockázatok korai felismerését és a kockázatcsökkentő intézkedések (pl. szúnyogirtás) megkezdését. Az elmúlt években számos technológiát fejlesztettek ki a vektorok (pl. szúnyogok) és a vektorok által terjesztett betegségek megfigyelésére és ellenőrzésére, amelyek közül sok a mélytanuláson alapul, a fajok felismerése és osztályozása révén. Különösen fontosak a passzív megfigyelésből származó akusztikus adatok, amelyek lehetővé tehetik a vektorpopulációk valós idejű megfigyelését, és segíthetik a közegészségügyi intézkedések időben történő meghozását.
A szúnyogok repülés közben szárnycsapkodásukkal adnak ki hangot; minél gyorsabban csapkodnak a szárnyaikkal, annál magasabb a hang. A szúnyoghang fajra jellemző, ami rendkívül hasznos, hiszen így csak a számunkra érdekes fajokat kell figyelni; ezek lehetnek a betegségeket terjesztő fajok, vagy akár az invazív fajok is. Már léteznek mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok a szúnyogfajok hang alapján történő azonosítására, és néhány ezek közül meglehetősen jól teljesít (akár 97%-os pontossággal). Van azonban néhány korlátozó tényező: (1) a felismerés pontossága általában csökken, ha sok faj van jelen a rendszerben, (2) a képzési adatokban csak kevés fajtól szerepel felvétel, (3) a vadon élő szúnyogpopulációk hangja valószínűleg sokkal változatosabb, mint a képzési adatokban szereplő hangok, mivel a szúnyogok hangjára hatással vannak környezeti tényezők (pl. hőmérséklet, páratartalom) és biológiai tényezők (pl. nem, életkor, méret). Mindezek a szempontok csökkentik a szúnyoghangokon alapuló, mesterséges intelligenciával történő fajfelismerés terepi alkalmazhatóságát.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói publikációjukban az utolsó pontot vizsgálták, azaz többféle környezeti és biológiai tényező hatását a szúnyoghangok fajok és egyedek közötti változékonyságára.
A kutatók 10 különböző Magyarországon élő szúnyogfaj 475 egyedének hangját vették fel, majd értékelték, hogy a szúnyoghang a fajok és az egyedek között milyen változatosságot mutat. Ezen kívül megvizsgálták, hogy milyen hatással van a hang változékonyságára a hőmérséklet, a páratartalom, a napszak, a nem, az életkor és a méret (a szárnyhosszúság alapján). A kutatók megállapították, hogy a szúnyoghang mind az egyedre, mind a fajra jellemző, és hogy a felmerés pontossága tovább növelhető, ha a környezeti és egyedi változókat is figyelembe veszik.
A nem és a hőmérséklet egyaránt jelentősen befolyásolta a szúnyogok hangját. A nőstények hangja alacsonyabb volt, mint a hímeké, ami nem meglepő, mivel a legtöbb szúnyogfajnál a nőstények általában nagyobbak a hímeknél. A hőmérséklet is befolyásolta a szúnyogok hangját: általában a magasabb hőmérséklet magasabb hangot eredményezett. A magasabb hőmérséklet (egy bizonyos pontig) növeli a rovarok anyagcseréjét; így a szúnyogok izmai magasabb hőmérsékleten gyorsabban mozognak, és emiatt a szárnyaik gyorsabban csapkodnak. Ez a hatás azonban fajonként eltérő volt, ami azt jelenti, hogy a különböző fajok eltérően reagáltak a hőmérsékletre. Ezt részben megmagyarázza a fajok származása (pl. mérsékelt övezet vagy szubtrópusi éghajlati övezet), illetve a preferált gazdaszervezet és a hozzá kapcsolódó vér hőmérséklet(pl. a madarak vére általában alacsonyabb hőmérsékletű, mint az emlősöké). Ez a faj specifikus különbség a hőmérsékletre adott válaszreakcióban arra utal, hogy nem alkalmazható egyszerű hőmérséklet-korrekciós szabály a szúnyoghangokra, vagy legalábbis nem alkalmazható ugyanaz a formula minden fajra.
4-csatornás mikrofon a szúnyoghang felvételéhez. A kutatók 4 kis mikrofont csatlakoztattak a kézi digitális felvevőhöz a kísérleti doboz négy oldalán. Bár a felvételeket hangszigetelt dobozban készítették, a szúnyogok hangja nagyon halk, ezért a doboz minden oldalán elhelyezett mikrofon növelte a hangfelvétel minőségét, amikor a szúnyog a mikrofon közelében repült.
„Adataink azt mutatják, hogy a mesterséges intelligencia alapú akusztikus fajfelismerés és besorolás során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajon belüli és az egyedek közötti változatosságot. A természetes változatosság sikeresebb beépítésére az egyik megoldás az lenne, ha a környezeti és biológiai variabilitást megfelelően tudnánk reprezentálni a modellek képzési adataiban. Sajnos az ilyen teljes adatbázisok még mindig ritkák, különösen a gerinctelenek esetében, és ezeknek a hatalmas adatbázisoknak a létrehozása sok időt és erőfeszítést igényel” – mondta Julie Augustin, a publikáció első szerzője. Alternatív megoldás lehet, ha a felismerő és osztályozó rendszerek további környezeti információkat is figyelembe vennének vagy beépítenének az osztályozás pontosságának javítása érdekében. Egyes tanulmányok már alkalmazzák ezt a módszert, de ehhez részletes ismeretekre van szükség a környezeti változóknak a modellben szereplő összes fajra gyakorolt hatásáról, amelyekkel még nem rendelkezünk. Mindenesetre ahhoz, hogy javítsuk a fajfelismerő és osztályozó modellek pontosságát a valós életben, és növeljük annak esélyét, hogy ezeket a modelleket a problémát okozó fajok monitorozására is fel tudjuk használni, jobban meg kell érteni és figyelembe kell venni a célpopulációk természetes változatosságát.
Címfotó: Szúnyog a fiolában, a hangfelvétel után és az azonosítás előtt. A szúnyogokat terepen gyűjtötték peteként vagy lárvaként, és a laborban tartották kifejlődésükig. Ezután rögzítették a hangjukat, majd meghatározták faji hovatartozásukat.
A földi élet fejlődésének nagy evolúciós ugrásai jellemzően azon alapultak, hogy az élet kisebb részegységei valamiképp képesek voltak félretenni az egymás közti versengést, és az erőforrásokért folytatott versenyben már az általuk alkotott nagyobb egység vett részt (gondoljunk a többsejtű élőlények sejtjeire). A folyamatot elméletben John Maynard Smith és Szathmáry Eörs régen leírták „Az evolúció nagy lépései” című alapművükben, és most elérkezett az idő, hogy egy kutatócsoport kísérletileg is igazolja: valóban létezik olyan mechanizmus, amely megvalósítja ezt az elméletet. A Science hasábjain most közelről követhetjük, ahogy a laboratóriumban lezajlik az evolúció egy nagy lépése.
Körülbelül négy évtizeddel ezelőtt Szathmáry Eörs megfogalmazta azt az elképzelést, amely később „sztochasztikus korrektor” modellként vált ismertté: amikor sok önállóan szaporodó entitás (gének, plazmidok, „protogenomok”) osztozik egy közös „hordozón” (elősejt, sejt), akkor két egymással versengő szelekciós szint működhet egyszerre. A gyorsabban replikálódó komponensek a hordozón belül győzhetnek akkor is, ha ezzel rontják a hordozó egészének teljesítményét; miközben a hordozók egymással isversengenek, és azok lehetnek sikeresebbek, amelyekben a komponensek „jobb csapatot” alkotnak.
Az evolúció nagy lépései (The Major Transitions in Evolution; John Maynard Smith és Szathmáry Eörs munkája) gondolatkörének egyik központi állítása, hogy a nagy evolúciós ugrásokhoz (gének → kromoszómák; sejtek → többsejtűek; egyedek → euszociális kolóniák) a belső konfliktusokat kezelő mechanizmusokra van szükség, különben a magasabb szintű egység (a hordozó) szétesik.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smithszel közösen írt könyvét, az Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
A világ egyik legismertebb természetes laboratóriumában, a Galápagos-szigetek területén végeztek a Vízi Ökológiai Intézet munkatársai terepi kutatást az Éghajlatváltozás Multidiszciplináris Nemzeti Laboratórium program keretében. A kutatók Santa Cruz szigetén egy nemzetközi együttműködés részeként vizsgálták a szigetek egyik legkevésbé ismert, mégis kulcsfontosságú természeti kincsét: az édesvízi tavakat.
Teknősök (Chelonoidis porteri) hűsölnek a tavakban
A Galápagos neve hallatán sokaknak azonnal a pintyek jutnak eszébe, amelyek Charles Darwin evolúciós elméletének ikonikus példái lettek. Kevesebben tudják azonban, hogy Darwin megfigyeléseiben legalább ilyen fontos szerepet játszottak az óriásteknősök. A szigetek nevüket is róluk kapták, sőt, Darwinnak már az ő látogatásakor elmesélte az egyik sziget kormányzója, hogy páncélformájuk alapján meg tudja őket különböztetni, amely a szigeteken markánsan eltérő környezethez való alkalmazkodás lenyomata.
A teknősök által ásott és fenntartott tavak az állattartás szempontjából is fontosak a szigeten
A kutatás középpontjában azok a kisméretű tavak állnak, amelyeket a védett szárazföldi teknősök hoznak létre. Ezek az állatok szó szerint „tavat ásnak”: testtömegüket kihasználva mélyedéseket formálnak, amelyekben az esős időszakban víz gyűlik össze. A teknősök ezekben hűtik magukat, innen isznak, miközben számos más élőlény számára is élőhelyet teremtenek. Ökoszisztéma-mérnökök: jelenlétük nélkül ezek a víztestek nem léteznének. A teknősök tehát nemcsak fontos evolúciós szimbólumok a szigeteken, hanem ökológiai értelemben ma is meghatározó alakítói a tájnak. A száraz és nedves évszakban a sziget más-más magasságú részein tartózkodnak az elérhető táplálék függvényében, és a két évszak fordulójakor legtöbbjük jelentős utat tesz meg a fent található tavacskák és a sziget alacsonyabban fekvő régió között, sok-sok generáció által kitaposott ösvényeket követve.
Sárban pihenő teknős (Chelonoidis porteri) hűti magát a melegben.
A probléma az, hogy ezekről a tavakról gyakorlatilag semmit nem tudunk. Milyen élőlények lakják őket? Hogyan változik a vízminőség? Meddig maradnak meg a száraz évszakban? A klímaváltozás miatt ezek a kérdések már nem pusztán tudományos kíváncsiságot szolgálnak. A Galápagos-szigetek éghajlata eleve száraz, az édesvíz korlátozott erőforrás. Az elmúlt időszakban az esős évszak később érkezett, és a kutatók terepi munkája során a tavak jelentős része még teljesen ki volt száradva. Ha a csapadékmintázat tartósan átalakul, ezek az apró víztestek teljesen eltűnhetnek, velük együtt pedig a rájuk épülő mikro-ökoszisztémák is.
A kistavak érdekes lakója: egy kagylós levéllábú rákKistavakban élő tócsarákok
A klímaváltozás mellett ezeket a kisvizeket az inváziós élőlények is veszélyeztetik. A Galápagos-szigetek ma már szigorúan védettek, de az elmúlt évszázadok során a kalózok, bálnavadászok és későbbi telepesek érkezésével számos idegenhonos faj került a szigetekre. A gyorsan terjedő spanyol cédrus (Cedrela odorata) és a sűrű bozótosokat alkotó szeder (Rubus niveus) átalakítják az őshonos növényzetet. Ezek a változások az élőhelyek szerkezetén túl a tápanyagkörforgásra és a vízháztartásra is hatással vannak, sőt a teknősök mozgását is akadályozzák, befolyásolva a száraz és nedves időszak között zajló vándorlásukat. Nemrég egy újabb inváziós faj, egy trópusi levelibéka (Scinax quinquefasciatus) is megjelent, amely rövid idő alatt elterjedt a Santa Cruz sziget területén. Petéi, majd ebihalai tömegesen jelenhetnek meg a teknősök által létrehozott tavakban, potenciálisan átalakítva azok élővilágát és tápanyagviszonyait, miközben hatásuk jelenleg teljesen ismeretlen. A klímaváltozás és az inváziós fajok együttes nyomása így különösen sérülékennyé teszi ezeket az apró, de ökológiailag kulcsfontosságú víztesteket.
A Galapagos-szigeteken nemrégiben megjelent inváziós levelibéka faj (Scinax quinquefasciatus)
A kutatók kéthetes terepi munkájuk során több tucat teknős-eredetű kistavat mértek fel nemzetközi partnereikkel, valamint a Galápagos Nemzeti Park szakembereivel. Rögzítették a tavak fizikai jellemzőit, elemezték vízkémiai paramétereiket, és biológiai mintákat gyűjtöttek az algáktól az apró, planktonikus rákokon keresztül a vízi rovarokig. A kutatás jelentősége túlmutat a természetvédelmen. Ezek a tavak a helyi közösségek számára is fontosak, például az állattartás során alternatív vízforrásként szolgálhatnak. De a teknősök jelenléte miatt lényeges bevételi forrást is jelentenek az ökoturisztikai szolgáltatást is nyújtó magasan fekvő farmok számára. Ha a klímaváltozás hatására működésük megváltozik, annak közvetlen ökológiai és társadalmi következményei lehetnek.
A Galápagos-szigetek a természetes szelekció felismerésének ikonikus helyszíne. Ma azonban már nemcsak az evolúció, hanem az emberi eredetű klímaváltozás is formálja a szigetek jövőjét. A kutatók célja, hogy időben felismerjék ezeket a változásokat, és megbízható alapadatokat szolgáltassanak a hosszú távú természetvédelmi és alkalmazkodási stratégiákhoz. A teknősök által létrehozott apró tavak első pillantásra jelentéktelennek tűnhetnek. Valójában azonban választ adhatnak arra, hogy miként reagál egy ikonikus, sérülékeny ökoszisztéma a globális klímaváltozás kihívásaira.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói (Horváth Zsófia, Laskai Csilla, Vad Csaba, Barta Barbara)
2026. március 2-től Végvári Zsolt igazgató más szakmai feladataira hivatkozva az igazgatói feladatok alóli felmentését kérte, helyette Lukács Balázs András veszi át a stafétát megbízott igazgatóként.
Ezúton is szeretnénk megköszönni Grega (madarásznevén) elmúlt hét évben (!) végzett munkáját. Intézetvezetőként a VÖI stabilitásának megőrzése mellett számos jelentős strukturális változást mediált és menedzselt, komoly szerepet vállalt a teljesítményértékelési rendszer kialakításában és működtetésében, és kiválóan képviselte a tudományos szempontokat és az Ökológiai Kutatóközpont érdekeit a hazai hidrobiológia területén.
Igazgatói küldetésének egyik legfőbb mozgatórugója az egység képviselete és erősítése volt, mindezt az együttműködésre építő, korrekt szakmai kapcsolatok és baráti hangvétel mentén. Természetesen Grega tudományos tanácsadóként folytatja kutatói munkáját és erősíti intézményünk tudományos outputját a VÖI Konzervációökológiai Csoportjában, melyhez sok sikert kívánunk!
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet kutatói azt vizsgálták*, hogy az emberek mit tartanak értékesnek a Balatonban és annak partján.
Egy 1500 fő bevonásával készült felmérés — amelyben helyi lakosok, üdülőtulajdonosok és turisták is részt vettek — egyértelműen azt mutatja, hogy a többség egy természetesebb Balatont szeretne: hozzáférhető partokkal, megmaradó nádasokkal és visszafogott beépítéssel.
Bár a Balaton Magyarország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja, egyben különösen érzékeny ökoszisztéma is. A felmérés szerint a válaszadók nemcsak a kikapcsolódást és a táj szépségét értékelik, hanem az olyan kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzését is kiemelten fontosnak tartják, mint a tiszta víz vagy a növény- és állatvilág élőhelyéül szolgáló közel természetes partszakaszok.
A többség a természetközeli partszakaszokat részesíti előnyben, és határozottan elutasítja az erősen beépített strandokat, valamint a nyilvánosság elől elzárt magánüdülőket. A környezeti tudatosság bizonyult a preferenciákat legerősebben befolyásoló tényezőnek – fontosabbnak, mint a jövedelmi helyzet, az iskolai végzettség vagy a turizmushoz való kötődés.
A megkérdezettek többsége ellenzi a további intenzív fejlesztéseket: 58% nem támogat új szállodákat, 61% ellenzi új kikötők létesítését, és 58% nem szeretné a jacht forgalom további növekedését.
Összességében az üzenet világos: a legtöbben olyan jövőt szeretnének a Balaton számára, amely a természetet, a közösségi hozzáférést és a hosszú távú ökológiai egyensúlyát helyezi előtérbe.
* A kutatás a HUN-REN BLKI és a HUN-REN ÖK mellett a PAD Alapítvány a Környezeti Igazságosságért, a Nemzeti Víztudományi és Vízbiztonsági Laboratórium, az Alkalmazott Víztudományi Intézet, a HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közreműködésével jött létre.
A RestPoll uniós projekt szakpolitikai ajánlása bemutatja, hogy mely helyreállítási intézkedések a leghatékonyabbak a beporzók, például a vadméhek számára Európában.
Több jó minőségű, egymással összekapcsolt élőhelyre, valamint az intenzív földhasználat mérséklésére van szükség, például a növényvédő szerek használatának csökkentésével és a beporzókhoz is igazodó kaszálási és legeltetési rendszerek bevezetésével.
Az eredmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az uniós tagállamok a Természethelyreállítási Rendelet keretében hatékonyan, gyakorlati szempontból megvalósítható és ellenőrizhető módon hajtsák végre helyreállítási terveiket.
A beporzó rovarok – például a méhek, poszméhek, lepkék és zengőlegyek – kulcsszerepet játszanak a mezőgazdaságban, a biológiai sokféleség fenntartásában és az ökoszisztémák stabilitásában. A beporzók védelmét szolgáló intézkedések számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, hozzájárulnak az egészséges talaj, a tiszta víz és a klímavédelem fenntartásához. Ugyanakkor a beporzók állományai Európa számos térségében évek óta csökkennek. A RestPoll uniós Horizon Europe projekt új szakpolitikai összefoglalója a jelenlegi tudományos eredmények és szakértői ismeretek alapján áttekinti, mely helyreállítási intézkedések járulhatnak hozzá leghatékonyabban a beporzópopulációk helyreállításához. A projekt vezetője Alexandra-Maria Klein, a Freiburgi Egyetem Természetvédelmi Biológiai és Tájökológiai Tanszékének professzora szerint:
„Ha 2030-ig meg akarjuk állítani és vissza akarjuk fordítani a beporzók számának és sokféleségének csökkenését, két kulcskérdésre kell összpontosítanunk: a megfelelő élőhelyek bővítésére és összekapcsolására, valamint az intenzív mezőgazdasági és zöldterület-használat mérséklésére” – „Fontos, hogy az intézkedések igazodjanak a helyi adottságokhoz, a helyi érdekeltekkel együttműködésben készüljenek, és rendszeresen monitorozzuk hatásukat.”
Hogyan készültek az ajánlások?
A szakpolitikai összefoglaló egy szakértői felmérésre és szakirodalomi áttekintésére épül. Első lépésben 20 európai ország 56 nemzetközileg elismert beporzó-kutatója értékelt összesen 17 lehetséges helyreállítási intézkedést egy online kérdőívben. A szakértők szakmai és gyakorlati tapasztalataik alapján értékelték az intézkedések hatékonyságát, megvalósíthatóságát és költségigényét. Az értékeléseket célzott szakirodalmi áttekintés egészítette ki, többek között a Conservation Evidence platform felhasználásával, amely rendszerezetten értékeli a természetvédelmi intézkedések hatékonyságáról szóló kutatási eredményeket.
A szerzők ajánlásaikat kifejezetten az uniós Természethelyreállítási Rendelett összefüggésében fogalmazzák meg. A rendelet 10. cikke előírja a tagállamok számára, hogy 2030-ig fordítsák meg a beporzók állománycsökkenését, majd ezt követően tovább növeljék populációikat. Az uniós tagállamoknak 2026. szeptember 1-ig kell benyújtaniuk nemzeti helyreállítási terveik tervezetét az Európai Bizottságnak.
Mely intézkedések különösen hatékonyak a beporzók védelmében?
Az elemzés szerint a beporzók védelme hatékonyan összekapcsolható más restaurációs intézkedésekkel a mezőgazdasági tájakon, gyepekben és városi zöldterületeken is. A leghatékonyabb megközelítés a beporzók számára kedvező élőhelyek minőségének, kiterjedésének és összekapcsoltságának növelése. Ide tartoznak a fajgazdag (fél)természetes gyepek, a vadvirágos területek, a sövények, valamint a virágzó fák és cserjék. Az ilyen élőhelyi elemek nemcsak a táplálékforrások mennyiségét és változatosságát növelik, hanem elősegítik a beporzók terjedését és a genetikai állományuk keveredését a tájban.
Ugyanakkor a szerzők szerint elengedhetetlen az intenzív gazdálkodási gyakorlatok mérséklése, például a növényvédőszerek használatának csökkentésével, ritkább kaszálással vagy a kevésbé intenzív legeltetéssel. A felhagyott földeket ugyanakkor érdemes kíméletes módon ismét használatba venni – például időszakos kaszálással vagy kis létszámú állatállománnyal végzett legeltetéssel –, hogy megelőzzük a területek cserjésedését. Ez virágokban gazdag területek kialakulását segítené elő, amelyek táplálékot biztosítanak a beporzók számára, és támogatják védelmüket, illetve visszatelepedésüket. Nincs azonban egyetlen, mindenhol alkalmazható megoldás. Az intézkedések akkor a legeredményesebbek, ha a helyi adottságokhoz, a talajhoz, az éghajlathoz, a tájszerkezethez és a célfajokhoz igazodnak.
A szerzők világos és mérhető célok kitűzését javasolják, valamint fontosnak tartják tartják a helyi gazdálkodók, földhasználók, önkormányzatok, hatóságok és szakértők bevonását az intézkedések tervezésébe és végrehajtásába. Ezen felül a megfelelő pénzügyi és szakmai támogatás, valamint az intézkedések hatékonyságát és szükség szerinti módosítását vizsgáló monitorozás a sikeres megvalósítás alapfeltétele. „A beporzók élőhelyeinek helyreállítása egyszerre lehet ökológiailag megalapozott és költséghatékony, miközben többfunkciós tájakat hoz létre, amelyek amellett, hogy erősítik a beporzókat, további hasznokat hoznak a biológiai sokféleség, a talaj- és vízminőség, a fenntartható mezőgazdaság, az éghajlatvédelem és a közösségek jólléte szempontjából. Emellett csökkenthetik a vegyianyagoktól való függőséget, hozzájárulva a hosszú távú környezeti és gazdasági ellenállóképességhez.” – magyarázza Jessica Knapp, a szakpolitikai összefoglaló vezető szerzője, a Lundi Egyetem kutatója.
Az eredeti, angol nyelvű közlemény itt érhető el:
Knapp, J., Dicks, L., Kranke, N., Morgan, W., Potts, S., Smith, H.G., Stout, J., Thijssen, M., Thompson, A., Klein, A.-M. (2026). Nature Restoration Plans – the most effective measures to restore pollinator populations. Policy Brief from the EU-Horizon-Europe-Project RestPoll (Grant Agreement No. 101082102). Zenodo. DOI: 10.5281/zenodo.18655302
A szakpolitikai összefoglaló az uniós Horizon Europe RestPoll projekt (támogatási azonosító: 101082102) keretében készült, más olyan Horizon Europe projektek közreműködésével, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
A szakpolitikai összefoglaló a Restpoll Horizon Europe projekt (támogatási azonosító: 101082102) mellett további Horizon Europe projektek közreműködésével készült, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
Photo: A beporzók számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, például ez a földi poszméh (Bombus terrestris) egy cseresznyefa virágát látogatja. (Fotó: Felix Fornoff)
