Az Akadémiai Ifjúsági Díjat a Magyar Tudományos Akadémia vezetői a tudományos élet területén dolgozó fiatal kutatók eredményeinek elismerésére hozták létre. A díjat minden évben olyan kutatóknak adják, akik már eddigi pályájuk során is kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtottak a bölcsészet- és társadalomtudományok, az élettudományok vagy a matematikai és természettudományok területén.
A 2026. február 23-án, az MTA Könyvtár és Információs Központ konferenciatermében tartották a díjátadó ünnepséget. Az idei év egyik díjazottja Süle Gabriella, a HUN-REN ÖK Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Pályamunkájának címe: Szintézis a beporzókat segítő beavatkozásokról európai városi élőhelyeken (Pollinator-Promoting Interventions in European Urban Habitats—A Synthesis). Témájának aktualitását az adja, hogy a beporzó rovarok világszerte tapasztalható csökkenése komoly veszélyt jelent a szárazföldi ökoszisztémák működésére és az élelmezésbiztonságra. Bár a kutatások eddig főként a mezőgazdasági területeken alkalmazott beporzóbarát beavatkozásokra összpontosítottak, a városi környezet is jelentős, ám kevésbé feltárt lehetőségeket rejt a beporzók támogatására. Európa-léptékű, eredeti adatsorokon alapuló szintézisében beporzóbarát módon kezelt és hagyományosan fenntartott városi zöldterületeket hasonlított össze. Eredményei szerint az olyan beavatkozások, mint a virágvetés vagy a kaszálás csökkentése, pozitív hatással vannak a növényzetre és számos beporzócsoportra, különösen a poszméhekre és lepkékre. Vizsgálata rámutat a hosszú távú, jól monitorozott városi élőhelykezelés fontosságára, valamint arra, hogy a helyi adottságokra szabott, biodiverzitás-barát megoldások kulcsszerepet játszhatnak az ellenálló és fenntartható városi környezet kialakításában.
Süle Gabriella fiatal kutatóként több magasan jegyzett nemzetközi publikációt jelentetett meg. Az Akadémiai Ifjúsági Díjjal a nemzetközi szinten is kiemelkedő, a szakterületén az élvonalba tartozó munkásságát ismerték el. Munkatársaival dolgozik a fenti pályamunkához hasonló, egy következő szintézis elkészítésén, mely az európai védett területek beporzóbarát élőhelykezeléseinek hatékonyságára fog fókuszálni.
„A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat –, mint azt korábban feltételezték. Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetője e folyamatot vizsgálja a Lendület Program támogatásával. Kutatásai fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.
A madár szervezetéből kimutatható mikrobiomot (vagyis a mikroorganizmusok – baktériumok, gombák, vírusok – közösségét) is kutatják, illetve megvizsgálják, hogy kórokozó vírusok fertőzik-e a madarat. A hipotézisük szerint ugyanis a mikrobiom diverzitása (fajgazdagsága), illetve a kóros vírusfertőzések egyaránt hatnak a madár terjesztőképességére. A bélmikrobiom rossz állapota például rendszerint hasmenést okoz. Ez amellett, hogy rontja a madár általános egészségi állapotát, így a túlélő- és mozgásképességét is, azért is csökkenti a sikeres organizmusterjesztés esélyét, mert a madár egyszerűen hamarabb kiüríti a béltartalmát, mint hogy elérhessen a következő kis tavacskáig vagy patakig.”
A természetes erdők – a trópusoktól a mérsékelt övig – moha- és zuzmófajokban rendkívül gazdagok. A természetes mérsékelt égövi erdők, mint például a hazai bükköseink és tölgyeseink, több száz moha- és zuzmófajnak adnak otthont. E fajok, melyek legnagyobb tömegét a fán élő, úgynevezett epifiton fajok adják, számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, így például nagy mennyiségű esővizet, a napi lehulló csapadék kb. 5–15%-át képesek megtartani azáltal, hogy megkötik, majd lassan (passzívan) visszaengedik a vizet a környezetükbe. Ezáltal lassítják a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esővíz elfolyását és az erdei talaj lemosódását. Vagy ha láttunk már földre hullott madárfészket, megfigyelhettük, hogy sokszor mohával, zuzmóval van kibélelve, vagyis a mohák és zuzmók fontos forrásai a madarak és kisemlősök fészek anyagainak is. Mindemellett a mohák és zuzmók részei az erdei táplálékhálózatnak, a tápanyag és ásványi anyag körforgásoknak, valamint élő-, táplálkozó- és búvóhelyet nyújtanak apró rovaroknak, vagy például a medveállatkáknak is. Jelentőségük túlmutat az erdőn; a gyógyszer- és biotechnológiai ipar pl. a tölgyfazuzmó, áltölgyfazuzmó által termelt speciális anyagokat használja fel a gyógyászatban. A mohák és zuzmók nagyon érzékenyek a környezetük állapotára és képesek jelezni, ha ez megváltozik. Gondoljunk csak a zuzmók levegőminőség indikátor szerepére! De emellett azt is jelzik számunkra, hogy mennyire természetes egy erdő állapota, illetve az adott területen folyamatos volt-e az erdőborítás az elmúlt 100-150 évben, így az egészséges erdők jelenlétét is indikálják.
A zord körülmények túlélői?
A mohák és a zuzmók nem képesek aktívan szabályozni a víztartalmukat, nincsenek vízszállító szöveteik, hanem telepeik passzívan követik a környezetük vízállapotát. Vagyis szárazság idején kiszáradnak, párás, esős időben pedig újranedvesednek. Ez a folytonos kiszáradás-visszanedvesedés ciklikusság amellett, hogy megvédi őket a káros környezeti hatásoktól (pl. erős napsugárzás), korlátozza a működésüket, hiszen, kiszáradt állapotban nem fotoszintetizálnak, nem növekednek, ezáltal évente csupán 1-30 mm-t nőnek. Mindez azt jelenti, hogy mindkét csoportnak nagyon nagy szüksége van olyan hosszú távon is stabil, kompetíció mentes felszínre, amin fejlődhetnek. A mohák és a zuzmók életét tovább nehezíti, hogy lassan, és többnyire csak néhány száz métertől legfeljebb néhány kilométer távolságig képesek terjedni. A hosszútávon fennmaradó stabil aljzat, a lassú növekedés és a korlátozott terjedés kombinációja a mai, gyorsan változó világban, ilyen intenzív emberi tevékenység mellett nem egy életbiztosítás.
Javítható az erdők természetessége?
A természetes erdőkben jellemzően nem egy, hanem számos fafaj található, és többféle korosztály képviselteti magát, igy a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló álló és fekvő holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, illetve búvó- és szaporodóhelyet legalább élete egy szakaszában. Az ilyen, természetes vagy természetközeli állományokban jellemzőek az egy-egy idősebb fa vagy egész facsoport elhalásával kialakuló lombkorona lékek is, amelyek biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű élőlényeknek, így az átlagember számára kevésbé ismert moháknak és zuzmóknak is.
Az elmúlt évszázadokban az intenzív emberi használat következtében a természetes erdők szerkezete és összetétele világszerte jelentős mértékben leegyszerűsödött. Különböző természetvédelmi beavatkozásokkal azonban változatosabbá alakíthatjuk az efféle erdők szerkezetét és összetételét, megsegíthetjük a természetes erdőregenerációt. A Life4OakForest projekt keretében ilyen beavatkozásokat végeztünk el és követtük a kezelések több élőlénycsoportra, köztük a moha-zuzmó közösségre gyakorolt hatását.
Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy – Európában úttörő módon – tölgyeseket célzó restaurációs törekvéseink milyen hatással vannak az ezekben az erdőkben megtalálható moha- és zuzmóközösségre. Ez nemzetközi szinten is kevésbé kutatott terület, és csak kevés, tölgyeseket célzó restaurációs vizsgálat ismert Európából. Kollégáink három nemzeti park igazgatóság nyolc kísérleti területén alakítottak ki mesterséges lékeket az ott található tölgyes állományokban. Ezeken a területeken azt vizsgáltuk, hogy milyen hatása van a mesterséges léknyitásnak és holtfa gazdagításnak a moha- és zuzmóközösségekre. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik azok a faállomány-szerkezeti változók, pl. fafajok sokfélesége, nagy fák jelenléte, holtfa mennyisége, amik segítik egy gazdag moha- és zuzmóközösség kialakulását.
A természetes erdőkben jellemzően számos fafaj található, és a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet. Az idősebb fák elhalásával kialakuló lombkorona lékek pedig biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű erdei növényeknek, állatoknak és gombáknak. Fotó: Frank Tamás
Milyen a moha- és zuzmóbarát erdő?
Tanulmányunkat a Forest Ecology and Management folyóiratban tettük közzé, ahol eredményeink alapján, a gyakorlati szakemberek számára is kézzelfogható, „moha- és zuzmóbarát” erdőkezelési módszerekre tettünk javaslatot. A felmérés során a vizsgált faegyedek kérgén összesen 70 moha és 55 zuzmófajt találtunk. A leggazdagabb közösségeket azokban az erdőkben találtuk, ahol vagy nem volt intenzív az erdőgazdálkodás az elmúlt pár évszázadban, vagy az állományok 100 évnél idősebbek voltak. Vagyis kimutattuk, hogy a hazai tölgyesek természetességi állapotát jól tükrözi a bennük élő moha- és zuzmóközösségek gazdagsága, az erdei specialista fajok (pl. Chaenotheca ferruginea zuzmó vagy Codonoblepharon forsteri moha), így ezen indikátor tulajdonságuk a természetvédelmi gyakorlat számára is jól használható.
Az erdei specialista Codonoblepharon forsteri mohafaj (bal oldalon) és a Chaenotheca ferruginea zuzmófaj (jobb oldalon) Fotó: Németh Csaba
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelentek a fénykedvelő (pl. Candelariella reflexa zuzmó vagy a Frullania dilatata és Lewinskya affinis mohafajok) és a könnyen és gyorsan terjedő fajok, mint például a zuzmók közül a Lepraria incana és a Melanelixia glabratula, a mohák közül pedig a Platygyrium repens és a Ptychostomum moravicum. Meglepődve tapasztaltuk, hogy míg a gazdag mohaközösségek kialakulásában a fák mérete és az erdei fajok elegyessége volt a legfőbb meghatározó, addig a zuzmók számára – a fák mérete mellett – a fafajok sokfélesége és az erdő kora voltak fontos tényezők: vagyis a két élőlénycsoport környezeti igénye csak részben fed át egymással. Azt is megfigyeltük, hogy a mohák gyorsabban reagáltak a beavatkozásokra (magasabb borítás, több faj), mint a zuzmók, ami valószínűleg a hatékonyabb fotoszintézisüknek köszönhető (gyorsabb növekedés, terjedés).
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelent a fénykedvelő Candelariella reflexa zuzmó (bal oldalon felül) vagy a Frullania dilatata mohafaj (jobb oldalon felül) és a könnyen és gyorsan terjedő Melanelixia glabratula (bal oldalon alul) és a Platygyrium repens (jobb oldalon alul) Fotók: Bernard Bouffinier, Németh Csaba és Claire Halpin
Az „epifiton-barát” erdőgazdálkodásból az erdő egésze profitál
Tanulmányunkban az eredményeink alapján a szakemberek számára megfogalmazunk természetvédelmi javaslatokat is az érzékeny, specialista erdei moha- és zuzmófajok megsegítésére és közösségeik gazdagításra. Javasoljuk 1) a folyamatos erdőborítás fenntartását – a stabil, növekedéshez szükséges felszín és erdei mikroklíma biztosításához, 2) azoknak az erdőállományoknak a védelmét, ahol gazdag a moha- és zuzmóközösség – folyamatos propagulum forrást biztosítva a terjedéshez, 3) a természeteshez hasonló méretű lékek nyitásával és fenntartásával, valamint, 4) elegy fafajok ültetésével és megtartásával a változatos élőhelyek biztosítását. Javasoljuk továbbá több nagyméretű, idős faegyed megtartását (5) amelyek speciális élőhelyeket biztosítanak a rajtuk élő ritka, védett mohák számára is. Ilyen speciális élőhelyek például a tündérkutak, a fák tőüregeiben kialakuló apró víztestek, amelynek „káváján” él – és kizárólag itt él – az európai vörös-listás Codonoblepharon forsteri és a szintén védett Anacamptodon splachnoides.
Türelem mohát és zuzmót terem?
Habár egyelőre nem mutattunk ki jelentős különbséget a kezelt és kontroll területek közösségeinek összetételében a zuzmó- és mohafajok számának és borításának lassú változása miatt, bíztató eredménynek tartjuk, hogy mindkét csoport pozitívan reagált a kezelésekre. Mindebből arra következtethetünk, hogy lassú növekedésük és korlátozott terjedőképességük miatt az erdei moha- és zuzmóközösségek gazdagításához több évtizedre van szükség, különösen igaz ez a zuzmók vonatkozásában. Egy finn tanulmány szerint a mohaközösség helyreállásához 10 év is kevés, egy kanadai vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy 50 év sem volt elegendő a specialista moha- és zuzmófajok visszatéréséhez. Ezért – ahogy azt az eredményeink is tükrözik – a védelem és az aktív természetvédelmi-célú beavatkozások kombinációja a legcélravezetőbb a gazdag moha- és zuzmóközösség helyreállításához és fenntartásához.
Címkép: A mohák és zuzmók nagyon hasonló élőhelyeket foglalnak el az erdei életközösségekben Fotó: Veres Katalin
Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziójának szervezésében, 2026. január 29-én került megrendezésre az „Aranyszínű sárgaság: A hazai helyzet értékelése és a koordinált válasz lehetőségei” című szakmai nap a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban. Az esemény azzal a céllal jött létre, hogy a szőlőt veszélyeztető Flavescence dorée (FD) járvány hazai terjedésének komplex, hosszú távú stratégiai kihívásaira válaszként egy ágazatok közötti összefogás jöjjön létre. E program fontos eleme az erős kutatási háttérre – különösen a HUN-REN és az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium intézményrendszerére – és integrált adatokra támaszkodó döntéshozatal.
A szakmai nap széles ágazati spektrumot lefedő részvétellel zajlott. A megjelentek között ott voltak a szakpolitikai és kormányzati szereplők (minisztériumi és agrárkamarai képviselet), a hatóságok és növényvédelmi szervek (NÉBIH, vármegyei Növény- és Talajvédelmi Osztályok), az ágazati érdekképviseletek és gyakorlati szereplők (Hegyközségek Nemzeti Tanácsa, termelők, borászok), a kutatóintézetek és egyetemek (HUN-REN Ökológiai és Agrártudományi Kutatóközpontok, ÖMKI, MATE), valamint nemzetközi szakértők (francia hatósági oldal) is. A résztvevők összetétele lehetővé tette a probléma több nézőpontból való megközelítését, illetve a különböző érdekképviseletek és stakeholderek közötti együttműködések kialakítását.
A program a hazai helyzet gyakorlati értékelésével indult, melyben a hatósági és ágazati szereplők bemutatták az aranyszínű sárgaság terjedésével kapcsolatos tapasztalatokat és a jelenlegi védekezési eszközök korlátait. Ezt követően a kutatási programok ismertetése arra fókuszált, hogy a monitoring, a vektorbiológiai és járványökológiai ismeretek, valamint az agroökológiai megközelítések miként képesek javítani a védekezés hatékonyságát. A nemzetközi kitekintés a francia gyakorlat bemutatásával azt szemléltette, hogy az egységes, kutatási eredményekre épülő szabályozás és végrehajtás képes kezelhetővé tenni a járványt.
A programot záró kerekasztal-beszélgetés célja az volt, hogy feltárja azokat az intézményes együttműködési pontokat, ahol a kutatás közvetlenül becsatolható a hatósági és termelői védekezésbe: i) vektorbiológiai vizsgálatok annak felderítésére, hogy az egyes növényvédelmi technológiák mennyire hatékonyak a célszervezetek kontrollálásában, ii) agroökológiai módszerek alkalmazása további lehetőségeinek feltárása, iii) citizen science megközelítés lehetséges beépítése a társadalmi adatgyűjtésbe, kommunikációba és az érintett gazdák szemléletformálásába, iv) terjedésbiológiai vizsgálatok annak tisztázására, hogy hazánkban a kórokozó terjesztésében milyen egyéb rezervoár növények és alternatív vektorok milyen tényleges súllyal vesznek részt.
Összességében elmondható, hogy az aranyszínű sárgaság elleni küzdelem nem egyszeri beavatkozás, hanem kutatásorientált, adaptív szakpolitikai feladat, amely hosszú távú intézményi együttműködést, adatmegosztást és adatvezérelt döntéshozatalt igényel.
A kutatás az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divízió kutatási programjának részeként, a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21-2022-00006 számú projekt támogatásával valósult meg.
A Kárpát-medence természeti öröksége nemcsak kiemelkedő érték, hanem mindennapi életminőségünk alapja is. Ezt az örökséget ma egyre nagyobb mértékben fenyegetik a nem őshonos, inváziós fajok, amelyek tömeges és folyamatos behurcolása eddig nem tapasztalt kihívások elé állítja a természetet, a mezőgazdaságot, az állattartást és az emberi egészséget.
E kihívásokra reagálva jelent meg a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont gondozásában, az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziója keretében az Új fajok, új kihívások – Az inváziós fajok terjedése és kezelési lehetőségei Magyarországon című, közel 60 oldalas ismeretterjesztő kiadvány. A kötet célja, hogy közérthető, mégis tudományosan megalapozott módon segítsen eligazodni az inváziós jelenségek világában, és gyakorlati kapaszkodókat adjon a károk mérsékléséhez.
Az „Új fajok, új kihívások” c. kiadvány borítója
A nem őshonos fajok megjelenését teljes mértékben nem tudjuk megelőzni – a globalizáció, a kereskedelem és az intenzív emberi mobilitás ezt lehetetlenné teszi. Ugyanakkor az inváziók nem szükségszerűen kontrollálhatatlanok. A terjedés üteme lassítható, a hatások mérsékelhetők, ami időt ad a természetnek és a társadalomnak az alkalmazkodásra. Ez az „időnyerés” kulcsfontosságú: nélküle sem az ökoszisztémák, sem az emberi rendszerek nem képesek hatékony válaszokat kialakítani.
A kiadvány részletesen bemutatja az inváziós folyamat lépéseit a behurcolástól a megtelepedésen és terjedésen át egészen a tömegessé válásig. Rávilágít arra, hogy az invázió nem egyetlen esemény, hanem egymásra épülő szakaszok sorozata, ahol a korai felismerés és a gyors beavatkozás döntő jelentőségű.
Az inváziós fajok hatásai messze túlmutatnak a természetvédelem klasszikus kérdésein. Egyes fajok komoly terméskiesést okoznak, mások az állattartást veszélyeztetik, vagy új kórokozók és betegségek terjedését segítik elő. Ezért az inváziók kezelése komplex társadalmi tanulási folyamat, amelyben a természet- és társadalomtudományok szakembereinek, a döntéshozóknak, a gazdálkodóknak és minden egyes állampolgárnak is szerepe van. A hatékony fellépés alapja az ágazati összefogás és az együttműködés.
A kötet több, Magyarországon már jelen lévő idegenhonos és inváziós fajt is bemutat, konkrét példákon keresztül érzékeltetve a kockázatokat és a lehetséges válaszokat.
A kiadvány szemléleti keretét az ökobiztonság (One Biosecurity) koncepció adja. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a természet, az ember, a tenyésztett állatok, a termesztett növények és a természet egészsége elválaszthatatlan. Egy inváziós faj megjelenése egyszerre jelenthet ökológiai, gazdasági és közegészségügyi kockázatot – ezek csak együtt értelmezhetők és kezelhetők hatékonyan.
Medvetalp kaktusz Fotó: Csecserits AnikóKagylótutaj Fotó: Barta Barbara
Az Új fajok, új kihívások című kiadvány célja az ismeretterjesztés, a párbeszéd ösztönzése és egy hosszú távon is működő, összehangolt fellépés megalapozása az inváziós fajokkal szemben.
Tinya Flóra, az ELTE-n szerezte biológus diplomáját, és PhD értekezését is itt védte meg 2011-ben. 2016 óta a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetében dolgozik, az Erdőökológiai Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Hallgató kora óta erdőökológiával foglalkozik. Feltárta őrségi erdőkben a faállomány és a fényviszonyok erdei aljnövényzetre és felújulásra gyakorolt hatását, majd a Pilis Üzemmód és Pilis Lék kísérletekben vizsgálta különböző erdészeti beavatkozások aljnövényzetre és felújulásra gyakorolt hatását.
Kutatásai jelentősen hozzájárultak a kocsánytalan tölgy felújításának megalapozásához a folyamatos erdőborítást fenntartó örökerdő üzemmód keretében. Kutatási tevékenysége mellett nagy hangsúlyt fektet a tudományos eredmények gyakorlati hasznosítására, a fenntartható erdőgazdálkodás és az erdők védelmének megalapozására.
Tagja az Országos Erdészeti Egyesület Örökerdő Szakosztályának, rendszeresen tart gyakorlati szakembereknek előadásokat, terepi bemutatókat, rendszeresen közli kutatásainak gyakorlati üzeneteit az Erdészeti Lapok folyóiratba. Számos szakmai közéleti aktivitása közül kiemelkedik, hogy 2020 óta ellátja a Természetvédelmi Közlemények főszerkesztői feladatait.
Lengyel Attilának nemzetközi szintű vegetációfeltáró és elemző munkásságáért, florisztikai ismereteinek megosztásáért, botanikai témájú online ismeretterjesztő munkájáért, valamint a közösségi tudományban rejlő szakmai lehetőségekkel kapcsolatos hazai úttörő tevékenységéért ítélte oda a díjat a Kuratórium.
Gratulálunk a másik két díjazottnak is: Karácsonyi Károlynak, aki több évtizedes erdélyi és partiumi botanikai tevékenységéért, valamint Mesterházy Attilának, aki a hazai és kárpát-medencei széleskörű botanikai, invázióbiológiai feltárásában elért eredményeiért kapta a díjat.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület szervezésében megrendezésre kerülő konferencia célja, hogy felhívja a figyelmet a polikrízis összetett természetére, és párbeszédre hívja a különböző tudományterületek és szakmai gyakorlatok képviselőit, illetve, hogy a planetáris egészség fogalmi rendszerét körbejárja, és e keretrendszeren belül az egyes tudományterületek kapcsolatát megvitassa.
A program négy egymást követő plenáris szekcióból és egy World Café blokkból áll. A nyitó előadás átfogóan mutatja be a polikrízis fogalmát a planetáris egészség keretben, ezt követően pedig a természet, a gazdaság, a társadalom és az emberi egészség felől vizsgáljuk a polikrízis összefüggéseit. Minden szekció egy témafelvezető előadásból, két esettanulmányból, egy-egy felkért hozzászólásból és a hallgatóság reflexióiból áll majd.
Időpont: 2026. március 19., csütörtök 10:00 -18:00
Helyszín: HUN-REN Központ, 1054 Budapest, Alkotmány utca 29.
Egy új, általános elmélet szerint ez nem a jelzések költségén vagy pazarló voltán múlik, hanem a jelzések mögött húzódó befektetések és nyereségek közötti csereviszonyokon. Egy frissen megjelent tanulmány egyértelmű, tisztább keretbe foglalja a biológiai jelzéseket az egysejtűektől az emberig, egyszerre nyújtva evolúciós magyarázatot az őszinte és a megtévesztő jelzésekre.
Kutatók évtizedek óta próbálják megválaszolni azt az egyszerű kérdést, miért éri meg őszintének lenni, ha lehet hazudni is? Legyen szó a pávakakas farkáról, a szarvasbika bőgéséről vagy egy ember önéletrajzáról, a jelzések mások befolyásolásának eszközei, és csalással – például túlzással – előnyök szerezhetők. De ha a hazugság kifizetődő, miért nem omlik össze a kommunikáció?
Az őszinte jelzések domináns elmélete sokáig a handicap-elmélet volt, amely szerint a jelzések azért őszinték, mert költségesek. Eszerint a páva farka azért őszinte jelzés a hím állapotáról a potenciális partnerek felé, mert annyira költséges, hogy csak a jó minőségű hímek engedhetik meg maguknak ezt a „handicapet”. Vagyis a hímek erőforrásokat pazarolnak a látványos farokdísz növesztésére, ezzel bizonyítva kiváló minőségüket a nőstények előtt, míg a rosszabb minőségű hímek nem képesek ilyen díszeket fenntartani.
Az új szintézis, amelyet Számadó Szabolcs, Dustin J. Penn és Zachar István (a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a Bécsi Állatorvostudományi Egyetem és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai) jegyeznek, megkérdőjelezi ezt a logikát. Szerintük az őszinteség nem attól függ, mennyire költséges vagy pazarló egy jelzés, hanem attól, hogy milyen befektetés-haszon kompromisszummal kell szembesülniük a jelző egyedeknek.
A tanulmány azt állítja, hogy a jelzések nem azért őszinték, mert költségesek, hanem azért, mert az őszinteség előnyös, a megtévesztés pedig költséges. A handicap-elv által inspirált korábbi tanulmányok (amelyeket a szerzők a cikkben cáfolnak) félrevezető módon kizárólag a jelzés költségeire összpontosítottak. Azonban a biológiai funkciók, így a jelzések sem értelmezhetők evolúciós kontextusban a hosszabb távú haszon figyelembevétele nélkül.
Az új Csereviszony Elmélet (Signalling Trade-Off Theory) az abszolút költségekről a döntésekre illetve a döntésekkel járó befektetésekre helyezi a hangsúlyt. A biológiában minden szervezet versengő igényekkel szembesül: aki valamibe többet fektet, annak másra kevesebb marad. Az udvarlásra fordított idő nem fordítható kapirgálásra; a feltűnő tollazatba fektetett energia nem fordítható immunvédekezésre. Ezek csereviszonyok (trade-off), és ezek részei az ember gazdasági döntéseinek is. Lényeges, hogy ezek a csereviszonyok egyedenként eltérhetnek. Egy egészséges, jól táplált állat más döntéseket és befektetéseket engedhet meg magának, mint egy gyenge vagy éhező. Számos elméleti tanulmány szerint a jelzés őszinteségét vagy megtévesztő voltát nem az abszolút költségek, hanem ezek a kompromisszumok határozzák meg.
„A jelzések elméletileg akár teljesen költségmentesek is lehetnek az azonnali energia-befektetés szempontjából” – magyarázza Zachar István, a szerzők egyike. – „Az őszinteség nem abból fakad, hogy mennyire fájdalmasan költséges egy jelzés, hanem abból, milyen költség-haszon arányt lehet vele elérni.” Ezt a befektetés és haszon közötti csereviszonyt pedig az egyed állapota határozza meg.
Az elmélet szerint az őszinte jelzések akkor jelennek meg, amikor ezek a kompromisszumok tükrözik az egyed valódi minőségét, azaz állapotfüggők. A jó minőségű egyedek ugyanabból a befektetésből több nyereséget (pl. utódot) képesek realizálni, mint az alacsony minőségűek. Egy életerős egyed számára az a legjobb stratégia, ha többet jelez, míg egy gyenge egyed számára az, ha kevesebbet. „Mindkettő optimálisan viselkedik” – mondja a szerző –, „de mivel a csereviszonyaik eltérőek, a jelzéseik végül elárulják a valódi minőségüket.” És ez az őszinteség definíciója.
Ez a nézőpont segít tisztázni egy régi problémát. Egyre több tanulmány támasztja alá, hogy az őszinte jelzések néha olcsók, költségmentesek, sőt akár előnyösek is lehetnek. A handicap-elmélet szerint ez zavarba ejtő, hiszen az őszinteséghez pazarló költségnek kellene társulnia. A csereviszony-elmélet viszont pontosan ezt várja. Nem az számít, hogy egy jelzés abszolút értelemben mennyibe kerül, hanem az, hogy jobb minőségűnek tettetni magunkat összességében (hosszú távon) rosszabb kimenethez vezet-e. A csereviszonyok egyúttal a csalókra is érvényesek: ugyan növelhetik szaporodási sikerüket hamis jelzéssel, azonban ez súlyosan ronthatja túlélési esélyeiket.
A csereviszony-elmélet azt is megmagyarázza, miért gyakori a megtévesztés. Ha különböző minőségű egyedek ugyanazokkal a csereviszonyokkal szembesülnek, semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy ugyanazt a jelzést használják. Ilyen esetekben az utánzók, blöffölők és csalók sikeresek lehetnek, extra költségek nélkül is. „A nem őszinte kommunikáció egyáltalán nem a természet kudarca” – jegyzi meg Zachar. – „Ez történik akkor, ha a különböző minőségű egyedeket elválasztó csereviszonyok eltűnnek vagy kiegyenlítődnek.”
Ez az elmélet megmagyarázza azt is, amikor ártalmatlan lepkék mérgező fajokat utánoznak (mimikri), vagy amikor állatok az életük vége felé felerősítik szexuális jelzéseiket. Az ilyen „terminális befektetés” esetében „kevés” jövő marad, amit érdemes lenne védeni, így a ma és a holnap közötti befektetési egyensúly felborul, és a túlzó jelzés kifizetődővé válik.
Miért fontos ez a biológián túl? Mert ugyanez a logika érvényes az emberi kommunikációra is, a reklámtól a reputáción alapuló együttműködésig. Mindannyian örökölt vagy tanult kompromisszumok között működünk, rövid távú nyereségek és hosszú távú következmények között. A jelzések akkor lesznek őszinték, ha ezek a kompromisszumok az egyes emberek között úgy különböznek, hogy a csalás nem éri meg.
„Az igazi kérdés nem az, hogy mennyire költséges egy jelzés” – mondja Zachar –, „hanem az, hogy mi mást kell feladnia valakinek ahhoz, hogy meghamisítsa azt.”
Azáltal, hogy az őszinteséget pazarlás helyett kompromisszumokban értelmezi újra, az új elmélet visszatereli a biológiai jelzések magyarázatát az evolúció ernyője alá: nem az az élőlény sikeres, aki elpazarolja az erőforrásait, hanem az, aki az adott korlátok között a leghatékonyabban tudja befektetni azokat. Ebben a megvilágításban az őszinte kommunikáció egyáltalán nem csoda, hanem olyan szükségszerűség, amely a nem kvantumos, biológiai világból fakad, ahol egy döntés szükségszerűen lezár egy sor másikat.
Publikáció:
A general signalling theory: why honest signals are explained by trade-offs rather than costs or handicaps Szabolcs Számadó1,2, István Zachar3,4 & Dustin J. Penn5 Published in Journal of Evolutionary Biology https://doi.org/10.1093/jeb/voaf144
1 Department of Sociology and Communication, Budapest University of Technology and Economics, Egry J. u. 1. H‑1111 Budapest, Hungary 2 CSS-RECENS “Lendület” Research Group, HUN-REN Centre for Social Science, Tóth Kálmán u. 4., H‑1097 Budapest, Hungary 3 Institute of Evolution, HUN-REN Centre for Ecological Research, Konkoly-Thege Miklós út 29-33., H‑1121 Budapest, Hungary 4 Department of Plant Systematics, Ecology and Theoretical Biology, Eötvös Loránd University, Pázmány P. sétány 1/C, H-1117 Budapest, Hungary 5 Department of Interdisciplinary Life Sciences, Konrad Lorenz Institute of Ethology, University of Veterinary Medicine, Vienna, Savoynestrasse 1a, 1160 Vienna, Austria
Sokan hallottunk már óriástörzsű, hatalmas fákról, melyek életkora a 3000-4000 évet is meghaladhatja. Ilyen például az óriás mamutfenyő Kaliforniában, vagy a simatűjű szálkásfenyő Nevadában. Kevesen tudják azonban, hogy az életkor bajnokai nem ezek a felfelé törekvő óriások, hanem a jóval szerényebb külsejű, földközelben kúszó klonális növények. A klonális növényekben a genetikai értelemben vett egyed “eldobható részekből” (modulokból) áll. E modulok folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, miközben maga a klón egyre nagyobb területet hódít meg, és rendkívül magas életkort érhet el. Például a kreozót nevű sivatagi cserjének kb. 10 000 éves példánya is ismeretes. A növényvilág gazdagon kínálja a példákat a többezer éves klónokra, s nem is kell egzotikus tájakra utaznunk, hogy ilyen fajokkal találkozzunk. A hazánkban is élő saspáfrány, vagy egyes fűfélék körében is találtak ezer év körüli életkorú példányokat.
Nagy kihívás azonban, hogy hogyan határozzuk meg az életkort, hiszen “eldobható” mivoltuk miatt egy nagy klónban az idősebb modulok már elpusztultak. A klón felszakadozhat, s egyes részei távol kerülnek egymástól. Ilyenkor az első lépés a genetikailag azonos modulok azonosítása molekuláris genetikai módszerekkel. A klón növekedési formájának ismeretében ezután következtetni lehet arra, hogy legalább mennyi idő kellett ahhoz, hogy a növény az adott távolságot megtegye. Ehhez hasznos segítséget nyújt a számítógépes modellezés, mert segítségével ki lehet találni, hogy a fajra jellemző növekedési szabályok mellett hogyan terjed a klón.
Oborny Beáta és munkatársai a Trends in Ecology and Evolution című folyóirattól kaptak felkérést arra, hogy foglalják össze a klónok életkor-meghatározásának módszereit. A nemzetközi kutatócsoportban elméleti modellező, növénymorfológus és genetikus dolgozott együtt. Közleményükben nemcsak egy járható utat mutattak be az életkor becslésére, hanem arra is rámutattak, mely esetekben nem érdemes próbálkozni a kormeghatározással. Mindez nem csak a növényi “Matuzsálemek” felkutatása végett érdekes, hanem általában véve is fontos a klonális növénypopulációk életkor-eloszlásának megismeréséhez.
Publikáció:
Determining the age of clonal plants: challenges and prospects. Trends in Ecology and Evolution 3531: 1-12.
A Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. Természetvédelmi Igazgatóságának vezetésével, 11 szakmai szervezet részvételével hétéves projekt indult, amelynek célja a Pannon régióban élő európai ürge (Spermophilus citellus) részére egy „természetvédelmi biztonsági háló” megteremtése. Az Európai Unió által 75%-ban, a szükséges önrész tekintetében pedig a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium és az Agrárminisztérium által finanszírozott CitellusLIFE program célja végeredményben az ökológiai rendszerében kiemelt szerepet betöltő ürgeállomány megőrzése, gyarapítása.
A kedvezőtlen folyamat megállítása érdekében 2025. december 1-én egy 75%-ban Európai Uniós finanszírozású, hét év futamidejű LIFE program indult. A projekt fő kedvezményezettje a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft, a kivitelezésben hét további szakmai partner (Alapítvány a Budapesti Állatkertért, Budakeszi Vadaspark, Bükki Emlőstani Kutatócsoport Egyesület, Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, valamint a romániai székhelyű MILVUS természetvédelmi egyesület) és három társult partner (a Debreceni Egyetem, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság) vesz részt.
Fotó: Dr. Takács András Attila (HOI)
Január 20-án a programban résztvevő szakemberek egésznapos projektindító találkozón egyeztették a közös munka legsürgősebb lépéseit. A páratlan összefogást igénylő természetvédelmi programban együttműködő tizenegy partnerszervezet munkatársai megerősítették a sikeres megvalósításhoz nélkülözhetetlen személyes kapcsolataikat.
Az „Életképes ürgeállomány fennmaradásának biztosítása a Pannon régióban” című, CitellusLIFE rövidítésű program célja a Pannon régió ürgeállományában azonosított három elkülöníthető genetikai vonal fennmaradásának biztosítása. A lokális erőfeszítések összehangolásával olyan „természetvédelmi biztonsági hálót” hoznak létre, amely a régió életképes állományának fenntartásával az ürge világállománya megőrzésének a legfontosabb zálogává válhat.
A „természetvédelmi biztonsági háló” garantálja az erőfeszítések hatékony összehangolását, amelynek főbb elemei: a meglévő ürgekolóniák állapotának javítása, területének kiterjesztése és a kolóniák összekötése, továbbá új kolóniák létrehozása. A Pannon régióban élő erős állományok mellett kültéri szaporítóhelyek, valamint a zárttéri tenyész-központok segítségével szaporítják majd az ürgéket, amelyeket gondosan kiválasztott és előkészített élőhelyfoltokra telepítenek vissza. Így kialakulhat a Pannon régió megerősített ürgeállománya, amelynek állapotát és a természetvédelmi helyzetét egységes monitorozó rendszerben, kolónia szinten és folyamatosan nyomon követhetik majd. A védelem elengedhetetlen eleme az ürge társadalmi elfogadottságának javítása, a helyi lakosság pozitív attitűdjének kialakítása is.
A CitellusLIFE program ötletét a 2013-2018 időszakban megvalósult, „A veszélyeztetett kerecsensólyom és parlagi sas zsákmányforrásának biztosítása a Kárpát-medencében” című LIFE projekt keretében történt ürgetenyésztési és -telepítési részprogram sikere alapozta meg. Több különösen értékes, ritka ragadozómadarunk, így elsősorban a kerecsensólyom és a parlagi sas egyik fő táplálékállata az ürge. A madarak stabil populációinak megteremtéséhez fontos a megfelelő táplálkozóhely biztosítása, tehát a kerecsensólyom és a parlagi sas védelméhez is az ürgeélőhelyek visszaállításán keresztül vezethet az út.
Kérjük, további információért forduljon a program szakmai vezetőjéhez:
Dr. Váczi Olivér (HOI), vaczi.oliver@hoi.hu mobil: 06-30 160-0188
A HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézete munkatársainak meghatározó szerzőségével a természetvédelmi biológia egyik legjelentősebb szaklapjában, a Conservation Biology-ban megjelent globális tanulmány rávilágít arra, hogy sok kormány még mindig nem ismeri el teljes mértékben az őslakos népek és helyi közösségek, valamint más, hagyományos tudással rendelkező csoportok biológiai sokféleség megőrzéséhez való hozzájárulását. A kutatók a Biológiai sokféleség egyezmény végrehajtásáról benyújtott két legfrissebb nemzeti jelentést vizsgálták mind a 195 részes állam esetében, ami összesen több mint 400 jelentést – egyes országok esetében két jelentést – és mintegy 58 000 oldalnyi anyagot jelentett. Európa negatív értelemben tűnt ki: az országok gyakran említették a hagyományos tájhasználatot, ugyanakkor sok állam terminológiai zavarok miatt irrelevánsnak tekintette az őslakos népekkel és helyi közösségekkel, valamint a hagyományos tudással kapcsolatos kérdések kezelését. A tanulmány aktualitását elsősorban a 2026-ban benyújtandó újabb országjelentés adja, valamint az a tény, hogy a kunming–montreali globális biodiverzitás-megőrzési keretstratégia kimondja: céljainak elérése lehetetlen az őslakos népek és helyi közösségek teljes körű bevonása nélkül.
Eredményeik rávilágítanak arra, hogy a biodiverzitás azokban a tájakban sokszor van jobb állapotban, ahol a helyi tudást birtokló közösségek tényleges befolyást gyakorolhatnak a tájra és az erőforrásokra, és gyakran jobban csökken ott, ahol gyakorlataikat figyelmen kívül hagyják. A hivatalos jelentésekben rendszeresen rejtve maradnak a közösségi gondos tájhasználat figyelemre méltó példái, mint például a szamoai közösségi halászati gyakorlatok, a libériai kulturálisan védett erdők, valamint az egész Európában megtalálható hagyományos kaszálók.
„Amint az országok a 2026-ban benyújtandó legújabb nemzeti jelentésüket készítik elő, a helyi gazdálkodók hozzájárulásának valódi elismerése a biodiverzitás megőrzésében – valamint valós bevonásuk a megvalósítási folyamatokba – kulcsfontosságú lesz a nagyratörő globális biodiverzitási célok eléréséhez”, összegzi eredményeik jelentőségét Öllerer Kinga, a tanulmány vezető szerzője.
Mindössze 33 ország fogalmazta meg egyértelműen ötödik nemzeti jelentésében mind az őslakos népek és helyi közösségek, mind pedig hagyományos tudásuk biodiverzitás megőrzésében és fenntartható használatában betöltött szerepét, és hivatkozott kifejezetten a termesztéshez és az őshonos fajták fenntartásához való hozzájárulásukra is. A hatodik jelentéstételi ciklusra ez a szám közel megháromszorozódott, 80 országra emelkedett, ami azonban továbbra is csupán valamivel több mint a Biológiai sokféleség egyezményben résztvevő államok 40%-át jelenti. A növekedés ellenére az elismerés mértéke továbbra is alacsony. Ráadásul ez gyakran nem nevezi meg a gyakorlatok mögött álló embereket, és az őslakos népek és helyi közösségek közvetlen bevonása a jelentéstételbe továbbra is ritka.
A valaha rendezett legnagyobb biodiverzitási csúcson, a 2024 novemberében a kolumbiai Caliban megrendezett COP16 találkozón az őslakos népek és helyi közösségek több mint három évtizedes lobbizást követően áttörést értek el: mostantól állandó szerepet töltenek be az ENSZ Biológiai sokféleség egyezményében. Az eseményen több mint 23 000 regisztrált képviselő vett részt közel 200 országból, mellettük pedig több mint 900 000 látogató volt jelen. Az amerikai, afrikai, ázsiai és óceániai őslakos népek és helyi közösségek képviselői hagyományos öltözetükben ünnepeltek, miközben az európai delegációkban a számikon kívül nem voltak jelen más közösségek delegáltjai. Ők Európa egyetlen hivatalosan elismert őslakos közössége. Ugyanakkor Európa biodiverzitásának fenntartásában számos hagyományos gazdálkodó közösség vesz részt.
How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to the conservation and sustainable use of biodiversity in their (a) fifth and (b) sixth (b) national reports (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to cultivation and domestication in their (a) fifth and (b) sixth national reports; (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.A biodiverzitási csúcson tapasztalt hiányos részvételt tükrözték a tanulmány eredményei is. Európa különösen tanulságos esetként rajzolódott ki az elemzés során. Számos ország részletesen dokumentálta a biodiverzitás szempontjából kulcsfontosságú hagyományos tájhasználati gyakorlatokat – mint az extenzív legeltetés, a kaszálás és a kisléptékű gazdálkodás –, miközben gyakran teljes egészében tagadta az őslakos népek és helyi közösségek relevanciáját. Több kormány úgy fogalmazott, hogy az egyezmény 8(j) cikke, amely a hagyományos tudással foglalkozik, rájuk nem vonatkozik, arra hivatkozva, hogy országukban nincsenek őslakos vagy „hagyományos” közösségek. Mindezt annak ellenére tették, hogy elismerték: e gyakorlatok folytatódó felhagyása hozzájárult a biodiverzitás csökkenéséhez, beleértve a cserjésedést, valamint a fajgazdagság visszaesését a gyepekben és vizes élőhelyeken. Lényegében tehát a hagyományos ökológiai tudás elismerést nyer, miközben annak hordozói láthatatlanok.
A kutatást Öllerer Kinga kezdte el Molnár Zsolt tudományos tanácsadó szakmai irányítása mellett (HUN-REN ÖK ÖBI Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport), ebbe a munkába kapcsolódott be csoporttársuk Biró Marianna tudományos főmunkatárs, valamint Báldi András kutatóprofesszor (HUN-REN ÖK ÖBI Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport, csoportvezető), illetve több külföldi szerzőtársuk.
Összefoglalva: A tanulmány rámutat, hogy bár a kormányok egyre gyakrabban ismerik el, hogy a helyi hagyományos közösségek és tudásuk nagyban hozzájárul a biodiverzitás megőrzéséhez, csak nagyon kevesen vonják be őket ténylegesen a döntéshozatalba és jelentési folyamatokba. A kihívás világos: a globális biodiverzitás-vállalások sikere nem csak az ambiciózus célokon múlik, hanem azon is, hogy az őslakos népek és helyi hagyományos közösségek tudását, gyakorlatait és szerepét teljes mértékben elismerik, tiszteletben tartják, támogatják, és magukat a közösségeket is bevonják a végrehajtási folyamatokba.
Cím fotó: A magyar hagyományos pásztorok extenzív legeltetéssel tartanak fenn kiterjedt tájakat, és tudásuk, tapasztalataik, valamint javaslataik egyre nagyobb, de mégsem a megérdemelt figyelmet kapják. A fényképet Sáfián Lászlóné Ibolya pásztornő, a Nők a pásztorságban csoport vezetője készítette férjéről és állataikról, és a hagyományos pásztorkodásról szóló A gyepek titkai V. országos fotópályázaton nyert harmadik díjat.
Publikáció:
Global overview of progress in respecting the contributions of traditional knowledge in biodiversity governance
Fókuszáltan a témával foglalkozó projektek a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban:
Napjainkban az emberi tevékenység egyre nagyobb mértékben alakítja át a környezetet. A mezőgazdaság mellett ma már a városiasodás az egyik legjelentősebb tájformáló erő. A növekvő beépítettség feldarabolja, degradálja, csökkenti a természetes élőhelyeket, és ez rengeteg növény- és állatfajt is hátrányosan érint. Bár a városi környezet sok élőlény számára kedvezőtlen, a települések zöldterületei – parkok, kertek, fasorok, erkélyek – menedéket nyújthatnak bizonyos fajoknak. Sőt, a városi zöldfelületek akár még kedvezőbb élőhelyet is biztosíthatnak, mint a degradált élőhelyek vagy az intenzíven művelt mezőgazdasági területek. Ugyanakkor a legtöbb városi zöldterület jelenleg apró, egysíkú, fejlesztésre szoruló sziget a lakott területeken belül. Megfelelő fejlesztésükkel a városiasodás kedvezőtlen hatásai, mint például a taposás, a talaj-, víz-, levegő-, zaj- és fényszennyezés, valamint a városi hősziget-hatás, mérsékelhetők lennének. Ez napjainkra egyre nagyobb lakossági elvárássá is vált, azzal párhuzamban, hogy a közterek kinézetével és hasznával kapcsolatban számos eltérő vélemény és igény létezik. A legtöbben ma még a rendezett, egységes megjelenést részesítik előnyben, mint amilyen a gyakran nyírt, rövid pázsit. Ezzel szemben a kevésbé használt, eldugott városi területeken sokszor a minél olcsóbb fenntartás a cél, ami gyakran leromlott, elhanyagolt élőhelyeket eredményez. Mindkét megközelítés akadályozza a természetes folyamatok fennmaradását és megfelelő működését. Holott a városi zöldfelületek növelésével, természetközelibb kezelésével számos előnyhöz juthatna a lakosság. Az emberi egészség és lelki jóllét mellett a biológiai sokféleség növelésével esztétikai élményt is nyújthatunk parkjainkban.
Az elmúlt években a nyugati világ nagyvárosaiban egyre több „zöld átállást” célzó kezdeményezés szökkent szárba. Sok helyen növelik például a zöldterületek változatosságát, nagyobb teret engedve az élővilágnak. A beporzó rovarok védelme érdekében például parkok egyes részeit, felhagyott területeket, vagy útszegélyeket vetnek be vadvirágmag-keverékekkel. Sok helyen átalakítják a korábbi fenntartási gyakorlatokat is: ritkábban kaszálnak, csökkentik a gyom- és rovarirtó szerek használatát; méhhotelek, avarkupacok, csupasz talajfelszínek segítségével fészkelő- és búvóhelyeket hoznak létre. Ezen átalakítások nemcsak a beporzó rovarokat támogatják, hanem számos más előnnyel is járhatnak. Látványos, diverz, különleges, akár vonzó városi területek jöhetnek létre, melyek új lehetőségeket kínálnak a szabadban eltöltött időre: a városlakók számára például egyedi élményt jelenthet eddig nem látott virágok és rovarok megfigyelése, hozzájárulva a mentális egészség megőrzéséhez. Az ilyen megoldások gyakran csökkentik a fenntartási költségeket is. A megfelelően kezelt zöldfelületek javítják a városi mikroklímát, növelik az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet, és segítik a szén-dioxid, por és egyéb szennyezőanyagok megkötését. Hatásuk ráadásul a környező területekre is kiterjedhet: hozzájárulhatnak a hatékonyabb kiskerti zöldség- és gyümölcstermesztéshez, a jobb beporzás és a kártevők természetes gyérítése által.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az új típusú zöldfelületek nem mindig felelnek meg a megszokott elvárásoknak. A vadnövényekben gazdagabb területek gyakran „rendezetlenebbnek” hatnak. De ha a tervező és fenntartó szakemberek, a döntéshozók és a környékbeli lakosok is figyelmet szentelnek a köztereknek, akkor változatosabb és ellenállóbb, ugyanakkor esztétikus területek jöhetnének létre. A mindennapi gyakorlatban kulcsszerepük van a közterületek fenntartásáért felelős kertészeknek és a magánkertek tulajdonosainak is, akik megfelelő iránymutatással és szemléletformálással a természetbarát kezelések meghatározó szereplőivé válhatnak, ezért további képzésekre és szemléletváltásra van szükség. Mindezt továbbgondolva, elképzelhető, hogy a jövőben elsőre akár szokatlannak tűnő megoldások is felvetődnek. Ilyen extrém példa lehetne a városi legeltetés bevezetése. Fontos felismerni, hogy számos egyéb tényező mellett, a lakosság támogatása a kulcs ahhoz, hogy egy-egy változtatás sikeres lehessen. A lakosság támogatásának elnyeréséhez pedig szükség van a tudás megosztására, a szemléletformálásra, az emberek rovarokhoz való viszonyának javítására és a közterek jövőjéről szóló párbeszédre. Valamint fontos a változások folyamatos nyomon követése, akár innovatív, közösségi tudomány alapú megoldásokat is alkalmazva.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont számos hazai és európai kutatás keretében foglalkozik a városok és falvak ökológiai folyamataival, a biológiai sokféleség megőrzésével. Kutatásainkra alapozva több, a zöldterületek tervezésével és kezelésével kapcsolatos gyakorlati javaslatot is megfogalmazhatunk. Egy friss tanulmányunkban például kilenc olyan városi megoldást vizsgáltunk, melyek segítik a beporzó rovarokat, az előnyökre és hátrányokra is részletesen kitérve. Ezek közül egyik legnépszerűbb a virágvetés, ahol az őshonos, főként évelő fajokat tartalmazó magkeverékek használata javasolt a hosszú távú fenntartás és kevesebb talajbolygatás érdekében. Kaszálás és fűnyírás esetén (amennyiben a beporzó rovarok segítése a cél) ajánlott a tápanyag-felhalmozódást a kaszálék eltávolításával csökkenteni, és így a füvekkel szemben a beporzók által látogatott virágos növényeknek kedvezni. Érdemes lehet tesztelni a mozaikos kaszálást is, vagyis adott területet részekre osztva, időben eltolva kaszálni, így változatos növényzetet és sokszor még az egy szezonon belüli másodvirágzást is elérve. A beporzóknak nemcsak táplálékra, hanem fészkelőhelyre is szükségük van. Bár a méhhotelek hasznosak lehetnek, előfordulhat, hogy idegenhonos inváziós fajoknak vagy kórokozóknak is kedveznek, ráadásul csak az üregben fészkelő fajokat segítik. Ezért fontos a talajban fészkelő rovarok támogatása is, például nyílt, lazább, homokkal kevert talajfelszínek kialakításával. Ezek az intézkedések nemcsak köztereken, hanem magán- és közösségi kertekben, zöldtetőkön, sőt kisebb mértékben akár erkélyeken is megvalósíthatók. A kerttel rendelkezők például változatosabb (őshonos) növényzet kialakításával, virágzó fák és cserjék ültetésével, valamint vegyszerek helyett természetbarát megoldások alkalmazásával, többek között akár a mulcsozással, az avar vagy holtfa meghagyásával segíthetik a rovarokat. Magánkert nélkül, kisebb lépésekkel, például méhhotelek vagy virágos balkonládák kihelyezésével is hozzájárulhatunk a beporzók túléléséhez. Ezek mind segíthetik, egyfajta városi „lépőkövekként”, a rovarok mozgását, az épített környezetben megbúvó apró élőhelyszigetek között.
Fotó: Szigeti Viktor
A klímaváltozás korában az egyre gyakoribbá váló szélsőséges időjárás komoly hatást gyakorol a városi zöldterületekre is. A városi zöldterületek egyre fontosabb szerepet tölthetnek be az esővíz helyben tartásában, valamint sekély vízfelületek, esőkertek és mélyedések kialakításában, amelyek rovaritatóként is szolgálnak, és több beporzó faj fészeképítéséhez szükséges sarat, iszapot biztosítanak. Az aszályos időszakok okozta vízhiány továbbá csökkenti a virágok termelte nektár és pollen mennyiségét, ami kevesebb táplálékot jelent a beporzó rovaroknak. Ezt kis mértékben ellensúlyozhatja a ritkábban kaszált, magasabb, változatosabb növényzet, de csak ennyi, szinte biztos, hogy nem lesz elég. Az élhető városi mikroklíma, a kiskertek és közterületek öntözése várhatóan szintén erős kihívások elé néz a közeljövőben. Ezért a vetett és ültetett növények kiválasztásakor is nagyon fontos szempont a szárazságtűrő fajok előnyben részesítése. Összességében a negatív éghajlati hatások, a városok terjeszkedése, valamint a természetbarát beavatkozások iránti növekvő igény mind-mind egyre sürgetőbbé teszi a települési zöldterületek ökológiai szempontokat figyelembe vevő fejlesztését. Az emberek, vadvirágok és beporzó rovarok hosszú távú fennmaradásához sokszínű, ellenálló és fenntartható városi környezetre lesz szükségünk. Ennek eléréséhez elengedhetetlen a tudomány, a lakosság és a döntéshozók együttműködése, hogy a helyi adottságokra épülő, kutatásokon alapuló, fenntartható természetbarát megoldásokat közösen alakítsuk ki. Hazai tudományos intézményként a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont célja és küldetése, hogy a beporzó rovarok települési környezetben való támogatásáról szerzett tudása minél szélesebb körben hasznosuljon, mind a hazai, mind az európai uniós döntéshozatalban. Erre különösen nagy szükség mutatkozik a Természet-helyreállítási Rendelet városi zöldítést és a beporzókat érintő céljai mentén. Ugyanakkor fontos, hogy az eredmények és gyakorlati javaslatok a tudományos közösség mellett ne csak a döntéshozókhoz, hanem a lakossághoz is eljussanak, ezzel is támogatva, hogy településeink zöldebbek legyenek és élhetők maradjanak.
A napokban került megrendezésre az eLTER PLUS és eLTER PPP kutatási projektek záró nemzetközi konzorciumi találkozója, amely az európai hosszú távú ökológiai kutatási infrastruktúra fejlesztésének fontos mérföldköve volt, és amelyen a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai is részt vettek. A három napos eseményt Athénban rendezték meg. A találkozó lehetőséget teremtett arra, hogy az európai kutatóintézetek képviselői áttekintsék az eddigi eredményeket, valamint közösen gondolkodjanak a kontinens-szintű ökológiai megfigyelések jövőjéről.
Az LTER (Long-Term Ecological Research) hálózat olyan kutatóhelyeket és intézményeket fog össze világszerte, amelyek célja az ökoszisztémák hosszú távú, egységes elvek mentén történő vizsgálata. Az LTER-kutatások különösen fontosak a lassú, évtizedes léptékben zajló folyamatok – például a klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése vagy a tájhasználat átalakulása – megértéséhez, amelyek rövid távú vizsgálatokkal nem, vagy csak korlátozottan ragadhatók meg. Az európai LTER hálózat (eLTER) célja, hogy összehangolt adatgyűjtéssel és közös módszertannal támogassa a tudományos kutatást és a környezeti döntéshozatalt.
Magyarország számára kiemelten fontos, hogy részese legyen ennek a nemzetközi együttműködésnek, hiszen a Kárpát-medence sajátos természeti adottságai és ökológiai folyamatai csak európai összefüggésben értelmezhetők igazán. Bár hazánk jelenleg nem rendelkezik teljes jogú eLTER kutatási infrastruktúra tagsággal – mivel az ehhez szükséges tagországi hozzájárulás befizetése eddig még nem történt meg –, a magyar kutatók szakmai munkájukkal és adataikkal így is aktívan hozzájárulnak a hálózat működéséhez és fejlesztéséhez.
Ennek egyik kiemelkedő példája a Kiskun LTER site, ahol az ÖK kutatói több évtizedes idősorokra építve vizsgálják a szárazgyepek, vizes élőhelyek és mozaikos tájak működését. A kutatások kiterjednek többek között a klímaváltozás hatásaira, a legeltetés és más tájhasználati formák ökológiai következményeire, valamint a biodiverzitás megőrzésének lehetőségeire. Ezek az eredmények nemcsak nemzetközi összehasonlításban értékesek, hanem közvetlenül hasznosíthatók a hazai természetvédelem és tájgazdálkodás számára is.
Az Ökológiai Kutatóközpont számára az LTER hálózatban való részvétel – valamint az olyan események, mint az eLTER záró konzorciumi találkozó – több szempontból is kiemelt jelentőségű. Lehetővé teszi a nemzetközi módszertani tapasztalatcserét, növeli a hazai kutatások láthatóságát, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar ökológiai adatok beépüljenek az európai szintű elemzésekbe. Emellett erősíti az ÖK szerepét a nemzetközi kutatási infrastruktúrákban és konzorciális pályázatokban, valamint hosszú távon elősegíti a hazai ökológiai kutatások versenyképességét.
Az ilyen együttműködések és szakmai találkozók révén a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont továbbra is aktívan hozzájárul ahhoz, hogy a természeti környezetünket érintő kihívásokra megalapozott, hosszú távú tudományos válaszok szülessenek.
Szöllősi Gergely, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézet tudományos főmunkatársa és az Okinavai Tudományos és Műszaki Intézet modellalapú evolúciós genomikai egységének vezetője is részt vett abban az átfogó kutatásban, amely sok tekintetben megváltoztatta az eukarióta sejt eredetéről eddig fennálló elméleteinket, és eredményei a Nature-ben jelentek meg. A vizsgálat szerint az eukarióta sejtre jellemző komplex jellegzetességek egy része már a mitokondrium integrációja előtt kialakulhatott, míg a mitokondrium későbbi „érkezőként” vált a sejt tartós részévé.
A földi élet evolúciójának egyik legfontosabb mérföldköve volt az eukarióta sejtek megjelenése. Az eukarióták jelentik a baktériumok és archeák mellett a bioszféra harmadik nagy sejtes vonalát. Ők alkotják a növények, állatok, gombák és számos egysejtű szerveződésének alapját. Az archeákat korábban gyakran „ősbaktériumokként” emlegették, és sokáig főként extrém élőhelyekhez (például nagy hőmérséklethez, magas sótartalomhoz vagy különleges kémiai környezetekhez) kötötték őket. Ma már tudjuk, hogy az archeák rendkívül változatosak, és nemcsak szélsőséges, hanem hétköznapi ökológiai környezetekben is gyakoriak.
Sőt, az archeák kulcsszerepet játszanak az eukarióta sejt eredetének mai magyarázataiban. A mai elképzelések szerint az eukarióta sejt egy archeális gazdasejt és egy baktérium közötti endoszimbiózis eredményeként alakult ki. A baktérium fokozatosan integrálódott, és belőle lett a mitokondrium, vagyis a sejt energia-anyagcseréjének központi eleme. Számos filogenomikai eredmény mutat arra, hogy az eukarióták eredete az archeákon belülre helyezhető. De vajon mikor zajlott le a baktérium endoszimbiózisa (vagyis mikor jött létre a mitokondrium), és ehez képest mikor gyorsult fel az eukarióta jellegzetességek felhalmozódása?
Ez a földi élet történetét kutató evolúcióbiológia egyik legégetőbb kérdése az utóbbi időszakban, a megválaszolása azonban rendkívül nehéz. Ennek egyik fő oka, hogy nincsenek élő, átmeneti állapotot képviselő leszármazási vonalak. A korai időszak fosszilis bizonyítékai szórványosak és sokszor nehezen értelmezhetők. Így közvetlenül nem figyelhetjük meg azokat a hajdani állapotokat, amelyek az archeális gazdasejt és a későbbi eukarióta sejt között helyezkedhettek el.
A Bristoli Egyetem kutatóinak vezetésével végzett vizsgálatsorozat – amelynek részese volt Szöllősi Gergely evolúcióbiológus is – azonban olyan „árulkodó nyomot” vett figyelembe, amely időben végigkövethető. Ez pedig a komplex sejtfunkciókhoz kötődő génkettőződések és azok leszármazási mintázata.
„Eddig nagyon keveset tudtunk arról, hogy a közös eukarióta ős milyen sorrendben és mikor gyűjtötte össze a jelenlegi összetett képességeit – mondja Szöllősi Gergely. – Bizonyos elméletek szerint a komplexitás kialakulásához kellett a mitokondrium biztosította energia, tehát a mitokondrium korán integrálódott. Más elméletek szerint viszont a gazdasejt már eleve összetettebb volt, és a mitokondriummá váló baktérium csak később vált a sejt tartós részévé. Az viszont biztos, hogy az eukarióta sejt összetettségéhez komplex genetikai gépezetnek is ki kellett alakulnia.”
Az új genetikai képességek gyakran génkettőződések után jelennek meg az evolúció során. Amikor egy mutáció révén megduplázódik egy gén, az egyik másolat továbbra is elláthatja az eredeti funkciót, míg a másik új feladatot kaphat, általa pedig az élőlény új képességekre tehet szert. A kutatók szerint számos ilyen génkettőződés tette lehetővé az eukarióta sejtre jellemző több kulcsfontosságú, összetett tulajdonság megjelenését. Az evolúcióbiológusok ezért e kettőződött gének megjelenését igyekeztek meghatározni. Több mint száz géncsaládot azonosítottak az eukarióta sejtben, majd meghatározták, hogy azok az archeaőstől vagy a baktériumőstől származtak-e. Ezután egyenként meghatározták e gének korát, ezzel pedig információhoz jutottak arról, hogy az összetett eukarióta sejtek különböző tulajdonságai mikor jelenhettek meg az evolúció során.
„Úgy találtuk, hogy a mitokondrium későbbi szereplő volt, és több eukarióta jellegzetesség már a mitokondriális endoszimbiózis előtt is megjelenhetett. Ez a kutatás egyik legfontosabb következtetése – mondja Szöllősi Gergely. – Az eukarióta sejt nem egyik napról a másikra jött létre: kialakulása hosszú, több százmillió évig tartó folyamat volt. Az elemzésünk alapján a gazdasejt összetetté válása nagyjából 3,0 és 2,25 milliárd évvel ezelőtti időszakban zajlott, míg a mitokondriális endoszimbiózis körülbelül 2,2 milliárd évvel ezelőttre tehető. A folyamat ezt követően vezetett el a késő paleoproterozoikumban a ma ismert eukarióták utolsó közös őséhez.”
Az amerikai nyérc (Neogale vison) egy vízhez kötött életmódú, Észak-Amerikából származó emlősfaj. Európába szőrmetenyésztés céljából került be, majd az évek során a szőrmefarmokról a természetbe kikerült egyedek inváziós terjeszkedésbe kezdtek. Magyarországi előfordulását egy a faj európai elterjedését vizsgáló 2023-as nemzetközi tanulmány még nem jelezte. Az utóbbi években azonban több hazai fotó is felbukkant a közösségi médiában, melyek egyértelműen az amerikai nyércet ábrázolták.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói által vezetett és a Természetvédelmi Közleményekben megjelent tanulmány a Szigetközből származó megfigyelések összesítésével rávilágít arra, hogy a faj már nem csupán néhány előfordulási hellyel rendelkezik a térségben, hanem valószínűsíthető, hogy jelentős állománnyal bír. A kutatók 38 különböző helyszínen 51 észlelésről szereztek információkat. A megfigyelések közül 16-ot fotódokumentációk is igazolnak. Bár jelen vizsgálat a szigetközi Duna-szakaszra fókuszált, a fajnak a szlovén-osztrák-magyar hármashatár környékéről is van már megfigyelése. Az adatgyűjtés az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium projekt Invázióbiológia Divíziójának keretében zajlott.
Az amerikai nyérc kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően bármilyen folyó- vagy állóvízi jellegű élőhelyen képes megtelepedni. Külföldi kutatások eredményei alapján a táplálékául szolgáló élőlénycsoportok (vízimadarak, földön fészkelő madarak, kétéltűek, hüllők) egyedszámában jelentős csökkenést okozhat, valamint hasonló életmódú őshonos fajokkal (vidra, közönséges görény) táplálékkonkurenciába kerül. Az amerikai nyérc 2025-ben felkerült az Európai Unió számára veszélyt jelentő idegenhonos inváziós fajok listájára.
Az új inváziós emlősfaj magyarországi terjedésének híre komoly figyelmeztetés a természetvédelem számára. A hazai kezelésével kapcsolatos cselekvési terv megalkotása és végrehajtása fontos és sürgős feladat. További összehangolt felmérések, célzott kutatások szükségesek a fajjal kapcsolatos ismeretek bővítéséhez, és az inváziós folyamat előrehaladottságának megállapításához. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tovább folytatja az amerikai nyérccel kapcsolatos terepi adatgyűjtést, továbbá a lakosság segítségét kéri az elterjedési terület pontosításában. A HódTérkép citizen science oldalon [https://hodterkep.hu/upload-semiaquatic-mammals] már nem csupán az őshonos eurázsiai hóddal, hanem négy másik fajjal, a szintén őshonos európai vidrával, továbbá az idegenhonos inváziós amerikai nyérccel, nutriával és pézsmapocokkal kapcsolatban is lehetőség nyílik az adatok feltöltésére.
Ezzel a címmel jelent meg a HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézetének meghatározó szerzőségével egy friss tanulmány a D1-es Journal of Environmental Management folyóiratban, amelyben egy terepi kísérlet révén arra mutattak rá, hogy közepes vadsűrűség mellett az erdőgazdálkodási beavatkozások fásszárú újulat-növekedésre gyakorolt hatása erősebb, mint önmagában a vadkizárásé. Az idő előrehaladtával a fényigényes kocsánytalan tölgy felújulását a kerítéseken belül a gyorsabban növő, árnyéktűrőbb versenytársak, mint a gyertyán akadályozzák, míg a kerítésen kívül – mérsékelt vadnyomás mellett – a fajok közötti verseny kisebb mértékű lehet. A hét éves vizsgálat, amelyet Tóth Bence biológia-kémia tanárszakos hallgató (ELTE) és Kovács Bence (HUN-REN ÖK ÖBI Erdőökológiai Kutatócsoport) kezdett el, majd Szabó Eszter Lilla doktorandusz hallgató (ELTE Biológia Doktori Iskola) folytatott Ódor Péter témavezetésével, kihangsúlyozza az erdészeti és vadgazdálkodási gyakorlatok harmonizációjának fontosságát az erdők természetes megújulóképességének biztosítása érdekében.
A gyertyános-kocsánytalan tölgyes állományok felújulási sikere a szükséges fényviszonyok megteremtésétől, valamint a fajok közötti versengés és a nagyvad fajok általi rágási nyomás optimális szinten tartásától függ. Bár a kerítések alkalmazását gyakran nélkülözhetetlennek tartják a tölgy újulatának védelmében, a hét éves kísérlet eredményei azt mutatják, hogy a vad teljes kizárásának fontosságát (kerítések létesítését) sokszor túlbecsülik. Az erdészeti beavatkozások, különösen az olyan fahasználatok, amelyek jelentősen megváltoztatják a lombkoronazáródási viszonyokat, erősebben befolyásolják a magoncok korai/középtávú növekedését, mint önmagában a bekerítés. Ugyanakkor a vizsgálat azt is hangsúlyozza, hogy az alacsony vagy közepes vadsűrűség fenntartása döntő fontosságú – nemcsak a hosszú távú felújulási siker szempontjából, hanem azért is, hogy a jövőbeni fahasználatokat hatékonyan lehessen a természetes újulatra alapozni.
A kutatók a Pilis Üzemmód Kísérlet infrastruktúráját használták a vadkizárás és az erdészeti kezelések együttes, újulat növekedésére gyakorolt hatásának vizsgálatára. A 2014-ben indított kísérlet keretében a hagyományos vágásos üzemmód (mikro-tarvágás, hagyásfacsoport, egyenletes bontás) és a folyamatos erdőborítást biztosító örökerdő üzemmód (léknyitás) kezeléseit hasonlították össze zárt, kétszintes gyertyános-tölgyesek felújulási viszonyaira a Pilisben (Hosszú-hegy). Hét éven át követték nyomon a 2014 őszén kiválasztott és állandósított bekerített-vadnak kitett újulati egyedpárok rágottságát, túlélését és növekedését.
Az erdészeti kezelések erősebben hatnak az újulati egyedek korai növekedésére, mint a vadhatás – de csak akkor, ha a vadlétszám nem túl nagy
Az alkalmazott (mikro)tarvágások (amik tulajdonképpen a véghasználati területeket reprezentálják) és a mesterséges lékek eredményezték a legnagyobb hajtás- és lombfelület-növekedést minden fafaj esetében. Ennek hátterében elsődlegesen a megnövekedett fény- és talajnedvesség-viszonyok állnak. Ezekben a kezelésekben a rágottság és a vadhatás mértéke átmenetileg megnőtt – ahogy az a megnövekedett táplálék-kínálat következtében várható volt –, ám az állandósított egyedek túlélése stabil maradt, mert a vizsgált tájban a vadsűrűség, a Pilisi Parkerdő Zrt. átfogó vadgazdálkodási tevékenysége következtében, mérsékelt. Alacsony-mérsékelt vadnyomás mellett a kerítésen kívüli egyedek nagyobb eséllyel kerülhetnek ki „a vad szájából”.
Kovács Bence, a cikk levelező szerzője, szerint fontos hangsúlyozni azonban, hogy „ez az egyensúly törékeny. Az az eredmény, hogy az erdőgazdálkodási kezelések erősebben hatottak az egyedek növekedésére, feltételezi a kontrollált vadállományt.” Nagyobb vadsűrűség és az itt megfigyeltnél (kb. 60%) magasabb rágottsági arány mellett már erősen gátolt felújulást vagy akár hiányzó újulatot tapasztalhatunk. „Így az, hogy a kezelések hatása ebben a vizsgálatban erősebb volt, nem azt jelenti, hogy a jelenlegi tájszerkezet és vadnyomás mellett a tölgy felújulása jobb a kerítés nélkül, hanem inkább azt bizonyítja, hogy a rágás kezelhetővé válik, ha a vadsűrűség az ökológiailag elfogadható tartományban marad” – teszi hozzá a kutató.
A cserjék esetében azonban az erdészeti kezelések és a vadkizárás egyforma hatáserősségű volt, ami egyrészt jelzi rágással szembeni érzékenységüket (jelentős hossznövekedésbeli különbség kerítésen belül és kívül) és szerepüket a fafajok közötti regenerációs dinamika alakításában.
Fajspecifikus válaszok: az erőforrásokért folytatott versengés domináns tényező
A tölgy és a virágos kőris eleinte profitált a vad elleni védelemből és intenzívebb növekedést produkáltak a kerítéseken belül, ám ezek az előnyök az idő előrehaladtával eltűntek a gyorsabban növő, általában árnyéktűrő fafajok – különösen a gyertyán – fokozott konkurenciája miatt.
A gyertyán azonnal meginduló gyors növekedése és alaki plasztikussága következtében a lékekben és a tarvágásokban egyaránt túlnőtte a tölgyeket és a kőrist, és a fajok közötti versengés (kompetíció) hatása a bekerített területeken még erősebbé vált. Az elkerített térrészeken ennek következtében, ha a tölgy felújulása-felújítása fontos cél, szükség van a kompetítor fajok egyedeinek visszaszorítására – amiben a Pilis Parkerdő Zrt. már jelentős gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik. A fajok közötti versengés kezelése ez alapján ugyanolyan fontos, mint a vadnyomás szabályozása, a tölgy hosszú távú felújulási sikeréhez a kerítések alkalmazása önmagában, megfelelő ápolás nélkül nem elegendő a folyamatos erdőborítást biztosító üzemmódokban.
A vad által preferált (ezáltal a legnagyobb valószínűséggel rágott) cserjék reagáltak legerősebben a vadkizárásra, esetükben volt a legjelentősebb a hossznövekedésbeli különbség kerítésen belül és kívül. Ezáltal jelenlétük nagymértékben hozzájárulhat az erdészetileg fontos célfafajokra irányuló vadnyomás mérsékléséhez a kerítéseken kívül, – kontrollált vadsűrűség mellett – közvetve segítve a tölgy regenerációját.
A kocsánytalan tölgy felújulása a lékekben a véghasználati területekhez hasonlóan sikeres lehet
A kísérletben használt közepes méretű (egy fahossznyi átmérőjű) lékek olyan mikroklimatikus feltételeket teremtettek, amelyek a tölgy túlélését és növekedését a tarvágásokéhoz hasonlóvá tették. Ez megkérdőjelezi azt a feltételezést, hogy a tölgy felújítása csak nagy és bekerített vágásterületeken lehetséges, az eredmények alapján örökerdő üzemmódban is kivitelezhető. Ugyanakkor a lék-alapú felújítás vagy egyéb folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás melletti sikere is feltételezi a kellően alacsony, az adott terület ökológiai eltartóképességéhez igazodó vadsűrűséget.
Időbeli dinamika: a rágottság okozta gátlástól a versengés korlátozó mértéke felé
A hét év során egyértelműen kirajzolódott a növekedést korlátozó tényezők időbeli átrendeződése:
az 1–4. évben a vadhatás és a fényviszonyok határozzák meg a hossznövekedést.
az 5. évtől viszont a fajok közötti versengés – különösen az árnyéktűrő fajok mint a gyertyán– válik domináns hátráltató tényezővé, különösen az elkerített területeken.
Ez megerősíti, hogy a vadkizárás önmagában nem elegendő; a felújulás sikere és időtartama végső soron a versengés kezelésétől függ, és abban rejlik, hogy az újulati egyedek elérjék azt a magasságot, amikor már kevéssé hat rájuk a vadfajok rágása.
Javaslatok a gyakorlat számára
A vizsgálat integrált, adaptív erdőfelújítási stratégiák szükségességét támasztja alá, amelyek lényeges elemei a következők:
A vadlétszám szabályozása alapvető fontosságú. Csak a jelenleginél alacsonyabb egyedsűrűség mellett biztosítható a tölgy sikeres felújulása örökerdő üzemmódban, csak így érvényesülhetnek a lékek újulati egyedek növekedésére gyakorolt pozitív hatásai.
Mérsékelt lékméretek alkalmazása, amelyek elegendő fényt adnak, de nem vonzzák túlzott mértékben a vadat és nem fokozzák jelentősen a tölgyek kompetíciós hátrányát.
A kerítések stratégiai és ideiglenes használata, elsősorban a korai fejlődési szakaszok támogatására.
Célzott ápolás alkalmazása az árnyéktűrő konkurensek ellen.
A cserjeszint megtartása vagy támogatása, amely hozzájárul a célfafajokra irányuló vadnyomás mérsékléséhez és növeli az erdő szerkezeti komplexitását.
„Összességében vizsgálatunk tehát azt mutatja, hogy bár a vadkizárás nem a Szent Grál, a természetes felújulás sem lehet sikeres hatékony vadállomány-szabályozás nélkül. Az erdészeti kezelések erősebb hatást gyakoroltak a fásszárú újulat növekedésére a felújulás kezdeti szakaszában, de ez feltételezhetően csak olyan állományokra igaz, ahol a vadnyomás mérsékelt. A kocsánytalan tölgy sikeres felújulását csak a vadlétszám-szabályozás, a lombkoronaszint záródásviszonyainak optimális alakítása és a fajok közötti versengés kezelése integráltan képes biztosítani a közép-európai folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módok mellett.” véli Kovács Bence.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont egyik fő küldetése a biodiverzitás védelme, amihez elengedhetetlen az egyes élőlénycsoportok hazai képviselőinek pontos ismerete. Korábban már megjelent a Kutatóközpont kiadásában mohafajokat bemutató kiadvány, amelyet most egy ökológiailag rendkívül jelentős, bár kevésbé közismert rákcsoport határozója követ.
Az erszényes rákok egy fajszámát tekintve nem kiemelkedő, de biomassza szempontjából gyakran domináns csoportja a vízi ökoszisztémáknak. A legfeljebb pár centiméteres testméretet elérő állatok a nőstényeken megfigyelhető költőtasakról kapták a nevüket. Öt főbb csoport képviselői vannak jelen a magyar faunában, melyek közül az oldalról lapított testű, általában kövek alatt rejtőzködő bolharákok, és a szárazföldi képviselőkkel is rendelkező ászkarákok a legismertebbek. Míg nagyobb folyóikban és tavainkban már szinte kizárólag inváziós fajok vannak jelen, a patakokban és a mocsarakban fenn tudtak maradni az őshonos fajaink, melyeket azonban az élőhely-pusztítás és a kiszáradás fenyeget.
„Az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt az ismert hazai erszényesrák-fajok száma — nemcsak új inváziós fajok megjelenése miatt, hanem a korábbi fajok pontosabb megértése révén is”, mondta Borza Péter, a szerző. „Ez a kiadvány azért jött létre, hogy ezt az új tudást rendszerezett és könnyen használható formában tegyük mindenki számára elérhetővé.”
A 66 oldalas e-kiadvány a csoport általános jellemzése után gyakorlati tanácsokat is ad a fajok gyűjtéséhez és megfigyeléséhez. A határozókulcsokat a fajok élőhelyének és ökológiai jellegzetességeinek szakirodalmi hivatkozásokkal ellátott leírása követi. A fajok felismerését a határozóbélyegeket bemutató ábrákon túl neves természetfotósok által készített látványos felvételek is segítik.
A könyv elsősorban a tudományos kutatások, vagy a biológiai vízminőség-monitoring keretében faji szintű azonosítást végző szakemberek munkáját hivatott támogatni, ugyanakkor akár hobbi természetbúvárok is megismerkedhetnek a segítségével ezzel az érdekes és látványos élőlénycsoporttal. A szerző bátorítja is az észlelések megosztását az ismert felületeken (pl. iNaturalist, izeltlabuak.hu), hiszen ennek jelentős tudományos hozadéka lehet például az inváziós fajok terjedésének követésében, vagy a veszélyeztetett őshonos fajok fennmaradt populációinak felkutatásában.
A Magyarország felszíni vízi és félszárazföldi erszényes rákjainak (Crustacea: Peracarida) határozója azonnal letölthető PDF-formátumban a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont honlapjáról, és szabadon használható oktatási, kutatási és természetvédelmi célokra. Remélhetőleg hamarosan nyomtatott formában is elérhető lesz, valamint a tervek szerint további élőlénycsoportok határozói követik a sorban.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület „Planetáris egészség a polikrízis idején. Összekapcsolt rendszerek és komplex válságok – új irányok a planetáris egészség kutatásában” címmel konferenciát rendez 2026. március 19-én.
A POLIKRÍZIS FOGALMA arra utal, hogy napjainkban nem elszigetelt válságokkal, hanem egymást erősítő és egymásba fonódó krízisek hálózatával szembesülünk. Az ökológiai és klímaválság, a demográfiai átalakulások, a gazdasági egyenlőtlenségek, valamint a politikai és társadalmi bizalom megingása nem különálló jelenségek, hanem kölcsönösen hatnak egymásra, formálva a globális és helyi folyamatokat. E kölcsönhatások rendszerszintű megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy a döntéshozatal, a tudomány és a közpolitikák a tüneti kezelések helyett tartós megoldásokat keressenek. A planetáris egészség koncepciója egy olyan keretrendszert biztosíthat, amelyben a polikrízis komplex, egymásra ható folyamatait az emberi jóllét és a környezet kapcsolatán keresztül vizsgálhatjuk.
A KONFERENCIA CÉLJA, hogy felhívja a figyelmet a polikrízis összetett természetére és a planetáris egészség mint új szemléleti keret megjelenésére, valamint párbeszédre hívja a különböző tudományterületek és szakmai gyakorlatok képviselőit. Arra törekszünk, hogy közösen vizsgáljuk meg, miként hatnak egymásra az ökológiai, klímavédelmi, demográfiai, gazdasági és politikai válságfolyamatok, ezek hogyan értelmezhetők a planetáris egészség szemléletében, és feltérképezzük a lehetséges válaszokat, adaptációs stratégiákat és innovatív megoldásokat. A konferencia teret ad tudományos reflexióknak, szakpolitikai vitáknak és gyakorlati tapasztalatcserének, elősegítve a rendszerszintű gondolkodást és a fenntartható jövő kialakítását.
A PROGRAM négy egymást követő plenáris szekcióból és egy World Café blokkból áll. A nyitó előadás átfogóan mutatja be a polikrízis fogalmát a planetáris egészség keretben, ezt követően pedig a természet, a gazdaság, a társadalom és az emberi egészség felől vizsgáljuk a polikrízis összefüggéseit. Minden szekció egy témafelvezető előadásból, egy esettanulmányból, egy felkért hozzászólásból és a hallgatóság reflexióiból áll.
Kérjük, jegyezze elő naptárába: 2026. március 19.
Várjuk Önt is a konferencia helyszínén, a HUN-REN Központban (Budapest, Alkotmány utca 29.).
A Magyar Tudományos Akadémia kiválósági programja, a Lendület által támogatott 21 új kutatócsoport-vezető mutatta be kutatási programját november 28-án az MTA székházának felújított Dísztermében. A hagyományos Lendület-napi rendezvényen átadták az Akadémia újonnan alapított Lendület díját a három nyertesnek, és levetítették azt a kisfilmet is, amely a Magyar Tudományos Akadémia által koordinált Momentum MSCA Posztdoktori Ösztöndíjprogramot mutatja be. A 2009-ben alapított Lendület Program keretében az MTA eddig mintegy 45 milliárd forint támogatást nyújtott a kutatócsoportoknak.
A 2025-ben induló kutatócsoportok létrehozására kiírt pályázati felhívásra 135 érvényes pályázat érkezett, 33 a bölcsészet- és társadalomtudományok, 48 az élettudományok, 54 pedig a matematikai és természettudományok területéről.
Batáry Péter a Fenntartható fejlődés városokban és falvakban című pályázatára öt évre szóló, 235 325 000 Ft támogatást nyert el.
Az alábbi videókban megtekinthetik Batáry Péter oklevél átvételét, a második videóban pedig bemutatja a kutatócsoportja témáját.
A díjátadóra elkísérték kutatócsoportja tagjai is:
