A földi élet fejlődésének nagy evolúciós ugrásai jellemzően azon alapultak, hogy az élet kisebb részegységei valamiképp képesek voltak félretenni az egymás közti versengést, és az erőforrásokért folytatott versenyben már az általuk alkotott nagyobb egység vett részt (gondoljunk a többsejtű élőlények sejtjeire). A folyamatot elméletben John Maynard Smith és Szathmáry Eörs régen leírták „Az evolúció nagy lépései” című alapművükben, és most elérkezett az idő, hogy egy kutatócsoport kísérletileg is igazolja: valóban létezik olyan mechanizmus, amely megvalósítja ezt az elméletet. A Science hasábjain most közelről követhetjük, ahogy a laboratóriumban lezajlik az evolúció egy nagy lépése.
Körülbelül négy évtizeddel ezelőtt Szathmáry Eörs megfogalmazta azt az elképzelést, amely később „sztochasztikus korrektor” modellként vált ismertté: amikor sok önállóan szaporodó entitás (gének, plazmidok, „protogenomok”) osztozik egy közös „hordozón” (elősejt, sejt), akkor két egymással versengő szelekciós szint működhet egyszerre. A gyorsabban replikálódó komponensek a hordozón belül győzhetnek akkor is, ha ezzel rontják a hordozó egészének teljesítményét; miközben a hordozók egymással isversengenek, és azok lehetnek sikeresebbek, amelyekben a komponensek „jobb csapatot” alkotnak.
Az evolúció nagy lépései (The Major Transitions in Evolution; John Maynard Smith és Szathmáry Eörs munkája) gondolatkörének egyik központi állítása, hogy a nagy evolúciós ugrásokhoz (gének → kromoszómák; sejtek → többsejtűek; egyedek → euszociális kolóniák) a belső konfliktusokat kezelő mechanizmusokra van szükség, különben a magasabb szintű egység (a hordozó) szétesik.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smith-szel közösen írt könyvét, Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
A világ egyik legismertebb természetes laboratóriumában, a Galápagos-szigetek területén végeztek a Vízi Ökológiai Intézet munkatársai terepi kutatást az Éghajlatváltozás Multidiszciplináris Nemzeti Laboratórium program keretében. A kutatók Santa Cruz szigetén egy nemzetközi együttműködés részeként vizsgálták a szigetek egyik legkevésbé ismert, mégis kulcsfontosságú természeti kincsét: az édesvízi tavakat.
Teknősök (Chelonoidis porteri) hűsölnek a tavakban
A Galápagos neve hallatán sokaknak azonnal a pintyek jutnak eszébe, amelyek Charles Darwin evolúciós elméletének ikonikus példái lettek. Kevesebben tudják azonban, hogy Darwin megfigyeléseiben legalább ilyen fontos szerepet játszottak az óriásteknősök. A szigetek nevüket is róluk kapták, sőt, Darwinnak már az ő látogatásakor elmesélte az egyik sziget kormányzója, hogy páncélformájuk alapján meg tudja őket különböztetni, amely a szigeteken markánsan eltérő környezethez való alkalmazkodás lenyomata.
A teknősök által ásott és fenntartott tavak az állattartás szempontjából is fontosak a szigeten
A kutatás középpontjában azok a kisméretű tavak állnak, amelyeket a védett szárazföldi teknősök hoznak létre. Ezek az állatok szó szerint „tavat ásnak”: testtömegüket kihasználva mélyedéseket formálnak, amelyekben az esős időszakban víz gyűlik össze. A teknősök ezekben hűtik magukat, innen isznak, miközben számos más élőlény számára is élőhelyet teremtenek. Ökoszisztéma-mérnökök: jelenlétük nélkül ezek a víztestek nem léteznének. A teknősök tehát nemcsak fontos evolúciós szimbólumok a szigeteken, hanem ökológiai értelemben ma is meghatározó alakítói a tájnak. A száraz és nedves évszakban a sziget más-más magasságú részein tartózkodnak az elérhető táplálék függvényében, és a két évszak fordulójakor legtöbbjük jelentős utat tesz meg a fent található tavacskák és a sziget alacsonyabban fekvő régió között, sok-sok generáció által kitaposott ösvényeket követve.
Sárban pihenő teknős (Chelonoidis porteri) hűti magát a melegben.
A probléma az, hogy ezekről a tavakról gyakorlatilag semmit nem tudunk. Milyen élőlények lakják őket? Hogyan változik a vízminőség? Meddig maradnak meg a száraz évszakban? A klímaváltozás miatt ezek a kérdések már nem pusztán tudományos kíváncsiságot szolgálnak. A Galápagos-szigetek éghajlata eleve száraz, az édesvíz korlátozott erőforrás. Az elmúlt időszakban az esős évszak később érkezett, és a kutatók terepi munkája során a tavak jelentős része még teljesen ki volt száradva. Ha a csapadékmintázat tartósan átalakul, ezek az apró víztestek teljesen eltűnhetnek, velük együtt pedig a rájuk épülő mikro-ökoszisztémák is.
A kistavak érdekes lakója: egy kagylós levéllábú rákKistavakban élő tócsarákok
A klímaváltozás mellett ezeket a kisvizeket az inváziós élőlények is veszélyeztetik. A Galápagos-szigetek ma már szigorúan védettek, de az elmúlt évszázadok során a kalózok, bálnavadászok és későbbi telepesek érkezésével számos idegenhonos faj került a szigetekre. A gyorsan terjedő spanyol cédrus (Cedrela odorata) és a sűrű bozótosokat alkotó szeder (Rubus niveus) átalakítják az őshonos növényzetet. Ezek a változások az élőhelyek szerkezetén túl a tápanyagkörforgásra és a vízháztartásra is hatással vannak, sőt a teknősök mozgását is akadályozzák, befolyásolva a száraz és nedves időszak között zajló vándorlásukat. Nemrég egy újabb inváziós faj, egy trópusi levelibéka (Scinax quinquefasciatus) is megjelent, amely rövid idő alatt elterjedt a Santa Cruz sziget területén. Petéi, majd ebihalai tömegesen jelenhetnek meg a teknősök által létrehozott tavakban, potenciálisan átalakítva azok élővilágát és tápanyagviszonyait, miközben hatásuk jelenleg teljesen ismeretlen. A klímaváltozás és az inváziós fajok együttes nyomása így különösen sérülékennyé teszi ezeket az apró, de ökológiailag kulcsfontosságú víztesteket.
A Galapagos-szigeteken nemrégiben megjelent inváziós levelibéka faj (Scinax quinquefasciatus)
A kutatók kéthetes terepi munkájuk során több tucat teknős-eredetű kistavat mértek fel nemzetközi partnereikkel, valamint a Galápagos Nemzeti Park szakembereivel. Rögzítették a tavak fizikai jellemzőit, elemezték vízkémiai paramétereiket, és biológiai mintákat gyűjtöttek az algáktól az apró, planktonikus rákokon keresztül a vízi rovarokig. A kutatás jelentősége túlmutat a természetvédelmen. Ezek a tavak a helyi közösségek számára is fontosak, például az állattartás során alternatív vízforrásként szolgálhatnak. De a teknősök jelenléte miatt lényeges bevételi forrást is jelentenek az ökoturisztikai szolgáltatást is nyújtó magasan fekvő farmok számára. Ha a klímaváltozás hatására működésük megváltozik, annak közvetlen ökológiai és társadalmi következményei lehetnek.
A Galápagos-szigetek a természetes szelekció felismerésének ikonikus helyszíne. Ma azonban már nemcsak az evolúció, hanem az emberi eredetű klímaváltozás is formálja a szigetek jövőjét. A kutatók célja, hogy időben felismerjék ezeket a változásokat, és megbízható alapadatokat szolgáltassanak a hosszú távú természetvédelmi és alkalmazkodási stratégiákhoz. A teknősök által létrehozott apró tavak első pillantásra jelentéktelennek tűnhetnek. Valójában azonban választ adhatnak arra, hogy miként reagál egy ikonikus, sérülékeny ökoszisztéma a globális klímaváltozás kihívásaira.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói (Horváth Zsófia, Laskai Csilla, Vad Csaba, Barta Barbara)
2026. március 2-től Végvári Zsolt igazgató más szakmai feladataira hivatkozva az igazgatói feladatok alóli felmentését kérte, helyette Lukács Balázs András veszi át a stafétát megbízott igazgatóként.
Ezúton is szeretnénk megköszönni Grega (madarásznevén) elmúlt hét évben (!) végzett munkáját. Intézetvezetőként a VÖI stabilitásának megőrzése mellett számos jelentős strukturális változást mediált és menedzselt, komoly szerepet vállalt a teljesítményértékelési rendszer kialakításában és működtetésében, és kiválóan képviselte a tudományos szempontokat és az Ökológiai Kutatóközpont érdekeit a hazai hidrobiológia területén.
Igazgatói küldetésének egyik legfőbb mozgatórugója az egység képviselete és erősítése volt, mindezt az együttműködésre építő, korrekt szakmai kapcsolatok és baráti hangvétel mentén. Természetesen Grega tudományos tanácsadóként folytatja kutatói munkáját és erősíti intézményünk tudományos outputját a VÖI Konzervációökológiai Csoportjában, melyhez sok sikert kívánunk!
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet kutatói azt vizsgálták*, hogy az emberek mit tartanak értékesnek a Balatonban és annak partján.
Egy 1500 fő bevonásával készült felmérés — amelyben helyi lakosok, üdülőtulajdonosok és turisták is részt vettek — egyértelműen azt mutatja, hogy a többség egy természetesebb Balatont szeretne: hozzáférhető partokkal, megmaradó nádasokkal és visszafogott beépítéssel.
Bár a Balaton Magyarország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja, egyben különösen érzékeny ökoszisztéma is. A felmérés szerint a válaszadók nemcsak a kikapcsolódást és a táj szépségét értékelik, hanem az olyan kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzését is kiemelten fontosnak tartják, mint a tiszta víz vagy a növény- és állatvilág élőhelyéül szolgáló közel természetes partszakaszok.
A többség a természetközeli partszakaszokat részesíti előnyben, és határozottan elutasítja az erősen beépített strandokat, valamint a nyilvánosság elől elzárt magánüdülőket. A környezeti tudatosság bizonyult a preferenciákat legerősebben befolyásoló tényezőnek – fontosabbnak, mint a jövedelmi helyzet, az iskolai végzettség vagy a turizmushoz való kötődés.
A megkérdezettek többsége ellenzi a további intenzív fejlesztéseket: 58% nem támogat új szállodákat, 61% ellenzi új kikötők létesítését, és 58% nem szeretné a jacht forgalom további növekedését.
Összességében az üzenet világos: a legtöbben olyan jövőt szeretnének a Balaton számára, amely a természetet, a közösségi hozzáférést és a hosszú távú ökológiai egyensúlyát helyezi előtérbe.
* A kutatás a HUN-REN BLKI és a HUN-REN ÖK mellett a PAD Alapítvány a Környezeti Igazságosságért, a Nemzeti Víztudományi és Vízbiztonsági Laboratórium, az Alkalmazott Víztudományi Intézet, a HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közreműködésével jött létre.
A RestPoll uniós projekt szakpolitikai ajánlása bemutatja, hogy mely helyreállítási intézkedések a leghatékonyabbak a beporzók, például a vadméhek számára Európában.
Több jó minőségű, egymással összekapcsolt élőhelyre, valamint az intenzív földhasználat mérséklésére van szükség, például a növényvédő szerek használatának csökkentésével és a beporzókhoz is igazodó kaszálási és legeltetési rendszerek bevezetésével.
Az eredmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az uniós tagállamok a Természethelyreállítási Rendelet keretében hatékonyan, gyakorlati szempontból megvalósítható és ellenőrizhető módon hajtsák végre helyreállítási terveiket.
A beporzó rovarok – például a méhek, poszméhek, lepkék és zengőlegyek – kulcsszerepet játszanak a mezőgazdaságban, a biológiai sokféleség fenntartásában és az ökoszisztémák stabilitásában. A beporzók védelmét szolgáló intézkedések számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, hozzájárulnak az egészséges talaj, a tiszta víz és a klímavédelem fenntartásához. Ugyanakkor a beporzók állományai Európa számos térségében évek óta csökkennek. A RestPoll uniós Horizon Europe projekt új szakpolitikai összefoglalója a jelenlegi tudományos eredmények és szakértői ismeretek alapján áttekinti, mely helyreállítási intézkedések járulhatnak hozzá leghatékonyabban a beporzópopulációk helyreállításához. A projekt vezetője Alexandra-Maria Klein, a Freiburgi Egyetem Természetvédelmi Biológiai és Tájökológiai Tanszékének professzora szerint:
„Ha 2030-ig meg akarjuk állítani és vissza akarjuk fordítani a beporzók számának és sokféleségének csökkenését, két kulcskérdésre kell összpontosítanunk: a megfelelő élőhelyek bővítésére és összekapcsolására, valamint az intenzív mezőgazdasági és zöldterület-használat mérséklésére” – „Fontos, hogy az intézkedések igazodjanak a helyi adottságokhoz, a helyi érdekeltekkel együttműködésben készüljenek, és rendszeresen monitorozzuk hatásukat.”
Hogyan készültek az ajánlások?
A szakpolitikai összefoglaló egy szakértői felmérésre és szakirodalomi áttekintésére épül. Első lépésben 20 európai ország 56 nemzetközileg elismert beporzó-kutatója értékelt összesen 17 lehetséges helyreállítási intézkedést egy online kérdőívben. A szakértők szakmai és gyakorlati tapasztalataik alapján értékelték az intézkedések hatékonyságát, megvalósíthatóságát és költségigényét. Az értékeléseket célzott szakirodalmi áttekintés egészítette ki, többek között a Conservation Evidence platform felhasználásával, amely rendszerezetten értékeli a természetvédelmi intézkedések hatékonyságáról szóló kutatási eredményeket.
A szerzők ajánlásaikat kifejezetten az uniós Természethelyreállítási Rendelett összefüggésében fogalmazzák meg. A rendelet 10. cikke előírja a tagállamok számára, hogy 2030-ig fordítsák meg a beporzók állománycsökkenését, majd ezt követően tovább növeljék populációikat. Az uniós tagállamoknak 2026. szeptember 1-ig kell benyújtaniuk nemzeti helyreállítási terveik tervezetét az Európai Bizottságnak.
Mely intézkedések különösen hatékonyak a beporzók védelmében?
Az elemzés szerint a beporzók védelme hatékonyan összekapcsolható más restaurációs intézkedésekkel a mezőgazdasági tájakon, gyepekben és városi zöldterületeken is. A leghatékonyabb megközelítés a beporzók számára kedvező élőhelyek minőségének, kiterjedésének és összekapcsoltságának növelése. Ide tartoznak a fajgazdag (fél)természetes gyepek, a vadvirágos területek, a sövények, valamint a virágzó fák és cserjék. Az ilyen élőhelyi elemek nemcsak a táplálékforrások mennyiségét és változatosságát növelik, hanem elősegítik a beporzók terjedését és a genetikai állományuk keveredését a tájban.
Ugyanakkor a szerzők szerint elengedhetetlen az intenzív gazdálkodási gyakorlatok mérséklése, például a növényvédőszerek használatának csökkentésével, ritkább kaszálással vagy a kevésbé intenzív legeltetéssel. A felhagyott földeket ugyanakkor érdemes kíméletes módon ismét használatba venni – például időszakos kaszálással vagy kis létszámú állatállománnyal végzett legeltetéssel –, hogy megelőzzük a területek cserjésedését. Ez virágokban gazdag területek kialakulását segítené elő, amelyek táplálékot biztosítanak a beporzók számára, és támogatják védelmüket, illetve visszatelepedésüket. Nincs azonban egyetlen, mindenhol alkalmazható megoldás. Az intézkedések akkor a legeredményesebbek, ha a helyi adottságokhoz, a talajhoz, az éghajlathoz, a tájszerkezethez és a célfajokhoz igazodnak.
A szerzők világos és mérhető célok kitűzését javasolják, valamint fontosnak tartják tartják a helyi gazdálkodók, földhasználók, önkormányzatok, hatóságok és szakértők bevonását az intézkedések tervezésébe és végrehajtásába. Ezen felül a megfelelő pénzügyi és szakmai támogatás, valamint az intézkedések hatékonyságát és szükség szerinti módosítását vizsgáló monitorozás a sikeres megvalósítás alapfeltétele. „A beporzók élőhelyeinek helyreállítása egyszerre lehet ökológiailag megalapozott és költséghatékony, miközben többfunkciós tájakat hoz létre, amelyek amellett, hogy erősítik a beporzókat, további hasznokat hoznak a biológiai sokféleség, a talaj- és vízminőség, a fenntartható mezőgazdaság, az éghajlatvédelem és a közösségek jólléte szempontjából. Emellett csökkenthetik a vegyianyagoktól való függőséget, hozzájárulva a hosszú távú környezeti és gazdasági ellenállóképességhez.” – magyarázza Jessica Knapp, a szakpolitikai összefoglaló vezető szerzője, a Lundi Egyetem kutatója.
Az eredeti, angol nyelvű közlemény itt érhető el:
Knapp, J., Dicks, L., Kranke, N., Morgan, W., Potts, S., Smith, H.G., Stout, J., Thijssen, M., Thompson, A., Klein, A.-M. (2026). Nature Restoration Plans – the most effective measures to restore pollinator populations. Policy Brief from the EU-Horizon-Europe-Project RestPoll (Grant Agreement No. 101082102). Zenodo. DOI: 10.5281/zenodo.18655302
A szakpolitikai összefoglaló az uniós Horizon Europe RestPoll projekt (támogatási azonosító: 101082102) keretében készült, más olyan Horizon Europe projektek közreműködésével, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
A szakpolitikai összefoglaló a Restpoll Horizon Europe projekt (támogatási azonosító: 101082102) mellett további Horizon Europe projektek közreműködésével készült, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
Photo: A beporzók számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, például ez a földi poszméh (Bombus terrestris) egy cseresznyefa virágát látogatja. (Fotó: Felix Fornoff)
Az Akadémiai Ifjúsági Díjat a Magyar Tudományos Akadémia vezetői a tudományos élet területén dolgozó fiatal kutatók eredményeinek elismerésére hozták létre. A díjat minden évben olyan kutatóknak adják, akik már eddigi pályájuk során is kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtottak a bölcsészet- és társadalomtudományok, az élettudományok vagy a matematikai és természettudományok területén.
A 2026. február 23-án, az MTA Könyvtár és Információs Központ konferenciatermében tartották a díjátadó ünnepséget. Az idei év egyik díjazottja Süle Gabriella, a HUN-REN ÖK Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Pályamunkájának címe: Szintézis a beporzókat segítő beavatkozásokról európai városi élőhelyeken (Pollinator-Promoting Interventions in European Urban Habitats—A Synthesis). Témájának aktualitását az adja, hogy a beporzó rovarok világszerte tapasztalható csökkenése komoly veszélyt jelent a szárazföldi ökoszisztémák működésére és az élelmezésbiztonságra. Bár a kutatások eddig főként a mezőgazdasági területeken alkalmazott beporzóbarát beavatkozásokra összpontosítottak, a városi környezet is jelentős, ám kevésbé feltárt lehetőségeket rejt a beporzók támogatására. Európa-léptékű, eredeti adatsorokon alapuló szintézisében beporzóbarát módon kezelt és hagyományosan fenntartott városi zöldterületeket hasonlított össze. Eredményei szerint az olyan beavatkozások, mint a virágvetés vagy a kaszálás csökkentése, pozitív hatással vannak a növényzetre és számos beporzócsoportra, különösen a poszméhekre és lepkékre. Vizsgálata rámutat a hosszú távú, jól monitorozott városi élőhelykezelés fontosságára, valamint arra, hogy a helyi adottságokra szabott, biodiverzitás-barát megoldások kulcsszerepet játszhatnak az ellenálló és fenntartható városi környezet kialakításában.
Süle Gabriella fiatal kutatóként több magasan jegyzett nemzetközi publikációt jelentetett meg. Az Akadémiai Ifjúsági Díjjal a nemzetközi szinten is kiemelkedő, a szakterületén az élvonalba tartozó munkásságát ismerték el. Munkatársaival dolgozik a fenti pályamunkához hasonló, egy következő szintézis elkészítésén, mely az európai védett területek beporzóbarát élőhelykezeléseinek hatékonyságára fog fókuszálni.
„A vízinövények, sőt a gerinctelen állatok terjedésében is sokkal fontosabb szerepet játszanak a vízimadarak – amelyek elfogyasztják, majd egy másik tavacskában kiürítik a szaporító magokat és egyéb propagulumokat –, mint azt korábban feltételezték. Lovas-Kiss Ádám, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézet tudományos munkatársa, a Lendület Terjedésökológiai Kutatócsoport vezetője e folyamatot vizsgálja a Lendület Program támogatásával. Kutatásai fontosságát növeli, hogy a klímaváltozás miatt egyre több vizes élőhely tűnik el, illetve kerülnek rossz állapotba a vízi életközösségek.
A madár szervezetéből kimutatható mikrobiomot (vagyis a mikroorganizmusok – baktériumok, gombák, vírusok – közösségét) is kutatják, illetve megvizsgálják, hogy kórokozó vírusok fertőzik-e a madarat. A hipotézisük szerint ugyanis a mikrobiom diverzitása (fajgazdagsága), illetve a kóros vírusfertőzések egyaránt hatnak a madár terjesztőképességére. A bélmikrobiom rossz állapota például rendszerint hasmenést okoz. Ez amellett, hogy rontja a madár általános egészségi állapotát, így a túlélő- és mozgásképességét is, azért is csökkenti a sikeres organizmusterjesztés esélyét, mert a madár egyszerűen hamarabb kiüríti a béltartalmát, mint hogy elérhessen a következő kis tavacskáig vagy patakig.”
A természetes erdők – a trópusoktól a mérsékelt övig – moha- és zuzmófajokban rendkívül gazdagok. A természetes mérsékelt égövi erdők, mint például a hazai bükköseink és tölgyeseink, több száz moha- és zuzmófajnak adnak otthont. E fajok, melyek legnagyobb tömegét a fán élő, úgynevezett epifiton fajok adják, számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, így például nagy mennyiségű esővizet, a napi lehulló csapadék kb. 5–15%-át képesek megtartani azáltal, hogy megkötik, majd lassan (passzívan) visszaengedik a vizet a környezetükbe. Ezáltal lassítják a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esővíz elfolyását és az erdei talaj lemosódását. Vagy ha láttunk már földre hullott madárfészket, megfigyelhettük, hogy sokszor mohával, zuzmóval van kibélelve, vagyis a mohák és zuzmók fontos forrásai a madarak és kisemlősök fészek anyagainak is. Mindemellett a mohák és zuzmók részei az erdei táplálékhálózatnak, a tápanyag és ásványi anyag körforgásoknak, valamint élő-, táplálkozó- és búvóhelyet nyújtanak apró rovaroknak, vagy például a medveállatkáknak is. Jelentőségük túlmutat az erdőn; a gyógyszer- és biotechnológiai ipar pl. a tölgyfazuzmó, áltölgyfazuzmó által termelt speciális anyagokat használja fel a gyógyászatban. A mohák és zuzmók nagyon érzékenyek a környezetük állapotára és képesek jelezni, ha ez megváltozik. Gondoljunk csak a zuzmók levegőminőség indikátor szerepére! De emellett azt is jelzik számunkra, hogy mennyire természetes egy erdő állapota, illetve az adott területen folyamatos volt-e az erdőborítás az elmúlt 100-150 évben, így az egészséges erdők jelenlétét is indikálják.
A zord körülmények túlélői?
A mohák és a zuzmók nem képesek aktívan szabályozni a víztartalmukat, nincsenek vízszállító szöveteik, hanem telepeik passzívan követik a környezetük vízállapotát. Vagyis szárazság idején kiszáradnak, párás, esős időben pedig újranedvesednek. Ez a folytonos kiszáradás-visszanedvesedés ciklikusság amellett, hogy megvédi őket a káros környezeti hatásoktól (pl. erős napsugárzás), korlátozza a működésüket, hiszen, kiszáradt állapotban nem fotoszintetizálnak, nem növekednek, ezáltal évente csupán 1-30 mm-t nőnek. Mindez azt jelenti, hogy mindkét csoportnak nagyon nagy szüksége van olyan hosszú távon is stabil, kompetíció mentes felszínre, amin fejlődhetnek. A mohák és a zuzmók életét tovább nehezíti, hogy lassan, és többnyire csak néhány száz métertől legfeljebb néhány kilométer távolságig képesek terjedni. A hosszútávon fennmaradó stabil aljzat, a lassú növekedés és a korlátozott terjedés kombinációja a mai, gyorsan változó világban, ilyen intenzív emberi tevékenység mellett nem egy életbiztosítás.
Javítható az erdők természetessége?
A természetes erdőkben jellemzően nem egy, hanem számos fafaj található, és többféle korosztály képviselteti magát, igy a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló álló és fekvő holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, illetve búvó- és szaporodóhelyet legalább élete egy szakaszában. Az ilyen, természetes vagy természetközeli állományokban jellemzőek az egy-egy idősebb fa vagy egész facsoport elhalásával kialakuló lombkorona lékek is, amelyek biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű élőlényeknek, így az átlagember számára kevésbé ismert moháknak és zuzmóknak is.
Az elmúlt évszázadokban az intenzív emberi használat következtében a természetes erdők szerkezete és összetétele világszerte jelentős mértékben leegyszerűsödött. Különböző természetvédelmi beavatkozásokkal azonban változatosabbá alakíthatjuk az efféle erdők szerkezetét és összetételét, megsegíthetjük a természetes erdőregenerációt. A Life4OakForest projekt keretében ilyen beavatkozásokat végeztünk el és követtük a kezelések több élőlénycsoportra, köztük a moha-zuzmó közösségre gyakorolt hatását.
Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy – Európában úttörő módon – tölgyeseket célzó restaurációs törekvéseink milyen hatással vannak az ezekben az erdőkben megtalálható moha- és zuzmóközösségre. Ez nemzetközi szinten is kevésbé kutatott terület, és csak kevés, tölgyeseket célzó restaurációs vizsgálat ismert Európából. Kollégáink három nemzeti park igazgatóság nyolc kísérleti területén alakítottak ki mesterséges lékeket az ott található tölgyes állományokban. Ezeken a területeken azt vizsgáltuk, hogy milyen hatása van a mesterséges léknyitásnak és holtfa gazdagításnak a moha- és zuzmóközösségekre. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik azok a faállomány-szerkezeti változók, pl. fafajok sokfélesége, nagy fák jelenléte, holtfa mennyisége, amik segítik egy gazdag moha- és zuzmóközösség kialakulását.
A természetes erdőkben jellemzően számos fafaj található, és a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet. Az idősebb fák elhalásával kialakuló lombkorona lékek pedig biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű erdei növényeknek, állatoknak és gombáknak. Fotó: Frank Tamás
Milyen a moha- és zuzmóbarát erdő?
Tanulmányunkat a Forest Ecology and Management folyóiratban tettük közzé, ahol eredményeink alapján, a gyakorlati szakemberek számára is kézzelfogható, „moha- és zuzmóbarát” erdőkezelési módszerekre tettünk javaslatot. A felmérés során a vizsgált faegyedek kérgén összesen 70 moha és 55 zuzmófajt találtunk. A leggazdagabb közösségeket azokban az erdőkben találtuk, ahol vagy nem volt intenzív az erdőgazdálkodás az elmúlt pár évszázadban, vagy az állományok 100 évnél idősebbek voltak. Vagyis kimutattuk, hogy a hazai tölgyesek természetességi állapotát jól tükrözi a bennük élő moha- és zuzmóközösségek gazdagsága, az erdei specialista fajok (pl. Chaenotheca ferruginea zuzmó vagy Codonoblepharon forsteri moha), így ezen indikátor tulajdonságuk a természetvédelmi gyakorlat számára is jól használható.
Az erdei specialista Codonoblepharon forsteri mohafaj (bal oldalon) és a Chaenotheca ferruginea zuzmófaj (jobb oldalon) Fotó: Németh Csaba
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelentek a fénykedvelő (pl. Candelariella reflexa zuzmó vagy a Frullania dilatata és Lewinskya affinis mohafajok) és a könnyen és gyorsan terjedő fajok, mint például a zuzmók közül a Lepraria incana és a Melanelixia glabratula, a mohák közül pedig a Platygyrium repens és a Ptychostomum moravicum. Meglepődve tapasztaltuk, hogy míg a gazdag mohaközösségek kialakulásában a fák mérete és az erdei fajok elegyessége volt a legfőbb meghatározó, addig a zuzmók számára – a fák mérete mellett – a fafajok sokfélesége és az erdő kora voltak fontos tényezők: vagyis a két élőlénycsoport környezeti igénye csak részben fed át egymással. Azt is megfigyeltük, hogy a mohák gyorsabban reagáltak a beavatkozásokra (magasabb borítás, több faj), mint a zuzmók, ami valószínűleg a hatékonyabb fotoszintézisüknek köszönhető (gyorsabb növekedés, terjedés).
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelent a fénykedvelő Candelariella reflexa zuzmó (bal oldalon felül) vagy a Frullania dilatata mohafaj (jobb oldalon felül) és a könnyen és gyorsan terjedő Melanelixia glabratula (bal oldalon alul) és a Platygyrium repens (jobb oldalon alul) Fotók: Bernard Bouffinier, Németh Csaba és Claire Halpin
Az „epifiton-barát” erdőgazdálkodásból az erdő egésze profitál
Tanulmányunkban az eredményeink alapján a szakemberek számára megfogalmazunk természetvédelmi javaslatokat is az érzékeny, specialista erdei moha- és zuzmófajok megsegítésére és közösségeik gazdagításra. Javasoljuk 1) a folyamatos erdőborítás fenntartását – a stabil, növekedéshez szükséges felszín és erdei mikroklíma biztosításához, 2) azoknak az erdőállományoknak a védelmét, ahol gazdag a moha- és zuzmóközösség – folyamatos propagulum forrást biztosítva a terjedéshez, 3) a természeteshez hasonló méretű lékek nyitásával és fenntartásával, valamint, 4) elegy fafajok ültetésével és megtartásával a változatos élőhelyek biztosítását. Javasoljuk továbbá több nagyméretű, idős faegyed megtartását (5) amelyek speciális élőhelyeket biztosítanak a rajtuk élő ritka, védett mohák számára is. Ilyen speciális élőhelyek például a tündérkutak, a fák tőüregeiben kialakuló apró víztestek, amelynek „káváján” él – és kizárólag itt él – az európai vörös-listás Codonoblepharon forsteri és a szintén védett Anacamptodon splachnoides.
Türelem mohát és zuzmót terem?
Habár egyelőre nem mutattunk ki jelentős különbséget a kezelt és kontroll területek közösségeinek összetételében a zuzmó- és mohafajok számának és borításának lassú változása miatt, bíztató eredménynek tartjuk, hogy mindkét csoport pozitívan reagált a kezelésekre. Mindebből arra következtethetünk, hogy lassú növekedésük és korlátozott terjedőképességük miatt az erdei moha- és zuzmóközösségek gazdagításához több évtizedre van szükség, különösen igaz ez a zuzmók vonatkozásában. Egy finn tanulmány szerint a mohaközösség helyreállásához 10 év is kevés, egy kanadai vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy 50 év sem volt elegendő a specialista moha- és zuzmófajok visszatéréséhez. Ezért – ahogy azt az eredményeink is tükrözik – a védelem és az aktív természetvédelmi-célú beavatkozások kombinációja a legcélravezetőbb a gazdag moha- és zuzmóközösség helyreállításához és fenntartásához.
Címkép: A mohák és zuzmók nagyon hasonló élőhelyeket foglalnak el az erdei életközösségekben Fotó: Veres Katalin
Az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziójának szervezésében, 2026. január 29-én került megrendezésre az „Aranyszínű sárgaság: A hazai helyzet értékelése és a koordinált válasz lehetőségei” című szakmai nap a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban. Az esemény azzal a céllal jött létre, hogy a szőlőt veszélyeztető Flavescence dorée (FD) járvány hazai terjedésének komplex, hosszú távú stratégiai kihívásaira válaszként egy ágazatok közötti összefogás jöjjön létre. E program fontos eleme az erős kutatási háttérre – különösen a HUN-REN és az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium intézményrendszerére – és integrált adatokra támaszkodó döntéshozatal.
A szakmai nap széles ágazati spektrumot lefedő részvétellel zajlott. A megjelentek között ott voltak a szakpolitikai és kormányzati szereplők (minisztériumi és agrárkamarai képviselet), a hatóságok és növényvédelmi szervek (NÉBIH, vármegyei Növény- és Talajvédelmi Osztályok), az ágazati érdekképviseletek és gyakorlati szereplők (Hegyközségek Nemzeti Tanácsa, termelők, borászok), a kutatóintézetek és egyetemek (HUN-REN Ökológiai és Agrártudományi Kutatóközpontok, ÖMKI, MATE), valamint nemzetközi szakértők (francia hatósági oldal) is. A résztvevők összetétele lehetővé tette a probléma több nézőpontból való megközelítését, illetve a különböző érdekképviseletek és stakeholderek közötti együttműködések kialakítását.
A program a hazai helyzet gyakorlati értékelésével indult, melyben a hatósági és ágazati szereplők bemutatták az aranyszínű sárgaság terjedésével kapcsolatos tapasztalatokat és a jelenlegi védekezési eszközök korlátait. Ezt követően a kutatási programok ismertetése arra fókuszált, hogy a monitoring, a vektorbiológiai és járványökológiai ismeretek, valamint az agroökológiai megközelítések miként képesek javítani a védekezés hatékonyságát. A nemzetközi kitekintés a francia gyakorlat bemutatásával azt szemléltette, hogy az egységes, kutatási eredményekre épülő szabályozás és végrehajtás képes kezelhetővé tenni a járványt.
A programot záró kerekasztal-beszélgetés célja az volt, hogy feltárja azokat az intézményes együttműködési pontokat, ahol a kutatás közvetlenül becsatolható a hatósági és termelői védekezésbe: i) vektorbiológiai vizsgálatok annak felderítésére, hogy az egyes növényvédelmi technológiák mennyire hatékonyak a célszervezetek kontrollálásában, ii) agroökológiai módszerek alkalmazása további lehetőségeinek feltárása, iii) citizen science megközelítés lehetséges beépítése a társadalmi adatgyűjtésbe, kommunikációba és az érintett gazdák szemléletformálásába, iv) terjedésbiológiai vizsgálatok annak tisztázására, hogy hazánkban a kórokozó terjesztésében milyen egyéb rezervoár növények és alternatív vektorok milyen tényleges súllyal vesznek részt.
Összességében elmondható, hogy az aranyszínű sárgaság elleni küzdelem nem egyszeri beavatkozás, hanem kutatásorientált, adaptív szakpolitikai feladat, amely hosszú távú intézményi együttműködést, adatmegosztást és adatvezérelt döntéshozatalt igényel.
A kutatás az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divízió kutatási programjának részeként, a Széchenyi Terv Plusz program keretében az RRF-2.3.1-21-2022-00006 számú projekt támogatásával valósult meg.
A Kárpát-medence természeti öröksége nemcsak kiemelkedő érték, hanem mindennapi életminőségünk alapja is. Ezt az örökséget ma egyre nagyobb mértékben fenyegetik a nem őshonos, inváziós fajok, amelyek tömeges és folyamatos behurcolása eddig nem tapasztalt kihívások elé állítja a természetet, a mezőgazdaságot, az állattartást és az emberi egészséget.
E kihívásokra reagálva jelent meg a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont gondozásában, az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziója keretében az Új fajok, új kihívások – Az inváziós fajok terjedése és kezelési lehetőségei Magyarországon című, közel 60 oldalas ismeretterjesztő kiadvány. A kötet célja, hogy közérthető, mégis tudományosan megalapozott módon segítsen eligazodni az inváziós jelenségek világában, és gyakorlati kapaszkodókat adjon a károk mérsékléséhez.
Az „Új fajok, új kihívások” c. kiadvány borítója
A nem őshonos fajok megjelenését teljes mértékben nem tudjuk megelőzni – a globalizáció, a kereskedelem és az intenzív emberi mobilitás ezt lehetetlenné teszi. Ugyanakkor az inváziók nem szükségszerűen kontrollálhatatlanok. A terjedés üteme lassítható, a hatások mérsékelhetők, ami időt ad a természetnek és a társadalomnak az alkalmazkodásra. Ez az „időnyerés” kulcsfontosságú: nélküle sem az ökoszisztémák, sem az emberi rendszerek nem képesek hatékony válaszokat kialakítani.
A kiadvány részletesen bemutatja az inváziós folyamat lépéseit a behurcolástól a megtelepedésen és terjedésen át egészen a tömegessé válásig. Rávilágít arra, hogy az invázió nem egyetlen esemény, hanem egymásra épülő szakaszok sorozata, ahol a korai felismerés és a gyors beavatkozás döntő jelentőségű.
Az inváziós fajok hatásai messze túlmutatnak a természetvédelem klasszikus kérdésein. Egyes fajok komoly terméskiesést okoznak, mások az állattartást veszélyeztetik, vagy új kórokozók és betegségek terjedését segítik elő. Ezért az inváziók kezelése komplex társadalmi tanulási folyamat, amelyben a természet- és társadalomtudományok szakembereinek, a döntéshozóknak, a gazdálkodóknak és minden egyes állampolgárnak is szerepe van. A hatékony fellépés alapja az ágazati összefogás és az együttműködés.
A kötet több, Magyarországon már jelen lévő idegenhonos és inváziós fajt is bemutat, konkrét példákon keresztül érzékeltetve a kockázatokat és a lehetséges válaszokat.
A kiadvány szemléleti keretét az ökobiztonság (One Biosecurity) koncepció adja. Ez a megközelítés abból indul ki, hogy a természet, az ember, a tenyésztett állatok, a termesztett növények és a természet egészsége elválaszthatatlan. Egy inváziós faj megjelenése egyszerre jelenthet ökológiai, gazdasági és közegészségügyi kockázatot – ezek csak együtt értelmezhetők és kezelhetők hatékonyan.
Medvetalp kaktusz Fotó: Csecserits AnikóKagylótutaj Fotó: Barta Barbara
Az Új fajok, új kihívások című kiadvány célja az ismeretterjesztés, a párbeszéd ösztönzése és egy hosszú távon is működő, összehangolt fellépés megalapozása az inváziós fajokkal szemben.
Tinya Flóra, az ELTE-n szerezte biológus diplomáját, és PhD értekezését is itt védte meg 2011-ben. 2016 óta a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézetében dolgozik, az Erdőökológiai Kutatócsoport tudományos munkatársa.
Hallgató kora óta erdőökológiával foglalkozik. Feltárta őrségi erdőkben a faállomány és a fényviszonyok erdei aljnövényzetre és felújulásra gyakorolt hatását, majd a Pilis Üzemmód és Pilis Lék kísérletekben vizsgálta különböző erdészeti beavatkozások aljnövényzetre és felújulásra gyakorolt hatását.
Kutatásai jelentősen hozzájárultak a kocsánytalan tölgy felújításának megalapozásához a folyamatos erdőborítást fenntartó örökerdő üzemmód keretében. Kutatási tevékenysége mellett nagy hangsúlyt fektet a tudományos eredmények gyakorlati hasznosítására, a fenntartható erdőgazdálkodás és az erdők védelmének megalapozására.
Tagja az Országos Erdészeti Egyesület Örökerdő Szakosztályának, rendszeresen tart gyakorlati szakembereknek előadásokat, terepi bemutatókat, rendszeresen közli kutatásainak gyakorlati üzeneteit az Erdészeti Lapok folyóiratba. Számos szakmai közéleti aktivitása közül kiemelkedik, hogy 2020 óta ellátja a Természetvédelmi Közlemények főszerkesztői feladatait.
Lengyel Attilának nemzetközi szintű vegetációfeltáró és elemző munkásságáért, florisztikai ismereteinek megosztásáért, botanikai témájú online ismeretterjesztő munkájáért, valamint a közösségi tudományban rejlő szakmai lehetőségekkel kapcsolatos hazai úttörő tevékenységéért ítélte oda a díjat a Kuratórium.
Gratulálunk a másik két díjazottnak is: Karácsonyi Károlynak, aki több évtizedes erdélyi és partiumi botanikai tevékenységéért, valamint Mesterházy Attilának, aki a hazai és kárpát-medencei széleskörű botanikai, invázióbiológiai feltárásában elért eredményeiért kapta a díjat.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Magyar Népegészségügy Megújításáért Egyesület szervezésében megrendezésre kerülő konferencia célja, hogy felhívja a figyelmet a polikrízis összetett természetére, és párbeszédre hívja a különböző tudományterületek és szakmai gyakorlatok képviselőit, illetve, hogy a planetáris egészség fogalmi rendszerét körbejárja, és e keretrendszeren belül az egyes tudományterületek kapcsolatát megvitassa.
A program négy egymást követő plenáris szekcióból és egy World Café blokkból áll. A nyitó előadás átfogóan mutatja be a polikrízis fogalmát a planetáris egészség keretben, ezt követően pedig a természet, a gazdaság, a társadalom és az emberi egészség felől vizsgáljuk a polikrízis összefüggéseit. Minden szekció egy témafelvezető előadásból, két esettanulmányból, egy-egy felkért hozzászólásból és a hallgatóság reflexióiból áll majd.
Időpont: 2026. március 19., csütörtök 10:00 -18:00
Helyszín: HUN-REN Központ, 1054 Budapest, Alkotmány utca 29.
Egy új, általános elmélet szerint ez nem a jelzések költségén vagy pazarló voltán múlik, hanem a jelzések mögött húzódó befektetések és nyereségek közötti csereviszonyokon. Egy frissen megjelent tanulmány egyértelmű, tisztább keretbe foglalja a biológiai jelzéseket az egysejtűektől az emberig, egyszerre nyújtva evolúciós magyarázatot az őszinte és a megtévesztő jelzésekre.
Kutatók évtizedek óta próbálják megválaszolni azt az egyszerű kérdést, miért éri meg őszintének lenni, ha lehet hazudni is? Legyen szó a pávakakas farkáról, a szarvasbika bőgéséről vagy egy ember önéletrajzáról, a jelzések mások befolyásolásának eszközei, és csalással – például túlzással – előnyök szerezhetők. De ha a hazugság kifizetődő, miért nem omlik össze a kommunikáció?
Az őszinte jelzések domináns elmélete sokáig a handicap-elmélet volt, amely szerint a jelzések azért őszinték, mert költségesek. Eszerint a páva farka azért őszinte jelzés a hím állapotáról a potenciális partnerek felé, mert annyira költséges, hogy csak a jó minőségű hímek engedhetik meg maguknak ezt a „handicapet”. Vagyis a hímek erőforrásokat pazarolnak a látványos farokdísz növesztésére, ezzel bizonyítva kiváló minőségüket a nőstények előtt, míg a rosszabb minőségű hímek nem képesek ilyen díszeket fenntartani.
Az új szintézis, amelyet Számadó Szabolcs, Dustin J. Penn és Zachar István (a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a Bécsi Állatorvostudományi Egyetem és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai) jegyeznek, megkérdőjelezi ezt a logikát. Szerintük az őszinteség nem attól függ, mennyire költséges vagy pazarló egy jelzés, hanem attól, hogy milyen befektetés-haszon kompromisszummal kell szembesülniük a jelző egyedeknek.
A tanulmány azt állítja, hogy a jelzések nem azért őszinték, mert költségesek, hanem azért, mert az őszinteség előnyös, a megtévesztés pedig költséges. A handicap-elv által inspirált korábbi tanulmányok (amelyeket a szerzők a cikkben cáfolnak) félrevezető módon kizárólag a jelzés költségeire összpontosítottak. Azonban a biológiai funkciók, így a jelzések sem értelmezhetők evolúciós kontextusban a hosszabb távú haszon figyelembevétele nélkül.
Az új Csereviszony Elmélet (Signalling Trade-Off Theory) az abszolút költségekről a döntésekre illetve a döntésekkel járó befektetésekre helyezi a hangsúlyt. A biológiában minden szervezet versengő igényekkel szembesül: aki valamibe többet fektet, annak másra kevesebb marad. Az udvarlásra fordított idő nem fordítható kapirgálásra; a feltűnő tollazatba fektetett energia nem fordítható immunvédekezésre. Ezek csereviszonyok (trade-off), és ezek részei az ember gazdasági döntéseinek is. Lényeges, hogy ezek a csereviszonyok egyedenként eltérhetnek. Egy egészséges, jól táplált állat más döntéseket és befektetéseket engedhet meg magának, mint egy gyenge vagy éhező. Számos elméleti tanulmány szerint a jelzés őszinteségét vagy megtévesztő voltát nem az abszolút költségek, hanem ezek a kompromisszumok határozzák meg.
„A jelzések elméletileg akár teljesen költségmentesek is lehetnek az azonnali energia-befektetés szempontjából” – magyarázza Zachar István, a szerzők egyike. – „Az őszinteség nem abból fakad, hogy mennyire fájdalmasan költséges egy jelzés, hanem abból, milyen költség-haszon arányt lehet vele elérni.” Ezt a befektetés és haszon közötti csereviszonyt pedig az egyed állapota határozza meg.
Az elmélet szerint az őszinte jelzések akkor jelennek meg, amikor ezek a kompromisszumok tükrözik az egyed valódi minőségét, azaz állapotfüggők. A jó minőségű egyedek ugyanabból a befektetésből több nyereséget (pl. utódot) képesek realizálni, mint az alacsony minőségűek. Egy életerős egyed számára az a legjobb stratégia, ha többet jelez, míg egy gyenge egyed számára az, ha kevesebbet. „Mindkettő optimálisan viselkedik” – mondja a szerző –, „de mivel a csereviszonyaik eltérőek, a jelzéseik végül elárulják a valódi minőségüket.” És ez az őszinteség definíciója.
Ez a nézőpont segít tisztázni egy régi problémát. Egyre több tanulmány támasztja alá, hogy az őszinte jelzések néha olcsók, költségmentesek, sőt akár előnyösek is lehetnek. A handicap-elmélet szerint ez zavarba ejtő, hiszen az őszinteséghez pazarló költségnek kellene társulnia. A csereviszony-elmélet viszont pontosan ezt várja. Nem az számít, hogy egy jelzés abszolút értelemben mennyibe kerül, hanem az, hogy jobb minőségűnek tettetni magunkat összességében (hosszú távon) rosszabb kimenethez vezet-e. A csereviszonyok egyúttal a csalókra is érvényesek: ugyan növelhetik szaporodási sikerüket hamis jelzéssel, azonban ez súlyosan ronthatja túlélési esélyeiket.
A csereviszony-elmélet azt is megmagyarázza, miért gyakori a megtévesztés. Ha különböző minőségű egyedek ugyanazokkal a csereviszonyokkal szembesülnek, semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy ugyanazt a jelzést használják. Ilyen esetekben az utánzók, blöffölők és csalók sikeresek lehetnek, extra költségek nélkül is. „A nem őszinte kommunikáció egyáltalán nem a természet kudarca” – jegyzi meg Zachar. – „Ez történik akkor, ha a különböző minőségű egyedeket elválasztó csereviszonyok eltűnnek vagy kiegyenlítődnek.”
Ez az elmélet megmagyarázza azt is, amikor ártalmatlan lepkék mérgező fajokat utánoznak (mimikri), vagy amikor állatok az életük vége felé felerősítik szexuális jelzéseiket. Az ilyen „terminális befektetés” esetében „kevés” jövő marad, amit érdemes lenne védeni, így a ma és a holnap közötti befektetési egyensúly felborul, és a túlzó jelzés kifizetődővé válik.
Miért fontos ez a biológián túl? Mert ugyanez a logika érvényes az emberi kommunikációra is, a reklámtól a reputáción alapuló együttműködésig. Mindannyian örökölt vagy tanult kompromisszumok között működünk, rövid távú nyereségek és hosszú távú következmények között. A jelzések akkor lesznek őszinték, ha ezek a kompromisszumok az egyes emberek között úgy különböznek, hogy a csalás nem éri meg.
„Az igazi kérdés nem az, hogy mennyire költséges egy jelzés” – mondja Zachar –, „hanem az, hogy mi mást kell feladnia valakinek ahhoz, hogy meghamisítsa azt.”
Azáltal, hogy az őszinteséget pazarlás helyett kompromisszumokban értelmezi újra, az új elmélet visszatereli a biológiai jelzések magyarázatát az evolúció ernyője alá: nem az az élőlény sikeres, aki elpazarolja az erőforrásait, hanem az, aki az adott korlátok között a leghatékonyabban tudja befektetni azokat. Ebben a megvilágításban az őszinte kommunikáció egyáltalán nem csoda, hanem olyan szükségszerűség, amely a nem kvantumos, biológiai világból fakad, ahol egy döntés szükségszerűen lezár egy sor másikat.
Publikáció:
A general signalling theory: why honest signals are explained by trade-offs rather than costs or handicaps Szabolcs Számadó1,2, István Zachar3,4 & Dustin J. Penn5 Published in Journal of Evolutionary Biology https://doi.org/10.1093/jeb/voaf144
1 Department of Sociology and Communication, Budapest University of Technology and Economics, Egry J. u. 1. H‑1111 Budapest, Hungary 2 CSS-RECENS “Lendület” Research Group, HUN-REN Centre for Social Science, Tóth Kálmán u. 4., H‑1097 Budapest, Hungary 3 Institute of Evolution, HUN-REN Centre for Ecological Research, Konkoly-Thege Miklós út 29-33., H‑1121 Budapest, Hungary 4 Department of Plant Systematics, Ecology and Theoretical Biology, Eötvös Loránd University, Pázmány P. sétány 1/C, H-1117 Budapest, Hungary 5 Department of Interdisciplinary Life Sciences, Konrad Lorenz Institute of Ethology, University of Veterinary Medicine, Vienna, Savoynestrasse 1a, 1160 Vienna, Austria
Sokan hallottunk már óriástörzsű, hatalmas fákról, melyek életkora a 3000-4000 évet is meghaladhatja. Ilyen például az óriás mamutfenyő Kaliforniában, vagy a simatűjű szálkásfenyő Nevadában. Kevesen tudják azonban, hogy az életkor bajnokai nem ezek a felfelé törekvő óriások, hanem a jóval szerényebb külsejű, földközelben kúszó klonális növények. A klonális növényekben a genetikai értelemben vett egyed “eldobható részekből” (modulokból) áll. E modulok folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, miközben maga a klón egyre nagyobb területet hódít meg, és rendkívül magas életkort érhet el. Például a kreozót nevű sivatagi cserjének kb. 10 000 éves példánya is ismeretes. A növényvilág gazdagon kínálja a példákat a többezer éves klónokra, s nem is kell egzotikus tájakra utaznunk, hogy ilyen fajokkal találkozzunk. A hazánkban is élő saspáfrány, vagy egyes fűfélék körében is találtak ezer év körüli életkorú példányokat.
Nagy kihívás azonban, hogy hogyan határozzuk meg az életkort, hiszen “eldobható” mivoltuk miatt egy nagy klónban az idősebb modulok már elpusztultak. A klón felszakadozhat, s egyes részei távol kerülnek egymástól. Ilyenkor az első lépés a genetikailag azonos modulok azonosítása molekuláris genetikai módszerekkel. A klón növekedési formájának ismeretében ezután következtetni lehet arra, hogy legalább mennyi idő kellett ahhoz, hogy a növény az adott távolságot megtegye. Ehhez hasznos segítséget nyújt a számítógépes modellezés, mert segítségével ki lehet találni, hogy a fajra jellemző növekedési szabályok mellett hogyan terjed a klón.
Oborny Beáta és munkatársai a Trends in Ecology and Evolution című folyóirattól kaptak felkérést arra, hogy foglalják össze a klónok életkor-meghatározásának módszereit. A nemzetközi kutatócsoportban elméleti modellező, növénymorfológus és genetikus dolgozott együtt. Közleményükben nemcsak egy járható utat mutattak be az életkor becslésére, hanem arra is rámutattak, mely esetekben nem érdemes próbálkozni a kormeghatározással. Mindez nem csak a növényi “Matuzsálemek” felkutatása végett érdekes, hanem általában véve is fontos a klonális növénypopulációk életkor-eloszlásának megismeréséhez.
Publikáció:
Determining the age of clonal plants: challenges and prospects. Trends in Ecology and Evolution 3531: 1-12.
A Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft. Természetvédelmi Igazgatóságának vezetésével, 11 szakmai szervezet részvételével hétéves projekt indult, amelynek célja a Pannon régióban élő európai ürge (Spermophilus citellus) részére egy „természetvédelmi biztonsági háló” megteremtése. Az Európai Unió által 75%-ban, a szükséges önrész tekintetében pedig a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium és az Agrárminisztérium által finanszírozott CitellusLIFE program célja végeredményben az ökológiai rendszerében kiemelt szerepet betöltő ürgeállomány megőrzése, gyarapítása.
A kedvezőtlen folyamat megállítása érdekében 2025. december 1-én egy 75%-ban Európai Uniós finanszírozású, hét év futamidejű LIFE program indult. A projekt fő kedvezményezettje a Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft, a kivitelezésben hét további szakmai partner (Alapítvány a Budapesti Állatkertért, Budakeszi Vadaspark, Bükki Emlőstani Kutatócsoport Egyesület, Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, valamint a romániai székhelyű MILVUS természetvédelmi egyesület) és három társult partner (a Debreceni Egyetem, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság) vesz részt.
Fotó: Dr. Takács András Attila (HOI)
Január 20-án a programban résztvevő szakemberek egésznapos projektindító találkozón egyeztették a közös munka legsürgősebb lépéseit. A páratlan összefogást igénylő természetvédelmi programban együttműködő tizenegy partnerszervezet munkatársai megerősítették a sikeres megvalósításhoz nélkülözhetetlen személyes kapcsolataikat.
Az „Életképes ürgeállomány fennmaradásának biztosítása a Pannon régióban” című, CitellusLIFE rövidítésű program célja a Pannon régió ürgeállományában azonosított három elkülöníthető genetikai vonal fennmaradásának biztosítása. A lokális erőfeszítések összehangolásával olyan „természetvédelmi biztonsági hálót” hoznak létre, amely a régió életképes állományának fenntartásával az ürge világállománya megőrzésének a legfontosabb zálogává válhat.
A „természetvédelmi biztonsági háló” garantálja az erőfeszítések hatékony összehangolását, amelynek főbb elemei: a meglévő ürgekolóniák állapotának javítása, területének kiterjesztése és a kolóniák összekötése, továbbá új kolóniák létrehozása. A Pannon régióban élő erős állományok mellett kültéri szaporítóhelyek, valamint a zárttéri tenyész-központok segítségével szaporítják majd az ürgéket, amelyeket gondosan kiválasztott és előkészített élőhelyfoltokra telepítenek vissza. Így kialakulhat a Pannon régió megerősített ürgeállománya, amelynek állapotát és a természetvédelmi helyzetét egységes monitorozó rendszerben, kolónia szinten és folyamatosan nyomon követhetik majd. A védelem elengedhetetlen eleme az ürge társadalmi elfogadottságának javítása, a helyi lakosság pozitív attitűdjének kialakítása is.
A CitellusLIFE program ötletét a 2013-2018 időszakban megvalósult, „A veszélyeztetett kerecsensólyom és parlagi sas zsákmányforrásának biztosítása a Kárpát-medencében” című LIFE projekt keretében történt ürgetenyésztési és -telepítési részprogram sikere alapozta meg. Több különösen értékes, ritka ragadozómadarunk, így elsősorban a kerecsensólyom és a parlagi sas egyik fő táplálékállata az ürge. A madarak stabil populációinak megteremtéséhez fontos a megfelelő táplálkozóhely biztosítása, tehát a kerecsensólyom és a parlagi sas védelméhez is az ürgeélőhelyek visszaállításán keresztül vezethet az út.
Kérjük, további információért forduljon a program szakmai vezetőjéhez:
Dr. Váczi Olivér (HOI), vaczi.oliver@hoi.hu mobil: 06-30 160-0188
A HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézete munkatársainak meghatározó szerzőségével a természetvédelmi biológia egyik legjelentősebb szaklapjában, a Conservation Biology-ban megjelent globális tanulmány rávilágít arra, hogy sok kormány még mindig nem ismeri el teljes mértékben az őslakos népek és helyi közösségek, valamint más, hagyományos tudással rendelkező csoportok biológiai sokféleség megőrzéséhez való hozzájárulását. A kutatók a Biológiai sokféleség egyezmény végrehajtásáról benyújtott két legfrissebb nemzeti jelentést vizsgálták mind a 195 részes állam esetében, ami összesen több mint 400 jelentést – egyes országok esetében két jelentést – és mintegy 58 000 oldalnyi anyagot jelentett. Európa negatív értelemben tűnt ki: az országok gyakran említették a hagyományos tájhasználatot, ugyanakkor sok állam terminológiai zavarok miatt irrelevánsnak tekintette az őslakos népekkel és helyi közösségekkel, valamint a hagyományos tudással kapcsolatos kérdések kezelését. A tanulmány aktualitását elsősorban a 2026-ban benyújtandó újabb országjelentés adja, valamint az a tény, hogy a kunming–montreali globális biodiverzitás-megőrzési keretstratégia kimondja: céljainak elérése lehetetlen az őslakos népek és helyi közösségek teljes körű bevonása nélkül.
Eredményeik rávilágítanak arra, hogy a biodiverzitás azokban a tájakban sokszor van jobb állapotban, ahol a helyi tudást birtokló közösségek tényleges befolyást gyakorolhatnak a tájra és az erőforrásokra, és gyakran jobban csökken ott, ahol gyakorlataikat figyelmen kívül hagyják. A hivatalos jelentésekben rendszeresen rejtve maradnak a közösségi gondos tájhasználat figyelemre méltó példái, mint például a szamoai közösségi halászati gyakorlatok, a libériai kulturálisan védett erdők, valamint az egész Európában megtalálható hagyományos kaszálók.
„Amint az országok a 2026-ban benyújtandó legújabb nemzeti jelentésüket készítik elő, a helyi gazdálkodók hozzájárulásának valódi elismerése a biodiverzitás megőrzésében – valamint valós bevonásuk a megvalósítási folyamatokba – kulcsfontosságú lesz a nagyratörő globális biodiverzitási célok eléréséhez”, összegzi eredményeik jelentőségét Öllerer Kinga, a tanulmány vezető szerzője.
Mindössze 33 ország fogalmazta meg egyértelműen ötödik nemzeti jelentésében mind az őslakos népek és helyi közösségek, mind pedig hagyományos tudásuk biodiverzitás megőrzésében és fenntartható használatában betöltött szerepét, és hivatkozott kifejezetten a termesztéshez és az őshonos fajták fenntartásához való hozzájárulásukra is. A hatodik jelentéstételi ciklusra ez a szám közel megháromszorozódott, 80 országra emelkedett, ami azonban továbbra is csupán valamivel több mint a Biológiai sokféleség egyezményben résztvevő államok 40%-át jelenti. A növekedés ellenére az elismerés mértéke továbbra is alacsony. Ráadásul ez gyakran nem nevezi meg a gyakorlatok mögött álló embereket, és az őslakos népek és helyi közösségek közvetlen bevonása a jelentéstételbe továbbra is ritka.
A valaha rendezett legnagyobb biodiverzitási csúcson, a 2024 novemberében a kolumbiai Caliban megrendezett COP16 találkozón az őslakos népek és helyi közösségek több mint három évtizedes lobbizást követően áttörést értek el: mostantól állandó szerepet töltenek be az ENSZ Biológiai sokféleség egyezményében. Az eseményen több mint 23 000 regisztrált képviselő vett részt közel 200 országból, mellettük pedig több mint 900 000 látogató volt jelen. Az amerikai, afrikai, ázsiai és óceániai őslakos népek és helyi közösségek képviselői hagyományos öltözetükben ünnepeltek, miközben az európai delegációkban a számikon kívül nem voltak jelen más közösségek delegáltjai. Ők Európa egyetlen hivatalosan elismert őslakos közössége. Ugyanakkor Európa biodiverzitásának fenntartásában számos hagyományos gazdálkodó közösség vesz részt.
How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to the conservation and sustainable use of biodiversity in their (a) fifth and (b) sixth (b) national reports (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to cultivation and domestication in their (a) fifth and (b) sixth national reports; (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.A biodiverzitási csúcson tapasztalt hiányos részvételt tükrözték a tanulmány eredményei is. Európa különösen tanulságos esetként rajzolódott ki az elemzés során. Számos ország részletesen dokumentálta a biodiverzitás szempontjából kulcsfontosságú hagyományos tájhasználati gyakorlatokat – mint az extenzív legeltetés, a kaszálás és a kisléptékű gazdálkodás –, miközben gyakran teljes egészében tagadta az őslakos népek és helyi közösségek relevanciáját. Több kormány úgy fogalmazott, hogy az egyezmény 8(j) cikke, amely a hagyományos tudással foglalkozik, rájuk nem vonatkozik, arra hivatkozva, hogy országukban nincsenek őslakos vagy „hagyományos” közösségek. Mindezt annak ellenére tették, hogy elismerték: e gyakorlatok folytatódó felhagyása hozzájárult a biodiverzitás csökkenéséhez, beleértve a cserjésedést, valamint a fajgazdagság visszaesését a gyepekben és vizes élőhelyeken. Lényegében tehát a hagyományos ökológiai tudás elismerést nyer, miközben annak hordozói láthatatlanok.
A kutatást Öllerer Kinga kezdte el Molnár Zsolt tudományos tanácsadó szakmai irányítása mellett (HUN-REN ÖK ÖBI Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport), ebbe a munkába kapcsolódott be csoporttársuk Biró Marianna tudományos főmunkatárs, valamint Báldi András kutatóprofesszor (HUN-REN ÖK ÖBI Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport, csoportvezető), illetve több külföldi szerzőtársuk.
Összefoglalva: A tanulmány rámutat, hogy bár a kormányok egyre gyakrabban ismerik el, hogy a helyi hagyományos közösségek és tudásuk nagyban hozzájárul a biodiverzitás megőrzéséhez, csak nagyon kevesen vonják be őket ténylegesen a döntéshozatalba és jelentési folyamatokba. A kihívás világos: a globális biodiverzitás-vállalások sikere nem csak az ambiciózus célokon múlik, hanem azon is, hogy az őslakos népek és helyi hagyományos közösségek tudását, gyakorlatait és szerepét teljes mértékben elismerik, tiszteletben tartják, támogatják, és magukat a közösségeket is bevonják a végrehajtási folyamatokba.
Cím fotó: A magyar hagyományos pásztorok extenzív legeltetéssel tartanak fenn kiterjedt tájakat, és tudásuk, tapasztalataik, valamint javaslataik egyre nagyobb, de mégsem a megérdemelt figyelmet kapják. A fényképet Sáfián Lászlóné Ibolya pásztornő, a Nők a pásztorságban csoport vezetője készítette férjéről és állataikról, és a hagyományos pásztorkodásról szóló A gyepek titkai V. országos fotópályázaton nyert harmadik díjat.
Publikáció:
Global overview of progress in respecting the contributions of traditional knowledge in biodiversity governance
Fókuszáltan a témával foglalkozó projektek a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpontban:
Napjainkban az emberi tevékenység egyre nagyobb mértékben alakítja át a környezetet. A mezőgazdaság mellett ma már a városiasodás az egyik legjelentősebb tájformáló erő. A növekvő beépítettség feldarabolja, degradálja, csökkenti a természetes élőhelyeket, és ez rengeteg növény- és állatfajt is hátrányosan érint. Bár a városi környezet sok élőlény számára kedvezőtlen, a települések zöldterületei – parkok, kertek, fasorok, erkélyek – menedéket nyújthatnak bizonyos fajoknak. Sőt, a városi zöldfelületek akár még kedvezőbb élőhelyet is biztosíthatnak, mint a degradált élőhelyek vagy az intenzíven művelt mezőgazdasági területek. Ugyanakkor a legtöbb városi zöldterület jelenleg apró, egysíkú, fejlesztésre szoruló sziget a lakott területeken belül. Megfelelő fejlesztésükkel a városiasodás kedvezőtlen hatásai, mint például a taposás, a talaj-, víz-, levegő-, zaj- és fényszennyezés, valamint a városi hősziget-hatás, mérsékelhetők lennének. Ez napjainkra egyre nagyobb lakossági elvárássá is vált, azzal párhuzamban, hogy a közterek kinézetével és hasznával kapcsolatban számos eltérő vélemény és igény létezik. A legtöbben ma még a rendezett, egységes megjelenést részesítik előnyben, mint amilyen a gyakran nyírt, rövid pázsit. Ezzel szemben a kevésbé használt, eldugott városi területeken sokszor a minél olcsóbb fenntartás a cél, ami gyakran leromlott, elhanyagolt élőhelyeket eredményez. Mindkét megközelítés akadályozza a természetes folyamatok fennmaradását és megfelelő működését. Holott a városi zöldfelületek növelésével, természetközelibb kezelésével számos előnyhöz juthatna a lakosság. Az emberi egészség és lelki jóllét mellett a biológiai sokféleség növelésével esztétikai élményt is nyújthatunk parkjainkban.
Az elmúlt években a nyugati világ nagyvárosaiban egyre több „zöld átállást” célzó kezdeményezés szökkent szárba. Sok helyen növelik például a zöldterületek változatosságát, nagyobb teret engedve az élővilágnak. A beporzó rovarok védelme érdekében például parkok egyes részeit, felhagyott területeket, vagy útszegélyeket vetnek be vadvirágmag-keverékekkel. Sok helyen átalakítják a korábbi fenntartási gyakorlatokat is: ritkábban kaszálnak, csökkentik a gyom- és rovarirtó szerek használatát; méhhotelek, avarkupacok, csupasz talajfelszínek segítségével fészkelő- és búvóhelyeket hoznak létre. Ezen átalakítások nemcsak a beporzó rovarokat támogatják, hanem számos más előnnyel is járhatnak. Látványos, diverz, különleges, akár vonzó városi területek jöhetnek létre, melyek új lehetőségeket kínálnak a szabadban eltöltött időre: a városlakók számára például egyedi élményt jelenthet eddig nem látott virágok és rovarok megfigyelése, hozzájárulva a mentális egészség megőrzéséhez. Az ilyen megoldások gyakran csökkentik a fenntartási költségeket is. A megfelelően kezelt zöldfelületek javítják a városi mikroklímát, növelik az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet, és segítik a szén-dioxid, por és egyéb szennyezőanyagok megkötését. Hatásuk ráadásul a környező területekre is kiterjedhet: hozzájárulhatnak a hatékonyabb kiskerti zöldség- és gyümölcstermesztéshez, a jobb beporzás és a kártevők természetes gyérítése által.
Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek az új típusú zöldfelületek nem mindig felelnek meg a megszokott elvárásoknak. A vadnövényekben gazdagabb területek gyakran „rendezetlenebbnek” hatnak. De ha a tervező és fenntartó szakemberek, a döntéshozók és a környékbeli lakosok is figyelmet szentelnek a köztereknek, akkor változatosabb és ellenállóbb, ugyanakkor esztétikus területek jöhetnének létre. A mindennapi gyakorlatban kulcsszerepük van a közterületek fenntartásáért felelős kertészeknek és a magánkertek tulajdonosainak is, akik megfelelő iránymutatással és szemléletformálással a természetbarát kezelések meghatározó szereplőivé válhatnak, ezért további képzésekre és szemléletváltásra van szükség. Mindezt továbbgondolva, elképzelhető, hogy a jövőben elsőre akár szokatlannak tűnő megoldások is felvetődnek. Ilyen extrém példa lehetne a városi legeltetés bevezetése. Fontos felismerni, hogy számos egyéb tényező mellett, a lakosság támogatása a kulcs ahhoz, hogy egy-egy változtatás sikeres lehessen. A lakosság támogatásának elnyeréséhez pedig szükség van a tudás megosztására, a szemléletformálásra, az emberek rovarokhoz való viszonyának javítására és a közterek jövőjéről szóló párbeszédre. Valamint fontos a változások folyamatos nyomon követése, akár innovatív, közösségi tudomány alapú megoldásokat is alkalmazva.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont számos hazai és európai kutatás keretében foglalkozik a városok és falvak ökológiai folyamataival, a biológiai sokféleség megőrzésével. Kutatásainkra alapozva több, a zöldterületek tervezésével és kezelésével kapcsolatos gyakorlati javaslatot is megfogalmazhatunk. Egy friss tanulmányunkban például kilenc olyan városi megoldást vizsgáltunk, melyek segítik a beporzó rovarokat, az előnyökre és hátrányokra is részletesen kitérve. Ezek közül egyik legnépszerűbb a virágvetés, ahol az őshonos, főként évelő fajokat tartalmazó magkeverékek használata javasolt a hosszú távú fenntartás és kevesebb talajbolygatás érdekében. Kaszálás és fűnyírás esetén (amennyiben a beporzó rovarok segítése a cél) ajánlott a tápanyag-felhalmozódást a kaszálék eltávolításával csökkenteni, és így a füvekkel szemben a beporzók által látogatott virágos növényeknek kedvezni. Érdemes lehet tesztelni a mozaikos kaszálást is, vagyis adott területet részekre osztva, időben eltolva kaszálni, így változatos növényzetet és sokszor még az egy szezonon belüli másodvirágzást is elérve. A beporzóknak nemcsak táplálékra, hanem fészkelőhelyre is szükségük van. Bár a méhhotelek hasznosak lehetnek, előfordulhat, hogy idegenhonos inváziós fajoknak vagy kórokozóknak is kedveznek, ráadásul csak az üregben fészkelő fajokat segítik. Ezért fontos a talajban fészkelő rovarok támogatása is, például nyílt, lazább, homokkal kevert talajfelszínek kialakításával. Ezek az intézkedések nemcsak köztereken, hanem magán- és közösségi kertekben, zöldtetőkön, sőt kisebb mértékben akár erkélyeken is megvalósíthatók. A kerttel rendelkezők például változatosabb (őshonos) növényzet kialakításával, virágzó fák és cserjék ültetésével, valamint vegyszerek helyett természetbarát megoldások alkalmazásával, többek között akár a mulcsozással, az avar vagy holtfa meghagyásával segíthetik a rovarokat. Magánkert nélkül, kisebb lépésekkel, például méhhotelek vagy virágos balkonládák kihelyezésével is hozzájárulhatunk a beporzók túléléséhez. Ezek mind segíthetik, egyfajta városi „lépőkövekként”, a rovarok mozgását, az épített környezetben megbúvó apró élőhelyszigetek között.
Fotó: Szigeti Viktor
A klímaváltozás korában az egyre gyakoribbá váló szélsőséges időjárás komoly hatást gyakorol a városi zöldterületekre is. A városi zöldterületek egyre fontosabb szerepet tölthetnek be az esővíz helyben tartásában, valamint sekély vízfelületek, esőkertek és mélyedések kialakításában, amelyek rovaritatóként is szolgálnak, és több beporzó faj fészeképítéséhez szükséges sarat, iszapot biztosítanak. Az aszályos időszakok okozta vízhiány továbbá csökkenti a virágok termelte nektár és pollen mennyiségét, ami kevesebb táplálékot jelent a beporzó rovaroknak. Ezt kis mértékben ellensúlyozhatja a ritkábban kaszált, magasabb, változatosabb növényzet, de csak ennyi, szinte biztos, hogy nem lesz elég. Az élhető városi mikroklíma, a kiskertek és közterületek öntözése várhatóan szintén erős kihívások elé néz a közeljövőben. Ezért a vetett és ültetett növények kiválasztásakor is nagyon fontos szempont a szárazságtűrő fajok előnyben részesítése. Összességében a negatív éghajlati hatások, a városok terjeszkedése, valamint a természetbarát beavatkozások iránti növekvő igény mind-mind egyre sürgetőbbé teszi a települési zöldterületek ökológiai szempontokat figyelembe vevő fejlesztését. Az emberek, vadvirágok és beporzó rovarok hosszú távú fennmaradásához sokszínű, ellenálló és fenntartható városi környezetre lesz szükségünk. Ennek eléréséhez elengedhetetlen a tudomány, a lakosság és a döntéshozók együttműködése, hogy a helyi adottságokra épülő, kutatásokon alapuló, fenntartható természetbarát megoldásokat közösen alakítsuk ki. Hazai tudományos intézményként a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont célja és küldetése, hogy a beporzó rovarok települési környezetben való támogatásáról szerzett tudása minél szélesebb körben hasznosuljon, mind a hazai, mind az európai uniós döntéshozatalban. Erre különösen nagy szükség mutatkozik a Természet-helyreállítási Rendelet városi zöldítést és a beporzókat érintő céljai mentén. Ugyanakkor fontos, hogy az eredmények és gyakorlati javaslatok a tudományos közösség mellett ne csak a döntéshozókhoz, hanem a lakossághoz is eljussanak, ezzel is támogatva, hogy településeink zöldebbek legyenek és élhetők maradjanak.
A napokban került megrendezésre az eLTER PLUS és eLTER PPP kutatási projektek záró nemzetközi konzorciumi találkozója, amely az európai hosszú távú ökológiai kutatási infrastruktúra fejlesztésének fontos mérföldköve volt, és amelyen a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) munkatársai is részt vettek. A három napos eseményt Athénban rendezték meg. A találkozó lehetőséget teremtett arra, hogy az európai kutatóintézetek képviselői áttekintsék az eddigi eredményeket, valamint közösen gondolkodjanak a kontinens-szintű ökológiai megfigyelések jövőjéről.
Az LTER (Long-Term Ecological Research) hálózat olyan kutatóhelyeket és intézményeket fog össze világszerte, amelyek célja az ökoszisztémák hosszú távú, egységes elvek mentén történő vizsgálata. Az LTER-kutatások különösen fontosak a lassú, évtizedes léptékben zajló folyamatok – például a klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése vagy a tájhasználat átalakulása – megértéséhez, amelyek rövid távú vizsgálatokkal nem, vagy csak korlátozottan ragadhatók meg. Az európai LTER hálózat (eLTER) célja, hogy összehangolt adatgyűjtéssel és közös módszertannal támogassa a tudományos kutatást és a környezeti döntéshozatalt.
Magyarország számára kiemelten fontos, hogy részese legyen ennek a nemzetközi együttműködésnek, hiszen a Kárpát-medence sajátos természeti adottságai és ökológiai folyamatai csak európai összefüggésben értelmezhetők igazán. Bár hazánk jelenleg nem rendelkezik teljes jogú eLTER kutatási infrastruktúra tagsággal – mivel az ehhez szükséges tagországi hozzájárulás befizetése eddig még nem történt meg –, a magyar kutatók szakmai munkájukkal és adataikkal így is aktívan hozzájárulnak a hálózat működéséhez és fejlesztéséhez.
Ennek egyik kiemelkedő példája a Kiskun LTER site, ahol az ÖK kutatói több évtizedes idősorokra építve vizsgálják a szárazgyepek, vizes élőhelyek és mozaikos tájak működését. A kutatások kiterjednek többek között a klímaváltozás hatásaira, a legeltetés és más tájhasználati formák ökológiai következményeire, valamint a biodiverzitás megőrzésének lehetőségeire. Ezek az eredmények nemcsak nemzetközi összehasonlításban értékesek, hanem közvetlenül hasznosíthatók a hazai természetvédelem és tájgazdálkodás számára is.
Az Ökológiai Kutatóközpont számára az LTER hálózatban való részvétel – valamint az olyan események, mint az eLTER záró konzorciumi találkozó – több szempontból is kiemelt jelentőségű. Lehetővé teszi a nemzetközi módszertani tapasztalatcserét, növeli a hazai kutatások láthatóságát, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar ökológiai adatok beépüljenek az európai szintű elemzésekbe. Emellett erősíti az ÖK szerepét a nemzetközi kutatási infrastruktúrákban és konzorciális pályázatokban, valamint hosszú távon elősegíti a hazai ökológiai kutatások versenyképességét.
Az ilyen együttműködések és szakmai találkozók révén a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont továbbra is aktívan hozzájárul ahhoz, hogy a természeti környezetünket érintő kihívásokra megalapozott, hosszú távú tudományos válaszok szülessenek.
Szöllősi Gergely, az HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézet tudományos főmunkatársa és az Okinavai Tudományos és Műszaki Intézet modellalapú evolúciós genomikai egységének vezetője is részt vett abban az átfogó kutatásban, amely sok tekintetben megváltoztatta az eukarióta sejt eredetéről eddig fennálló elméleteinket, és eredményei a Nature-ben jelentek meg. A vizsgálat szerint az eukarióta sejtre jellemző komplex jellegzetességek egy része már a mitokondrium integrációja előtt kialakulhatott, míg a mitokondrium későbbi „érkezőként” vált a sejt tartós részévé.
A földi élet evolúciójának egyik legfontosabb mérföldköve volt az eukarióta sejtek megjelenése. Az eukarióták jelentik a baktériumok és archeák mellett a bioszféra harmadik nagy sejtes vonalát. Ők alkotják a növények, állatok, gombák és számos egysejtű szerveződésének alapját. Az archeákat korábban gyakran „ősbaktériumokként” emlegették, és sokáig főként extrém élőhelyekhez (például nagy hőmérséklethez, magas sótartalomhoz vagy különleges kémiai környezetekhez) kötötték őket. Ma már tudjuk, hogy az archeák rendkívül változatosak, és nemcsak szélsőséges, hanem hétköznapi ökológiai környezetekben is gyakoriak.
Sőt, az archeák kulcsszerepet játszanak az eukarióta sejt eredetének mai magyarázataiban. A mai elképzelések szerint az eukarióta sejt egy archeális gazdasejt és egy baktérium közötti endoszimbiózis eredményeként alakult ki. A baktérium fokozatosan integrálódott, és belőle lett a mitokondrium, vagyis a sejt energia-anyagcseréjének központi eleme. Számos filogenomikai eredmény mutat arra, hogy az eukarióták eredete az archeákon belülre helyezhető. De vajon mikor zajlott le a baktérium endoszimbiózisa (vagyis mikor jött létre a mitokondrium), és ehez képest mikor gyorsult fel az eukarióta jellegzetességek felhalmozódása?
Ez a földi élet történetét kutató evolúcióbiológia egyik legégetőbb kérdése az utóbbi időszakban, a megválaszolása azonban rendkívül nehéz. Ennek egyik fő oka, hogy nincsenek élő, átmeneti állapotot képviselő leszármazási vonalak. A korai időszak fosszilis bizonyítékai szórványosak és sokszor nehezen értelmezhetők. Így közvetlenül nem figyelhetjük meg azokat a hajdani állapotokat, amelyek az archeális gazdasejt és a későbbi eukarióta sejt között helyezkedhettek el.
A Bristoli Egyetem kutatóinak vezetésével végzett vizsgálatsorozat – amelynek részese volt Szöllősi Gergely evolúcióbiológus is – azonban olyan „árulkodó nyomot” vett figyelembe, amely időben végigkövethető. Ez pedig a komplex sejtfunkciókhoz kötődő génkettőződések és azok leszármazási mintázata.
„Eddig nagyon keveset tudtunk arról, hogy a közös eukarióta ős milyen sorrendben és mikor gyűjtötte össze a jelenlegi összetett képességeit – mondja Szöllősi Gergely. – Bizonyos elméletek szerint a komplexitás kialakulásához kellett a mitokondrium biztosította energia, tehát a mitokondrium korán integrálódott. Más elméletek szerint viszont a gazdasejt már eleve összetettebb volt, és a mitokondriummá váló baktérium csak később vált a sejt tartós részévé. Az viszont biztos, hogy az eukarióta sejt összetettségéhez komplex genetikai gépezetnek is ki kellett alakulnia.”
Az új genetikai képességek gyakran génkettőződések után jelennek meg az evolúció során. Amikor egy mutáció révén megduplázódik egy gén, az egyik másolat továbbra is elláthatja az eredeti funkciót, míg a másik új feladatot kaphat, általa pedig az élőlény új képességekre tehet szert. A kutatók szerint számos ilyen génkettőződés tette lehetővé az eukarióta sejtre jellemző több kulcsfontosságú, összetett tulajdonság megjelenését. Az evolúcióbiológusok ezért e kettőződött gének megjelenését igyekeztek meghatározni. Több mint száz géncsaládot azonosítottak az eukarióta sejtben, majd meghatározták, hogy azok az archeaőstől vagy a baktériumőstől származtak-e. Ezután egyenként meghatározták e gének korát, ezzel pedig információhoz jutottak arról, hogy az összetett eukarióta sejtek különböző tulajdonságai mikor jelenhettek meg az evolúció során.
„Úgy találtuk, hogy a mitokondrium későbbi szereplő volt, és több eukarióta jellegzetesség már a mitokondriális endoszimbiózis előtt is megjelenhetett. Ez a kutatás egyik legfontosabb következtetése – mondja Szöllősi Gergely. – Az eukarióta sejt nem egyik napról a másikra jött létre: kialakulása hosszú, több százmillió évig tartó folyamat volt. Az elemzésünk alapján a gazdasejt összetetté válása nagyjából 3,0 és 2,25 milliárd évvel ezelőtti időszakban zajlott, míg a mitokondriális endoszimbiózis körülbelül 2,2 milliárd évvel ezelőttre tehető. A folyamat ezt követően vezetett el a késő paleoproterozoikumban a ma ismert eukarióták utolsó közös őséhez.”
