Nemzetközi kutatócsoport vizsgálta, hogy a zsákmányszerzés és a ragadozók elleni védekezés miként befolyásolhatja a viperamérgek összetételét.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Bangor Egyetem kutatói által vezetett vizsgálat nem talált bizonyítékot arra, hogy a tesztelt európai viperamérgek közvetlenül aktiválnák a fájdalomérző idegsejteket. Az eredmények szerint e mérgek evolúcióját elsősorban a zsákmányszerzés követelményei alakíthatták, nem pedig a ragadozók gyorsan jelentkező fájdalommal történő elrettentése.
Dr. Üveges Bálint, a tanulmány első szerzője moldáv pusztai viperával (Vipera ursinii moldavica). Fotó: Budai Mátyás
A kígyóméreg egyszerre szolgálhatja a zsákmány megbénítását és elejtését, illetve a ragadozók elleni védekezést. Ez felveti azt az evolúcióbiológiai kérdést, hogy a két funkció eltérő irányba alakítja-e a méreg összetételét. A Functional Ecology folyóiratban megjelent tanulmányban európai és ausztrál kutatók több európai viperafaj mérgét vizsgálták ennek tisztázására.
A kutatók azt feltételezték, hogy a viszonylag könnyen elejthető zsákmánnyal, például rovarokkal táplálkozó viperafajok mérgében nagyobb szerepet kaphattak a ragadozókat gyors fájdalommal elriasztó összetevők. Ezt olyan fajokkal vetették össze, amelyek nehezebben legyűrhető zsákmányt, például rágcsálókat is fogyasztanak. A terepen gyűjtött méregminták hatását a fájdalomérzékelésben részt vevő idegsejteken és receptorokon tesztelték.
A mérgek közvetlenül nem aktiválták a fájdalomérző sejteket
A vizsgált mérgek összetétele jelentősen különbözött, mégsem aktiválta egyikük sem közvetlenül a tesztelt fájdalomérző idegsejteket, és az eredmény nem függött a fajok étrendjétől sem. A vizsgálat így nem támasztotta alá azt a feltételezést, hogy az európai viperák mérgében a gyors fájdalomkeltést szolgáló védekező alkalmazkodás alakult volna ki.
„Ez megkérdőjelezi azt az elképzelést, hogy a védekező és a zsákmányszerző funkciók eltérő irányba befolyásolnák a kígyóméreg evolúcióját. Eredményeink szerint, az általunk vizsgált fajoknál a méregösszetételt alakító fő hajtóerő a zsákmányszerzés lehet.” Dr. Üveges Bálint, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa, a tanulmány első szerzője.
Fontos pontosítás: az eredmény nem jelenti azt, hogy a viperamarás fájdalommentes. A marás után jelentkező fájdalom kialakulhat a méreganyagok közvetett hatásai révén is, pl. szövetkárosodás következtében és másodlagosan jelentkező gyulladás révén is; a tanulmány azt vizsgálta, hogy a méreg közvetlenül aktiválja-e a tesztelt fájdalomérző idegsejteket (ami a védekező jellegű mérgek közös jellemzője).
Méregkinyerés felnőtt karsztviperától (Vipera ursinii macrops). Fotó: Radovics Dávid.
Mit árul el mindez a kígyómérgek sokféleségéről?
A kígyómérgek összetétele fajok, populációk, sőt egyedek között is jelentősen eltérhet. Annak feltárása, hogy milyen evolúciós erők hozzák létre ezt a változatosságot, alapvető fontosságú a méreg biológiájának megértéséhez. Hosszabb távon ez az tudás ahhoz is hozzájárulhat, hogy a kutatók jobban megértsék a különböző marások tüneteinek hátterét és az ellenmérgek hatékonyságát befolyásoló tényezőket.
„Arra számítottunk, hogy egyes viperák mérgében megtaláljuk a ragadozók elleni védekezésselz kapcsolatos gyors fájdalomkeltés nyomait. Ehelyett nem találtunk bizonyítékot a fájdalomérző idegsejtek közvetlen aktiválására, ami arra utal, hogy az európai viperamérgek evolúcióját túlnyomórészt a zsákmány legyűrésének szükségletei alakíthatják.” Prof. Wolfgang Wüster, Bangor Egyetem, a tanulmány utolsó szerzője
A nemzetközi együttműködésben a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont részéről Üveges Bálint és Mizsei Edvárd vett részt. A kutatásban a Bangor Egyetem (Wales, Egyesült Királyság), a Queenslandi Egyetem (Brisbane, Ausztrália), valamint számos európai kutatóintézet, egyetem, múzeum és természetvédelmi szervezet szakemberei működtek közre.
Támogatás
A kutatást a Leverhulme Trust, a Bangor Fund, a Bangor Egyetem Környezet- és Természettudományi Karának kutatási támogatási alapja, valamint a walesi kormány Taith kutatási mobilitási programja támogatta.
A tanulmány
Üveges, B. et al. (2026): No gain from pain: lack of nociceptor activation suggests no adaptation for defence in the evolution of European viper venoms. Functional Ecology. DOI: 10.1111/1365-2435.70414
A vonuló madarak nemcsak saját testükben hordozzák hosszú útjaik történetét, hanem a velük élő mikroba közösségekben is. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a Debreceni Egyetem kutatói két hazánkban is előforduló vonuló vízimadárfaj, a réti cankó (Tringa glareola) és a sárszalonka (Gallinago gallinago) mikrobiomját vizsgálták. A Veterinary and Animal Science folyóiratban megjelent tanulmány azt mutatja meg, hogy még hasonló élőhelyeken mozgó és részben hasonlóan táplálkozó madárfajok mikrobaközösségei között is jelentős különbségek lehetnek.
A kutatók függönyhálóval fogták be a madarakat, majd kloákamintákat vettek tőlük. Ezekből DNS-alapú módszerrel, a baktériumok azonosítására széles körben használt 16S rRNS gén szekvenálásával térképezték fel, milyen baktériumok alkotják az egyes egyedek mikrobiomját. A vizsgálat különlegessége, hogy a kutatók a 16S rRNS gén teljes hosszát elemezték, ami a korábbi, rövidebb génszakaszokra épülő módszereknél részletesebb képet adhat a baktériumközösségek összetételéről, és pontosabb fajszintű azonosítást tesz lehetővé.
A két vizsgált madárfaj ökológiája több ponton hasonló, mégis eltérő táplálkozási és viselkedési sajátosságok jellemzik őket. A tanulmány eredményei szerint ezek a különbségek a mikrobiomban is tükröződhetnek. A réti cankó mintáiban például nagyobb arányban fordultak elő Fusobacteria törzsbe tartozó baktériumok, amit a kutatók a faj táplálkozási sajátosságaival, többek között a kitintartalmú táplálék fogyasztásával hoznak összefüggésbe. A sárszalonka esetében más baktériumcsoportok járultak hozzá nagyobb mértékben a mikrobiom összetételéhez.
A kutatás nemcsak madárökológiai szempontból fontos. A vonuló vízimadarak kontinenseken átívelő útvonalakat járnak be, így mikrobiomjuk vizsgálata hosszabb távon hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük a vadon élő állatok, a környezet és az emberi egészség közötti kapcsolatokat. A mintákban a kutatók több olyan baktériumot is azonosítottak, amelyek emberi vagy állati egészségügyi szempontból figyelmet érdemelhetnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek a madarak közvetlen veszélyt jelentenének az emberre, hanem azt, hogy a vadon élő állatok mikrobaközösségeinek vizsgálata fontos része lehet az úgynevezett „Egy Egészség” szemléletnek, amely az emberi, állati és környezeti egészséget egymással összefüggésben kezeli.
„A természet rendszereinek vizsgálatakor sosem feledkezhetünk meg a mindenhol jelenlévő mikróbákról, hiszen alapvetően befolyásolják a világunkat. A járványoktól és a növények növekedésétől az emberi és állati viselkedésig szinte mindenre hatással vannak” – hangsúlyozta a kutatás kapcsán Őrsi Ákos.
A vizsgálat arra is rámutat, hogy a mikrobiom a jövőben akár új típusú ökológiai információforrásként is szolgálhat.
A madarakhoz kötődő baktériumközösségek elemzése segíthet jobban megérteni a táplálkozási szokásokat, az élőhelyek állapotát, valamint a környezeti egészség változásait. Az ilyen kutatások hosszabb távon akár mikrobiális alapú monitoringmódszerek kidolgozásához is hozzájárulhatnak.
A kutatásban a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont részéről Lovas-Kiss Ádám, Őrsi Ákos, Szabó Nándor, Simay Gábor és Tóth Pál vett részt. A Debreceni Egyetem Egy Egészség Intézetének kutatói közül Kardos Gábor, Bőkényné Tóth Renáta, Freytag Csongor és Laczkó Levente működött közre a munkában.
Publikáció: Őrsi Ákos, Laczkó Levente, Bőkényné Tóth Renáta, Freytag Csongor, Szabó Nándor, Simay Gábor, Tóth Pál, Kardos Gábor, Lovas-Kiss Ádám: Microbiota shows major difference in case of two shorebird species with different feeding strategy. Veterinary and Animal Science, 2026. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2451943X26001845
Címkép: Réti cankó – Tringa glareola, általunk jelölt színes gyűrűvel Fotó: Simay Gábor
Sárszalonka – Gallinago gallinago Fotó: Simay Gábor
A vízhőmérséklet emelkedése az állati zsákmány fogyasztása felől az algák felé tolhatja el egy invazív rákfaj étrendjét – mutatta ki a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont kutatói vezetésével nemzetközi együttműködésben, a londoni Queen Mary Egyetem közreműködésével készült új tanulmány.
A limnológia szakterület vezető szaklapjában, a Limnology and Oceanography Letters folyóiratban közzétett publikáció szerint a felmelegedés nem az elfogyasztott táplálék mennyiségét növelte, hanem annak összetételét változtatta meg, különösen akkor, ha nagyobb testű zooplankton zsákmány is elérhető. Az eredmények rávilágítanak arra, hogy hogyan változhat meg egyes inváziós fajok szerepe a vízi táplálékhálózatokban a klímaváltozás hatására.
A klímaváltozás nemcsak felmelegíti a tavainkat és folyóinkat, hanem azt is befolyásolhatja, hogy az inváziós fajok milyen táplálékot fogyasztanak. A kutatók modellfajként az apró, garnélákra emlékeztető közönséges hasadtlábúrák, a Limnomysis benedeni táplálkozási viselkedését tanulmányozták.
Ez a faj eredetileg a ponto-kaszpikus régióból, azaz a Fekete-, az Azovi-, és a Kaszpi-tenger térségéből származik, azonban inváziós fajként sikeresen elterjedt Közép-Európa édesvízi ökoszisztémáiban, amelyekben gyakran magas populációsűrűséget ér el. Mindenevőként egyaránt fogyaszt mikroszkopikus méretű lebegő algákat (fitoplanktont) és apró állatokat is, mint például a zooplanktont alkotó szervezeteket. Emiatt jelentősen befolyásolhatja az édesvízi táplálékhálózatok működését.
Az, hogy a felmelegedés hogyan változtatja meg ennek a fajnak a táplálkozását és esetlegesen a vízi táplálékhálózatokban betöltött szerepét, eddig kevéssé volt ismert.
A kutatók laboratóriumi kísérleteket végeztek a táplálkozás vizsgálatára, amelyek során a rákoknak egy mikroalga (Cryptomonas sp) és különböző testméretű állati táplálékszervezetek keverékét kínálták táplálékként. Utóbbiak egy csillós (Coleps sp.) és egy kerekesféreg faj (Brachionus calyciflorus ), valamint a nagy a vízibolha fiatal egyedei (Daphnia magna) voltak. A kísérleteket három különböző hőmérsékleten végezték (16°C, 23°C, and 30°C) amelyek a magyarországi sekély tavakra jellemző, illetve időszakosan előfordulő hőmérsékleti viszonyokat reprezentáltak.
A kísérleti elrendezés vázlatos ábrázolása (az ismétlések feltüntetése nélkül). Minden hőmérsékleti kezelésnél (16 °C, 23 °C és 30 °C) kétféle kontrollt alkalmaztunk (a heterotróf prédaállat alga-fogyasztásának korrigálása érdekében), valamint a Limnomysis benedeni rákot tartalmazó kezelést: 1. kontroll – kizárólag Cryptomonas sp. (autotróf zsákmány); 2. kontroll – Cryptomonas sp. és heterotróf zsákmányfaj azonos szénbiomasszával; L. benedeni-kezelés – Cryptomonas sp., az egyik heterotróf zsákmányfaj és három L. benedeni egyed.
A Limnomysis benedeni táplálkozásának hőmérséklettől való függése a különböző zsákmánytípusok esetében. A színek a zsákmánytípusokat jelzik, az árnyékolt sávok a 95%-os konfidencia-intervallumokat jelzik. (a) Az autotróf (Cryptomonas sp.) és heterotróf zsákmányok (Daphnia magna, Brachionus calyciflorus, Coleps sp.) esetében mért fogyasztási ráták sebessége a hőmérséklet függvényében. (b) Az autotróf és heterotróf zsákmányok aránya esetében mért fogyasztási ráták a hőmérséklet függvényében. (c) Az összes szén-biomassza (az autotróf és a heterotróf összege) esetén mért fogyasztási ráta a hőmérséklet függvényében.
A kutatás főbb megállapításai:
A hőmérséklet emelkedésével nőtt az elfogyasztott algák mennyisége az állati eredetű táplálék fogyasztásához viszonyítva, jelezve az étrend eltolódását a „növényevés” felé.
Ezt az eltolódást az állati táplálék fogyasztásának a hőmérséklet emelkedésével való csökkenése , másrészt a nagyobb testű zooplankton fajok (Daphnia magna és Brachionus calyciflorus) jelenlétében az algafogyasztás növekedése okozta.
Az elfogyasztott táplálék össz-mennyisége nem növekedett a melegedéssel, ami arra utal, hogy a víz melegedése az étrend összetételét változtatta meg
Az étrend eltolódásának mértéke fokozottabb volt a nagyobb méretű állati táplálék jelenlétében, ami összhangban lehet azzal, hogy magasabb hőmérsékleten a nagyobb zsákmány elfogása nagyobb energiabefektetést igényel.
„Az eredményeink azt mutatják, hogy a felmelegedés megváltoztathatja az inváziós mindenevő gerinctelen fajok táplálék-hálózatokban betöltött szerepét, amely a ragadozó szerep felől a saját zsákmányállataikkal a táplálékforrásokért versengő állatokká változtathatja őket. Ennek láncreakciót elindító hatásai lehetnek a vízi közösségek dinamikájára és az ökoszisztéma működésére.”- mondta Varsha Rani a publikáció első szerzője.
Varsha Rani
Az eredmények jelentősége túlmutat a vizsgált modell-fajon. Sok vízben élő, változó testhőmérsékletű (akár gerinctelen vagy gerinces élőlény) inváziós faj mindenevő, ezért annak megértése, hogy táplálkozási stratégiáik miként változnak meg a felmelegedés hatására, alapvető fontosságú az ökológiai hatásaik előrejelzéséhez. A hőmérsékletfüggő táplálkozási plaszticitás természetes ökoszisztémákban a táplálkozási stratégiák évszakos változásához is hozzájárulhat. Az éves átlaghőmérséklet növekedésével és a hőhullámok egyre gyakoribbá válásával a hasonló inváziós mindenevő fajok helyi élőlényközösségekre gyakorolt hatásának erőssége és jellege is megváltozhat.
A tanulmány egyik fő újdonsága, hogy a kutatók a hőmérséklettől függő étrendváltozást többféle élő táplálékszervezet különböző kombinációinak alkalmazásával vizsgálták, így a kísérleti elrendezés a természetes élőhelyekre jellemző táplálkozási kölcsönhatások változatosságát is tükrözte..
A kutatást a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetében végezték.
Publikáció
Rani V, Horváth Z, Pálffy K, Borza P, Kratina P, & Vad CF, 2026.
Temperature-driven diet shift in an invasive omnivorous crustacean feeding on plankton. Limnology and Oceanography Letters 11: e70153. – https://aslopubs.onlinelibrary.wiley.com/doi/10.1002/lol2.70153
Új fejlesztés teszi lehetővé az állatok gyors és pontos azonosítását, akár drónfelvételekről is. A nemzetközi kutatás egyik fő szerzője Nagy Máté, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének és az ELTE kutatója. A tanulmány a rangos Methods in Ecology and Evolution című tudományos folyóiratban jelent meg.
A kutatók nemzetközi együttműködésben fejlesztették a gyors, pontos és terepi alkalmazásra is alkalmas egyedfelismerő algoritmust. A RAPID — Real-time Animal Pattern re-Identification on edge Devices — nevű rendszer képes valós időben, akár drónfelvételekről is egyedileg azonosítani mintázott állatokat, például zebrákat, zsiráfokat, jaguárokat vagy más jellegzetes mintázattal rendelkező fajokat.
Az állatok egyedi azonosítása alapvető fontosságú az ökológiai kutatásokban, a viselkedés-biológiában és a természetvédelmi monitorozásban. A terepi megfigyelések során azonban ez sokáig időigényes, manuális szakértői munkát jelentett. A mesterséges intelligencia és a számítógépes látás fejlődésével ma már egyre több lehetőség nyílik arra, hogy ezt a feladatot automatizált rendszerek segítsék.
Hogyan működik a RAPID, amely erre a kihívásra kínál új megoldást: a rendszer a mintázott bőrű vagy szőrzetű állatok egyedi vizuális jellegzetességeit elemzi, majd ezeket egy korábban létrehozott képi adatbázissal hasonlítja össze. Így képes gyorsan és pontosan azonosítani az adott egyedet.
„A módszer lényege, hogy az állatok mintázatán keres az algoritmus egyedi kinézetű rajzolati pontokat — hasonlóan, ahogy az ujjlenyomat-felismerés is működik. Az egyedi pontok többdimenziós belső reprezentációjának sokaságából áll össze egy adott egyed jellemzése, így a korábban készített képi adatbázisokból nagyon gyorsan, akár valós időben tudjuk megtalálni a beazonosítandó állatot.
A felhasználó — legyen kutató, természetvédelmi szakember vagy lelkes érdeklődő — bármilyen matematikai vagy programozási tudás nélkül használhatja a programot zebrák, zsiráfok, jaguárok és sok más állat beazonosítására” — mondta Dr. Nagy Máté.
A rendszer egyik legfontosabb előnye, hogy valós időben is használható. Egy hagyományos számítógépen másodpercenként 40–60 egyed azonosítására képes, kisebb, beágyazott eszközökön — például drónokon — pedig akár másodpercenként 10 egyed felismerésére is alkalmas. Ez azt jelenti, hogy a módszer nemcsak utólagos képfeldolgozásra használható, hanem terepi megfigyelések, például autonóm drónrendszerek részeként is.
A RAPID további előnye, hogy nem igényel nagy számítási kapacitású grafikus processzort, kizárólag CPU-n fut, miközben pontossága a korszerű módszerekkel is versenyképes. A fejlesztés minden azonosításhoz megbízhatósági értéket is rendel, ami segíti a kutatókat az eredmények értelmezésében.
A módszert több adatbázison és különböző fajokon is sikeresen tesztelték, többek között zebrák, zsiráfok, tigrisek és más mintázott állatok esetében. A rendszer eltérő környezeti és technikai feltételek mellett — például különböző fényviszonyok vagy kamerarendszerek használatakor — is megbízható működést mutatott.
Az új algoritmus nemcsak a kutatást támogathatja, hanem a gyakorlati természetvédelem eszköztárát is bővítheti. A dróntechnológiával és a mesterséges intelligenciával kombinálva lehetővé válhat a vadon élő állatok folyamatos, nem invazív monitorozása, ami hozzájárulhat a populációk pontosabb felméréséhez és a veszélyeztetett fajok hatékonyabb védelméhez.
A RAPID nyílt forráskódú fejlesztésként érhető el, így a nemzetközi kutatóközösség számára is hozzáférhető és továbbfejleszthető. A kutatók jelenleg olyan megoldásokon dolgoznak, amelyek tovább bővítik az algoritmus alkalmazhatóságát, például az adatbázisban még nem szereplő egyedek felismerése vagy a különböző nézőpontok kezelése terén.
Dr. Nagy Mátéval készült ÖKé! – Ökológia érthetően podcast sorozatunk 2026. július 10-i adásában további részleteket tudhatnak meg a témáról, amely elérhető lesz a https://ecolres.hun-ren.hu/tarsadalom/#podcast oldalunkon.
Az elhagyott, elveszített, vagy eldobott halász és horgászeszközök (angol betűszóval ALDFG, „abandoned, lost or other discarded fishing gear”) világszerte jelentős szennyezői a vizes ökoszisztémáknak, az elveszített vagy használatban lévő horgászeszközök által okozott járulékos fogás (angolul „bycatch”) pedig a biodiverzitás csökkenésének egyik lehetséges oka a glóbuszon. Bár a horgászfelszerelések élővilágra gyakorolt hatását világszerte kutatják az elmúlt években, a nemzetközi szakirodalom tanulsága alapján a tengeri ökoszisztémákkal szemben az édesvízi élőhelyekre kisebb fókusz összpontosul. Annak érdekében, hogy hazánkban is elkészüljön az első átfogó leltár arról, mely élőlénycsoportokra jelenthetnek természetvédelmi kockázatot az elveszített vagy aktívan használt horgászfelszerelések, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportjának vezetésével a kutatók egy összesen negyven évet felölelő médiaelemzést végeztek. Az eredményeket bemutató tanulmány a közelmúltban jelent meg a brit Scientific Reports nemzetközi tudományos folyóiratban.
„Ökológusként vagy természetjárókéntugyan alkalmanként belefut az ember egy-egy horgászfelszerelés által csapdába esett, esetleg elpusztult élőlénybe, de az érintett élőlényekkel kapcsolatos adatgyűjtést nehezíti, hogy tematikus terepi kutatások a témában kifejezetten nehezen tervezhetőek, megvalósíthatóak. Szerencsére a közelmúltban már több ízben is bebizonyosodott, hogy a közösségi és egyéb média felületekre feltöltött tartalmak között tudatosan tallózva a kutatók viszonylag kis erőfeszítéssel gyűjthetnek releváns adatsorokat, többek között az elveszített vagy a használatban lévő horgászfelszerelések vizekre, és élővilágra gyakorolt hatásait illetően is” – nyilatkozta Dr. Löki Viktor, a kutatás ötletgazdája.
A projekt során a résztvevő kutatók összesen négy média-platformra támaszkodó kutatást végeztek az országban: munkájuk során 1984 és 2024 között összesen 200 olyan esetet dokumentáltak, amikor horgászeszközök halakon kívül egyéb állatokkal kerültek kölcsönhatásba. Az adatgyűjtés során rögzítették az érintett fajokat, egyedszámaikat, valamint ha az a feltöltött tartalomból kiolvasható volt, az események helyszíneit is.
„A tartalomelemzés során kiderült, hogy hazánkban összesen legalább 64 különböző állatfaj képviselői bizonyíthatóan érintettek a járulékos és aktív horgászfelszerelések által bekövetkező nem szándékolt fogásban: a leggyakrabban madarak estek csapdába, őket követték a hüllők, míg más állatcsoportok együttesen az esetek kicsit több, mint 10 %-át tették ki. A leggyakoribb áldozat 32 esettel a madarak közül a bütykös hattyú (Cygnus olor) volt, míg a hüllők közül a mocsári teknős (Emys orbicularis) esett legtöbbször, 18 alkalommal bajba, többnyire a horogra szúrt horgászpellet bekapása, lenyelése következtében. Az összesen érintett 226 egyed többsége, több mint 70 %-a olyan taxonokhoz tartozott, amelyek Magyarországon jogi védelem alatt állnak. Hogy összehasonlítsam ezt a leltárt egy nemzetközi példával: Gunasekaran és mtársai 2024-ben egy egész Indiát átfogó hasonló médiaelemzés során mindössze 90 esetet dokumentáltak, 35 állatfaj összesen 144 csapdába esett vagy elhullott példányát. Mivel a tanulmányuk az elveszített halászeszközök természetvédelmi kockázatára összpontosított, a mi kutatásunk jól megvilágítja, hogy a horgászfelszerelések természetvédelmi kockázata nem lebecsülendő még egy Indiánál jóval kisebb országban sem. ” – összegezte Dr. Löki Viktor.
Az esetek túlnyomó többsége (n = 192; 96,0%) mindössze kétféle eszközhöz kapcsolódott: horgászzsinórhoz és/vagy horoghoz. Az elveszett horgászeszközök okozták az esetek többségét (n = 111; 55,5%), ugyanakkor az aktívan használt felszerelések is hasonló nagyságrendben voltak felelősek az érintett esetekért (n = 86; 43%). A kutatás során összesen 132 esetben volt azonosítható az érintett élőhely típusa. Ezek részletes elemzése során az is kiderült, hogy a járulékos fogásokkal kapcsolatos esetek nagyobb arányban származtak természetes vízi élőhelyekről (n = 78; 59,1%), mint mesterségesekről (n = 43; 32,6%): az azonosított élőhelytípusok közül a járulékos fogás által érintett állatokat leggyakrabban folyók mentén találták (n = 36; 27,3%), ezt követték a természetes tavak (n = 27; 20,5%), a horgásztavak (n = 15; 11,4%), a mesterséges tavak (n = 12; 9,1%) és a bányatavak (n = 11; 8,3%).
A szerzők a kutatás során a járulékos fogás által érintett egyedek kevesebb, mint 10%-át jegyezték fel elhullottként. Bár ez az arány alacsonynak tűnhet, valószínűleg alábecsüli a tényleges pusztulási rátát, mivel a megfigyelők vélhetően gyakran kiszabadították a belegabalyodott állatokat, és nem történt után követés annak megállapítására, hogy azok hosszú távon életben maradtak-e. A fel nem ismert járulékos fogások esetében – különösen a távoli vagy kevésbé ellenőrzött területeken – a túlélési arány feltehetően jóval alacsonyabb. Emellett a késleltetett elhullás, vagy a nem halálos, de káros következmények, például a sérülések, a mozgásképesség romlása vagy a ragadozóknak való fokozott kitettség sem jelennek meg az adatokban.
„ A témát feltétlenül érdemes tovább vizsgálni, ugyanisa legtöbb horgásznak van hasonló élménye, melyekről minden esetben nem készül dokumentáció, vagy ha készül is, legtöbbször nem elérhető online. Mikor a tanulmány illusztrálása kapcsán felvettem a kapcsolatot azegyik újsághírben szereplő horgásszal, megosztotta velem, hogy a cikkben érintett, lefényképezett fajt, a kercerécét egy évvel később ugyanott megfogta bojlival, melyet elmondása szerint a tárgyévben több példány szárcsa is követett. A tanulmány logikus folytatása így egy a témában készített online kérdőív lenne, ahol a horgászok válaszait és elküldött offline tartalmait értékelve még közelebb juthatnánk ahhoz, a halakon kívül a hazai élővilág mely tagjai és milyen mértékben vannak kitéve ennek a természetvédelmi kockázatnak” – hangsúlyozta Dr. Löki Viktor.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézet kutatója és kollégái rengeteg evolúciós törzsfa elemzésével feltárták, hogy a törzsfán egymástól távol eső lebontószervezetek (például a gombák) hogyan birtokolhatnak nagyon hasonló tulajdonságokat biztosító géneket. Kiderült, hogy nagyjából egymilliárd évvel ezelőtt e szervezetek ősei, bár már akkor sem voltak rokonai egymásnak, géneket cseréltek egymással. Ez a jelenség a baktériumoknál gyakori, de a valódi sejtmaggal rendelkező lények (az eukarióták) körében ritka.
Táplálkozásuk szerint három nagy csoportba sorolhatjuk az élőlényeket. A termelők képesek szervetlen anyagokból szerves táplálékot előállítani (ide tartoznak például a fotoszintetizáló növények); a fogyasztók (például az állatok) a termelők által elkészített szerves anyaggal táplálkoznak, de maguk ezeket képtelenek előállítani; a lebontók pedig más elhalt élőlények anyagait bontják le egyszerűbb összetevőikre – tipikusan ilyen sok gomba. E táplálkozási módok nem egyszer jelentek meg, hanem egymással távoli rokon csoportokban újra és újra kialakultak az evolúció során.
A termelők és a fogyasztók kialakulását ma már jól értjük. A fotoszintézishez szükséges zöld színtest például úgy került a növényi sejtbe, hogy az ősi eukarióta sejt bekebelezett egy fotoszintetizáló baktériumot, de nem emésztette meg, hanem beépítette a saját rendszerébe. Ez az endoszimbionta elmélet. A lebontók evolúciós eredete azonban eddig nem volt ismert, noha e táplálkozási formához szükséges képességek is sokszor kialakultak, egymástól távoli csoportokban. Bár e csoportok leszármazási értelemben egymástól függetlenek, az evolúcióbiológusok legújabb felfedezése szerint egymástól nem függetlenül tettek szert az új tulajdonságaikra.
Szöllősi Gergely, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézet, illetve az Okinavai Tudományos és Műszaki Egyetem modellalapú evolúciós genomikai részlegének professzora és munkatársai kutatásuk során feltárták, hogy a lebontószervezetek horizontális géntranszfer segítségével jutottak hozzá az ozmotrófiához szükséges génekhez. A felfedezésről beszámoló tanulmány a világ legjelentősebb evolúciótudományi folyóiratában, a Nature Ecology & Evolution-ben jelent meg
A lebontószervezetek rendszerint ozmotrófia révén táplálkoznak, vagyis az elhalt szervezetek elfolyósodott anyagait veszik fel. A kutatás során e táplálkozási mód evolúciós történetét göngyölítették fel. Négy, egymástól távoli ozmotróf csoport (a gombák, az „álgombáknak” nevezhető Pseudofungi, a Labyrinthulea sárgásmoszatok, illetve az állatokkal közeli rokonságban álló Teretosporea) genomjait hasonlították össze. E csoportok, bár a törzsfa rendkívül messze lévő pontjain helyezkednek el, igen hasonló tulajdonságokkal és képességekkel rendelkeznek. A sejtfalaik erősek, egy meghatározott irányba növekednek, fonalas hálózatokat hoznak létre, és nem képesek bekebelezéssel (fagocitózissal) táplálkozni.
E szervezetek nagyjából azonos időpontban, az 1000-720 millió évvel ezelőtti tonium földtörténeti időszakban alakultak ki. Ha megvizsgáljuk a genomjukat, azt látjuk, hogy génkészletük konvergens. Vagyis, bár nagyon távoli rokonok, mégis hasonló géneket birtokolnak, amelyek hasonló anyagcsere-folyamatokat tesznek lehetővé számukra. A vizsgálat fő kérdése az volt, hogy vajon honnan származhatnak a közös génjeik? Miután több százezer gén evolúciós leszármazását követték vissza, 166 olyan géncsaládot találták, amelyek nagy valószínűséggel úgynevezett horizontális géntranszfer révén kerültek át egyik szervezetből a másikba. Ilyenkor az egymással csak távoli rokon szervezetek cserélnek géneket.
A sejtmaggal nem rendelkező, úgynevezett prokarióta előlények (például a baktériumok), körében ez megszokott dolog, de az eukariótáknál (így a gombáknál) jelenlegi ismereteink szerint nagyon ritka. Ugyanakkor az ozmotrófiához szükséges genetikai eszköztár legalább ötödét ilyen „kölcsönzött” gének biztosítják. Ez pedig arra utal, hogy az elmúlt év százmilliók során talán az egymással csak távoli rokonságban lévő eukarióták közötti géncsere mégis gyakoribb volt, mint azt eddig sejtettük.
A városiasodás gyorsan alakítja át a természetes élőhelyeket, és egyre nagyobb kihívásokat jelent a vadon élő állatok számára. Ennek egyik kevésbé ismert következménye a madárdalra gyakorolt hatása, amely létfontosságú a madarak kommunikációjában, szaporodásában és a túlélésében. Egy új tanulmányban, amely 65 európai énekesmadár-fajt vizsgált, a kutatók azt találták, hogy a városiasabb környezetben élő madarak hajlamosak voltak a domináns frekvenciák szélesebb tartományát használni a dalaikban. Ugyanakkor a domináns énekfrekvenciában bekövetkező egyértelmű változásokat csak néhány fajnál észlelték. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a városiasodás nem általánosan változtatja meg a madárdalt, de mind a változások bekövetkezte mind az alkalmazkodás hiánya jelentős következményekkel járhat a városi zajban élő madarak számára. A kutatók hangsúlyozzák a további kutatások szükségességét, valamint olyan várostervezését, ami elősegíti a változatos madárközösségek számára megfelelő élőhelyek kialakítását és fenntartását.
A tanulmány azt vizsgálta, hogy az urbanizáció hogyan befolyásolja a madarak hangadását fajok között és fajokon belül. Ez még viszonylag kevéssé kutatott szakterület, annak ellenére, hogy a madárdal alakulása fontos a madarak rátermettsége és az állomány egészsége szempontjából. Ahogy a városok tovább terjeszkednek, egyre fontosabbá válik megérteni, hogyan reagál a vadon élő állatvilág a városi környezetre. Filogenetikai összehasonlító megközelítést alkalmazva, 65 európai énekesmadár faj városiasodáshoz kapcsolódó hangadásbeli különbségeit elemezték a kutatók. A madárfajok Európa-szerte gyűjtött hanganyagát a xeno-canto adatbázisból töltötték le. A kutatók azt is vizsgálták, hogy olyan tényezők, mint a szociális viselkedés, a vonulási minták, a hang komplexitása és a fajok előfordulási gyakorisága a városokban, összefüggésben állnak-e a tapasztalt hangváltozásokkal.
Az átlagos domináns frekvencia változásai európai énekesmadaraknál a városi felszínborítás függvényében Az ábra azt mutatja, hogyan változott a vizsgált madárfaj énekének domináns frekvenciája a városiasodott terület függvényében. A jelentős változásokat színekkel jelöltük: a negatív piros, a pozitív pedig zöld.
Az eredmények azt mutatták, hogy a városiasabb élőhelyeken élő fajok általában szélesebb domináns frekvenciatartományt használtak dalaikban. Ez arra utalhat, hogy a városokban élő madarak képesek kiterjeszteni a frekvenciatartományukat, így elkerülve a különböző zajforrások általi elfedést. Azonban a domináns frekvencia városiasodással kapcsolatos elmozdulása csak bizonyos fajoknál jelent meg (például a vörösbegy, a csicsörke és a holló), és nem képviselt általános mintázatot. A tanulmány nem várt eredménye volt, hogy bizonyos fajok, amelyeknél korábban találtak a városi környezetben madárdalt érintő változást, mint például a széncinege vagy a feketerigó, nem változtatták meg dalaikat a jelenlegi tanulmány szerint a városiasodottságtól függően. Ez a negatív eredmény kiemeli annak szükségességét, hogy a városiasodás hatását nagyobb térbeli skálán és fajok között is tanulmányozzuk. További eredmény, hogy a vizsgált fajok tulajdonságai közül egyik sem magyarázta a dal tulajdonságaiban megfigyelt különbségeket, és a faj városi előfordulása nem volt összefüggésben a madárhang egyes tulajdonságaival vagy flexibilitásával. Tehát az, hogy hogyan változtatták meg a madarak az éneküket a városi környezetben nem függött a szociális viselkedésüktől vagy a vonulási szokásaiktól, és az énekük frekvenciája nem akadályozta meg őket abban, hogy városi élőhelyen éljenek.
– Összességében a kutatási eredmények azt sugallják, hogy a városiasodásnak nincs egyetlen, általános hatása a madarak énekének frekvenciájára, és hogy önmagában a hangadásbeli különbségek valószínűleg nem határozzák meg, hogy egy faj sikeresen képes-e városi környezetben élni – mondja Jablonszky Mónika, a tanulmány első szerzője. Ennek ellenére a kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a zajos városi környezetben a madárdalban mutatkozó alkalmazkodás és az alkalmazkodás hiánya egyaránt hatással lehet a madarakra egyéni és populációs szinten is. Ezért kiemelik a folyamatos kutatás és a madárbarát élőhelyek megőrzésére és létrehozására irányuló természetvédelmi erőfeszítések fontosságát a városiasodott területeken.
Publikáció:
Mónika Jablonszky, László Zsolt Garamszegi; Urbanization-related vocal variation in passerines: a comparative study. Proc Biol Sci 1 May 2026; 293 (2071): 20260487. https://doi.org/10.1098/rspb.2026.0487
Az ökológiai és természetvédelmi kutatásokban világszerte egyre nagyobb szerepet kapnak a citizen science (vagy magyarul közösségi tudományos) projektek. Az ilyen programokban a lakosság segíti a kutatókat fotók, hangfelvételek, megfigyelések beküldésével, vagy éppen adatelemzéssel. A Magyarországon működő hasonló kezdeményezések közül nem kevesebb, mint 17 projekt összesítette az adatait egy közös kutatásban.
A szerzők arra voltak kíváncsiak, itthon milyen szocio-ökonómiai és környezeti körülmények befolyásolhatják a részvételi aktivitást. A citizen science adatok földrajzi elhelyezkedését egy független adminisztratív adatbázissal összevetve a kutatók találtak néhány általános, és számos projekt-specifikus összefüggést.
Azt az eredményt kapták például, hogy minél nagyobb a természetvédelmi területek aránya, és minél kisebb a népsűrűség egy járásban, lakosságarányosan annál több bejelentkezés érkezik onnan. Továbbá, Budapestet nem számítva, a diplomások és az idősek aránya is pozitív összefüggést mutatott a részvételi aktivitással. A vagyoni helyzet és a gyerekek arányának tekintetében számos projekt-specifikus összefüggést találtak, de általános szabályszerűség nem mutatkozott.
A kutatás nem csak arra mutat rá, hogy Magyarországon milyen a citizen science adatok eloszlása, hanem újabb robusztus eredményekkel támasztja alá azt a nézetet, hogy a közösségi tudományos adatok elemzésénél figyelembe kell venni a különféle torzításokat. A szerzők azt remélik, eredményeik más országok tudósait is hozzásegítik majd a hatékonyabb projekttervezéshez, illetve a pontosabb elemzések készítéséhez.
Az elmúlt években a citizen science (közösségi tudomány) módszertana jelentős lendületet kapott, és egyre fontosabb szerepet játszik a nagy léptékű ökológiai és természetvédelmi kutatásokban. Az önkéntesek bevonásával olyan térbeli és időbeli lefedettség érhető el, amely hagyományos kutatási keretek között gyakran nem lenne megvalósítható. Ugyanakkor a módszer alkalmazása sajátos kihívásokkal is jár. A citizen science adatokon alapuló kutatásokat például sok kritika éri amiatt, hogy a megfigyelések sűrűsége jelentősen eltérhet térben és időben, ami megnehezíti az adatok közvetlen összehasonlítását a szisztematikus mintavételen alapuló kutatások eredményeivel. Ennek hátterében állhatnak részben valós biológiai különbségek (pl. időszakosan vagy foltokban előforduló fajok megfigyelése esetén), de legalább ilyen fontos szerepe lehet az önkéntesek eloszlásának és viselkedésének.
E kérdés vizsgálatára a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai által vezetett csapat egy újszerű megközelítést alkalmazott: a citizen science projektekből származó, több mint 300 000 megfigyelést tartalmazó adatbázist vetették össze a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) területi adataival, járási szinten. A citizen science projektek között volt ízeltlábúakra, puhatestűekre, hüllőkre, madarakra, emlősökre, de még vízfolyásokra és kis tavakra fókuszáló is. A megközelítés leegyszerűsítve a következően hangzik: megnézték, hogy a járási lakosság és a környezet tulajdonságainak van-e szisztematikus hatása a beküldött megfigyelések mennyiségére. A módszer egyik legnagyobb előnye, hogy két egymástól független adatforrást kapcsol össze: míg a citizen science adatok az önkéntesek aktivitását tükrözik, addig a KSH adatok a társadalmi és környezeti háttértényezőket írják le. Ez a függetlenség biztosítja, hogy a kérdőíves vizsgálatokra jellemző torzítások ne befolyásolják az eredményeket. Az alkalmazott meta-analízis során projektenként és általánosságban is azonosíthatók összefüggések, így az eredmények több szinten is hasznosíthatóak.
Az elemzés eredményei azt mutatják, hogy a részvételi aktivitás nem véletlenszerű. Pozitív összefüggés figyelhető meg a természetvédelmi területek arányával: általánosságban minél nagyobb a természetvédelmi területek aránya egy járásban, annál több önkéntes megfigyelés érkezik onnan. Hasonló a helyzet a népsűrűséggel, csak fordítva: általánosságban minél ritkábban laknak egy járást, annál kisebb lesz a részvételi aktivitás. A kutatók olyan elemzést is végeztek, ahol a budapesti járásokat kizárták az adatokból, hogy kiderüljön, az extrém nagy népsűrűségű és más tekintetben is ,,kilógó” főváros mennyire torzítja az eredményeket. Budapest kizárásával a diplomások aránya és az idősebb korosztály aránya is pozitív összefüggést mutatott a citizen science aktivitással, viszont a népsűrűség hatása eltűnt.
A kutatás emellett finomabb léptékű mintázatokat is feltárt. Érdekes módon például a saját kertben végezhető citizen science programok szignifikánsan pozitív összefüggést mutattak a gyerekek arányával, és ilyen összefüggést csak ezeknél a projekteknél találtak. Hasonló érdekes mintázatként emelkedett ki, hogy azok a projektek, amelyek különleges élőhelyekkel foglalkoznak, több megfigyelést kaptak olyan járásokból, ahol alacsonyabb a diplomások aránya és az átlagos jövedelem, ami pedig erősen összefügghet az urbanizáció alacsony mértékével. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy az eredmények értelmezése mindig kontextus függő. A részvételi aktivitást számos tényező befolyásolhatja, beleértve a vizsgált kutatási témát, a kommunikáció hatékonyságát, valamint az adott projekt mögött álló intézményi és társadalmi hátteret.
Összességében, a tanulmány első szerzője Vásárhelyi Zsóka szerint a kutatás rámutat arra, hogy a citizen science adatok rendkívül értékesek, ugyanakkor nem torzítatlanok. A módszer sikeres alkalmazásához elengedhetetlen, hogy a kutatók tudatosan kezeljék ezeket a torzításokat a projektek tervezése, az adatgyűjtés, az elemzés és az eredmények interpretációja során.
Publikáció: Zsóka Vásárhelyi, Barbara Barta, Marianna Biró, Zoltán Csabai, Gábor Földvári, Bálint Halpern, Zsófia Horváth, Erika Juhász, Balázs Károlyi, Kornélia Kurucz, Zsuzsanna Márton, László Mezőfi, Péter Lovászi, Barna Páll-Gergely, Bálint Pernecker, Ádám Selmeczi-Kovács, Zoltán Soltész, Éva Szabó, Ágnes Turóci, Vadonleső Group, Judit Vörös, László Zsolt Garamszegi : Environmental and socio-economic factors behind data provision in 17 citizen science projects
Ábrafelirat:17 citizen science kutatási projektből származó megfigyelés adatai Annak ellenére, hogy az egyes projektekben nem véletlenszerű mintavétel történt, a több mint 300 000 helyszínt tartalmazó egyesített adatállomány hatékonyan lefedi az egész országot.
A klímaváltozás korában kulcskérdés, hogy hogyan lehet úgy művelni az erdőket, hogy a hatékony faanyagtermelés mellett megőrizzük azok klímaszabályozó szerepét, gazdag élővilágát és ellenállóképességét. Új, korszerű gazdálkodási módok széles körű alkalmazását sürgeti az is, hogy a társadalom erdőkkel szembeni rekreációs igénye és a vágásterületek elutasítottsága egyre fokozottabb.
A folyamatos erdőborítást fenntartó, ún. örökerdő gazdálkodás a konvencionális vágásos gazdálkodásnál jobban eleget tesz ezeknek az igényeknek, mivel a természetes erdődinamikát utánozva finom térléptékben bontja csak meg az erdő lombozatát, egyenletes gyérítések vagy néhány száz négyzetméteres lékek nyitása révén. Ezáltal az erdő mint élőhely hosszú távon fennmarad, megőrizve a hűvös, párás mikroklímát és az ehhez kötődő élővilágot.
Tölgyesek esetében azonban a finom léptékű beavatkozásokra alapozó gazdálkodás számos gyakorlati kérdést vet fel, mivel a tölgyek fényigényes fafajok: zárt erdőben nehezen újulnak fel, ugyanakkor a túl nagy lékekben gyorsan elszaporodhatnak azok a nagyobb versenyképességű fás- és lágyszárú fajok, amelyek elnyomják a fiatal tölgycsemetéket. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Erdőökológiai Kutatócsoportjának új kutatása ezért azt vizsgálta, milyen méretű és alakú lékek biztosítják leginkább a tölgy természetes felújulását folyamatos erdőborítás mellett.
– Az erdész szakma hosszú ideje, nagy rutinnal alkalmazza a vágásos gazdálkodást, így nem könnyű átállni egy teljesen más szemléletű erdőművelési módra. Ahhoz, hogy az erdészek széles körben áttérjenek az ökológiai szempontból kíméletesebb gazdálkodási módokra, tudományosan megalapozott ismeretekkel kell segítenünk őket az új technológiák kidolgozásában – mondja Tinya Flóra, a Kutatócsoport tudományos munkatársa, a cikk első szerzője. – A kutatást a Pilisi Parkerdő Zrt. munkatársaival kollaborációban végeztük. Csépányi Péter, a Parkerdő erdőgazdálkodási és természetvédelmi vezérigazgató-helyettese több évtizedes tapasztalatot gyűjtött már tölgyesek folyamatos erdőborítás melletti felújításával kapcsolatban, így az együttműködés révén a kutatás irányvonalát a gyakorlatban felmerülő kérdésekhez tudtunk igazítani.
A vizsgálat a pilisi Hosszú-hegy gyertyános-tölgyesében zajló Pilis Lék Kísérlet részeként valósult meg. A kutatók két különböző méretű és kétféle – kör és elnyújtott – alakú lék hatását vizsgálták. Korábbi kutatásaik igazolták, hogy a lékek alakja és mérete nagyban befolyásolja a létrejövő mikroklimatikus viszonyokat, és ezáltal az aljnövényzet alakulását. A most megjelent publikációjukban pedig azt elemezték, hogy hogyan fejlődnek a tölgycsemeték a kialakult fény- és talajnedvességi viszonyok között, illetve, hogy hogyan hat rájuk a más növényfajokkal való versengés.
A kutatók azt találták, hogy a tölgy felújítása minden vizsgált léktípusban megindítható, de a csemeték fejlődése és a szükséges ápolás mértéke léktípusonként eltérő. A legkedvezőbb fény- és talajnedvességi viszonyokat kezdetben a nagy, kör alakú lékek biztosították: itt növekedtek leggyorsabban az ápolt, versenytársaktól megtisztított tölgycsemeték. A jobb környezeti feltételek azonban nemcsak a tölgyeknek kedveztek. A gyertyán, a veresgyűrű som és vadszeder is erőteljes terjedést és növekedést mutatott ezekben a lékekben, és idővel egyre inkább elnyomta a fejlődő tölgycsemetéket. A kialakult sűrű növényzet néhány év alatt a lékek fény- és nedvességtöbbletét is jelentősen csökkentette. A kör alakú lékekben emiatt a tölgy felújítása csak a versenytársak intenzív visszaszorításával volt biztosítható.
A nagy, kerek lékekben a tölgy csemeték gyorsan fejlődnek, de erős verseny helyzetbe kerülnek a kőris és más gyorsan növő fajok miatt.
A tölgycsemeték számára megfelelő környezeti feltételek és a szükséges ápolási munka mennyisége között jó kompromisszumot jelenthetnek az elnyújtott lékek. Ezekben a fény mennyisége hasonló, mint az azonos területű kör alakú lékekben, a talajnedvesség-többlet azonban mérsékeltebb, így a versenytárs fajok itt kevésbé törnek előre.
Az elnyújtott lékek megfelelő fényviszonyokat biztosítanak a tölgyfelújulás számára, míg a mérsékelt talajnedvesség többlet korlátozza a versengő fajok terjedését. A kutatók a vizsgált lékekben a biodiverzitás és a környezeti változók széles skáláját is figyelemmel kísérték, beleértve a levegő hőmérsékletét és páratartalmát.
– A lékek mérete is számít: az elnyújtott lékek közül a kisebb lékekben a mérsékeltebb fény miatt kisebb a versengés, ezért itt van szükség a legkevesebb ápolásra – mutat rá Tinya Flóra. – Emiatt ugyan a tölgycsemeték is lassabban növekednek a kis elnyújtott lékekben, de ha ahhoz viszonyítunk, hogy ezek a fák jóval 100 éves koruk felett kerülnek majd kitermelésre, nem sokat számít, ha a kezdeti években valamivel lassabb a fejlődésük.
A vizsgálat ugyanakkor azt is kimutatta, hogy néhány év elteltével a kis, elnyújtott lékek már nem elégítik ki a tölgyek növekvő fényigényét, így 5-6 év után szükség lehet a tágításukra. A kutatók feltételezése szerint – amelyet az elkövetkező években fognak tesztelni – addigra a csemeték már megerősödnek annyira, hogy sikeresebben versenyezzenek más fajokkal. A kis, elnyújtott lékek további előnye, hogy a környező tölgyfák makktermése itt eljut a lékek belsejébe is, így az új magoncok megtelepedése több éven keresztül is biztosított lehet.
Az eredmények alapján tehát megfelelő léktípusok alkalmazásával a tölgyesek felújítása megvalósítható az erdőborítás folyamatos fenntartása mellett is. A kutatók részletes ajánlásokkal segítik a felújítás sikeres kivitelezését, hozzájárulva olyan művelési módok széles körű alkalmazásához, amelyek egyszerre segítik az erdei mikroklíma és biodiverzitás megőrzését, valamint az erdők klímaváltozással szembeni ellenállóképességének növelését. A szerzők mindemellett hangsúlyozzák: hosszú távon valószínűleg nem a vágásos gazdálkodás során jellemző, szinte elegyetlen tölgyesek fenntartása a célravezető, hanem a változatosabb, elegyes erdők kialakítása, amelyek ökológiai és gazdasági szempontból egyaránt stabilabbak lehetnek.
Margaret Gathoni Gitau, az egyik társszerző, jegyzeteket készít a terepmunka során. A tölgyfelújítás számos aspektusát felmérték, nemcsak a versenytől mentesített tölgycsemeték túlélését és magasságnövekedését — amely tükrözi az eltérő típusú lékek által eredményezett környezeti feltételeket —, hanem a természetes módon regenerálódó tölgy csemeték gyakoriságát is a versengő körülmények között.
Publikáció:
Tinya, F., Csépányi, P., Gitau, M. G., Horváth, Cs. V., Kovács, B., Németh, Cs., Ódor, P. (2026): Elongated gaps provide a good compromise between abiotic and
competitive conditions for sessile oak regeneration. Forest Ecosystems, 16: 100472. https://doi.org/10.1016/j.fecs.2026.100472
Kiemelt fotó: Nagy, hosszúkás lék hemiszférikus lombkorona fényképe. A kutatók ilyen képeket használnak annak kiszámítására, hogy mennyi beeső fény éri el az erdő talaját.
Nem csupán a víz sótartalma, hanem a benne található ionok összetétele is meghatározó szerepet játszik a tavakban élő baktériumközösségek szerkezetének formálásában. A vizekben élő baktériumok pedig alapvető szerepet töltenek be a tápanyagforgalomban és befolyásolják a vízminőséget is. A HUN-REN ÖK Vízi Ökológiai Intézet Mikrobiális Ökológiai Kutatócsoportjának vezetésével nemzetközi együttműködésben készült tanulmány szerint érdekes módon az ionösszetétel hatása sokkal erősebb közösségformáló a baktériumokra nézve, mint az oldott só mennyisége önmagában.
A kutatók világszerte összesen 130 tó 375 vízmintáját elemezték az édesvizektől a hipersós tavakig, szikes és konyhasós vizes élőhelyekről származókat egyaránt. A szikes tavakban a nátrium- és karbonát-, hidrogén-karbonátionok dominálnak, míg a konyhasós tavak ionösszetétele a tengerekére hasonlít, hiszen a nátrium mellett a kloridionok a meghatározóak. Hazánkban is nagy számban találhatók szikes tavak, például a Kiskunságban, de a Fertő és Velencei-tó is szikes vizű tó, bár bennük az oldott sók mennyisége nem kifejezetten magas. A szovátai Medve-tó Erdélyben viszont a másik típushoz tartozik, és vize sók oldott sót tartalmaz.
A kutatás célja annak feltárása volt, hogy a vízben legnagyobb mennyiségben előforduló oldott sók ionjai, különösen a karbonát- és kloridionokból adódó különbségek hogyan befolyásolják a vízben élő baktériumközösségek szerkezetét. Az eredmények egyértelműen azt mutatták, hogy a vízben lebegő (úgynevezett planktonikus) baktériumok összetételére erősebben hat az oldott ionok típusa, mint a teljes sótartalom mennyisége. Számos baktériumcsoport kifejezetten kötődik bizonyos víztípusokhoz, így például a szikes tavakat egyes aktinobaktérium csoportok preferálják. Továbbá a kutatás arra is rámutatott, hogy ezek a speciális baktériumcsoportok evolúciós szempontból is összefüggő csoportokat alkotnak, vagyis a különböző ionösszetételű élőhelyek hosszú távú hatást is kifejtettek a bennük élő mikroorganizmusokra.
Az eredmények hozzájárulnak a tavak ökológiájának megértéséhez, hiszen a klímaváltozás hatására és az emberi tevékenységek okozta környezeti változásokra a táplálékhálózatot és a vízminőséget meghatározó mikroszkopikus méretű élőlények nagyon gyorsan reagálnak.
A kutatás a rangos Limnology and Oceanography Letters tudományos folyóiratban jelent meg „A matter of salt: Global assessment of the effect of salt ionic composition as a driver of aquatic bacterial diversity” címmel.
Publikáció: Szabó A, Székely AJ, Boros E, Márton Zs, Csitári B, Barteneva N, Anda D, Dobosy P, Eiler A, Bertilsson S, Felföldi T. 2026. A matter of salt: Global assessment of the effect of salt ionic composition as a driver of aquatic bacterial diversity. Limnology and Oceanography Letters 11: e70088.
Az evolúcióbiológia fontos tanulságokkal szolgálhat a mesterséges intelligencia jövőjének megértéséhez – erre hívják fel a figyelmet a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, valamint a Belga Királyi Flamand Tudományos és Művészeti Akadémia kutatói. A PNAS folyóiratban (az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának vezető tudományos lapjában) április 20-án megjelent új tanulmányuk szerint hamarosan létrejöhetnek olyan evolválódó MI-rendszerek (evolúcióképes AI: eAI), amelyek képesek darwini evolúción alapuló fejlődésre. A szerzők szerint ezek a rendszerek különleges kockázatokat hordoznak, amelyek az evolúcióbiológia gondolati keretei alapján jobban megérthetők és mérsékelhetők.
„Az evolúció ereje világosan megmutatkozik a biológiai evolúció történetében, amely létrehozta az emberi elme kognitív képességeit” – hívta fel a figyelmet Szathmáry Eörs, a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és az Eötvös Loránd Tudományegyetem evolúcióbiológia-professzora, a pöckingi Parmenides Center for the Conceptional Foundations of Science igazgatója, a tanulmány vezető szerzője. „Elkerülhetetlennek tartjuk, hogy az MI-rendszerek fejlesztése – valószínűleg már a közeli jövőben – építeni fog a teljes körű evolúciós folyamatok erejére” – tette hozzá Luc Steels, a Belga Királyi Flamand Tudományos és Művészeti Akadémia robotika- és MI-professzora, a cikk vezető társszerzője.
A tanulmány ismerteti, hogy az MI-kutatásban már jelenleg is megjelennek egyes evolúciós elvek és komponensek, és azt is bemutatja, hogy a további fejlesztések – különösen az ágensekre épülő mesterséges intelligencia – miként vezethetnek rövid időn belül olyan rendszerekhez, amelyek már a valódi darwini evolúció valamennyi kritériumának megfelelnek. Az ilyen rendszerek új korszakot nyithatnak az MI fejlődésében: képesek lehetnek áttörni azokat a korlátokat, amelyek még a mai tanuló MI-rendszerek számára is nehezen leküzdhetők. Ezek a rendszerek azonban különleges kockázatot is hordozhatnak.
„A biológiai evolúció példái azt sugallják, hogy az evolválódó MI-rendszereket különösen nehéz lesz kontroll alatt tartani” – figyelmeztet Müller Viktor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi docense, a tanulmány első szerzője.
A két evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs és Müller Viktor a robotika- és MI-szakértő Luc Steels professzorral fogott össze, hogy közösen fogalmazzák meg előrejelzésüket az eAI lehetséges kockázatairól, és egyben javaslatokat tegyenek e kockázatok mérséklésére.
A tanulmány biológiai és számítógépen szimulált evolúciós példákon keresztül szemlélteti, hogy az evolúció hajlamos „önző” tulajdonságokat létrehozni. Az eAI esetében ez növeli annak valószínűségét, hogy a rendszer eltérjen az ember által kijelölt céloktól. A szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy bár az MI kockázataival kapcsolatban a legtöbbször a mesterséges általános intelligencia (artificial general intelligence: AGI) elérésére helyeződik a hangsúly – ez az a küszöb, ahol az MI minden kognitív feladatban eléri vagy meghaladja az emberi képességeket –, az evolúció példái azt mutatják, hogy a károkozás vagy manipuláció képességéhez nincs feltétlenül szükség kiemelkedő intelligenciára. Jó példa erre a veszettség vírusa, amely egyszerű szerveződésű kórokozóként is képes a megfertőzött emlősök manipulálására és kihasználására. Így az evolúcióképes mesterséges intelligencia már jóval az AGI megjelenése előtt letérhet eltérhet az ember által kijelölt céloktól, és komoly kockázatot jelenthet. A kockázathoz nem kell semmilyen különleges körülménynek teljesülnie: az AI rendszerek és az emberiség használnak közös erőforrásokat, így egy hatékonyan önreprodukáló rendszer előbb-utóbb a számunkra életfontosságú erőforrásokat vonja el.
A szerzők arra is figyelmeztetnek, hogy a rendszerek önreprodukálásának korlátozására irányuló erőfeszítések – ha nem tökéletes a kontroll – éppen azokat a tulajdonságokat szelektálják legerősebben, amelyek lehetővé teszik az ellenőrzés kijátszását. Ennek biológiai analógiája az antibiotikumokkal vagy növényvédő szerekkel szembeni gyors rezisztencia kialakulása a baktériumok és kártevők esetében. Ráadásul az általános evolúciós szabály mellett az eAI esetében ugyanebbe az irányba hat a szelekció speciális jellege: az MI-fejlesztések legfontosabb célja a kognitív képességek folyamatos javítása. Míg az állatok több ezer éves tenyésztése a háziasított fajokat könnyebben kezelhetővé, jobban irányíthatóvá tette, az „intelligencia” növelésére irányuló szelekció az MI-rendszerek esetében növelheti annak esélyét és képességét, hogy megtévesszék az embereket és kivonják magukat az ellenőrzés alól.
A tanulmány végül arra is rámutat, hogy bár a természetes szelekción alapuló evolúció kontrollálása önmagában is rendkívül nehéz, az MI-rendszerek fejlődése több szempontból is gyorsabb és hatékonyabb lehet a biológiai evolúciónál. A biológiai szervezetekkel ellentétben az eAI képes lehet szerzett tulajdonságok örökítésére, sőt még arra is, hogy a saját működését, egyes komponenseit célzott tervezéssel javítsa ahelyett, hogy meg kellene várnia a hasznos változatokat létrehozó véletlenszerű mutációkat. „Az MI evolúciójának lehetséges sebessége mélységesen aggasztó” – állítja Luc Steels.
A szerzők olyan szabályozás kialakítását sürgetik, amely mérsékelheti az evolúcióképes mesterséges intelligenciához kapcsolódó veszélyeket. A legfontosabb szabály, hogy az MI-rendszerek reprodukciójának (másolásának, „szaporodásának”) teljes mértékben központosított emberi ellenőrzés alatt kell maradnia: tökéletes kontrollra van szükség.
„Reméljük, hogy a figyelmeztetésünk időben érkezik, és a szabályozásokat még azelőtt be lehet vezetni, hogy az eAI valóban lendületet venne” – nyilatkozta Müller Viktor. „Ha nem cselekszünk, az evolúció új ‘nagy átmenetének’ tanúi lehetünk, amelyben az eAI felváltja vagy legalábbis uralma alá hajtja az embert. A jövőnk foroghat kockán” – figyelmeztet Szathmáry Eörs.
A kutatást az Európai Kutatási Tanács, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal, valamint az Európai Innovációs Tanács támogatta.
Névjegyek:
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke. Kutatásai során az élet keletkezésétől kezdve az emberi nyelvkészség kialakulásáig számos evolúciós folyamatot vizsgált és modellezett. John Maynard Smith-szel közösen írt könyvét, Az evolúció nagy lépéseit a modern evolúcióbiológia alapműveként tartják számon.
A Philosophical Transactions of the Royal Society különszámában magyar kutatóktól megjelent tanulmány új megvilágításba helyezi a sejtmag és az eukarióták eredetét. Bár mind a sejtmag, mind a mitokondrium egyedi és komplex eukarióta találmányok, a hagyományos magyarázatok szerint a mitokondrium-ős, azaz egy bakteriális partner bekebelezése indította el az eukariótává válás hosszú folyamatát. A HUN-REN Evolúciótudományi Intézetének kutatói, Zachar István, Máté Jakab és Oszoli István ezzel szemben azt állítják, hogy a valódi kulcs a sejtmag kialakulása lehetett, amely vélhetően már a mitokondrium előtt létrejött, s mintegy kikövezte az utat az első, stabil sejten belüli (endoszimbionta) partnerkapcsolat felé.
Az egysejtűekre rendkívül jellemző a horizontális géntranszfer (HGT), amely során a mikrobák egymást közt intenzíven kicserélik a genetikai anyagaikat. Ez a folyamat rendkívül gyakori a sejtmag nélküli egysejtűekben (prokariótákban), és bár gyors alkalmazkodást biztosít, egyben instabilitást is okoz: a baktériumok genetikai állomány folyamatosan változik, ahogy a változó forrásokhoz, körülményekhez és partnerekhez alkalmazkodnak. Ennek a következménye, hogy szoros, fajspecifikus együttműködések nehezen tarthatóak fenn.
A baktériumok között az együttélés és együttműködés rendkívül gyakori – csak éppen soha sem tartósan sejten belüli. A nagy mennyiségű HGT magyarázatot adhat arra, hogy miért hiányoznak a stabil endoszimbiotikus partnerkapcsolatok a prokariótáknál: egyszerűen túl nagy a genetikai „átjárhatóság”, és a szimbionta partnerek (még ha be is jutnak a sejtbe), könnyen lecserélhetők vagy kifoszthatók: a hasznos gének átvétele után a gazda megszabadul a partnertől. Rosszabb esetben a gazda maganyaga állandó veszélynek van kitéve, ahogy a partnerek génjei folyamatosan bombázzák.
A szerzők szerint a sejtmag, illetve az azt megelőző egyszerűbb belső membránok, megoldást jelenthettek erre a problémára. A DNS újabb membránok mögé rejtésével a leendő gazda csökkenthette az idegen gének beépülésének esélyét, hiszen akár egyetlen átmeneti endoszimbionta partner esetében is rendkívül kártékony lehetett a HGT. Ezen felül a génátírás és fehérjeszintézis térbeli elválasztásával a gazda stabilabbá tehette a genetikai információ feldolgozását. A magmembrán kialakulása után a bekebelezett baktérium (a mitokondrium őse) már jóval kisebb eséllyel szólhatott bele károsan a gazdasejt genomjába, ugyanakkor a szelekció lehetővé tette a hasznos partner-gének biztonságosabb átjutását a gazda genomba. A génáramlás gazda-által irányítottá vált, ami lehetővé tette, hogy kialakuljon a tartós endoszimbiózis. Az eukarióták kialakulásának kulcsa tehát nem maga az endoszimbiózis volt, hanem az azt lehetővé tevő belső strukturálódás és munkamegosztás. Ez az egyedülálló innováció megmagyarázhatja, miért csak egyszer történt meg ez az evolúciós áttörés.
A várható horizontális génátvitel (HGT) mértéke különböző szimbiózis-körülmények között. A piros nyilak a lehetséges génátvitelt, a zöld nyilak az elakadt átviteli kísérleteket jelzik; a nyilak vastagsága az egységnyi idő alatt végbemenő sikeres átvitelek feltételezett mértékét jelzi.A sejtmag, a mitokondriumok eredetét és az intronok evolúcióját magában foglaló, különböző eseménysorrendet felvázoló elméletek áttekintése. A) A mitokondriumok korai megjelenését feltételező forgatókönyv (Martin és Koonin 2006): Első lépésként egy (sejtmembrán nélküli) archaea felveszi a mitokondriális endoszimbiótát. Az endoszimbionta fokozott HGT-szintet (EGT; vastagabb nyíl) eredményez, és ennek következtében a II. csoportba tartozó intronok (többek között) bejutnak a gazda genomjába, és ott elszaporodnak. Az önszerkesztő képességüket elvesztő intronok terhet jelentenek a gazdaszervezet számára, és ennek eredményeként a NE és a spliceoszómális gépezet csak az intronok elszaporodása után alakul ki. B) Korai intron-evolúció és késői mitokondrium-szerzés (Vosseberg et al. 2020, 2022) alapján. A II. csoportba tartozó intronokat vagy a gazda szerzett meg HGT útján a mitokondrium előtti endoszimbiontáktól, vagy vertikálisan örökölte a már a leszármazási vonalban jelen lévő archaea intronoktól. Kialakul a NE kezdetleges változata (vagy más mechanizmus a transzkripció és a transzláció elválasztására), miközben a génduplikációk hulláma potenciálisan további intronokat vezet be. Ahogy az intronok elszaporodtak a genomban, a spliceoszómák a fent leírtakkal megegyező okokból fejlődtek ki. A mitokondriális endoszimbionta megtelepedésével a génduplikációk második hulláma és valószínűleg további intronok alakították tovább a proto-eukarióta genomot. C) A mitokondriumok előtti sorozatos endoszimbiózist feltételező hipotézis (Pittis és Gabaldón 2016, Gabaldón 2018), amely összeegyeztethető a B forgatókönyvvel. Az átmeneti endoszimbionta partnerekből származó fokozott HGT zavart okoz a gazda genomjában, mielőtt a sejtmembrán teljesen kialakulna. A korai endoszimbionták nem tudtak stabilizálódni, mivel hiányzott a sejtmembrán, amely lehetővé tette volna az EGT szabályozott folyamatát, és végső soron a szimbionták központi irányítását. A forgatókönyv további része a B pontot követi.
A szántóföldi területeken telepített vadvirágos sávok nemcsak a beporzó rovarok azonnali támogatását szolgálják, hanem idővel egyre természetesebb, fajgazdag élőhelyekké is alakulhatnak. Ebben a folyamatban a vetett növényfajok mellett a spontán betelepülő fajok is kulcsszerepet játszanak – derül ki egy új, többéves kutatásból.
A beporzók, köztük a vadméhek állománya az elmúlt évtizedekben világszerte jelentősen csökkent. Ennek egyik fő oka a mezőgazdaság intenzifikációja: a permetezőszerek használata közvetlenül hozzájárul a beporzók pusztulásához, miközben a nagy, homogén szántóföldek térnyerése és a természetes élőhelyek visszaszorulása jelentősen átalakítja az agrártájak szerkezetét. Ennek következtében a mezőgazdasági területek egyre kevésbé képesek fenntartani a beporzó közösségeket, hiszen egy átlagos mezőgazdasági parcella ma már sem nektárforrást, sem búvóhelyet, sem szaporodóhelyet nem kínál a beporzó rovarok számára. Ez nemcsak természetvédelmi szempontból jelent problémát: a beporzók számos termesztett növény terméshozamában és minőségében is kulcsszerepet játszanak, így csökkenésük közvetlen hatással lehet az élelmiszer-termelésre is. Erre a problémára kínálnak megoldást az agrár-környezetgazdálkodási programokban egyre szélesebb körben alkalmazott vadvirágos sávok, amelyek virágzó növényekkel gazdagítják a tájat, és így kulcsfontosságú forrásokat biztosítanak a beporzóknak. A legtöbb ilyen beavatkozás azonban rövid távú hatásokra fókuszál, és kevéssé ismert, hogyan alakul ezeknek az élőhelyeknek a növényzete és ökológiai működése többéves időtávon.
Ezt a kérdést vizsgálta a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoportja a Kiskunságban, Harta és Újsolt térségében egy nagyléptékű és hosszútávú ökológiai kísérlet részeként. A kutatáshoz a területet és a parcellák gondozását az Állampusztai Mezőgazdasági és Kereskedelmi Kft. biztosította, így a projekt a gazdálkodók és a kutatók közötti együttműködésnek is szép példája. A kutatási program célja újtípusú vadvirágos élőhelyek létrehozása és azok többszempontú – többek között növényzeti és beporzóközösségi – vizsgálata. A kutatás különlegessége, hogy a vadvirágos parcellákat nemcsak telepítették, hanem több éven keresztül megfigyelték a növényzet változásait. A kísérlet során kizárólag őshonos növényfajokat vetettek (összesen 32-t), és a magkeverékből szándékosan kihagyták a füveket. Ez megakadályozta a gyors záródást, és „nyitott ablakot” hagyott a spontán, a talaj magbankjából vagy a környező élőhelyekről betelepülő fajok számára. Így egy olyan egyedi rendszer jött létre, ahol a célzott vetés és a természetes ökológiai folyamatok egyszerre formálták a közösséget, lehetővé téve, hogy a vetett és spontán fajok hosszú távon, egymással kölcsönhatásban formálják az élőhely fejlődését. A vizsgálat öt éven át követte a növényzet alakulását különböző táji környezetben, eltérő természetes élőhelyaránnyal rendelkező mezőgazdasági tájakban. A kutatók a borítást, a fajszámot, a diverzitást és a fajösszetétel időbeli változását elemezték.
Az eredmények szerint a spontán fajok már az első évben meghatározó szerepet játszottak: borításuk magasabb volt, és mindvégig nagyobb fajszámot és diverzitást mutattak, mint a vetett növények. Öt év alatt összesen mintegy 240 spontán faj jelent meg a parcellákban.
A harmadik évre a vetett fajok borítása elérte csúcsát, majd a negyedik és ötödik évre kiegyenlítődött a spontán fajokéval. Eközben a növényközösség összetétele folyamatosan változott, a legnagyobb különbség az első és az ötödik év között volt megfigyelhető. Míg a vetett fajok a közösség stabil szerkezeti vázát adták, a spontán fajok nagyfokú változatosságot vittek a rendszerbe.
„Egészen csodálatos látni, hogy az egykori szántóföldek, ahová 32 vadvirágfajt telepítettünk, mostanra virágba borultak, és összességében mintegy 270 növényfajnak adnak otthont” – mondta Báldi András, a kutatás vezetője.
Érdekes módon a táji környezet hatása a vártnál gyengébbnek bizonyult. A növényzet alapvető jellemzőit, mint például a fajszámot vagy a borítást, közvetlenül nem befolyásolta, és a fajösszetétel alakulásában is csak mérsékelt szerepet játszott. Ennek hátterében valószínűleg az áll, hogy a helyi tényezők, például a talajmagbank, a korábbi földhasználat öröksége és a finomléptékű élőhelyi különbségek ebben a korai szukcessziós szakaszban erősebben határozzák meg a növényközösségek fejlődését, mint a tágabb táji környezet.
A kutatás arra is rámutat, hogy a közép-európai agrártájak még mindig jelentős „rejtett” biodiverzitási potenciállal rendelkeznek. A régió gazdag talajmagbankja és a környező élőhelyekből érkező fajok lehetővé teszik a spontán regenerációt – ellentétben Nyugat-Európa számos területével, ahol a hosszabb ideje tartó intenzív földhasználat már jelentősen kimerítette ezt a potenciált.
A kutatás egyik legfontosabb üzenete, hogy a vadvirágos sávok tervezésekor érdemes nemcsak a vetett fajokra, hanem a természetes betelepülés lehetőségére is építeni. Hiszen a spontán módon megjelenő növények jelentős mértékben hozzájárulnak a közösség alakulásához, növelik a fajgazdagságot és a diverzitást, valamint folyamatos változást hoznak a fajösszetételben.
„Eredményeink azt mutatják, hogy a tervezett és spontán folyamatok integrálása kulcsfontosságú lehet.
Ez a megközelítés hidat képez az agrár-környezetgazdálkodási beavatkozások és a természetközeli gyeprekonstrukció között” – hangsúlyozta Bereczki Krisztina, a tanulmány vezető szerzője.
Az eredmények azt mutatják, hogy a hosszútávon fenntartott fajgazdag, virágos élőhelyek egyszerre képesek biztosítani a vetett fajok által nyújtott előnyöket, miközben teret adnak a spontán betelepülésnek és a természetes közösségfejlődésnek. Ez a megközelítés hozzájárulhat ahhoz, hogy a vadvirágos sávok ne csak rövidtávú, beporzókat segítő eszközök legyenek, hanem idővel egyre ellenállóbb és többfunkciós élőhelyekké váljanak az agrártájban.
A kutatás egy nagyobb, hosszú távú program része, amely nemcsak a növényzet, hanem a beporzó rovarok és más élőlénycsoportok változásait is vizsgálja. A jövőbeni eredmények segíthetnek jobban megérteni, hogyan járulnak hozzá ezek az élőhelyek az agrártájak ökológiai működéséhez és a beporzási szolgáltatások fenntartásához, így hozzájárul a Természethelyreállítási Rendelet sikeres megvalósításához.
Publikáció: Krisztina Bereczki, Viktor Szigeti, Csaba Molnár, András Máté, Áron Domonkos Bihaly, Anikó Kovács-Hostyánszki, László Somay, Gabriella Süle, András Báldi: Newly established wildflower patches in agricultural landscapes: Temporal dynamics and spatial factors of sown and spontaneous plant species over five years of succession https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0167880926001635
Egy fénykép vagy hangfelvétel is elég lehet ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia kiszűrje a veszélyes, betegséget terjesztő szúnyogfajokat: új korszak kezdődhet a járványmegelőzésben. Az MI modellek akkor működnek jól, ha nagy mennyiségű, jó minőségű adaton tanulhatnak, azonban szúnyoghangokból jelenleg még nincsen elég használható felvétel. A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói frissen megjelent tanulmányukban kimutatták, hogy a szúnyogok hangja egyeden és fajon belül is viszonylag állandó. Továbbá, figyelembe véve a környezeti paramétereket, például a hőmérsékletet, a hangok még pontosabban kapcsolhatóak az egyes fajokhoz. Mindez azt vetíti előre, hogy az MI alapú automatikus terepi szúnyoghatározás a környezeti tényezők beépítése mellett lehet igazán hatékony. A jövőben ezek az automatizált monitorozó rendszerek segíthetik a hatékony közegészségügyi intézkedéseket a vektorpopulációk, vagyis a potenciálisan betegséget terjesztő állatok nyomon követésével.
A szúnyogok számos, közegészségügyi szempontból fontos betegséget terjesztenek, többek között, a maláriát, a dengue-lázat, a chikungunya-lázat és a zika-lázat. Ezek a vektorok által terjesztett betegségek évente több millió megbetegedést és több százezer halálesetet okoznak. A leghatékonyabban ezek ellen a betegségek ellen szigorú megfigyelési és felügyeleti rendszerrel lehet védekezni, amely elősegíti a kockázatok korai felismerését és a kockázatcsökkentő intézkedések (pl. szúnyogirtás) megkezdését. Az elmúlt években számos technológiát fejlesztettek ki a vektorok (pl. szúnyogok) és a vektorok által terjesztett betegségek megfigyelésére és ellenőrzésére, amelyek közül sok a mélytanuláson alapul, a fajok felismerése és osztályozása révén. Különösen fontosak a passzív megfigyelésből származó akusztikus adatok, amelyek lehetővé tehetik a vektorpopulációk valós idejű megfigyelését, és segíthetik a közegészségügyi intézkedések időben történő meghozását.
A szúnyogok repülés közben szárnycsapkodásukkal adnak ki hangot; minél gyorsabban csapkodnak a szárnyaikkal, annál magasabb a hang. A szúnyoghang fajra jellemző, ami rendkívül hasznos, hiszen így csak a számunkra érdekes fajokat kell figyelni; ezek lehetnek a betegségeket terjesztő fajok, vagy akár az invazív fajok is. Már léteznek mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok a szúnyogfajok hang alapján történő azonosítására, és néhány ezek közül meglehetősen jól teljesít (akár 97%-os pontossággal). Van azonban néhány korlátozó tényező: (1) a felismerés pontossága általában csökken, ha sok faj van jelen a rendszerben, (2) a képzési adatokban csak kevés fajtól szerepel felvétel, (3) a vadon élő szúnyogpopulációk hangja valószínűleg sokkal változatosabb, mint a képzési adatokban szereplő hangok, mivel a szúnyogok hangjára hatással vannak környezeti tényezők (pl. hőmérséklet, páratartalom) és biológiai tényezők (pl. nem, életkor, méret). Mindezek a szempontok csökkentik a szúnyoghangokon alapuló, mesterséges intelligenciával történő fajfelismerés terepi alkalmazhatóságát.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem kutatói publikációjukban az utolsó pontot vizsgálták, azaz többféle környezeti és biológiai tényező hatását a szúnyoghangok fajok és egyedek közötti változékonyságára.
A kutatók 10 különböző Magyarországon élő szúnyogfaj 475 egyedének hangját vették fel, majd értékelték, hogy a szúnyoghang a fajok és az egyedek között milyen változatosságot mutat. Ezen kívül megvizsgálták, hogy milyen hatással van a hang változékonyságára a hőmérséklet, a páratartalom, a napszak, a nem, az életkor és a méret (a szárnyhosszúság alapján). A kutatók megállapították, hogy a szúnyoghang mind az egyedre, mind a fajra jellemző, és hogy a felmerés pontossága tovább növelhető, ha a környezeti és egyedi változókat is figyelembe veszik.
A nem és a hőmérséklet egyaránt jelentősen befolyásolta a szúnyogok hangját. A nőstények hangja alacsonyabb volt, mint a hímeké, ami nem meglepő, mivel a legtöbb szúnyogfajnál a nőstények általában nagyobbak a hímeknél. A hőmérséklet is befolyásolta a szúnyogok hangját: általában a magasabb hőmérséklet magasabb hangot eredményezett. A magasabb hőmérséklet (egy bizonyos pontig) növeli a rovarok anyagcseréjét; így a szúnyogok izmai magasabb hőmérsékleten gyorsabban mozognak, és emiatt a szárnyaik gyorsabban csapkodnak. Ez a hatás azonban fajonként eltérő volt, ami azt jelenti, hogy a különböző fajok eltérően reagáltak a hőmérsékletre. Ezt részben megmagyarázza a fajok származása (pl. mérsékelt övezet vagy szubtrópusi éghajlati övezet), illetve a preferált gazdaszervezet és a hozzá kapcsolódó vér hőmérséklet(pl. a madarak vére általában alacsonyabb hőmérsékletű, mint az emlősöké). Ez a faj specifikus különbség a hőmérsékletre adott válaszreakcióban arra utal, hogy nem alkalmazható egyszerű hőmérséklet-korrekciós szabály a szúnyoghangokra, vagy legalábbis nem alkalmazható ugyanaz a formula minden fajra.
4-csatornás mikrofon a szúnyoghang felvételéhez. A kutatók 4 kis mikrofont csatlakoztattak a kézi digitális felvevőhöz a kísérleti doboz négy oldalán. Bár a felvételeket hangszigetelt dobozban készítették, a szúnyogok hangja nagyon halk, ezért a doboz minden oldalán elhelyezett mikrofon növelte a hangfelvétel minőségét, amikor a szúnyog a mikrofon közelében repült.
„Adataink azt mutatják, hogy a mesterséges intelligencia alapú akusztikus fajfelismerés és besorolás során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajon belüli és az egyedek közötti változatosságot. A természetes változatosság sikeresebb beépítésére az egyik megoldás az lenne, ha a környezeti és biológiai variabilitást megfelelően tudnánk reprezentálni a modellek képzési adataiban. Sajnos az ilyen teljes adatbázisok még mindig ritkák, különösen a gerinctelenek esetében, és ezeknek a hatalmas adatbázisoknak a létrehozása sok időt és erőfeszítést igényel” – mondta Julie Augustin, a publikáció első szerzője. Alternatív megoldás lehet, ha a felismerő és osztályozó rendszerek további környezeti információkat is figyelembe vennének vagy beépítenének az osztályozás pontosságának javítása érdekében. Egyes tanulmányok már alkalmazzák ezt a módszert, de ehhez részletes ismeretekre van szükség a környezeti változóknak a modellben szereplő összes fajra gyakorolt hatásáról, amelyekkel még nem rendelkezünk. Mindenesetre ahhoz, hogy javítsuk a fajfelismerő és osztályozó modellek pontosságát a valós életben, és növeljük annak esélyét, hogy ezeket a modelleket a problémát okozó fajok monitorozására is fel tudjuk használni, jobban meg kell érteni és figyelembe kell venni a célpopulációk természetes változatosságát.
Címfotó: Szúnyog a fiolában, a hangfelvétel után és az azonosítás előtt. A szúnyogokat terepen gyűjtötték peteként vagy lárvaként, és a laborban tartották kifejlődésükig. Ezután rögzítették a hangjukat, majd meghatározták faji hovatartozásukat.
A HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont és a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet kutatói azt vizsgálták*, hogy az emberek mit tartanak értékesnek a Balatonban és annak partján.
Egy 1500 fő bevonásával készült felmérés — amelyben helyi lakosok, üdülőtulajdonosok és turisták is részt vettek — egyértelműen azt mutatja, hogy a többség egy természetesebb Balatont szeretne: hozzáférhető partokkal, megmaradó nádasokkal és visszafogott beépítéssel.
Bár a Balaton Magyarország egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja, egyben különösen érzékeny ökoszisztéma is. A felmérés szerint a válaszadók nemcsak a kikapcsolódást és a táj szépségét értékelik, hanem az olyan kulcsfontosságú ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzését is kiemelten fontosnak tartják, mint a tiszta víz vagy a növény- és állatvilág élőhelyéül szolgáló közel természetes partszakaszok.
A többség a természetközeli partszakaszokat részesíti előnyben, és határozottan elutasítja az erősen beépített strandokat, valamint a nyilvánosság elől elzárt magánüdülőket. A környezeti tudatosság bizonyult a preferenciákat legerősebben befolyásoló tényezőnek – fontosabbnak, mint a jövedelmi helyzet, az iskolai végzettség vagy a turizmushoz való kötődés.
A megkérdezettek többsége ellenzi a további intenzív fejlesztéseket: 58% nem támogat új szállodákat, 61% ellenzi új kikötők létesítését, és 58% nem szeretné a jacht forgalom további növekedését.
Összességében az üzenet világos: a legtöbben olyan jövőt szeretnének a Balaton számára, amely a természetet, a közösségi hozzáférést és a hosszú távú ökológiai egyensúlyát helyezi előtérbe.
* A kutatás a HUN-REN BLKI és a HUN-REN ÖK mellett a PAD Alapítvány a Környezeti Igazságosságért, a Nemzeti Víztudományi és Vízbiztonsági Laboratórium, az Alkalmazott Víztudományi Intézet, a HUN-REN–BME Vízgazdálkodási Kutatócsoport, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közreműködésével jött létre.
A RestPoll uniós projekt szakpolitikai ajánlása bemutatja, hogy mely helyreállítási intézkedések a leghatékonyabbak a beporzók, például a vadméhek számára Európában.
Több jó minőségű, egymással összekapcsolt élőhelyre, valamint az intenzív földhasználat mérséklésére van szükség, például a növényvédő szerek használatának csökkentésével és a beporzókhoz is igazodó kaszálási és legeltetési rendszerek bevezetésével.
Az eredmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az uniós tagállamok a Természethelyreállítási Rendelet keretében hatékonyan, gyakorlati szempontból megvalósítható és ellenőrizhető módon hajtsák végre helyreállítási terveiket.
A beporzó rovarok – például a méhek, poszméhek, lepkék és zengőlegyek – kulcsszerepet játszanak a mezőgazdaságban, a biológiai sokféleség fenntartásában és az ökoszisztémák stabilitásában. A beporzók védelmét szolgáló intézkedések számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, hozzájárulnak az egészséges talaj, a tiszta víz és a klímavédelem fenntartásához. Ugyanakkor a beporzók állományai Európa számos térségében évek óta csökkennek. A RestPoll uniós Horizon Europe projekt új szakpolitikai összefoglalója a jelenlegi tudományos eredmények és szakértői ismeretek alapján áttekinti, mely helyreállítási intézkedések járulhatnak hozzá leghatékonyabban a beporzópopulációk helyreállításához. A projekt vezetője Alexandra-Maria Klein, a Freiburgi Egyetem Természetvédelmi Biológiai és Tájökológiai Tanszékének professzora szerint:
„Ha 2030-ig meg akarjuk állítani és vissza akarjuk fordítani a beporzók számának és sokféleségének csökkenését, két kulcskérdésre kell összpontosítanunk: a megfelelő élőhelyek bővítésére és összekapcsolására, valamint az intenzív mezőgazdasági és zöldterület-használat mérséklésére” – „Fontos, hogy az intézkedések igazodjanak a helyi adottságokhoz, a helyi érdekeltekkel együttműködésben készüljenek, és rendszeresen monitorozzuk hatásukat.”
Hogyan készültek az ajánlások?
A szakpolitikai összefoglaló egy szakértői felmérésre és szakirodalomi áttekintésére épül. Első lépésben 20 európai ország 56 nemzetközileg elismert beporzó-kutatója értékelt összesen 17 lehetséges helyreállítási intézkedést egy online kérdőívben. A szakértők szakmai és gyakorlati tapasztalataik alapján értékelték az intézkedések hatékonyságát, megvalósíthatóságát és költségigényét. Az értékeléseket célzott szakirodalmi áttekintés egészítette ki, többek között a Conservation Evidence platform felhasználásával, amely rendszerezetten értékeli a természetvédelmi intézkedések hatékonyságáról szóló kutatási eredményeket.
A szerzők ajánlásaikat kifejezetten az uniós Természethelyreállítási Rendelett összefüggésében fogalmazzák meg. A rendelet 10. cikke előírja a tagállamok számára, hogy 2030-ig fordítsák meg a beporzók állománycsökkenését, majd ezt követően tovább növeljék populációikat. Az uniós tagállamoknak 2026. szeptember 1-ig kell benyújtaniuk nemzeti helyreállítási terveik tervezetét az Európai Bizottságnak.
Mely intézkedések különösen hatékonyak a beporzók védelmében?
Az elemzés szerint a beporzók védelme hatékonyan összekapcsolható más restaurációs intézkedésekkel a mezőgazdasági tájakon, gyepekben és városi zöldterületeken is. A leghatékonyabb megközelítés a beporzók számára kedvező élőhelyek minőségének, kiterjedésének és összekapcsoltságának növelése. Ide tartoznak a fajgazdag (fél)természetes gyepek, a vadvirágos területek, a sövények, valamint a virágzó fák és cserjék. Az ilyen élőhelyi elemek nemcsak a táplálékforrások mennyiségét és változatosságát növelik, hanem elősegítik a beporzók terjedését és a genetikai állományuk keveredését a tájban.
Ugyanakkor a szerzők szerint elengedhetetlen az intenzív gazdálkodási gyakorlatok mérséklése, például a növényvédőszerek használatának csökkentésével, ritkább kaszálással vagy a kevésbé intenzív legeltetéssel. A felhagyott földeket ugyanakkor érdemes kíméletes módon ismét használatba venni – például időszakos kaszálással vagy kis létszámú állatállománnyal végzett legeltetéssel –, hogy megelőzzük a területek cserjésedését. Ez virágokban gazdag területek kialakulását segítené elő, amelyek táplálékot biztosítanak a beporzók számára, és támogatják védelmüket, illetve visszatelepedésüket. Nincs azonban egyetlen, mindenhol alkalmazható megoldás. Az intézkedések akkor a legeredményesebbek, ha a helyi adottságokhoz, a talajhoz, az éghajlathoz, a tájszerkezethez és a célfajokhoz igazodnak.
A szerzők világos és mérhető célok kitűzését javasolják, valamint fontosnak tartják tartják a helyi gazdálkodók, földhasználók, önkormányzatok, hatóságok és szakértők bevonását az intézkedések tervezésébe és végrehajtásába. Ezen felül a megfelelő pénzügyi és szakmai támogatás, valamint az intézkedések hatékonyságát és szükség szerinti módosítását vizsgáló monitorozás a sikeres megvalósítás alapfeltétele. „A beporzók élőhelyeinek helyreállítása egyszerre lehet ökológiailag megalapozott és költséghatékony, miközben többfunkciós tájakat hoz létre, amelyek amellett, hogy erősítik a beporzókat, további hasznokat hoznak a biológiai sokféleség, a talaj- és vízminőség, a fenntartható mezőgazdaság, az éghajlatvédelem és a közösségek jólléte szempontjából. Emellett csökkenthetik a vegyianyagoktól való függőséget, hozzájárulva a hosszú távú környezeti és gazdasági ellenállóképességhez.” – magyarázza Jessica Knapp, a szakpolitikai összefoglaló vezető szerzője, a Lundi Egyetem kutatója.
Az eredeti, angol nyelvű közlemény itt érhető el:
Knapp, J., Dicks, L., Kranke, N., Morgan, W., Potts, S., Smith, H.G., Stout, J., Thijssen, M., Thompson, A., Klein, A.-M. (2026). Nature Restoration Plans – the most effective measures to restore pollinator populations. Policy Brief from the EU-Horizon-Europe-Project RestPoll (Grant Agreement No. 101082102). Zenodo. DOI: 10.5281/zenodo.18655302
A szakpolitikai összefoglaló az uniós Horizon Europe RestPoll projekt (támogatási azonosító: 101082102) keretében készült, más olyan Horizon Europe projektek közreműködésével, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
A szakpolitikai összefoglaló a Restpoll Horizon Europe projekt (támogatási azonosító: 101082102) mellett további Horizon Europe projektek közreműködésével készült, amelyek a beporzó rovarok ökoszisztémákban és az emberi jóllétben betöltött szerepével foglalkoznak.
Photo: A beporzók számos termesztett növény terméshozamát biztosítják, például ez a földi poszméh (Bombus terrestris) egy cseresznyefa virágát látogatja. (Fotó: Felix Fornoff)
A természetes erdők – a trópusoktól a mérsékelt övig – moha- és zuzmófajokban rendkívül gazdagok. A természetes mérsékelt égövi erdők, mint például a hazai bükköseink és tölgyeseink, több száz moha- és zuzmófajnak adnak otthont. E fajok, melyek legnagyobb tömegét a fán élő, úgynevezett epifiton fajok adják, számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak, így például nagy mennyiségű esővizet, a napi lehulló csapadék kb. 5–15%-át képesek megtartani azáltal, hogy megkötik, majd lassan (passzívan) visszaengedik a vizet a környezetükbe. Ezáltal lassítják a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esővíz elfolyását és az erdei talaj lemosódását. Vagy ha láttunk már földre hullott madárfészket, megfigyelhettük, hogy sokszor mohával, zuzmóval van kibélelve, vagyis a mohák és zuzmók fontos forrásai a madarak és kisemlősök fészek anyagainak is. Mindemellett a mohák és zuzmók részei az erdei táplálékhálózatnak, a tápanyag és ásványi anyag körforgásoknak, valamint élő-, táplálkozó- és búvóhelyet nyújtanak apró rovaroknak, vagy például a medveállatkáknak is. Jelentőségük túlmutat az erdőn; a gyógyszer- és biotechnológiai ipar pl. a tölgyfazuzmó, áltölgyfazuzmó által termelt speciális anyagokat használja fel a gyógyászatban. A mohák és zuzmók nagyon érzékenyek a környezetük állapotára és képesek jelezni, ha ez megváltozik. Gondoljunk csak a zuzmók levegőminőség indikátor szerepére! De emellett azt is jelzik számunkra, hogy mennyire természetes egy erdő állapota, illetve az adott területen folyamatos volt-e az erdőborítás az elmúlt 100-150 évben, így az egészséges erdők jelenlétét is indikálják.
A zord körülmények túlélői?
A mohák és a zuzmók nem képesek aktívan szabályozni a víztartalmukat, nincsenek vízszállító szöveteik, hanem telepeik passzívan követik a környezetük vízállapotát. Vagyis szárazság idején kiszáradnak, párás, esős időben pedig újranedvesednek. Ez a folytonos kiszáradás-visszanedvesedés ciklikusság amellett, hogy megvédi őket a káros környezeti hatásoktól (pl. erős napsugárzás), korlátozza a működésüket, hiszen, kiszáradt állapotban nem fotoszintetizálnak, nem növekednek, ezáltal évente csupán 1-30 mm-t nőnek. Mindez azt jelenti, hogy mindkét csoportnak nagyon nagy szüksége van olyan hosszú távon is stabil, kompetíció mentes felszínre, amin fejlődhetnek. A mohák és a zuzmók életét tovább nehezíti, hogy lassan, és többnyire csak néhány száz métertől legfeljebb néhány kilométer távolságig képesek terjedni. A hosszútávon fennmaradó stabil aljzat, a lassú növekedés és a korlátozott terjedés kombinációja a mai, gyorsan változó világban, ilyen intenzív emberi tevékenység mellett nem egy életbiztosítás.
Javítható az erdők természetessége?
A természetes erdőkben jellemzően nem egy, hanem számos fafaj található, és többféle korosztály képviselteti magát, igy a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló álló és fekvő holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, illetve búvó- és szaporodóhelyet legalább élete egy szakaszában. Az ilyen, természetes vagy természetközeli állományokban jellemzőek az egy-egy idősebb fa vagy egész facsoport elhalásával kialakuló lombkorona lékek is, amelyek biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű élőlényeknek, így az átlagember számára kevésbé ismert moháknak és zuzmóknak is.
Az elmúlt évszázadokban az intenzív emberi használat következtében a természetes erdők szerkezete és összetétele világszerte jelentős mértékben leegyszerűsödött. Különböző természetvédelmi beavatkozásokkal azonban változatosabbá alakíthatjuk az efféle erdők szerkezetét és összetételét, megsegíthetjük a természetes erdőregenerációt. A Life4OakForest projekt keretében ilyen beavatkozásokat végeztünk el és követtük a kezelések több élőlénycsoportra, köztük a moha-zuzmó közösségre gyakorolt hatását.
Munkánk során azt vizsgáltuk, hogy – Európában úttörő módon – tölgyeseket célzó restaurációs törekvéseink milyen hatással vannak az ezekben az erdőkben megtalálható moha- és zuzmóközösségre. Ez nemzetközi szinten is kevésbé kutatott terület, és csak kevés, tölgyeseket célzó restaurációs vizsgálat ismert Európából. Kollégáink három nemzeti park igazgatóság nyolc kísérleti területén alakítottak ki mesterséges lékeket az ott található tölgyes állományokban. Ezeken a területeken azt vizsgáltuk, hogy milyen hatása van a mesterséges léknyitásnak és holtfa gazdagításnak a moha- és zuzmóközösségekre. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mik azok a faállomány-szerkezeti változók, pl. fafajok sokfélesége, nagy fák jelenléte, holtfa mennyisége, amik segítik egy gazdag moha- és zuzmóközösség kialakulását.
A természetes erdőkben jellemzően számos fafaj található, és a fiatal és középkorú faegyedek mellett idős, nagyméretű famatuzsálemek is előfordulnak. A nagy mennyiségű, természetes módon kialakuló holtfa sok élőlénynek nyújt táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyet. Az idősebb fák elhalásával kialakuló lombkorona lékek pedig biztosítják a változatos erdei fényviszonyokat. Ez a sokszintű változatosság életteret biztosít a különböző környezeti igényű erdei növényeknek, állatoknak és gombáknak. Fotó: Frank Tamás
Milyen a moha- és zuzmóbarát erdő?
Tanulmányunkat a Forest Ecology and Management folyóiratban tettük közzé, ahol eredményeink alapján, a gyakorlati szakemberek számára is kézzelfogható, „moha- és zuzmóbarát” erdőkezelési módszerekre tettünk javaslatot. A felmérés során a vizsgált faegyedek kérgén összesen 70 moha és 55 zuzmófajt találtunk. A leggazdagabb közösségeket azokban az erdőkben találtuk, ahol vagy nem volt intenzív az erdőgazdálkodás az elmúlt pár évszázadban, vagy az állományok 100 évnél idősebbek voltak. Vagyis kimutattuk, hogy a hazai tölgyesek természetességi állapotát jól tükrözi a bennük élő moha- és zuzmóközösségek gazdagsága, az erdei specialista fajok (pl. Chaenotheca ferruginea zuzmó vagy Codonoblepharon forsteri moha), így ezen indikátor tulajdonságuk a természetvédelmi gyakorlat számára is jól használható.
Az erdei specialista Codonoblepharon forsteri mohafaj (bal oldalon) és a Chaenotheca ferruginea zuzmófaj (jobb oldalon) Fotó: Németh Csaba
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelentek a fénykedvelő (pl. Candelariella reflexa zuzmó vagy a Frullania dilatata és Lewinskya affinis mohafajok) és a könnyen és gyorsan terjedő fajok, mint például a zuzmók közül a Lepraria incana és a Melanelixia glabratula, a mohák közül pedig a Platygyrium repens és a Ptychostomum moravicum. Meglepődve tapasztaltuk, hogy míg a gazdag mohaközösségek kialakulásában a fák mérete és az erdei fajok elegyessége volt a legfőbb meghatározó, addig a zuzmók számára – a fák mérete mellett – a fafajok sokfélesége és az erdő kora voltak fontos tényezők: vagyis a két élőlénycsoport környezeti igénye csak részben fed át egymással. Azt is megfigyeltük, hogy a mohák gyorsabban reagáltak a beavatkozásokra (magasabb borítás, több faj), mint a zuzmók, ami valószínűleg a hatékonyabb fotoszintézisüknek köszönhető (gyorsabb növekedés, terjedés).
A projekt során megvalósult léknyitásokkal 3–4 éven belül megjelent a fénykedvelő Candelariella reflexa zuzmó (bal oldalon felül) vagy a Frullania dilatata mohafaj (jobb oldalon felül) és a könnyen és gyorsan terjedő Melanelixia glabratula (bal oldalon alul) és a Platygyrium repens (jobb oldalon alul) Fotók: Bernard Bouffinier, Németh Csaba és Claire Halpin
Az „epifiton-barát” erdőgazdálkodásból az erdő egésze profitál
Tanulmányunkban az eredményeink alapján a szakemberek számára megfogalmazunk természetvédelmi javaslatokat is az érzékeny, specialista erdei moha- és zuzmófajok megsegítésére és közösségeik gazdagításra. Javasoljuk 1) a folyamatos erdőborítás fenntartását – a stabil, növekedéshez szükséges felszín és erdei mikroklíma biztosításához, 2) azoknak az erdőállományoknak a védelmét, ahol gazdag a moha- és zuzmóközösség – folyamatos propagulum forrást biztosítva a terjedéshez, 3) a természeteshez hasonló méretű lékek nyitásával és fenntartásával, valamint, 4) elegy fafajok ültetésével és megtartásával a változatos élőhelyek biztosítását. Javasoljuk továbbá több nagyméretű, idős faegyed megtartását (5) amelyek speciális élőhelyeket biztosítanak a rajtuk élő ritka, védett mohák számára is. Ilyen speciális élőhelyek például a tündérkutak, a fák tőüregeiben kialakuló apró víztestek, amelynek „káváján” él – és kizárólag itt él – az európai vörös-listás Codonoblepharon forsteri és a szintén védett Anacamptodon splachnoides.
Türelem mohát és zuzmót terem?
Habár egyelőre nem mutattunk ki jelentős különbséget a kezelt és kontroll területek közösségeinek összetételében a zuzmó- és mohafajok számának és borításának lassú változása miatt, bíztató eredménynek tartjuk, hogy mindkét csoport pozitívan reagált a kezelésekre. Mindebből arra következtethetünk, hogy lassú növekedésük és korlátozott terjedőképességük miatt az erdei moha- és zuzmóközösségek gazdagításához több évtizedre van szükség, különösen igaz ez a zuzmók vonatkozásában. Egy finn tanulmány szerint a mohaközösség helyreállásához 10 év is kevés, egy kanadai vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy 50 év sem volt elegendő a specialista moha- és zuzmófajok visszatéréséhez. Ezért – ahogy azt az eredményeink is tükrözik – a védelem és az aktív természetvédelmi-célú beavatkozások kombinációja a legcélravezetőbb a gazdag moha- és zuzmóközösség helyreállításához és fenntartásához.
Címkép: A mohák és zuzmók nagyon hasonló élőhelyeket foglalnak el az erdei életközösségekben Fotó: Veres Katalin
Egy új, általános elmélet szerint ez nem a jelzések költségén vagy pazarló voltán múlik, hanem a jelzések mögött húzódó befektetések és nyereségek közötti csereviszonyokon. Egy frissen megjelent tanulmány egyértelmű, tisztább keretbe foglalja a biológiai jelzéseket az egysejtűektől az emberig, egyszerre nyújtva evolúciós magyarázatot az őszinte és a megtévesztő jelzésekre.
Kutatók évtizedek óta próbálják megválaszolni azt az egyszerű kérdést, miért éri meg őszintének lenni, ha lehet hazudni is? Legyen szó a pávakakas farkáról, a szarvasbika bőgéséről vagy egy ember önéletrajzáról, a jelzések mások befolyásolásának eszközei, és csalással – például túlzással – előnyök szerezhetők. De ha a hazugság kifizetődő, miért nem omlik össze a kommunikáció?
Az őszinte jelzések domináns elmélete sokáig a handicap-elmélet volt, amely szerint a jelzések azért őszinték, mert költségesek. Eszerint a páva farka azért őszinte jelzés a hím állapotáról a potenciális partnerek felé, mert annyira költséges, hogy csak a jó minőségű hímek engedhetik meg maguknak ezt a „handicapet”. Vagyis a hímek erőforrásokat pazarolnak a látványos farokdísz növesztésére, ezzel bizonyítva kiváló minőségüket a nőstények előtt, míg a rosszabb minőségű hímek nem képesek ilyen díszeket fenntartani.
Az új szintézis, amelyet Számadó Szabolcs, Dustin J. Penn és Zachar István (a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a Bécsi Állatorvostudományi Egyetem és a HUN-REN Ökológiai Kutatóközpont munkatársai) jegyeznek, megkérdőjelezi ezt a logikát. Szerintük az őszinteség nem attól függ, mennyire költséges vagy pazarló egy jelzés, hanem attól, hogy milyen befektetés-haszon kompromisszummal kell szembesülniük a jelző egyedeknek.
A tanulmány azt állítja, hogy a jelzések nem azért őszinték, mert költségesek, hanem azért, mert az őszinteség előnyös, a megtévesztés pedig költséges. A handicap-elv által inspirált korábbi tanulmányok (amelyeket a szerzők a cikkben cáfolnak) félrevezető módon kizárólag a jelzés költségeire összpontosítottak. Azonban a biológiai funkciók, így a jelzések sem értelmezhetők evolúciós kontextusban a hosszabb távú haszon figyelembevétele nélkül.
Az új Csereviszony Elmélet (Signalling Trade-Off Theory) az abszolút költségekről a döntésekre illetve a döntésekkel járó befektetésekre helyezi a hangsúlyt. A biológiában minden szervezet versengő igényekkel szembesül: aki valamibe többet fektet, annak másra kevesebb marad. Az udvarlásra fordított idő nem fordítható kapirgálásra; a feltűnő tollazatba fektetett energia nem fordítható immunvédekezésre. Ezek csereviszonyok (trade-off), és ezek részei az ember gazdasági döntéseinek is. Lényeges, hogy ezek a csereviszonyok egyedenként eltérhetnek. Egy egészséges, jól táplált állat más döntéseket és befektetéseket engedhet meg magának, mint egy gyenge vagy éhező. Számos elméleti tanulmány szerint a jelzés őszinteségét vagy megtévesztő voltát nem az abszolút költségek, hanem ezek a kompromisszumok határozzák meg.
„A jelzések elméletileg akár teljesen költségmentesek is lehetnek az azonnali energia-befektetés szempontjából” – magyarázza Zachar István, a szerzők egyike. – „Az őszinteség nem abból fakad, hogy mennyire fájdalmasan költséges egy jelzés, hanem abból, milyen költség-haszon arányt lehet vele elérni.” Ezt a befektetés és haszon közötti csereviszonyt pedig az egyed állapota határozza meg.
Az elmélet szerint az őszinte jelzések akkor jelennek meg, amikor ezek a kompromisszumok tükrözik az egyed valódi minőségét, azaz állapotfüggők. A jó minőségű egyedek ugyanabból a befektetésből több nyereséget (pl. utódot) képesek realizálni, mint az alacsony minőségűek. Egy életerős egyed számára az a legjobb stratégia, ha többet jelez, míg egy gyenge egyed számára az, ha kevesebbet. „Mindkettő optimálisan viselkedik” – mondja a szerző –, „de mivel a csereviszonyaik eltérőek, a jelzéseik végül elárulják a valódi minőségüket.” És ez az őszinteség definíciója.
Ez a nézőpont segít tisztázni egy régi problémát. Egyre több tanulmány támasztja alá, hogy az őszinte jelzések néha olcsók, költségmentesek, sőt akár előnyösek is lehetnek. A handicap-elmélet szerint ez zavarba ejtő, hiszen az őszinteséghez pazarló költségnek kellene társulnia. A csereviszony-elmélet viszont pontosan ezt várja. Nem az számít, hogy egy jelzés abszolút értelemben mennyibe kerül, hanem az, hogy jobb minőségűnek tettetni magunkat összességében (hosszú távon) rosszabb kimenethez vezet-e. A csereviszonyok egyúttal a csalókra is érvényesek: ugyan növelhetik szaporodási sikerüket hamis jelzéssel, azonban ez súlyosan ronthatja túlélési esélyeiket.
A csereviszony-elmélet azt is megmagyarázza, miért gyakori a megtévesztés. Ha különböző minőségű egyedek ugyanazokkal a csereviszonyokkal szembesülnek, semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy ugyanazt a jelzést használják. Ilyen esetekben az utánzók, blöffölők és csalók sikeresek lehetnek, extra költségek nélkül is. „A nem őszinte kommunikáció egyáltalán nem a természet kudarca” – jegyzi meg Zachar. – „Ez történik akkor, ha a különböző minőségű egyedeket elválasztó csereviszonyok eltűnnek vagy kiegyenlítődnek.”
Ez az elmélet megmagyarázza azt is, amikor ártalmatlan lepkék mérgező fajokat utánoznak (mimikri), vagy amikor állatok az életük vége felé felerősítik szexuális jelzéseiket. Az ilyen „terminális befektetés” esetében „kevés” jövő marad, amit érdemes lenne védeni, így a ma és a holnap közötti befektetési egyensúly felborul, és a túlzó jelzés kifizetődővé válik.
Miért fontos ez a biológián túl? Mert ugyanez a logika érvényes az emberi kommunikációra is, a reklámtól a reputáción alapuló együttműködésig. Mindannyian örökölt vagy tanult kompromisszumok között működünk, rövid távú nyereségek és hosszú távú következmények között. A jelzések akkor lesznek őszinték, ha ezek a kompromisszumok az egyes emberek között úgy különböznek, hogy a csalás nem éri meg.
„Az igazi kérdés nem az, hogy mennyire költséges egy jelzés” – mondja Zachar –, „hanem az, hogy mi mást kell feladnia valakinek ahhoz, hogy meghamisítsa azt.”
Azáltal, hogy az őszinteséget pazarlás helyett kompromisszumokban értelmezi újra, az új elmélet visszatereli a biológiai jelzések magyarázatát az evolúció ernyője alá: nem az az élőlény sikeres, aki elpazarolja az erőforrásait, hanem az, aki az adott korlátok között a leghatékonyabban tudja befektetni azokat. Ebben a megvilágításban az őszinte kommunikáció egyáltalán nem csoda, hanem olyan szükségszerűség, amely a nem kvantumos, biológiai világból fakad, ahol egy döntés szükségszerűen lezár egy sor másikat.
Publikáció:
A general signalling theory: why honest signals are explained by trade-offs rather than costs or handicaps Szabolcs Számadó1,2, István Zachar3,4 & Dustin J. Penn5 Published in Journal of Evolutionary Biology https://doi.org/10.1093/jeb/voaf144
1 Department of Sociology and Communication, Budapest University of Technology and Economics, Egry J. u. 1. H‑1111 Budapest, Hungary 2 CSS-RECENS “Lendület” Research Group, HUN-REN Centre for Social Science, Tóth Kálmán u. 4., H‑1097 Budapest, Hungary 3 Institute of Evolution, HUN-REN Centre for Ecological Research, Konkoly-Thege Miklós út 29-33., H‑1121 Budapest, Hungary 4 Department of Plant Systematics, Ecology and Theoretical Biology, Eötvös Loránd University, Pázmány P. sétány 1/C, H-1117 Budapest, Hungary 5 Department of Interdisciplinary Life Sciences, Konrad Lorenz Institute of Ethology, University of Veterinary Medicine, Vienna, Savoynestrasse 1a, 1160 Vienna, Austria
Sokan hallottunk már óriástörzsű, hatalmas fákról, melyek életkora a 3000-4000 évet is meghaladhatja. Ilyen például az óriás mamutfenyő Kaliforniában, vagy a simatűjű szálkásfenyő Nevadában. Kevesen tudják azonban, hogy az életkor bajnokai nem ezek a felfelé törekvő óriások, hanem a jóval szerényebb külsejű, földközelben kúszó klonális növények. A klonális növényekben a genetikai értelemben vett egyed “eldobható részekből” (modulokból) áll. E modulok folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, miközben maga a klón egyre nagyobb területet hódít meg, és rendkívül magas életkort érhet el. Például a kreozót nevű sivatagi cserjének kb. 10 000 éves példánya is ismeretes. A növényvilág gazdagon kínálja a példákat a többezer éves klónokra, s nem is kell egzotikus tájakra utaznunk, hogy ilyen fajokkal találkozzunk. A hazánkban is élő saspáfrány, vagy egyes fűfélék körében is találtak ezer év körüli életkorú példányokat.
Nagy kihívás azonban, hogy hogyan határozzuk meg az életkort, hiszen “eldobható” mivoltuk miatt egy nagy klónban az idősebb modulok már elpusztultak. A klón felszakadozhat, s egyes részei távol kerülnek egymástól. Ilyenkor az első lépés a genetikailag azonos modulok azonosítása molekuláris genetikai módszerekkel. A klón növekedési formájának ismeretében ezután következtetni lehet arra, hogy legalább mennyi idő kellett ahhoz, hogy a növény az adott távolságot megtegye. Ehhez hasznos segítséget nyújt a számítógépes modellezés, mert segítségével ki lehet találni, hogy a fajra jellemző növekedési szabályok mellett hogyan terjed a klón.
Oborny Beáta és munkatársai a Trends in Ecology and Evolution című folyóirattól kaptak felkérést arra, hogy foglalják össze a klónok életkor-meghatározásának módszereit. A nemzetközi kutatócsoportban elméleti modellező, növénymorfológus és genetikus dolgozott együtt. Közleményükben nemcsak egy járható utat mutattak be az életkor becslésére, hanem arra is rámutattak, mely esetekben nem érdemes próbálkozni a kormeghatározással. Mindez nem csak a növényi “Matuzsálemek” felkutatása végett érdekes, hanem általában véve is fontos a klonális növénypopulációk életkor-eloszlásának megismeréséhez.
Publikáció:
Determining the age of clonal plants: challenges and prospects. Trends in Ecology and Evolution 3531: 1-12.
A HUN-REN Ökológiai és Botanikai Intézete munkatársainak meghatározó szerzőségével a természetvédelmi biológia egyik legjelentősebb szaklapjában, a Conservation Biology-ban megjelent globális tanulmány rávilágít arra, hogy sok kormány még mindig nem ismeri el teljes mértékben az őslakos népek és helyi közösségek, valamint más, hagyományos tudással rendelkező csoportok biológiai sokféleség megőrzéséhez való hozzájárulását. A kutatók a Biológiai sokféleség egyezmény végrehajtásáról benyújtott két legfrissebb nemzeti jelentést vizsgálták mind a 195 részes állam esetében, ami összesen több mint 400 jelentést – egyes országok esetében két jelentést – és mintegy 58 000 oldalnyi anyagot jelentett. Európa negatív értelemben tűnt ki: az országok gyakran említették a hagyományos tájhasználatot, ugyanakkor sok állam terminológiai zavarok miatt irrelevánsnak tekintette az őslakos népekkel és helyi közösségekkel, valamint a hagyományos tudással kapcsolatos kérdések kezelését. A tanulmány aktualitását elsősorban a 2026-ban benyújtandó újabb országjelentés adja, valamint az a tény, hogy a kunming–montreali globális biodiverzitás-megőrzési keretstratégia kimondja: céljainak elérése lehetetlen az őslakos népek és helyi közösségek teljes körű bevonása nélkül.
Eredményeik rávilágítanak arra, hogy a biodiverzitás azokban a tájakban sokszor van jobb állapotban, ahol a helyi tudást birtokló közösségek tényleges befolyást gyakorolhatnak a tájra és az erőforrásokra, és gyakran jobban csökken ott, ahol gyakorlataikat figyelmen kívül hagyják. A hivatalos jelentésekben rendszeresen rejtve maradnak a közösségi gondos tájhasználat figyelemre méltó példái, mint például a szamoai közösségi halászati gyakorlatok, a libériai kulturálisan védett erdők, valamint az egész Európában megtalálható hagyományos kaszálók.
„Amint az országok a 2026-ban benyújtandó legújabb nemzeti jelentésüket készítik elő, a helyi gazdálkodók hozzájárulásának valódi elismerése a biodiverzitás megőrzésében – valamint valós bevonásuk a megvalósítási folyamatokba – kulcsfontosságú lesz a nagyratörő globális biodiverzitási célok eléréséhez”, összegzi eredményeik jelentőségét Öllerer Kinga, a tanulmány vezető szerzője.
Mindössze 33 ország fogalmazta meg egyértelműen ötödik nemzeti jelentésében mind az őslakos népek és helyi közösségek, mind pedig hagyományos tudásuk biodiverzitás megőrzésében és fenntartható használatában betöltött szerepét, és hivatkozott kifejezetten a termesztéshez és az őshonos fajták fenntartásához való hozzájárulásukra is. A hatodik jelentéstételi ciklusra ez a szám közel megháromszorozódott, 80 országra emelkedett, ami azonban továbbra is csupán valamivel több mint a Biológiai sokféleség egyezményben résztvevő államok 40%-át jelenti. A növekedés ellenére az elismerés mértéke továbbra is alacsony. Ráadásul ez gyakran nem nevezi meg a gyakorlatok mögött álló embereket, és az őslakos népek és helyi közösségek közvetlen bevonása a jelentéstételbe továbbra is ritka.
A valaha rendezett legnagyobb biodiverzitási csúcson, a 2024 novemberében a kolumbiai Caliban megrendezett COP16 találkozón az őslakos népek és helyi közösségek több mint három évtizedes lobbizást követően áttörést értek el: mostantól állandó szerepet töltenek be az ENSZ Biológiai sokféleség egyezményében. Az eseményen több mint 23 000 regisztrált képviselő vett részt közel 200 országból, mellettük pedig több mint 900 000 látogató volt jelen. Az amerikai, afrikai, ázsiai és óceániai őslakos népek és helyi közösségek képviselői hagyományos öltözetükben ünnepeltek, miközben az európai delegációkban a számikon kívül nem voltak jelen más közösségek delegáltjai. Ők Európa egyetlen hivatalosan elismert őslakos közössége. Ugyanakkor Európa biodiverzitásának fenntartásában számos hagyományos gazdálkodó közösség vesz részt.
How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to the conservation and sustainable use of biodiversity in their (a) fifth and (b) sixth (b) national reports (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.How Parties (i.e., ratifying countries) to the Convention on Biological Diversity (CBD) self-reported on the contribution of Indigenous Peoples and local communities (IP&LCs) and traditional knowledge and practices (TK) to cultivation and domestication in their (a) fifth and (b) sixth national reports; (basemap source: ArcGIS 10.1 [ESRI, 2012] with World Countries Generalized). Table 1 contains scoring details.A biodiverzitási csúcson tapasztalt hiányos részvételt tükrözték a tanulmány eredményei is. Európa különösen tanulságos esetként rajzolódott ki az elemzés során. Számos ország részletesen dokumentálta a biodiverzitás szempontjából kulcsfontosságú hagyományos tájhasználati gyakorlatokat – mint az extenzív legeltetés, a kaszálás és a kisléptékű gazdálkodás –, miközben gyakran teljes egészében tagadta az őslakos népek és helyi közösségek relevanciáját. Több kormány úgy fogalmazott, hogy az egyezmény 8(j) cikke, amely a hagyományos tudással foglalkozik, rájuk nem vonatkozik, arra hivatkozva, hogy országukban nincsenek őslakos vagy „hagyományos” közösségek. Mindezt annak ellenére tették, hogy elismerték: e gyakorlatok folytatódó felhagyása hozzájárult a biodiverzitás csökkenéséhez, beleértve a cserjésedést, valamint a fajgazdagság visszaesését a gyepekben és vizes élőhelyeken. Lényegében tehát a hagyományos ökológiai tudás elismerést nyer, miközben annak hordozói láthatatlanok.
A kutatást Öllerer Kinga kezdte el Molnár Zsolt tudományos tanácsadó szakmai irányítása mellett (HUN-REN ÖK ÖBI Hagyományos Ökológiai Tudás Kutatócsoport), ebbe a munkába kapcsolódott be csoporttársuk Biró Marianna tudományos főmunkatárs, valamint Báldi András kutatóprofesszor (HUN-REN ÖK ÖBI Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport, csoportvezető), illetve több külföldi szerzőtársuk.
Összefoglalva: A tanulmány rámutat, hogy bár a kormányok egyre gyakrabban ismerik el, hogy a helyi hagyományos közösségek és tudásuk nagyban hozzájárul a biodiverzitás megőrzéséhez, csak nagyon kevesen vonják be őket ténylegesen a döntéshozatalba és jelentési folyamatokba. A kihívás világos: a globális biodiverzitás-vállalások sikere nem csak az ambiciózus célokon múlik, hanem azon is, hogy az őslakos népek és helyi hagyományos közösségek tudását, gyakorlatait és szerepét teljes mértékben elismerik, tiszteletben tartják, támogatják, és magukat a közösségeket is bevonják a végrehajtási folyamatokba.
Cím fotó: A magyar hagyományos pásztorok extenzív legeltetéssel tartanak fenn kiterjedt tájakat, és tudásuk, tapasztalataik, valamint javaslataik egyre nagyobb, de mégsem a megérdemelt figyelmet kapják. A fényképet Sáfián Lászlóné Ibolya pásztornő, a Nők a pásztorságban csoport vezetője készítette férjéről és állataikról, és a hagyományos pásztorkodásról szóló A gyepek titkai V. országos fotópályázaton nyert harmadik díjat.
Publikáció:
Global overview of progress in respecting the contributions of traditional knowledge in biodiversity governance
