Az ELKH-hoz tartozó Agrártudományi Kutatóközpont (ATK) és Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) kutatói a mezőgazdaságban hasznos szerepet betöltő pókok állományainak hosszú távú változását tanulmányozták egy 23 évvel ezelőtti kétéves vizsgálat megismétlésével. A vizsgálatok eredményeinek összevetése azt mutatta, hogy a pókállomány jelentősen, mintegy 50 százalékkal csökkent a hazai mezőgazdasági területeken a közel negyed évszázados időtávban. Bár az összfajszám csak minimálisan változott, számos korábban gyakori mezőgazdasági faj létszáma drasztikusan lecsökkent. A pókok esetében világviszonylatban is egyedülálló átfogó kutatást bemutató publikáció a rangos Scientific Reports tudományos folyóiratban jelent meg.
Hat éve sokkolták a közvéleményt azok a német kutatások, amelyek kimutatták, nem véletlen, hogy ritkábban kell autóablakot mosni egy hosszú úton, ugyanis a repülő rovarok egyedszáma 27 év alatt 75 százalékkal csökkent a németországi védett területeken. A „rovarapokalipszisnek” is nevezett jelenség valódiságát sajnos több további vizsgálat is megerősítette. A rovarok és más ízeltlábúak éppen óriási biomasszájuk és fajgazdagságuk miatt kulcsszerepet játszanak a földi bioszféra működésében, és különféle ökoszisztéma-szolgáltatások révén az emberiség létének biztosításában is, elég csak a beporzásra vagy a lebontásban, talajképződésben játszott szerepükre gondolni. A kutatók ismeretei azonban a téma fontossága ellenére is hézagosak maradtak. A korábbi kutatások ugyanis néhány gyakori, látványosabb rovarcsoportra koncentráltak, és az okokat illetően is sokszor ellentmondó eredményre jutottak, például azzal kapcsolatban, hogy mennyiben magyarázat erre a globális klíma- és tájhasználat-változás, vagy inkább helyi tényezők, így az intenzív peszticidhasználat és élőhely-átalakítás lehet a jelenség oka.
Az ATK Növényvédelmi Intézetének (NÖVI) Samu Ferenc vezette kutatócsoportja az ÖK Lendület Táj és Természetvédelmi Ökológiai Kutatócsoportja munkatársainak bevonásával pókok állományainak hosszú távú változását tanulmányozták. A pókok különféle mezőgazdasági kultúrákban számos rovarkártevő fontos természetes ellenségei. Ugyanakkor az ízeltlábúak e csoportjának populációváltozásai más rovarokhoz képest világviszonylatban is alulkutatottak, és ebben az esetben sem egyértelmű, hogy a változások a globális klímaváltozásra vagy a helyi tényezők megváltozására vezethetők-e vissza. E kérdés megválaszolásához a kutatók egy 23 évvel ezelőtti, két évig tartó vizsgálatot ismételtek meg egy peszticidekkel nem kezelt lucernaföldön és füves szegélyében, a helyi változások hatásainak kiküszöbölésére törekedve. A gyűjtési időszak, a módszerek és a mintavételi erőfeszítés tekintetében az akkor alkalmazott protokollt reprodukálták.
1. ábra. A pókok egyedszámának csökkenése lucernatáblában és füves szegélyében (Fotó: Lengyel Attila)
A vizsgálatok eredményeinek összevetése a pókállomány drasztikus fogyatkozását mutatta: a lucernában 45 százalékkal, míg a földet övező természetközeli füves szegélyben 59 százalékkal kevesebb pókegyedet találtak. Ugyanakkor a fajgazdagságot illetően csak minimális csökkenést, inkább egyes fajok kicserélődését és sok gyakori faj állományának megtizedelődését tapasztalták. E folyamat eredményeként a természetközeli és az agrárélőhelyek korábban markánsan elkülönült pókközösségei mára hasonlóbbá váltak, ami a változatosság csökkenését jelzi, különösen a hálóépítő mezőgazdasági pókfajok esetében. A vizsgálat nemcsak a hasznos pókok visszaszorulásának veszélyére hívja fel a figyelmet, hanem egyúttal arra is rámutat, hogy a jelenség nem vezethető vissza esetleges lokális változásokra, hanem nagyobb léptékű folyamatok leképeződésével állunk szemben. A klímaváltozás, az intenzív tájhasználat és a természet visszaszorulásának problémaköre jól ismert, a mostani kutatás azonban újabb érvekkel támasztja alá, hogy e kedvezőtlen folyamatok megállításához sürgős cselekvésre van szükség.
2. ábra. A természetközeli szegély és a lucernatábla 23 éve még jól elkülönülő pókfajösszetétele mára jól láthatóan hasonlóbbá vált egymáshoz
A természettel összhangban élő népcsoportok a generációk során kialakult, extenzív tájhasználat révén sok esetben hozzájárulnak az ökológiai rendszerek és a hozzájuk kötődő biodiverzitás fenntartásához. Az azonban csak egyedi esetekben fordul elő, hogy a hajdanvolt civilizációk eltűnésük után több ezer évvel, akár kontinentális léptékben is jelentős hatással lennének a tájra és a tájban található élővilágra. E jelenséget leginkább a „kunhalmok” vagy más néven „halmok”, „kurgánok” példáján lehet megismerni. Deák Balázs és Valkó Orsolya: „Kunhalmok” – évezredek történelme és a biológiai sokféleség találkozása című írása A Földgömb című folyóirat áprilisi számában jelent meg.
Nem kell erdőbe menni ahhoz, hogy kullanccsal találkozunk A vérszívók az enyhe idő beköszöntével a városokban is egyre aktívabbak, mondja Földvári Gábor, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Nagyon sokan nem tudnak róla. Azt mondja, hogy nemcsak a erdeink (itt nagyon), vagy a parkokban le lehet kullancsokkal találkozni, hanem a saját kertünkben is A kutatásban bárki segíthet. Részletek a Kullancsfigyelő | (kullancsfigyelo.hu) és Kullancs a kertben oldalon..
Talán sokan nem is gondolnák, de a ma kétes hírnévnek örvendő hódok igen sokat tesznek a kétéltűek megmentéséért, még akkor is, ha nem is ez a céljuk. Vági Balázs Juhász Erikával, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont kutatójával együtt a hódok által létrehozott élőhelyek kutatásával is foglalkozik, ezek kétéltű közösségeit tárja fel: „Nagyon kellemes, pozitív meglepetés volt ezekkel a hód élőhelyekkel találkozni. Rendkívül sokszínűek. A hód munkája nem pusztán annyi, hogy épít egy gátat – ez csak a kezdet, amivel felduzzasztja a vízfolyást. De kétéltű szempontból az igazán jelentős dolog az, hogy utána ez a víz kilép a mederből. Akár a főmederrel párhuzamosan, akár a gátakon kívül jelentős mennyiségű víz kerülhet szántóföldekre, rétekre és egyéb helyekre. Itt nagyon rövid idő alatt meglepően jól kinéző vizes élőhelyek tudnak létrejönni, pont olyan jellegűek, amilyenek a kétéltűeknek kedvezőek. Különösen amiatt, hogy a sok kétéltűfajra veszélyt jelentő halak nem nagyon jutnak el ide, mivel annyira frissen keletkeztek.”
Az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének (ÖK VÖI) kutatói legújabb konzervációökológiai kutatásukban Lengyel Szabolcs tudományos tanácsadó vezetésével azt vizsgálták, hogyan befolyásolja a szántók visszagyepesítése a mezei madarak állományait. A Hortobágyi Nemzeti Parkban nagy térbeli léptékű terepi kísérlet keretében gyepesítésen átesett és továbbra is szántóként művelt kontrollterületeken végeztek mintavételt a beavatkozások előtt és után. Az eredmények szerint a mezei madarak fajszáma a kezelt területeken és az extenzív szántókon is jelentősen nőtt, míg az egyedszám és a diverzitás csak a gyepesített területeken növekedett. A szántók végleges visszagyepesítése tehát még az extenzív szántóművelés pozitív hatásainál is jelentősebb előnyökkel jár a mezei madárfajok számára. Az eredményeket bemutató publikáció aBiological Conservation című rangos nemzetközi tudományos szakfolyóiratban jelent meg.
A mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő fajok helyzete Európában rendkívül kedvezőtlen. Ennek fő oka a mezőgazdasági művelés intenzívebbé válása (intenzifikációja), melynek következtében a természetes élőhelyek eltűnnek, leromlanak vagy feldarabolódnak, az alacsony intenzitással művelt területek pedig visszaszorulnak. Az intenzív mezőgazdaság a műtrágyák túlhasználata esetén talaj- és vízszennyezéshez vezethet, a rovarirtó szerek a rovarok táplálékbázisának visszaszorulását és eltűnését okozzák. Emellett a fasorok, sövények kivágása, a mezsgyék beszántása fontos élőhelyeket szüntet meg, a nagytáblás intenzív növénytermesztés pedig a tájszerkezet egyveretűvé válásával, homogenizációjával jár. A sivár tájakban csak kevés generalista faj ‒ köztük a dolmányos varjú, szarka, vetési varjú ‒ találja meg számításait, míg a főként rovarevő énekesmadarak eltűnnek. Az alacsony intenzitású mezőgazdasághoz, például a külterjes állattartáshoz alkalmazkodott számos faj az egyre intenzívebbé váló művelés vagy az alacsony intenzitású mezőgazdasági tevékenység felhagyása miatt egyre kevésbé találja meg életfeltételeit, így állományaik fogyatkoznak.
Ez a folyamat már régóta zajlik kontinensünkön, hiszen a mezei madarak állományai 1990 és 2018 között 32 százalékkal csökkentek Európában. A mezei madárfajok helyzete sajnos sokkal rosszabb, mint az erdei vagy a vizes élőhelyekhez kötődő madaraké, a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature, IUCN) Vörös Listáján fenyegetett státuszba sorolt fajok 55 százaléka ebbe a csoportba tartozik. A fogyatkozás Nyugat-Európában az 1980-as években, a kelet-európai országokban később, a rendszerváltást követően kezdődött, és az EU-csatlakozás környékén felgyorsult.
Az Európai Unió teljes költségvetésének legnagyobb részét, közel egyharmadát a mezőgazdaság támogatására, ennek jelentős részét az intenzifikáció káros hatásainak mérséklésére fordítják az agrár-környezetvédelmi programokban. Ezek sikeressége ennek ellenére kétséges, a mezei madarak indikátor-indexe még Nagy-Britanniában is évi 5 százalékkal csökken, ahol pedig az ilyen típusú támogatások jelentős részét igénybe is veszik.
Az élőhelyek helyreállítása (restaurációja) elvileg ellensúlyozhatja ezt a folyamatot. A helyreállítási projektek nagy része azonban gyakran a növényzet vagy kiemelt növényfajok visszaállítására koncentrál, így az élőhely-restaurációk állatközösségekre gyakorolt hatásai jóval kevésbé ismertek. Európában eddig egyáltalán nem vizsgálták például a gyepek helyreállításának, azaz a szántóterületek végleges visszagyepesítésének hatásait a mezei madarak állományaira.
A mostani vizsgálat célja annak kiderítése volt, hogyan befolyásolja a szántók visszagyepesítése a mezei madarak állományait. A kutatók ennek során nagy térbeli léptékű terepi kísérletet indítottak, melyhez az „előtte-utána-kontroll-hatás” (Before-After-Control-Impact, BACI) kísérleti elrendezést használták. Ez úgy működik, hogy mind a gyepesítésen áteső (kezelt), mind pedig a továbbra is szántóként művelt (kontroll) területeken már a beavatkozások előtt elindul, és utána is folytatódik a mintavétel. Ennek előnye, hogy egyértelműen eldönthető, hogy a megfigyelt változások egyaránt érintik-e a kezelt és a kontrollterületeket, vagy pedig a kontrollhoz képest a kezelt terület valamilyen más változást is mutat. Az időbeli változásokat így egyértelműen a helyreállításnak lehet tulajdonítani. A Hortobágyi Nemzeti Park Egyek-pusztakócsi-mocsarak tájegységében európai uniós támogatással megvalósított LIFE-Nature projekt során összesen 760 hektár szántóterületen került sor a gyepesítésre. Ez lehetővé tette e beavatkozás három különböző módszerének ‒ fűmagvetés, spontán gyepesedés lucernavetést követően, szénaráhordás ‒ összehasonlítását is. A kísérletben a szántókat alacsony intenzitással ‒ extenzív módon, 100 méter széles sávokban, korlátozott vegyszerfelhasználással ‒ műveltették összesen 150 hektáron.
Magvetéssel restaurált gyep egykori búzaföldön a fűmagvetés után két évvel (Fotó: Lengyel Szabolcs)
Az adatgyűjtés során a kutatók nyolc éven át, 2004 és 2011 között a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület „Mindennapi Madaraink Monitoringja” programjában használt protokoll alapján összesen 69 állandó számlálási ponton végeztek standardizált felmérést (számlálást) minden évben kétszer, a beavatkozás előtt legalább két, utána legalább három évben. Az adatokat általánosított lineáris kevert modellekkel elemezték.
Lucernavetés a gyepek spontán fejlődésének beindítására az előtérben és sávokban művelt extenzív szántóföldek (kontrollterületek) a háttérben (Fotó: Gál Lajos / Hortobágyi Nemzeti Park)
Az eredmények szerint a mezei madarak fajszáma a gyepesített területeken és az extenzív szántókon is jelentősen nőtt, míg az egyedszám és a diverzitás csak a gyepesített területeken növekedett. Az egyedszám itt szignifikánsan nőtt öt mezei faj, a sárga billegető (59%-os növekedés), a sordély (183%), a fürj és a vörös vércse (háromszoros növekedés), valamint a seregély esetében (ötszörös növekedés). Két egyéb, természetvédelmi szempontból kiemelt faj, a füsti fecske és a kék vércse egyedszáma szintén jelentősen, kétszeresére növekedett, míg a nyári lúdé csökkent. Az extenzív szántókon ezzel szemben csak a bíbic esetében nőtt (kilencszeresére) az egyedszám. A leggyakoribb faj, a mezei pacsirta egyedszáma eleve nagyobb volt, és a kezelés után is nagyobb maradt a gyepesítendő területeken, mint az extenzív szántókon, ahol ugyancsak nőtt.
A restauráció három módszere között kevés különbség volt, a változások mindhárom esetben pozitívak voltak. A fűmagvetés inkább a fajszám és a diverzitás növekedésével volt kapcsolatban, míg a spontán gyepesedés a fajszám és az egyedszám hasonló mértékű, de lassúbb emelkedéséhez vezetett. A magvetés különösen kedvezett a sordélynak, a fürjnek és a füsti fecskének, míg a nyári lúdnak és a mezei verébnek egyáltalán nem. A lucernavetés utáni spontán gyepesedés különösen kedvezett a bíbicnek és a füsti fecskének, a szénaráhordás pedig a sárga billegetőnek.
Restaurált gyep az előtérben és a sokszínű hortobágyi táj a háttérben (Fotó: Lengyel Szabolcs)
Az eredmények igazolják azt, hogy a szántóterületek visszagyepesítése több mezei madárfaj számára előnyös lehet, és ezek az előnyök meghaladják még az extenzív szántóművelés előnyeit is. A végleges gyepesítés az állandó növényzeti takarás és stabil táplálékforrások biztosítása, az emberi zavarás csökkenése és a változatos élőhelyek létrejötte révén jelentős előnyökkel jár a mezei madárfajok számára az extenzív műveléssel szemben. Bár a gyepesítés módszerei között nem volt jelentős különbség, a fűmagvetés esetében hamarabb, 2-3 év alatt kialakult a fűfélék által dominált gyep, mint a lucernavetés után, ahol ez csak a lucerna kiritkulásával, 4-5 év után következett be. Ez alapján a fűmagvetésre épülő aktív restauráció gyorsabb eredményekhez vezethet, mint a lucernavetés utáni spontán gyepesedésen alapuló passzív helyreállítás.
A gyepek helyreállítására (az előtérben és az erdő előtt húzódó területeken) sok esetben a rétek és mocsarak szegélyén levő szántókon került sor, hogy pufferterületet képezzenek a megmaradt szántók és a mocsarak között (Fotó: Gál Lajos / Hortobágyi Nemzeti Park)
A mostani vizsgálat az első BACI-elrendezésen alapuló, nagy térbeli léptékű terepi kísérlet Európában, amely a szántók végleges visszagyepesítésének madárfajokra gyakorolt hatásait vizsgálja. A további vizsgálatok célja annak kiderítése, hogy a magasabb egyedszám és diverzitás kapcsolatban van-e a mezei fajok szaporodási sikerével, azaz a gyepesített területeken a szaporodási siker eléri-e a természetes gyepeken költő madarak szaporodási sikerét. Ugyanis ez biztosítaná a gyepesítés kimutatott előnyeinek hosszú távú fennmaradását, a mezei madarak állományainak stabilizálódását vagy növekedését. A mezei madárpopulációk változásaiban országosan megfigyelhető negatív trend ellensúlyozásához azonban a mégoly nagy, 760 hektáros területen kivitelezett gyepesítés is kevés. Ehhez jól átgondolt, regionális szintű tervezés és több helyszínen megvalósuló, gondos kivitelezés szükséges. A vizsgálat eredményei mindazonáltal elsőként igazolják, hogy érdemes belevágni a szántók visszagyepesítésébe a madárdaltól hangos „határ” fennmaradása érdekében.
Fráter Erzsébet a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert kurátora, a Rendszertani gyűjtemény vezetője, a Debreceni Egyetem tiszteletbeli docense, egyebek mellett A Biblia növényei és A Biblia ételei című könyvek szerzője. A szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai kérdezték őt hitről, bibliai növényekről, saját bibliai kert létesítéséről.
Az ELKH Ökológiai Kutatóközponthoz (ÖK) tartozó vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert munkatársai tavaly ősszel összesen húszezer nárciszhagymát ültettek el. A korábban soha nem látott változatosságú és tömegű nárcisz nyílása a tulipánok, kockásliliomok, jácintok és más ritka hagymás-gumós növények mellett egyedi színt és illatot nyújt az ébredező tavaszi kertnek.
Fotó: Szakács Éva
„Ősszel közel húszezer nárciszhagymát ültettünk el a kert több pontján, az üvegházak előtti ágyásokba is szép fajták kerültek, így összesen közel félszáz fajta látható idén tavasszal. Nevük sokszor magukért beszél: Baby Moon, Pyjama Party, Moonlight, Sweet Love” – mondja Lunk Gergely, a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert főkertésze. „A vadon élő nárciszok eredetileg a Földközi-tenger mellékén honosak, a termékeny, jó vízelvezetésű talajt és a napos vagy félárnyékos fekvést kedvelik, ennek megfelelő részeket választottunk számukra. Virágjukat hat lepellevél alkotja, középen egy jellegzetes, többé-kevésbé forrt melléklepellel. Illatuk, szép formájuk és a fehértől a narancsszínűig széles palettán változó színük miatt az ókor óta szívesen ültetik őket a kertekbe. Mi is így vagyunk ezzel” – folytatja a szakember.
Fotó: Szakács Éva
Az egymással könnyen keresztezhető nárciszok kedveltek a növénynemesítők körében, ma már számtalan szebbnél szebb kertészeti fajtájuk ismert. A közkedvelt fajták leggyakoribb szülőfaja a csupros nárcisz (Narcissus pseudonarcissus), magányosan fejlődő virágának külső leple kénsárga, nagy, tölcséres mellékleple aranysárga.
A kis koronájú nárciszfajták egyik szülőfaja a később virágzó fehér nárcisz (Narcissus poeticus), rendkívül illatos virágjainak külső leple fehér, a belső, sárgás melléklepel jóval rövidebb. Alfaja, a csillagos nárcisz Magyarországon is őshonos, védett növény, Délnyugat-Dunántúl és Erdély üde rétjein él. Erdélyben olyan hangzatos népi elnevezései ismertek, mint a havadi, a kápolna vagy a kódisláb. Szépségéről már az ókori szerzők is írtak, újabb virágkorát pedig a XVI. században, a kolostorkertek közkedvelt virágaként élte. Jelentősége később a sok pompás nárciszfajta mellett csökkent, azonban nemes, elegáns szépségével máig hódít a kertrajongók körében.
A sok ezer szebbnél szebb fajta és hibrid áttekintése nem könnyű feladat. A legelterjedtebb az angliai Királyi Kertészeti Társaság (Royal Horticultural Society, RHS) egységes osztályozási rendszere, amely a nárciszokat származásuk, valamint virágaik formája és szerkezete alapján 12 csoportba sorolja. A legrobusztusabb, leglátványosabb fajták az úgynevezett csupros vagy trombitás nárciszok, melyek mellékleple legalább olyan hosszú, mint lepelleveleik. A kisebb, kecses termetű, változatos virágú, vadon élő fajok külön csoportba tartoznak.
Fotó: Szakács Éva
A nárciszok nevüket egy önmaga szépségébe szerelmes ifjúról, a görög mitológiából ismert Narkisszoszról kapták. A monda szerint a nemes vonású, délceg fiatalemberre sok lány szemet vetett, ám ő kevélyen visszautasította a szerelmet. Egyszer az egyik kikosarazott nimfa a kezét az égre emelve így fohászkodott: „Hát szeresse saját magát, hogy soha ne legyen boldog!” Amikor Narkisszosz legközelebb egy tiszta vizű hegyi forrás ragyogóan csillogó víztükrében megpillantotta magát, szerelemre lobbant. Gyönyörködve csodálta saját szép alakját a víztükörben, és esztelen vágyakozás gyúlt szívében önmaga iránt.
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) 2019-ben indította el kutatói-társadalmi összefogáson alapuló Szúnyogmonitor projektjét az emberre és háziállatokra is veszélyes kórokozókat terjesztő inváziós csípőszúnyogfajok intenzív hazai terjedésének felmérése céljából. A monitorozás során a kutatók eddig több ezer befogott egyedet vizsgáltak meg genetikai módszerekkel, komoly járványügyi fenyegetettségre utaló jeleket azonban nem találtak.
Az elmúlt tíz-tizenöt évben Magyarországon megjelent három idegenhonos csípőszúnyogfaj, az ázsiai tigrisszúnyog, a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog mára meglehetősen elterjedt hazánkban. A Szúnyogmonitor az ÖK és a Pécsi Tudományegyetem által működtetett citizen science projekt, mely keretében a kutatók e fajok hazai elterjedését mérik fel az ország számos pontjáról beküldött lakossági megfigyelések alapján. Az e-mailen és mobiltelefonos applikáción keresztül beküldött fényképes észleléseket vagy a postán feladott preparátumokat a szakemberek értékelik, és a rendszerezett észlelésekből folyamatosan megújuló elterjedési térképeket készítenek.
Az inváziós szúnyogok számos betegség kórokozóját hordozhatják, melyek terjesztése révén közegészségügyi és állategészségügyi kockázatot jelentenek. A fajok elterjedésének vizsgálata mellett így szintén az ökológusok kiemelt feladata, hogy a befogott példányok szűrésével felmérjék a hazánkban terjedő populációk fertőzöttségét. Ezért ahol már beigazolódott a kérdéses fajok jelenléte, ott a Szúnyogmonitor projekt kutatói a lakossági bejelentések alapján célzottan mintát vesznek a helyi szúnyogközösségből, így az inváziós fajok 2-3000 egyedét sikerül megfogniuk évente. A befogott szúnyogok a projekttel együttműködő laboratóriumokba ‒ az Állatorvostudományi Egyetemre, az ELKH Állatorvostudományi Kutatóintézetbe és a Nemzeti Népegészségügyi Központba ‒ kerülnek, ahol a mintákat polimeráz-láncreakción (PCR) alapuló módszerekkel vizsgálják.
Eddig két trópusi eredetű vírust, az Usutut és a nyugat-nílusi láz vírusát, illetve a Dirofilaria fonalférgeket keresték a mintákban. E vírusok ‒ melyek az emberben influenzaszerű tüneteket okozhatnak ‒ elsődleges gazdái a madarak. Vírussal fertőzött inváziós csípőszúnyogot eddig nem találtak a kutatók a befogott példányokban, de az őshonos szúnyogokon – például a dalos szúnyog egyedein – végzett tesztek néhány esetben pozitív eredményt mutattak. A háziállatok szív- és bőrférgességét okozó fonalférgeket az ázsiai tigrisszúnyogban és a koreai szúnyogban is kimutatták, de e fajokban feleakkora volt a gyakoriságuk, mint a kontrollnak használt, őshonos gyötrő szúnyogokban.
„Az eddigi eredményeink egyelőre nem igazolják, hogy az inváziós csípőszúnyogok komoly járványügyi fenyegetettséget jelentenének Magyarországon. A potenciális és a valós kockázat elkülönítése kiemelten fontos a jelen helyzetben, mert csak így tudunk hatékony és jól átgondolt válaszlépéseket kidolgozni szükség esetére. Kevesen tudják, hogy Magyarországon maláriaszúnyogok is élnek, még sincs maláriajárvány, ugyanis a hazánkban élő egyedek nem fertőzöttek. A kórokozót potenciálisan terjeszteni képes rovarok jelenléte tehát nem jelenti automatikusan a fertőzés veszélyét is” – hangsúlyozza Garamszegi László Zsolt ökológus, az ÖK főigazgatója.
Bár az eddig összegyűlt adatokból kirajzolódó első helyzetkép kedvezőbb, mint sokan várták, a kutatók mégsem dőlhetnek hátra. Szükség van a monitorozás folytatására és kiterjesztésére, több egyedet és nagyobb területen kell szűrni, illetve több kórokozót kell vizsgálni. Emellett fontos feladat a vírusok egyéb gazdaszervezeteinek ‒ például madarak vagy háziállatok ‒ beazonosítása is. A virológiai szűrésekbe be kell vonni a Magyarországon őshonos csípőszúnyogfajokat is a feltételezett fertőzöttségi gócpontokban, mert csak így érthetjük meg, hogy mely fajok, és milyen mértékben jelentenek veszélyt az emberre.
„Az lenne az ideális, ha Magyarországon az ökológiai monitoring alapjain kiépülne egy olyan figyelmeztető rendszer, amelynek segítségével időben megbízható előrejelzést tudnánk adni a kockázatokról. Ezt a célt tűztük magunk elé a nemrég elindult Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium projektben. Ha tudjuk, hogy mi történik a szúnyogokban és a természetes ökoszisztémákban, akkor időben tudunk szólni, még a tényleges járványügyi fenyegetettség kialakulása előtt. Persze a hatékony rendszer kiépítéséig még hosszú út vezet, így most az a legfontosabb, hogy folytassuk a szisztematikus monitorozást a lakosság aktív közreműködésével. A terjedő inváziós fajok folyamatosan alakítják ki ökológiai kapcsolataikat, így elképzelhető, hogy idővel a fertőzések terjesztésében játszott szerepük is változik, vagy akár új inváziós fajok is megjelenhetnek. Tehát folyamatosan résen kell lennünk” – magyarázza Garamszegi László Zsolt, aki egyben az Egészségbiztonság Nemzeti Laboratórium Invázióbiológiai Divíziójának vezetője.
Az eddigi eredmények a gyakorlati intézkedésekről hozott döntések szempontjából is jelentősek lehetnek. A szúnyoggyérítési stratégiák kidolgozásakor ugyanis a csípések visszaszorítása mellett figyelembe veszik az esetleges járványkockázatot is, a közegészséget veszélyeztető helyzetben így a szokásosnál sokkal drasztikusabb irtási program is alkalmazható. Amíg azonban az inváziós szúnyogokról nem igazolódik be, hogy veszélyes kórokozókat terjesztenek, addig nem indokolt miattuk járványügyi helyzetet bevezetni, és ennek megfelelő gyérítési programokat szervezni. A felesleges, pazarló óvintézkedések révén ráadásul nagy mennyiségű környezetkárosító anyag kerül a természetbe. „Fenn kell tartani a szúnyogok által esetlegesen terjesztett kórokozók folyamatos monitorozását, és csak akkor szabad drasztikus ellenlépéseket tenni, amikor e vizsgálatok jelzik a veszélyt” – érvel Garamszegi László Zsolt.
Az elmúlt két évszázadban Magyarországon, de globálisan is, a természetes és természetközeli erdők területe radikálisan lecsökkent, ugyanakkor az erdők bizonyos gazdasági funkcióit a faültetvények vették át, amelyek jelentős területet, Európában az erdők 3,8%-át fedik le, azonban a Kiskunságban az erdőterület 81%-a faültetvény. A faültetvények 1-2 fafajból álló, intenzíven kezelt erdők, melyek elsősorban gazdasági funkciót (pl. faanyag-és tűzifatermelés) látnak el. A faültetvények megítélése régóta vitatott, aszerint, hogy az erdőnek a gazdasági vagy a természetvédelmi szerepét tekintjük elsődlegesnek. A faanyagtermelés gazdasági haszna mellett ugyan itt is fennmaradhatnak bizonyos ökoszisztéma szolgáltatások, de ezekben az „erdőkben” az erdei élővilág fajdiverzitása radikálisan lecsökken illetve a biológiai invázió kiinduló pontjai lehetnek.
A hazai faültetvények pontosabb ökológiai értékelésében, megítélésében jelent lényegi előrelépést a Szegedi Tudományegyetem és az Ökológiai Kutatóközpont munkatársainak publikációja, amely az erdészeti ökológia rangos szaklapjában, a Forest Ecology and Management-ben jelent meg. A mintaterület a Duna-Tisza közi Homokhátság volt, ahol a természetközeli erdők szinte már csak védett területek erdős-sztyepp mozaikjaiban maradtak fent, viszont a faültetvények elterjedtek a tájban. Az elemzés során négy féle erdei élőhelyet hasonlítottak össze: a természetközeli őshonos nyáras-borókást és háromféle faültetvényt: őshonos nyár ültetvényt, akác és fenyő ültetvényt. A kutatás során a növényzet diverzitását (változatosságát) vizsgálták, de nemcsak a faj-, hanem a funkcionális és filogenetikai diverzitás mutatók szempontjából is, azaz hogy mennyire változatos a növényzet az egyes típusokban a különböző növényi jellegek (pl. beporzás típusa, a magterjedés, az életforma, a virágzás időpontja stb.) és az egyes növények evolúciós rokonsága szempontjából. Az egyes típusokban előforduló védett, bennszülött és vörös-listás fajok, vagyis a természetvédelem szempontjából legritkább és legértékesebb fajok előfordulása alapján értékelték az egyes élőhely típusokat ökológiai és természetvédelmi szempontból.
Erdős László az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa, a cikk egyik vezető szerzője szerint mindegyik erdőtípus egyedi fajösszetétellel rendelkezik, de a természetközeli erdők a legfajgazdagabbak, őshonos fajokban is, míg a faültetvényekben főként gyomok és nem őshonos fajok fordulnak elő. A természetközeli erdőre jellemző még a honos cserjefajok, mint a sóskaborbolya, fagyal gyakori előfordulása. A faültetvények esetében a cserjék eltűnnek, mivel ezeket az ültetvényeket az eredeti élőhely felszántásával alakítják ki, majd néhány évig a facsemeték védelme érdekében irtják a konkurens fajokat. Az ültetett fafajok az erdő talajára is hatással vannak, pl. az akácosban a magas nitrogén szintet tűrő gyomfajok jelennek meg, vagy a fenyőerdőkben a nehezen bomló fenyőtű avar miatt alakul ki speciális fajösszetétel.
Az ültetvényképet készítette: Khanh Hồ Vũ
A faültetvények jóval fajszegényebbnek bizonyultak, ebből a szempontból leegyszerűsödött élőhelyeknek tekinthetők. Az elemzés azt is megmutatta, hogy a faültetvények alacsony fajdiverzitása nem feltétlenül jelenti azt, hogy a funkcionális vagy filogenetikai diverzitás is alacsony, a több különböző diverzitás mutatóval sokkal komplexebben jellemezhető az egyes élőhelyek növényi változatossága. A faültetvények közül az őshonos nyár ültetvény és a fenyves a növényi változatosság szempontjából kedvezőbb élőhelynek bizonyult, mint az akácosok. A természetességi mutatók szempontjából is az akácosok a legdegradáltabb élőhelyek a vizsgáltak közül.
Fotó: Erdős László
A tanulmány alapján pontosabban tudjuk értékelni az egyes kiskunsági erdőtípusokat és fontos üzenetek fogalmazhatók meg az erdőgazdálkodás és a természetvédelem számára is. Ökológiai és természetvédelmi szempontból a természetközeli erdő maradványok sokkal értékesebbek, mint a faültetvények bármelyike, ezért a természetvédelmi és restaurációs (helyreállítási) programokat elsősorban ezekre a területekre kell koncentrálni. A faültetvények közül az őshonos fehér nyár (Populus alba) telepítését kell előnyben részesíteni, ha további faültetvények létrehozásáról van szó. Hosszabb távon pedig az akácosok és fenyvesek területének csökkentése elkerülhetetlen, illetve az erdős-sztepp régiónak megfelelő gyep-erdő mozaik kialakulása felel meg a Kiskunság félszáraz éghajlatának.
Komoly erőfeszítések folynak a megmentéséért, ám ez a hajó már alighanem elment – az ázsiai gepárd pusztulására egy kölyök halála irányította a figyelmet. Ezek a nagymacskák egykor elterjedtek voltak Ázsia kiterjedt füves pusztáin, de mára csak Iránban maradt egy-két tucat példány, Indiában afrikai gepárdok betelepítésével próbálják pótolni a csúcsragadozót. Evolúcióbiológust kérdeztünk az alfajok közti különbségekről és a faj „pótlásának” természetvédelmi indokairól.
A gepárd az afrikai szavannák ikonikus csúcsragadozója, amolyan furcsa macska. Nyúlánk, sőt törékenynek is tűnik, mondjuk, egy oroszlán mellett, minden porcikája a futásra specializálódott – karmait sem tudja visszahúzni, úgy használja őket, mint a futballisták a stoplis cipőt. Remekül alkalmazkodott a füves pusztákon való vadászathoz, közel 100 km/óra sebességével egészen egyedi zsákmányszerzési stratégiát követ, gyakorlatilag kiiktatja a konkurenciát. Az más kérdés, hogy a már elejtett prédát gyakran elorozzák tőle az erősebb rokonok…
A gepárdok már őshazájukban, Afrikában is a kihalás felé sodródnak, a faj természetvédelmi státusza a „sérülékeny”, innen már csak egy lépés a veszélyeztetett kategória. Vagyis egészen pontosan az afrikai gepárdok veszélyeztetettek, és van „másik gepárd” is Afrikán kívül: ez az ázsiai gepárd, ebből mindössze egy-két tucat él Irán területén.
Az ázsiaigepárd-kölyök, Pirouz 2023. február 27-én. Fotó: Irán Környezetvédelmi Minisztérium / AFP
Ezért volt igencsak lelombozó hír, miszerint február végén elpusztult az egyetlen, fogságban élő ázsiaigepárd-kölyök, Pirouzt Irán egész lakossága gyászolta, a kicsi nemcsak az alfaj reménysége, de a nemzet büszkesége is volt. Vad gepárdok nélkül Indiában sem szeretnék elképzelni a jövőt, az ország ezért Afrikából „importál” állatokat, azaz egy másik alfajjal próbálja pótolni azt, amit elvesztett.
Miért óriási veszteség az iráni kölyök pusztulása? Mi a különbség az afrikai és ázsiai gepárdok között? Természetvédelmi szempontból van bármi értelme egy küllemre hasonló, ám genetikájában eltérő lénnyel pótolni azt, ami eltűnt? Miért ilyen sérülékenyek e fejedelmi nagymacskák populációi? Dr. Rózsa Lajos evolúcióbiológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadóját kérdeztük.
Az elválásból új születik
Az ember szereti mérni, definiálni, skatulyákba rakni az őt körbevevő világot, így van ez az élőlényekkel is. A faj fogalma stabilnak tűnik, de sok esetben mégis rendkívül képlékenyek a határok, gyakran egyszerűen csak taxonómiai döntés kérdése, mit tekintünk fajnak, alfajnak és így tovább.
„Alapvetően arról van szó, hogy ha a populációk térben elkülönülve élnek, idővel egyre inkább eltávolodnak egymástól genetikailag és morfológiailag egyaránt, illetve akár életmódjukban is. Ilyenkor beszélünk alfajokról: az egyedek határozott jegyek alapján megkülönböztethetők egymástól, de még képesek hibridizálódni, azaz életképes utódot létrehozni. Úgy is megközelíthetjük, hogy az alfajok létrejötte a fajjá válás első lépése: ha adott populációk megfelelő ideig fejlődnek térben elkülönülve, új fajjá válnak, amely mind külsejében, mind életmódjában eltéréseket mutat a közös őstől” – mondja a 24.hu-nak Rózsa Lajos.
Itthon is jól megfigyelhető példát a madáretetők egyik gyakori, kedves kis vendége, az őszapó szolgáltat. Az alapvetően fekete-fehér (némi lazacrózsaszín beütéssel) tollazatú madárnak számos alfaja létezik, Európában kettő figyelhető meg, az egyik északi, a másik déli elterjedésű. Előbbi feje hófehér, míg utóbbi fekete szemcsíkot visel, hazánk „központi” fekvésének köszönhetően mindkettővel gyakran találkozhatunk. Őszapó mind a kettő, mégis más alfaj feltűnő, a laikus számára is jól azonosítható morfológiai eltéréssel.
Őszapó a Pest megyei Pomáz környékén 2021. április 22-én. Fotó: Kovács Attila – MTI
Már csak mutatóban maradt
A gepárdokra visszatérve: 30-60 ezer évvel ezelőtt Afrikából Ázsiába is eljutottak a Vörös- és a Földközi-tengert elválasztó, széles földhídon keresztül. A kontinens gazellákban, antilopokban, nyulakban bővelkedő füves pusztái, félsivatagjai kiváló élőhelyet biztosítottak számukra. A világ leggyorsabb emlőse hatalmas területet vett birtokba a mai Törökországtól Indiáig, északra egészen a volt szovjet köztársaságokig, a Kaszpi-tenger keleti partjáig.
A két állomány tehát néhány 10 ezer éve alkot két, térben és genetikailag is jól elkülönült alfajt. Az ázsiai gepárdok kisebbek afrikai rokonaiknál, szőrük rövidebb és több rajtuk a pötty, amiért összességében sötétebbnek látszanak, illetve a hímek tarkóján kisebb sörényt is megfigyelhetünk. Viszonylag jól tűrik az embert ha kis koruktól nevelik, a kelet urai gyakran használták őket vadászatra, miként Európában az agarakat: gepárdot tartani a hatalom, gazdagság jele volt. Az új és legújabb kor azonban olyan változásokat hozott, amelyek gyakorlatilag eltörölték az ázsiai gepárdot a föld színéről.
„Csupán Iránban él belőlük egy-két tucat példány, ilyen körülmények között pedig a faj fenntartása erősen kétségesnek tűnik.” – mutat rá az evolúcióbiológus. „Főként annak fényében, hogy a gepárdok pusztulásához vezető tényezők nem szűntek meg, sőt erősödtek – az alfaj természetvédelmi státusza jelenleg a súlyosan veszélyeztetett, a következő kategória már elnevezésében is mellbevágó: „vadon kihalt”.”
Ez a hajó már nagyrészt elment…
A gepárdok életterében egyre tarthatatlanabb a túllegeltetés, a nyájak, csordák tragikus mértékben visszaszorították a kistestű kérődzők egyedszámát, a megmaradt nagymacskák Iránban gyakorlatilag már csak nyulakat tudnak zsákmányolni. Hasonló a helyzet a vízzel is, az eleve kis számú vízforrást is háziállatainak sajátította ki az ember.
Ázsiai gepárd Teheránban 2017-ben. Fotó: Atta Kenare /AFP
Komoly gondot okoz a közlekedés is, mivel az autópályákon történő gázolások, miként az orvvadászat is, erősen tizedeli a vadon élő állományt. Kevés az árnyat adó bokor, a rapsicok egy-egy jó helyre kirakott hurokkal biztosak lehetnek a sikerben, a szerencsétlen állat kínok között pusztul el.
Tovább nehezíti a helyzetet az állatok fajtársaikkal szemben mutatott agressziója. A hímek egyrészt megölik a más apától származó kicsinyeket, hogy a nőstényt párosodásra sarkallják – ez a viselkedés számos ragadozónál megfigyelhető, de a gepárdoknál nagy a hímek túlsúlya, ezért kiugróan magas a kölyökhalandóság. A szakember úgy véli, a fogságban tartott néhány egyed nem elég az alfaj fennmaradásához, az iráni szakemberek hatalmas erőfeszítéseket tesznek, de talán túl későn eszméltek.
A perzsa leopárd megmentésével mutatott bravúrt a gepárddal valószínűleg nem tudják megismételni. Ahogyan fogalmaz: „ez a hajó már nagyrészt elment”.
Afrikából jön a csúcsragadozó
Itt kerül előtérbe a cikkünk elején említett másik hír, miszerint India afrikai gepárdok betelepítésével pótolja az országból már kipusztult ázsiai alfajt. Laikusként érthető, hogy már csak nemzeti büszkeségből is szeretnék újra magukénak tudni a fenséges ragadozót, de felvetődik a kérdés: a büszkeségen túl mi értelme van egy külsőre hasonló, ám valójában idegenhonos állat betelepítésének?
Rózsa Lajos kérdéssel indítja a választ: mi az érték a természetvédelemben? Szeretjük kapásból azt felelni, hogy az érintetlen anyatermészet megóvása, csakhogy ilyen nincs. Az „őseredetit” az ember már rég felszámolta a világ minden pontján, a feladatunk immár nem lehet más, mint a természetközeli állapotok megőrzése. Olyan élőlénytársulások, benne olyan fajok népességeinek fenntartása, melyek önszabályozó módon, emberi beavatkozás nélkül is stabilan és egészségesen működnek. Ehhez pedig csúcsragadozóra is szükség van, ami Ázsia trópusi-szubtrópusi füves pusztáin a gepárd.
Egy tájidegen gepárd alfaj betelepítése egy kompromisszum a természet védelmében: nem tudunk jobb megoldást, ha az ázsiai gepárd kihal.
India hiába a világ legnépesebb országa, elképesztő emberi területigénnyel, az ország természetvédelme jól működik, a Gir nemzeti parkban például az ázsiai oroszlán utolsó populációját sikerült megőrizni. Ami a gepárdokat illeti, teljesen vadon élő populáció létrehozására talán kevés az esély, de nemzeti parkokban, kisebb-nagyobb rezervátumokban valószínűleg kialakítható egy önfenntartó állomány. Ha ez sikerül, az lesz az afrikai gepárdok második megérkezése Ázsiába.
Egyre több tudományterületen próbálkoznak a kutatók azzal, hogy lelkes átlagembereket vonnak be munkájukba. Bár ennek több évtizedes hagyománya van a csillagászatban, ahol amatőr csillagászok a globális fényszenyezettségről vagy változócsillagokról gyűjtenek méréseket, a legtöbb citizen science kutatás biológiai, ökológiai és természetvédelmi kérdésekre koncentrál.
Szentiványi Tamara, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia Kutatócsoportjának tudományos munkatársa december óta a kutyaszívférgesség magyarországi elterjedésének felmérésén dolgozik a lakosság bevonásával. A biológus szerint, aki egy másik kutatási témájához nemrég elnyerte a rangos AXA Fellowship kétéves kutatási támogatását, a citizen science lényegét az adja, hogy lakossági bejelentések alapján gyűjtenek információt például egyes élőlényekről, és észrevételeit bárki meg tudja osztani a kutatókkal.
Szentiványi Tamara, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Evolúciós Ökológia Kutatócsoportjának tudományos munkatársa
Rengeteg adatot be lehet gyűjteni vele
Szentiványi szerint a módszernek számos előnye van. A potenciális közösségi tudósok a kutatókkal ellentétben térben és időben is szinte mindenhol jelen vannak, és adatokat tudnak gyűjteni. Ehhez ma már az eszközök is rendelkezésre állnak: ha a szakemberek fényképek beküldését várják, ez viszonylag könnyen megoldható a szinte mindannyiunk zsebében ott lapuló okostelefonnal. Emellett egy-egy területet az ott élők jobban ismernek, mint a távolról érkezett kutatók, így nagyobb esélyük van ritka fajok és kevésbé gyakori viselkedési formák megfigyelésére. Az így végzett információgyűjtés költséghatékonyabb is, mint a hagyományos terepmunka, mert nem a kutatóknak kell utazniuk.
Előnyei mellett a citizen science korlátokkal is rendelkezik. Szentiványi szerint ilyen például, hogy sokszor nagyon specifikus tudást igényel, aminek átadása, azaz az önkéntesek betanítása jelentős időbefektetést igényel a kutatók részéről. Szintén időigényes, hogy az összes begyűjtött adatot egy szakembernek, például egy rendszertannal foglalkozó taxonómusnak egyesével le kell ellenőriznie. A biológus ezen szempontok ellenére elsősorban azért részesíti előnyben a módszert, mert nagy mennyiségű adatot lehet vele beszerezni. Szentiványi tapasztalatai alapján az emberek világszerte nyitottak az ilyen típusú adatgyűjtésre, és érdekli is őket, hogy az általuk szolgáltatott információt később milyen kutatásban használják fel. A szakemberek a visszajelzésekkel így motiválni is tudják az önkénteseket, és jobban be tudják őket vonni a tudományos életbe.
Szentiványi akkor kezdett citizen science projektekkel foglalkozni, amikor tavaly januárban az Ökológiai Kutatóközpontba érkezett. Korábban többnyire saját maga vagy kollégái által denevérekről és parazitákról gyűjtött adatokat elemzett. A paraziták és kórokozók kutatása iránt még BSc képzése alatt kezdett el érdeklődni, mert kíváncsi volt a dinamikusan változó gazda-parazita kapcsolatokra és azok ökológiájára. Amikor egy parazitát vizsgált, rögtön két faj biológiáját és ökológiáját is alaposan megismerhette, és azt is feltárhatta, hogyan függenek egymástól ökológiai, illetve nagyobb léptékben evolúciós szempontból. Alapképzése alatt magyarországi denevérek külső élősködőivel (ektoparazita), denevérlegyekkel (Nycteribiidae) kezdett foglalkozni, amik a denevérek között különböző betegségeket tudnak terjeszteni, viszont az emberre nem veszélyesek, így közegészségügyi kockázattal nem járnak.
A biológus doktori képzése során ismét visszatért a denevérlegyekhez, de immár azt vizsgálta, hogy milyen hatása van ezekre az élősködőkre egy a parazitákat fertőző gombafajnak. Különösen az érdekelte, hogy egy apró parazita is milyen fontos élőhelyet tud biztosítani más organizmusoknak, például ennek a csak rajta növő, fajspecifikus gombának. Ekkor foglalkozott denevérekre specifikus kórokozókkal is, később pedig posztdoktori kutatóként denevérek bakteriális kórokozóit kutatta. Ezek, mint mondta, potenciálisan átterjedhetnek emberre, de közegészségügyileg jelenleg kevesebb kockázatot jelentenek, mint a vírusok.
Egy denevért vizsgál a kutató Fotó: Szentiványi Tamara
Egyenként ellenőrzik a válaszokat és a beküldött információkat
A kutató eddigi karrierje során két eltérő megközelítésű citizen science kezdeményezésben vett rész. A Szúnyogmonitor esetében előre meghirdették, hogy bizonyos fajokról szeretnének fotókat vagy begyűjtött szúnyogegyedeket kapni, mert így az önkéntesek szeme jobban rááll arra, hogy mely fajokat kell keresniük. Ehhez képest a kutyás szívférgesség-felmérés teljesen más megközelítést igényel: itt a résztvevőknek nem kell semmit gyűjteniük, csak egy pár perces kérdőívet kell kitölteniük a kutyájukról. A kutató mindkét megoldást hasznosnak tartja, és úgy látja, kutatási kérdéstől függ, hogy éppen melyiket kell alkalmazni. Tapasztalatai alapján ezekhez képest az olyan megoldások, amik közösségi oldalakra korábban feltöltött információk, például állatokról készített, az interneten publikált felvételek elemzésén alapulnak, szintén használhatók, de problémát jelent, hogy hiányosak a hozzájuk mellékelt adatok, és azokat utólag nem könnyű megszerezni.
Miként validálják a kutatók az önkéntesek által begyűjtött adatokat? A Szúnyogmonitor esetében a taxonómusok minden egyes felvételt leellenőriznek, és ha lehetséges, meghatározzák, hogy milyen fajról van szó. Ha ez nem megoldható, a kép kérdéses vagy több fajt is lefedő kategóriába kerül. A kutyaszívférgesség- felmérésnél Szentiványi egyesével ellenőrzi a válaszokat, amivel ki tudja szűrni azokat a válaszadókat, akik vélhetően valótlan adatokat töltenek fel (a különféle torzító hatások szűrésére az adatelemzés során, statisztikai módszerekkel van lehetőség). Emellett már a kérdések megfogalmazásánál is számolnak azzal, hogy a válaszok tartalmazhatnak valamennyi pontatlanságot, például ha egy városra vagy irányítószámra szűkített földrajzi adatokat kérnek.
A mesterséges intelligencia citizen science-ben betöltött szerepéről Szentiványi elmondta: az ilyen kezdeményezések által használt egyes mobilalkalmazásoknak már szerves részét képezik a gépi tanulási algoritmusok. A biológusnak az iNaturalist alkalmazással van tapasztalata, ahol, mint mondta, jól működik a beépített algoritmus, és általában képes az ismertebb fajokat a rendszertani nem (genus), vagy akár a faj szintjén azonosítani. Az algoritmusok rohamos fejlődésének ellenére ugyanakkor a beérkező adatokat továbbra is egyesével le kell ellenőrizniük.
A szúnyogok is megsínylették a tavalyi aszályt, de ez nem feltétlenül jó hír
Magyarországon a 2010-es években három invazív csípőszúnyogfaj is megjelent: a tigrisszúnyog, a japán bozótszúnyog és a koreai szúnyog. Ezek élőhelye eredetileg a nyugat-paleoarktikum és Ázsia egyes részei voltak, magyarázta Szentiványi, de különböző okokból, mint az egyre fokozódó áruszállítás és a globális felmelegedés, más területeken is megjelentek. Mivel a földközi-tengeri régióban már egy ideje jelen voltak, az, hogy végül Magyarországon is felbukkantak, nem érte váratlanul a kutatókat.
Az idegen szúnyogfajok megjelenésében közrejátszhatott az is, hogy a klímaváltozás miatt átlagosan egyre enyhébbek a telek, így a szúnyogok át tudnak telelni; felbukkanásukban szerepet játszik az áruszállítás, a turizmus és az élőhelyek fokozódó széttöredezettsége is. Az egyes invazív szúnyogfajok elterjedését a kutató szerint az urbanizáció is befolyásolhatja, és a szúnyogok által elfogyasztott vér elemzésével azt is megfigyelték, hogy a tigrisszúnyog a másik két fajnál jobban kedveli az ember vagy a háziállatok vérét.
Tigrisszúnyog (Aedes albopictus) Magyarországon Fotó: Szúnyogmonitor
Ezek a szúnyogfajok olyan kórokozókat képesek hordozni, mint a Chikungunya-vírus, a Dengue-vírus, vagy a Zika-vírus, mondta a biológus, aki hozzátette, az elmúlt években Európában voltak már kisebb, a Chikungunya-vírushoz vagy Dengue-vírushoz köthető betegségkirobbanások. A kutató szerint az invazív fajok Európán belüli elterjedése ezért előbb-utóbb komoly problémát is okozhat. Vizsgálatuk Szentiványi szerint nem kizárólag ezért fontos, az invazív fajok ugyanis az őshonos fajokkal ellentétben nem szürkületkor vagy hajnalban, hanem napközben is csípnek, és nagyon agresszívak tudnak lenni, így a napi komfortérzetünket is jelentősen befolyásolhatják. Emellett kiszoríthatják az őshonos csípőszúnyogfajokat, aminek előre nem látható ökológiai következményei lehetnek.
Az első invazív szúnyogfajt 11 éve találta meg az országban egy ezzel foglalkozó kutatócsoport, a rovarok elterjedésének követését célzó Szúnyogmonitor projekt pedig 2019-ben indult, így jelenleg közel 3 évre visszamenően vannak közösségi forrású adataik. A szúnyogot beküldő önkéntesek megadhatják email- vagy postacímüket, és ha sikerül meghatározni, hogy a szúnyog melyik fajhoz tartozik, értesítést kapnak, így ha valaki a kertjében talál egy szúnyogot, meggyőződhet róla, hogy tényleg tigrisszúnyogra bukkant-e.
— Mosquito Surveillance Hungary 🦟🇭🇺 (@mosquitoevoeco) July 13, 2022
Szentiványi szerint a tavalyi, elképesztően aszályos évben sokkal kevesebb szúnyogbejelentést kaptak, ami jól jelzi, hogy a csapadékszegény éveket a szúnyogok is megsínylik. Ilyenkor a nőstények nem találnak megfelelő vizes élőhelyeket, ahol el tudják helyezni tojásaikat, és a lárvák sem tudnak megfelelően fejlődni. Más országok példáiból viszont tudjuk, hogy ha egy aszályos évet egy csapadékos követ, az segítheti egyes fertőző betegségek terjedését, ahogy ez a nyugat-nílusi lázat okozó vírussal is előfordult, amit szintén a szúnyogok terjesztenek.
Egyre gyakoribb a szúnyogok által terjesztett kutyaszívférgesség
A szívférgességgel is hasonló okokból kezdtek el foglalkozni, mivel a szúnyogok által terjesztett és a Dirofilaria immitis fonálféreg faj által okozott megbetegedés szintén az elmúlt egy-két évtizedben jelent meg Magyarországon és indult jelentős terjedésnek. Az első magyarországi kutya 2007-ben kapta el ezt a féregfertőzést, és kizárható volt, hogy az állat külföldön fertőtődött meg. Azóta ez lett a kutyákat érintő egyik legsúlyosabb parazitafertőzés Magyarországon – 2018-ra egy felmérés szerint már a hazai kutyák akár 5,5 százaléka is megfertőződhetett. A fertőzés megelőző gyógyszeres kezeléssel elkerülhető, kezelése viszont elképesztően drága, több százezer forintra is rúghat.
A magyar kutyák több mint 5 százaléka fertőzött lehet Fotó: Draskóczy Eszter
Szentiványi szerint a szakirodalom alapján egyértelműen kijelenthető, hogy egyre gyakoribb fertőzésről van szó, és ez a tendencia várhatóan a következő években is így folytatódik. Ez arra vezethető vissza, hogy a szívférgességet az invazív szúnyogfajok is tudják terjeszteni, így azok hazai megjelenése, valamint a globális felmelegedés fokozódó hatásai miatt a betegség várhatóan egyre inkább elterjed.
Az adatgyűjtést tavaly decemberben kezdték, és idén egész évben várják az adatbejelentéseket – a kérdőívet itt lehet kitölteni. Már végeznek köztes elemzéseket is az adatokon, és az önkéntesek ezekből számíthatnak visszajelzésre. Az előzetes eredmények szerint a kór elterjedéséhez hozzájárulhatnak a kutyatartási szokások, vagyis az, hogy az állatot lakáson kívül, kint és bent is, vagy csak bent tartják-e. Bár ez Szentiványi szerint még változhat, most azt látják, hogy a kint tartott kutyáknál magasabb az átfertőződöttség, ami nem meglepő, hiszen a kutyák ilyenkor folyamatosan kivannak ki vannak téve a szúnyogcsípés lehetőségének.
A mostani kutatást megelőző publikációk arra jutottak, hogy a betegség elsősorban a keleti és a déli országrészben tűnt fel. Elterjedésének a kutyatartási szokásokkal való összefüggése mellett Szentiványit az érdekli leginkább, hogy miként alakul a betegség előfordulása országos szinten. A Qubittel is megosztott kezdeti, a fertőzés országos elterjedtségének egyenlőtlenségeit felfedő adataik szerint a Tiszántúlon, a Duna-Tisza közében és Közép-Magyarországon több a szívférgességgel fertőzött kutya, mint a Dunántúlon.
Forrás: Ökológiai Kutatóközpont
Magyarország nyugati részén a kutató szerint ennek ellenére szintén jelen van a fertőzés, csak vélhetően nem olyan nagy számban, mint a Dunán innen. Ezekre az eredményekre Szentiványi szerint kihathat az is, hogy regionálisan eltérő lehet, mennyire motiváltak az emberek a kérdőív kitöltésében, ezt ugyanakkor a végső elemzésükben statisztikailag korrigálják majd, de épp emiatt továbbra is várják az adatokat olyan területekről, ahonnan eddig kevés bejelentés érkezett (például Nógrád és Somogy).
Amikor Szentiványi kutyákkal foglalkozó Facebook-csoportokban posztolta a kérdőívet, jó visszajelzéseket kapott, és rövid időn belül több százan válaszoltak is: „mindenki lelkes volt, és mondták, hogy hamar szeretnék tudni, hogy mik lesznek az eredmények.” Szentiványi szerint a kutatás hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük a betegség elterjedését és ökológiáját. Ezzel az olyan kutyatartóknak segíthetnek, akik valamilyen okból, például állatuk egészségi állapota miatt nem akarják alkalmazni a folyamatos megelőző gyógyszeres kezelést: ők megtudhatják, milyen esetekben nagyobb az esély arra, hogy a kutyájuk megbetegedjen. A kutatók emellett hosszabb távon azt is szeretnék megérteni, hogy mutat-e összefüggést az invazív szúnyogok elterjedése és az, hogy hol van több fertőzött kutya. Ez akár arra is rávilágíthat, hogyan kell területileg módosítani a mostani, invazív szúnyogok elleni védekezési stratégiákat.
A kontinensek belsejében elhelyezkedő sós tavak speciális képviselői a magyarországi szikes tavak. A szikes tavak Eurázsiában területarányosan legnagyobb számban a Kárpát-medencében találhatók, ezek a tavak egyúttal az európai-afrikai madárvonulás útvonalában kiemelten fontos pihenő és táplálkozó helyei az északon költő és tengerparton telelő vándorló madaraknak.
Kutatások sora bizonyítja, hogy globálisan a vizes élőhelyek és a vízimadár populációk rohamosan pusztulnak az elmúlt évtizedek tájátalakító tevékenysége (lecsapolás, vízelvezetés), a hőmérséklet emelkedése és a csapadék rendszerek átalakulása miatt. A vízimadár populációk fontos szerepet töltenek be a táplálékhálózatban és a gazda-parazita hálózatokban, jelentős a kulturális és rekreációs szerepük is, a madárpopulációk és élőhelyük visszaszorulásával ezek az ökológiai szolgáltatások is csökkennek.
Boros Emil, az ÖK Vízi Ökológiai Intézet tudományos főmunkatársa évek óta kutatja a vízimadarak és a szikes tavak kölcsönhatását. A Duna-Tisza köze szikes tavainak vizsgálata során egy korábbi Science of The Total Environment tanulmányukban megállapították, hogy a vízimadarak ürülékükkel óriási mennyiségű foszfort (P) visznek be a szikes tavak vizébe, vagyis a madarak a külső foszfor források biotikus közvetítőiként viselkednek, amit guanotrofizációnak neveznek (a madarak okozta tápanyag feldúsulás). Kimutatták, hogy a szikes tó vizének extrém magas foszfortartalmáért 64%-ban a vízimadarak: a nagy testű növényevők – liba és kacsa fajok és a közepes-testű mindenevők pl. sirályok felelősek. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy a nagyon magas foszforkoncentráció ellenére a tavak primer produkciója (az algák felszaporodása) csak mérsékelt volt a tavakban, ennek oka a tavak jellemzőiben keresendő: a sekély vízmélységben, a víz nagyfokú lúgosságában (PH > 9), a tavak időszakos kiszáradásában.
Balkas -tó
A sós, szikes tavak és a vízimadarak kölcsönhatásának további vizsgálatában arra keresték a választ, milyen módszerrel lehetne megmutatni, hogy a vízimadarak különböző csoportjai alapján megjósolható-e a víztestek ökológiai/trofikus állapota. Szintén a Science of The Total Environment rangos folyóiratban a közelmúltban megjelent publikációjukban Boros Emil és munkatársai különböző térbeli léptékben, Kazahsztán sztyepp és félsivatagi régiójában 1700 km-szer 1000 km-es óriási területet vontak vizsgálataikba, ahol 63 mintaterületet választottak ki. A mintaterületeken közel 100 vízimadár faj fordult elő, ezeket a tápanyag-forgalomban és betöltött szerepük szerint három csoportba sorolták Boros Emil módszere szerint: nettó importőrökre (nagy testű növényevők pl. lúdfélék, darvak) importőr-exportőrökre (mindenevő kacsák és sirályok) és nettó exportőrökre (különböző növény-, mindenevő és halevő fajok). Ezeknek a madárcsoportoknak a gyakoriságát, össztömegét és diverzitását vetették össze a tavak több térbeli skálán történő jellemzőivel pl. vízmélység, klorofill tartalom, – nagyobb térbeli skálán- a tavak 1 és 10 km-es környezetében talált felszínborítással pl. füves terület vagy mezőgazdasági terület.
Eredményeik szerint a fenti vízimadár csoportok előfordulása szoros összefüggést mutatott a sós tavak különböző léptékű jellemzőivel. A vízborítás és a sótartalom jelzi leginkább, hogy milyen madár csoport fordul elő az adott környezetben. Az importőr-exportőr és a nettó exportőr madár csoportok a tavak táplálék ellátottságával és a vízmélységgel mutatnak pozitív összefüggést, míg az importőrök a tavak környezetét pl. füves terület a jelzik előre.
A tanulmány gyakorlati jelentősége, hogy számszerűsíti ezt a vízimadarak által végzett ökoszisztéma szolgáltatást, a tápanyag körforgalomban betöltött szerepüket, amely elengedhetetlen a rendszeres monitoringhoz és a tavak területkezeléséhez. A tanulmányban leírt osztályozási rendszer és módszertan segítségével nagy geográfiai régiók esetében is jól megbecsülhetők a vízterületek bizonyos környezeti tulajdonságai a vízimadár populációk megszámlálásával. Ez a jövőt tekintve lehetőséget ad arra, hogy a madarak segítségével becsülhető legyen a vízi rendszerek ökoszisztéma funkciója és szolgáltatása, amely viszont még további módszertani vizsgálatokat igényel.
Publikációk:
Emil Boros, Zarina Inelova, Zsuzsanna Lánczos, Zsolt Végvári: Waterbird guilds predict environmental attributes of inland saline aquatic ecosystems on multi-spatial scales,
Science of The Total Environment, Volume 855, 2023.
https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2022.158845. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0048969722059447
Emil Boros, Anita Takács, Péter Dobosy, Lajos Vörös: Extreme guanotrophication by phosphorus in contradiction with the productivity of alkaline soda pan ecosystems,
Science of The Total Environment, Volume 793, 2021.
https://doi.org/10.1016/j.scitotenv.2021.148300. https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0048969721033714
Képek: Boros Emil – Vékonycsőrű víztaposók és Balkas-tó
Nem új elmélet, hogy az emberi nyelv csírájának, a protonyelvnek a kialakulása a dögevéshez kapcsolódik, de eddig nem született olyan tanulmány, ami ennek erős valószínűségét igazolta volna. Az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének kutatói egy számítógépes szimuláción alapuló evolúciós modell alapján jutottak arra, hogy kétmillió évvel ezelőtt a dögevés indíthatta el az emberősöket a tudatos kommunikáció és kooperáció felé.
A mai ember, a Homo sapiens sapiens nagyjából háromszázezer évvel ezelőtt alakulhatott ki, de már a kétmillió évvel ezelőtt él emberelőd, a Homo erectus is képes lehetett korlátozott mértékű kommunikációra. De mi sarkallhatta arra, hogy beszéljen, ha addig jól elvolt anélkül is? A feltételezések szerint egy környezeti sokkhatás.
„Emberelődeink kelet-afrikai elterjedési területén földtörténeti szempontból nagyon gyorsan fordult hidegebbre a klíma, és a növényi tápanyag (bogyók és gyümölcsök) mennyisége erősen lecsökkent. Ehhez a hirtelen éghajlatváltozáshoz kellett alkalmazkodnia az erectusnak, és át kellett állnia egy másik diétára, a húsevésre. Számára ez azért volt embert próbáló forgatókönyv, mert meg kellett tanulnia a kooperációt. Amikor növényevő volt, akkor, kis túlzással, ha nem aludt, bokorról bokorra járt és gyűjtögetett. A gyűjtögetés egyéni cselekvés volt, nem igényelt kommunikációt, így nem volt meg ennek kialakulásának az evolúciós kényszere. Az evolúció nem tűri a presztízsberuházásokat, nem épít egy falu mellé háromsávos autópályát, ha arra nincs szüksége. Ha egy képesség nem nyereséges, például energetikai szempontból, akkor nem fog megjelenni, illetve fennmaradni” – mondta a Telexnek Szilágyi András, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének igazgatója.
A Homo erectus korszakában nagy mennyiségben elérhetők voltak nagyobb testű állatok tetemei, de az emberős nem tehette meg, hogy a talált dögöt csak úgy hazavonszolja. A dög nemcsak az erectusok diétájában szerepelt, más, veszélyes ragadozók is ugyanerre a zsákmányra pályáztak. Míg az állatoknak várniuk kellett arra, hogy valamelyest oszlásnak induljanak a tetemek, addig a Homo erectusok rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyekkel képesek voltak megbontani a friss dögöt, így ők hamarabb juthattak a húshoz, bár a többi ragadozó miatt ez igen veszélyes vállalkozás volt.
„Hogy sikeresebbek legyenek, szükség volt a kooperációra és ezzel együtt a kommunikációra. El kellett mondani, hol van a táplálék, mennyire veszélyes a megszerzése, és mekkora csoport kéne a megszerzésére. A protonyelvet használó csoportok hatékonyabbak voltak az élelemszerzésben, és ez fitneszbeli előnyöket is adott” – mondta Szilágyi András.
Kőeszközök a tanzániai Olduvai Gorge Múzeumban Fotó: Wolfgang Kaehler / LightRocket / Getty Images
Hogy hogyan kommunikáltak egymással az emberősök, azt csak találgatni lehet, de a feltételezések szerint volt hangadási összetevője, és gesztusokat is tartalmazott a kommunikációjuk: tárgyakra mutogattak, vagy azok megjelenését mutogatással utánozhatták, és hangadással segíthették az információ megértését.
„Azt a mai ember is el tudja képzelni, hogyan működhetett a protonyelv. Ha kimegyünk egy idegen országba, amelyiknek a nyelvéből csak 10-20 szót tudunk, például olyanokat, mint vacsora, jó napot, akkor ezekkel a szavakkal és a metakommunikációval is tűrhetően el lehet lenni egy darabig, de a csetüzenetek és az SMS-ek igen szűk szókészletével is átmegy az információ. Valószínűleg a Homo erectusoknál is ki tudott alakulni egy konszenzusos kódrendszer, amivel át tudták adni az információt. Azt viszont nem tudjuk, hogy ekkorra milyen mértékben alakult már ki a jelenkori, beszédhez szükséges anatómiai struktúra” – mondta Szilágyi.
A konfrontatív dögevés elmélete a brit Derek Bickertonhoz kapcsolódik, de ez, ahogy az Evolúciótudományi Intézet igazgatója megjegyezte, egy verbális modell volt. A magyar kutatók viszont egy részletes számítógépes modellel igazolták ennek az evolúciós forgatókönyvnek a működőképességét.
„Mi azt próbáltuk meg minél realisztikusabban modellezni, hogy az egyre fejlettebb kommunikáció és az így lehetővé váló kooperáció folyamatos előnyt jelentett azokkal a csoportokkal szemben, amelyek nem vagy csak rosszabbul kommunikáltak. Olyan volt, mintha egy Sim City vagy esetünkben inkább egy Sim Horde játékot játszottunk volna, amit azonban nem mi, hanem az evolúciós hajtóerő irányít” – mondta Szilágyi András.
A szimulációjukban 120 ezer évet futtattak le 15 perces időegységekre felbontva – ez is jelzi, hogy milyen óriási számítási kapacitásra volt szükség –, és vizsgálták az egyedek túlélését, szaporodását, kommunikációját. A modellbe az evolúciós változók mellé kulturális elemek is bekerültek, hiszen az együttműködés formája is lényeges volt a kommunikáció fennmaradásához.
Látogatók az indonéziai Sangrian Museumban – Fotó: Agoes Rudianto / Anadolu Agency / Getty Images
„Minden egyedet külön vizsgáltunk, hogy merre keresi a táplálékot, talál-e táplálékot, visszatalál-e a csoportjához, egyáltalán megéri-e a másnapot. De olyan adatokat is bevittünk, hogy a dögöknek mekkora volt a tömegük, milyen volt a növényi és az állati források energiatartalma, vagy azt, hogy mennyi energiába került az előembereknek a zsákmány megszerzése, egy csoport abból mennyit tudott bevinni a táborba, és a többi. Vizsgáltuk azt is, hogy a megnövekedett tápanyagbevitel mennyivel járult hozzá az egyre effektívebb kommunikációt és kooperációt is lehetővé tevő, folyamatosan növekvő agy energiaigényének fedezéséhez” – mondta Szilágyi András.
Mivel kevés a fosszilis lelet a Homo erectus korszakából, a kutatók ökológiai ismeretek és az evolúció működésének elvei alapján juthattak egy elfogadható forgatókönyvhöz.
„Bár a kommunikáció kialakulásának pontos forgatókönyvét valószínűleg senki nem fogja tudni megalkotni, az azonban biztosnak látszik, hogy a Homo erectus agymérete és alkata is alkalmas volt arra, hogy egy protonyelv ki tudjon fejlődni, valamint a konfrontatív dögevéshez szükséges kooperáció meg tudjon jelenni. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen egymást segítve alakult ki kiugróan jó kommunikációs és kooperációs képességünk, ami végül a Föld – nem túl jó – urává avatott minket. A folyamat, amelyet valahol Kelet-Afrikában a dögökért való versengés indított meg, Shakespeare-szonettekig és Babits-versekig vezetett. Kétmillió évbe telt, de hát minden kezdet nehéz” – összegezte a kutató.
Szöveg: telex.hu
Kiemelt kép: Dioráma a Nairobi Nemzeti Múzeumban – Fotó: Ninara / Wikipedia
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Vízi Ökológiai Intézetének Vizes Élőhelyek Funkcionális Ökológiai Kutatócsoportja 2023. februárban indította el a Tudós Horgász országos citizen science projektet. A magyar szabadidős horgászok részvételével folytatott kutatás elsődleges célja annak megértése, hogy milyen ökológiai hatások befolyásolják felszíni vizeink állapotát, például mikor, hol, és milyen tényezők együttállása esetén alakul ki az algavirágzás. A horgászok a projekt számára létrehozott külön weboldalon és mobilalkalmazásban tudnak adatot szolgáltatni, ahol néhány felszíni vizeinkhez köthető fontosabb élőlény megfigyelésének dokumentálásával, illetve időről időre megújuló kérdőívek kitöltésével is segíthetik a kutatást. „Őrszemekként” történő bevonásuk vizeink megfigyelésébe egyben lehetővé teszi a kutatók számára ökológiai tudásuk és percepcióik alaposabb megismerését, és így remélhetőleg elindulhat velük a párbeszéd a felszíni vizeinkkel kapcsolatos legfontosabb ökológiai kérdésekben.
A vizek állapota az intenzív használat és terhelés miatt nagyon gyorsan és folyamatosan változik, és mivel a jó állapot fenntartása állami feladat, a téma kiemelten fontos. A változás szabad szemmel is látható jelei például az algásodás, jellegzetes fajok eltűnése vagy akár újak megjelenése, de ennek következménye lehet bizonyos fajok túlzott elszaporodása is.
Az elmúlt évtizedekben az ökológiai kutatásokban világszerte egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a természettel együtt élő, a helyi ökoszisztéma-szolgáltatásokat használó szakemberek ökológiai tudásának. A kutatók csak az utóbbi évtizedben ismerték fel, hogy a hivatásos halászok mellett a szabadidős horgászok helyi ökológiai ismeretei is hozzájárulhatnak a vizes élőhelyek megőrzéséhez és az itt végzett tudományos kutatásokhoz. A horgászok ugyanis rendszeresen kint vannak a természetben, és hol tudatosan, hol önkéntelenül, de folyamatosan megfigyelik az élővilágot.
Ha szoktál horgászni, légy mostantól Tudós Horgász! Csuja Imre/Ökológiai Kutatóközpont
A horgászat ma is az egyik legnépszerűbb hobbi hazánkban, a horgászok a vizes élőhelyek legfőbb használói. Míg három éve csupán 500 000 regisztrált horgászt tartottak számon Magyarországon, 2022 végére számuk átlépte a 870 000-et. Mindezek ellenére a rekreációs horgászok helyi környezeti tudása még mindig az ökológiai tudás egyik legkevésbé kutatott területe. Az ÖK kutatói 2020 óta foglalkoznak a témával, céljuk a horgászok ökológiai tudásának és percepcióinak alaposabb megismerése, illetve a velük folytatott párbeszéd elindítása a felszíni vizeinket érintő legfontosabb ökológiai kérdésekben.
A projekt honlapján további információk találhatók a kutatás és a célkitűzések részleteiről, a kép- és adatszolgáltatás pontos módszertanáról, az alkalmazás használatáról, továbbá Csuja Imre színművész által narrált két tájékoztató videó is megtekinthető.
Mi az a Montreali Egyezmény, és mire lehet jó? Sipos Katalin biológus (WWF Magyarország) és Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus (Ökológiai Kutatóközpont) ebben a kérdésben segítettek eligazodni a ZöldVálasz korábbi adásában , amely a bolygó ügyeit járta körül. Most, a második részben Litkai Gergely arról kérdezi beszélgetőpartnereit, hogy Magyarországra milyen hatása lesz ennek a nemzetközi egyezménynek. Noha vannak szkepszisre okot adó jelek, a felszíni víz megtartását elvileg finanszírozni fogja az új magyar rendszer is. A gazda tehát pénzt kap majd akkor is, ha víz van a területén, nem csak akkor, ha kukorica. S hogy ez miért fontos? Mert hiába kenték a nagy melegre az aszálykárt tavaly, annak a klímaváltozás csak az egyik oka. Az, amelyet legkevésbé tudunk befolyásolni. A művelés módja viszont rajtunk áll – s ez okozza a Kárpát-medencében a nagyobb gondot. Részletek az adásban.
Egy nemzetközi kutatás szerint az általunk termelt vegyszerek és műanyagok pusztító hatása mára felülmúlta a klímaváltozásét. „Helyzetünk egy kicsit ahhoz hasonlatos, amikor egy Lyme-kórosba villám csap egy lávafolyam közepén, ezzel véve el egy medvetámadás lehetőségét” – érzékelteti a probléma nagyságát a ZöldVálasz új adásának felvezetőjében Litkai Gergely. Miért kulcsfontosságú megőrizni a fajok sokszínűségét? Mi az a Montreali Egyezmény, és mire lehet jó? Sipos Katalin biológus (WWF Magyarország) és Molnár Zsolt botanikus, etnoökológus (Ökológiai Kutatóközpont) segítenek eligazodni a most hallható első részben, amely a bolygó ügyeit járja körül. (A második részben később a biodiverzitás magyar valóságával foglalkozik majd a ZöldVálasz.)
Nemrég Mauritániában, az Atlanti-óceán partjánál bukkantak rá egy elpusztult gulipánra, amely tavaly tavasszal a Kiskunsági Nemzeti Parkban lévő fészkelőterületén kapott gyűrűt és GPS-jeladót.
Minderről a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adott hírt. A partimadár tavaly május 25-én a Dunatetétlen határában elterülő Bába-széken kapott GPS-jeladót és gyűrűt Bárdos Tibor és Sápi Tamás természetvédelmi őrkerület-vezetőktől, valamint Barna Krisztiántól, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság munkatársától. Mindez az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet gulipán-monitorozási projektjének keretén belül valósult meg (dr. Boros Emil projektvezető, Lánczos Zsuzsanna projekt asszisztens).
A jeladós madarat a kutatók Flippernek nevezték el. A GPS-jeladó révén tudható, hogy a madár tavaly viszonylag korán, már július elsején elhagyta Magyarországot, feltehetően a súlyos aszály miatt. A nyarat Olaszországban töltötte, majd onnan október végén átrepült Tunéziába, majd Algéria, Marokkó, Nyugat-Szahara érintésével Mauritániába, fészkelőhelyétől 4 és fél ezer kilométerre repült.
Flipper útvonala (ELKH, Ökológiai Kutatóközpont, Vízi Ökológiai Intézet, Boros Emil)
AZ MME beszámolója szerint itt a madár jeladója napokig egy helyről küldött adatokat, így feltételezhető volt, hogy valami baj történt vele. A madárgyűrűzési központok szövetségén (EURING) keresztül felvették a kapcsolatot egy helyi lakossal, aki az adott ponton meg is találta a már sajnos elpusztult gulipánt. Az elhullás oka nem volt megállapítható.
Magyarországon eddig kétezer gulipánt gyűrűztek, amelyek közül 32 példány került meg külföldön, a legtöbb Európán belül, a Kárpát-medencétől délre, délnyugatra, illetve nyugati irányban. Mind közül a most megtalált madár a legtávolabb megkerült hazai jelölésű példány. Afrikában még kettő magyar gyűrűs gulipán került meg, 1955-ben és 1977-ben, Tunéziában.
Sápi Tamás és Bárdos Tibor összesen négy gulipán gyűrűzött, kettőt a Bába-széken (köztük Flippert), kettőt pedig Akasztó mellett, Miklapuszta északi részén, Sörkén.
A gulipán fokozottan védett, rendszeres fészkelő partimadarunk. Márciustól novemberig lehet megfigyelni a síkvidékek szikes tavain vagy sekély időszakos kiöntéseken, tavakon. Vonuló madárfaj, a telet elsősorban a Földközi-tenger partvidékein és Északnyugat-Afrika peremvidékein tölti.
Rejtélyes pusztulások
Néha szemmel látható ok vagy racionális magyarázat nélkül pusztulnak el állatok. Így volt még a nyáron Botswanában, ahol tömeges elefánt elhullást tapasztaltak, sokáig nem is tudták megmondani mi lehet az oka. A szadai szafariparkban is rejtélyes körülmények között pusztult el két elefánt, ügyükben állatkínzás miatt nyomoztak és tetemes bírságot szabtak ki. Erdélyben egy barnamedvét altattak el, mert el akarták szállítani, sajnos nem élte túl a mutatványt. Legutóbb pedig a pécsi rendőrség kötelékébe tartozó három kutya brutális megmérgezéséről érkeztek híradások.
A hód őshonos a Kárpát-medencében, de mivel vadászták, illetve zsugorodott az élettere, több mint száz évre eltűnt. A kilencvenes évek végén visszaszivárgott, telepítették is. Most van, ahol engedélyt adnak a gyérítésére, máshol viszont többhektáros vizes élőhely kialakításában segít.
A Bács-Kiskun megyei sajtó arról számolt be, hogy jelentős mennyiségű kárt okoztak a hódok a szikrai Holt-Tiszán, az Alpári-holtágnál és a lakiteleki Tőzegbányánál. A hódok megrágják, ki is döntik a part menti tíz-húsz éves fákat, amelyeket a horgászegyesület azért ültetett, hogy árnyékolják a horgászhelyeket. A károk miatt a tiszaalpári önkormányzat kérelmezte a hódok gyérítését. A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság friss jogszabály alapján megadta az engedélyt olyan kikötésekkel, hogy tíznél több hódot nem szabad lelőni, a hódgyérítést március 15-ig be kell fejezni, és „kizárólag az az egyed lőhető ki, amelyik az élettevékenységével a kérelmező dokumentált adatai szerint akadályozza, illetve veszélyezteti a természetvédelmi érdeket is szolgáló tevékenység (őshonos, idős fák védelme) eredményességét”. Az engedélyezett tízből négyet már decemberben lelőttek, az elsőből pörköltet főztek. Aki evett belőle, azt mondta, a hús íze a borjúéhoz vagy a bárányéhoz hasonlít.
Az eurázsiai hód (Castor fiber) 1854-ig folyamatosan jelen volt Magyarországon: akkor Ács mellett, a Concó-pataknál látták az utolsó példányt. A 20. század 90-es éveiben ismét észlelték néhány helyen, Ausztria és Horvátország irányából tértek vissza hozzánk. A Szigetközben már stabil állománya élt, amikor a WWF Magyarország 1996-ban Gemencen elindította visszatelepítési programját. Az ezredfordulón folytatta a Hanságban, majd a Tiszán, a Dráván, és 2008-ban Tiszatarjánban fejezte be a munkát a természetvédő szervezet. Összesen 234, Bajorországból származó hódot engedett szabadon.
A hód azonban egy „ökoszisztéma-mérnök faj”, amely alakítja a környezetét. Az ebből származó konfliktusokról a WWF Magyarország munkatársa, Samu Andrea környezetkutató azt mondta, hogy Nyugat-Európában mihelyt megszűnt a kereslet a hódprém iránt, megszülettek az első védelmi intézkedések, és elkezdődött a visszatelepítés is. Hamarabb megtapasztalták, hogyan lehet együtt élni ezzel a fajjal. A WWF Magyarország egy ideig szervezett tájékoztató rendezvényeket, segítve a konfliktushelyzetek megoldását. Lefordították magyarra a hódkezelés kézikönyvét is, de a segítségre nem nagyon tapasztaltak fogadókészséget (lásd: Kiemelt közérdekről nem beszélhetünk, Magyar Narancs, 2021. március 25.).
Mocsarak, gabonakörök „Azok az életközösségek, amelyekből a hód eltűnt, még mindig megvannak, még ha történtek is bennük változások. Az egy-egy területről eltűnt fajok visszatelepítése sok szempontból hasznos és erkölcsi kötelességünk is. Annak érdekében, hogy kevesebb legyen a konfliktus, ebben a munkában nem hűbelebalázs módjára született döntésekre, hanem párbeszéden alapuló, hosszú távú stratégiára van szükség” – mondja Kelemen András. A Szegedi Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének adjunktusa arra is emlékeztet, hogy amikor a hód eltűnt Magyarországról, nem a mezopredátorok – róka, aranysakál – álltak a tápláléklánc csúcsán: sokkal elterjedtebbek voltak a nagy testű ragadozók, mint a farkas, amely hozzájárulhatott a hódpopuláció szabályozásához. Emellett az Alföld ma csontszáraz részei – mint a Duna–Tisza közi Homokhátság – akkor még tele voltak kisebb-nagyobb tavakkal. Több mint egy éve Kelet-Ukrajnában, a Donyec folyó mentén kialakult homokvidéken, ahol most háború van, Kelemen András látott egy ezer négyzetméteresnél is kisebb buckaközi lapost tóval, hódvárral. Ilyenek lehettek nálunk is azokon a helyeken, ahol most épp az elsivatagosodás a legnagyobb gond. Az alföldi erdők puhafaállományának, amelyet most a hódoktól félteni lehet, százötven éve sokkal kisebb gazdasági jelentősége volt. Ami most történik – sokakat érintő folyamat zajlik a természetben nem az ember, hanem egy védett állat jóvoltából – tanulságos, mert előbb-utóbb kialakulnak mindenütt azok a módszerek, amelyek minimalizálják vagy megszüntetik a problémát. Ezek közül csak az egyik az úgynevezett gyérítés. Az ökológus szerint nagyon jó, hogy ezt csak a természetvédelmi hatóság engedélyezheti, és a vadászok csupán végrehajtók.
A történtekből a természetvédők, ökológusok is tanultak. Most már határozottan cáfolják azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy az eurázsiai hód nem épít gátat. „A Wikipédián is szerepelt téves információ ezzel kapcsolatban – mondja a Magyar Narancsnak Juhász Erika ökológus, hódkutató, az Ökológiai Kutatóközpont munkatársa –, ez a hiedelem valószínűleg egy oroszországi kutatásra vezethető vissza. Több évtizeddel ezelőtt orosz kutatók közölték egy tanulmányban azt, hogy az eurázsiai hód kevésbé hajlamos a gátépítésre, mint a kanadai hód. Náluk mindkét faj jelen van, lehetett alkalmuk az összehasonlításra. Erre a cikkre más kutatók hivatkoztak később, a sajtóban is elterjedt ez a megállapítás. Egyes fórumok pedig ferdítve vették át az információt, és sok helyen megjelent az interneten az állítás, hogy az Európában őshonos faj egyáltalán nem épít gátat.
Ebből adódik az az alapjaiban téves elgondolás, hogy a magyarországi hódgátakat kanadai hódok építik. Kanadai hód nem él hazánkban. Mindeközben újabb vizsgálatok azt mutatták ki, hogy nem is igazán különbözik a két faj gátépítési hajlandósága. Az ember napjainkra jelentősen átalakította a vízparti területeket. Faültetvények kísérik a medret, gyakran a partszegélyig húzódik a szántóföld, sok helyen a patakok egykori árterületét is beépítették. Előfordul, hogy a hód olyan területet vesz birtokba, ahol gazdálkodnak vagy épületek vannak. Az sem jó, ha az árvízvédelmi töltésbe fúr kotorékot, vagy a híd lábához épít gátat. Hódrágás általában a tíz-húsz méter széles vízparti sávban jelentkezik. Igaz, a nyárfák kedvéért hajlandó messzebbre elmenni. Ha pedig a víz szomszédságában kukoricaföld van, kialakít egy diszkrét csapát, azon bemegy, aztán beljebb kör alakban kezdi letermelni a kukoricát. Mondhatni, gabonaköröket készít. Érdemes megjegyezni, hogy a hód taposási kárt nem okoz, ellentétben a szarvassal vagy a vaddisznóval.” A tiszaalpári esetről a hódkutató elmondta, a horgászhelyek melletti árnyékadó fákat inkább a törzsek egyedi körülkerítésével lehet megvédeni a hódrágástól. Ez hosszú távú megoldás. A gyérítésről ugyanez nem mondható el, mert a jelenlegi hódállományt figyelembe véve ugyanazt az élőhelyet idővel másik hódcsalád is megtalálhatja.
A békák és a darvak örülnek „Meg kell említeni – folytatja Juhász Erika –, néhány természetvédelmi szempontból is problémás jelenséget. A fűz- és nyárfák fontos növényei az ártereknek. A Tisza hullámterében azonban a folyószabályozás nyomán olyan hidrológiai viszonyok alakultak ki, amelyek mellett e fajok természetes felújulása, sarjadása sok esetben nem biztosított. A hód a füzeket is, a nyárfákat is szereti, és mivel ezek a fák természetes úton gyakran már nem pótlódnak, a helyüket gyalogakác, amerikai kőris, zöld juhar foglalhatja el. Ez a kicserélődés a hód nélkül is zajlik, a rágás azonban gyorsíthatja a folyamatot. Egy másik jelenség, hogy a hódgátak révén lassabb folyású szakaszok alakulnak ki, amelyek nem kedveznek olyan állatfajoknak, amelyeknek lételeme az addigi gyors áramlás. A mérleg másik serpenyőjében azonban számos értékes hódhatás van: ez az állat valóságos élőhely-rekonstrukciókat hajt végre. Ezt a témát is átfogóan vizsgáljuk.” A kutatók azt tanulmányozzák, hogy a hód hogyan hoz létre a gátak révén nagy kiterjedésű mocsarakat, tehát vizes élőhelyeket, amelyeken azután sok más élőlény talál otthonra, számos védett, fokozottan védett faj is. Az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság területén a helyi természetvédők egy hód által létesített vizes élőhelyen költő darupárt figyeltek meg, amire a 20. század eleje óta csupán második alkalommal volt példa Magyarországon. „A Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság belekezdett egy vízmegtartást szolgáló projektbe, ehhez »csatlakozott« a hód is” – számol be Juhász Erika. „Most az látszik, hogy az állat ügyködése nagyobb mértékben járult hozzá a jelenlegi látkép kialakulásához, mint az emberé. Ez egy sikeres együttműködés, egy közel kétszáz hektáros terület került ismét természetközeli állapotba, heterogén élőhely lett belőle. Kelemen Andrással közös kutatásunkban vizsgálni kezdtük azt is, hogyan változott a növénytömeg és a növényzet tápértéke az elöntés hatására. Feltételezzük, hogy az időszakos vízborítottság jótékony hatással lehet a kaszálórétekre.” A hód, megtalálva a régi medreket, laposokat, ismét elöntött területet hoz létre. Ilyenkor jellemzően az egykori természetes állapothoz hasonló viszonyok alakulnak ki. Ha egy szántóföld kerül víz alá, annak tulajdonosa nyilván nem örül. Ha viszont csak a szántó szomszédságában van ez a terület, annak kedvező hatása lesz a szántóra is, mert a mocsár „vízpufferként” működve nem hagyja könnyen kiszáradni a környezetét. A hód tevékenységébe beavatkozni nagy felelősség a kutatók szerint, legyen szó akár gyérítésről, akár gátak elbontásáról. Egyes esetekben, főként, ha veszélyes helyzetet kell elhárítani, valóban fontos lehetőséget biztosítani erre, más esetekben viszont nagy kárt okozhat ezzel az ember. Hódokat befogni, elpusztítani, gátépítésükbe beavatkozni kizárólag a természetvédelmi hatóság engedélyével lehet. „Egy ilyen hód által elárasztott területen, amely más kétéltűfajok mellett a ritka gyepi békáknak is szaporodóhelyet jelentett, herpetológiai felmérés közben belesétáltunk egy ebihalrajba” – mondja Juhász Erika, utalva Vági Balázzsal, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak a debreceni egyetemen dolgozó kutatójával végzett munkájára. „Próbáltuk megbecsülni, hány példány lehet, és 100 négyzetméteren 200 ezer példányt becsültünk. Barna varangyok voltak. Ennek a békának a pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 10 ezer forint egyedenként. Kétmilliárd forint úszkált ott a lábunk körül a kétéltűek életmódja szempontjából ideális, sekély, halmentes állóvízben. Ha ott akkor lebontjuk a hódgátat, ekkora értéket engedünk a lefolyóba. Munkatársaimmal nem csak a terepen végzünk kutatást, de interjúkat is készítettünk természetvédelmi szakemberekkel, hogy jobban megérthessük a tapasztalt jelenségeket. Ugyanígy kíváncsiak vagyunk mindenki más véleményére, észrevételére. Az Ökológiai Kutatóközpont Közcélú Monitoring Programjának keretében közösségi adatgyűjtést végzünk. HódTérkép – a hodterkep.hu címen megtalálható – projektünkben a lakosság hódokkal kapcsolatos megfigyeléseit, tapasztalatait és véleményeit gyűjtjük. Bárki segítheti a kutatómunkánkat azzal, hogy a megfigyeléseit feltölti ide.”
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK), a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem és a dániai Aarhus Egyetem munkatársai a metaanalízis statisztikai módszerének segítségével 103 urbanizációs tanulmányt elemeztek a világ minden tájáról a városiasodás talajfaunára gyakorolt hatásának megértése céljából. A kutatók az éghajlati viszonyok függvényében vizsgálták a talajállatok fajgazdagságának változását és az egyedszámok alakulását. Azt találták, hogy az erőteljesebb talajtömörödésre érzékeny és általánosságban is nehezebben terjedő talajállatcsoportok, így a giliszták, a csigák és az ugróvillások fajgazdagságát negatívan, az ászkák, az ezerlábúak és a százlábúak mozgékony, jól alkalmazkodó csoportjainak az egyedszámát azonban előnyösen befolyásolja az urbanizáció. A talajállatok egyedszámára általánosságban szárazabb éghajlaton a sok locsolás következtében kedvezően hat a városiasodás, nedves éghajlaton ugyanakkor az intenzívebb párolgás és a gyorsabban elfolyó csapadék miatt kialakuló szárazabb városi környezet csökkenti az egyedszámokat. Az eredményeket bemutató publikáció a Science of the Total Environment nemzetközi tudományos folyóiratban jelent meg.
Egy gramm talajban akár tízmilliárd mikroba is élhet, egy maroknyiban pedig több ezer szabadon élő, vagyis nem parazita életmódú fonálféreg bújhat meg. Egy négyzetméteren pár ezertől akár százezres nagyságrendig fordulnak elő ugróvillások és talajlakó atkák. A talajállatok számos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtanak az ember számára. A giliszták úgynevezett ökoszisztéma-mérnökök, nagyban képesek átalakítani a környezetüket a talaj intenzív átkeverésével. Hektáronként akár több ezer kilométernyi járatot hoznak létre, így segítik a víz bejutását a talajba, fellazítják azt, és hozzájárulnak a humuszképződéshez is. A talajlakó atkák sokféle szerepet betölthetnek a táplálékláncban: lehetnek növényevők, ragadozók vagy lebontók. Ez utóbbiak holt szerves anyagokkal táplálkoznak, és segítik azok tápanyaggá válását. A talajlakó fonálférgek lehetnek baktériumevők, növényevők vagy ragadozók. A lebontó ugróvillások a talajlakó baktériumokat és gombákat szabályozzák, illetve a mohák beporzását is végzik. A csigák, az ászkák és az ezerlábúak is a lebontók közé tartoznak, a százlábúak kizárólag ragadozók, míg a futóbogarak között előfordulnak a gyomok terjedését szabályozó növényevők, vegyes táplálkozásúak és a biológiai védekezésben segítő ragadozók is.
A városiasodás, vagyis a városok területének és népességének növekedése gyökeresen átalakítja az élőhelyeket. A talajt lerontják vagy kicserélik, idegenhonos növényekkel telepítik be, sokszor és nagy területen aszfalttal, betonnal és épületekkel fedik le, illetve sok helyen az év minden szakában élénk zöld pázsitot tartanak fenn. Ezek az átalakítások azonban több állatcsoport élőhelyét is veszélyeztetik vagy megszüntethetik.
A kutatók megállapították, hogy a giliszták, a csigák és az ugróvillások fajgazdagsága a külvárosi és vidéki területekhez képest a városokban ‒ ahol több a lefedett terület, és kevesebb a természetes zöldfelület ‒ lecsökkent. Ennek valószínűsíthető oka, hogy ezek a csoportok általánosságban rosszabb terjedők, így nehezebben mozognak a városban az elszigetelt területek között, illetve érzékenyek a talaj tömörödésére, ami a városokban a nagyobb mértékű taposás és forgalom miatt erőteljesebb, mint a külvárosban vagy vidéken. Az egyedszámok esetében azt találták, hogy a városiasodás az ászkák, az ezerlábúak és a százlábúak csoportjának kedvezett. Ezek mozgékony csoportok, táplálkozásukat tekintve pedig nem válogatósak, így könnyen boldogulnak a városi környezetben. Az éghajlati viszonyokat is számításba véve azonban kiderült, hogy a fenti megállapítás csak akkor igaz az egyedszámokra, ha a vizsgált városban alacsonyabb az éves csapadékmennyiség, míg nedves éghajlaton az urbanizáció hatása csökkenti az egyedszámokat. Ennek oka valószínűleg az, hogy szárazabb éghajlaton a városokban locsolással tartják fenn a növényzetet, ami kedvez a talajállatok felszaporodásának, míg nedves éghajlaton az aszfalt és a beton miatti intenzívebb párolgás és a gyorsabban elfolyó csapadék következtében szárazabb a környezet, ami kedvezőtlen a talajállatoknak. A kutatók emiatt azt javasolják, hogy a városi zöldterületeket lehetőleg úgy kezeljék, hogy azok a várost körülvevő természetes környezethez hasonlóak legyenek, ahelyett hogy túllocsolással vagy túl sok lefedett területtel idegen környezetet teremtenének a talajfaunának.
Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) Evolúciótudományi Intézete 2023-ben is folytatja a Magyarországon nem őshonos Hyalomma kullancsok hazai megjelenését kutató, 2021-ben elkezdett Kullancsfigyelő programját. A program keretében a kutatók a citizen science módszerével, a lakosság bevonásával már kora tavasztól gyűjtik az adatokat az országban újonnan megjelenő veszélyes fajokról. Emellett, idén elindítják a Kullancs a kertben projektet is, melynek célja a városi környezet, a hazai őshonos kullancsfajok és az általuk hordozott kórokozók kapcsolatának feltérképezése. Az ÖK kutatói ebben a projektben a kerttel rendelkező, elsősorban városi lakosokat kérik arra, hogy vegyenek részt a gyűjtésben, jelentkezni a kullancsfigyelo.hu honlapon található kérdőív kitöltésével lehet. A beküldött példányokat laboratóriumi vizsgálatoknak vetik alá, és a gyűjtők is visszajelzést kapnak.
A 2022-es év első Hyalommája egy lovon bukkant fel. A kullancsot beküldte és a képet készítette: Bánya Márió
A 2021-ben indult Kullancsfigyelő program célja a klímaváltozás hatására hazánkban is megjelenő nem őshonos – különösen a Hyalomma – kullancsfajok, és az esetlegesen hordozott kórokozóik vizsgálata. Ezek a fajok számos patogén terjesztésére képesek, melyek közül kiemelkedik az akár 30 százalékos halálozási aránnyal járó krími-kongói vérzéses láz vírusa. Hazánkba vándormadarak útján érkeznek, eredeti élőhelyük Magyarországtól jóval délebbre található, ám a klímaváltozás miatt a közép- és észak-európai éghajlat is egyre inkább megfelelő számukra. A Hyalomma-k nagyobbak és gyorsabbak a hazai kullancsoknál, pajzsuk egyszínű, sötét, lábuk látványosan sávozott. A kutatás első évében hazánkban mindössze két Hyalomma kullancsot azonosítottak, 2022-ben viszont már kilenc példányról érkezett bejelentés. A gyűjtés a kullancsok első megjelenésével már kora tavasszal elkezdődik, az ekkor talált egyedeknek különösen nagy a jelentőségük, hiszen ez arra utalhat, hogy nem közvetlenül vándormadarak segítségével érkeztek az országba, hanem itt teleltek át.
Kullancsgyűjtés zászlós módszerrel (Fotó: Kovács Márton)
A kutatók a nem őshonos fajokon túl a hazai kullancsokat is vizsgálják, idén tavasszal egy új kezdeményezéssel jelentkeznek. A Kullancs a kertben projekt célja a városi környezet, a kullancsok és az általuk hordozott kórokozók kapcsolatának feltérképezése. A kutatásra a kerttel rendelkező, elsősorban városi lakosok jelentkezését várják a kullancsfigyelo.hu honlapon található kérdőív kitöltésével. Az önkéntesek ezt követően egy csomagot kapnak, amely tartalmazza a kertben történő kullancsgyűjtéshez szükséges eszközöket. A projekt résztvevői megtudhatják, hogy vannak-e kullancsok a kertjükben, ha igen, akkor hol és mennyi, illetve hogy ezek milyen potenciális veszélyt jelentenek. Az így gyűjtött egyedek önmagukban is fontos adatokat szolgáltatnak a kutatók számára, akik laboratóriumi vizsgálatokkal a kórokozókkal való fertőzöttségüket is elemzik. Mindkét kutatásról, az eddigi évek eredményeiről a www.kullancsfigyelo.hu weboldalon olvashatnak az érdeklődők.
